Döbbenetes valóság 2/1
(Edward szemszöge)
Megráztam a fejem, és megálltam egy percre, mert nem akartam balesetet okozni azzal, hogy kábán száguldozom, még ha nekem nem is lehet bajom. Bárcsak lenne… Minden megoldódhatna…
Kezdek megőrülni, talán végleg el kellett volna költöznünk Forksból. Már mindenhol Bellát látom magam előtt. Borzalmasan hiányzik, és nem tudom, hogy hogyan leszek képes elviselni azt, hogy ő már továbblépett. Mert ebben biztos voltam. Gyönyörű és kedves, minden férfi ilyen nőt szeretne maga mellett tudni, most biztosan le se lehet vakarni róla a férfiakat. Akárcsak, mikor először megláttam a menzán. Már akkor éreztem, hogy ő az, de akkor még nem éreztem az illatot, mely oly hatalmas csábítás volt számomra. Akkor még azt hittem, hogy lehet kettőnknek jövője. Álmomban sem gondoltam, hogy a sors ilyen radikális eszközzel áll közénk. A vér szava. Ez áll közöttünk, semmi más. Mégis mindenbe beleszól, mindent tökretesz…
És most… Ahogy haladtam az országúton Forks felé megpillantottam egy vörös hajú lányt, aki annyira hasonlított rá… És ugyanazokat a csokoládébarna szemeket láttam magam előtt, amik egykor szerelemmel néztek rám. De mégsem ő volt. Hogy is lett volna ő, egy motor hátán vörös hajjal, kurvás sminkkel? Bella soha nem nézne ki így… ó, de bárcsak láthatnám…
A házunk semmit sem változott, mintha tegnap láttam volna utoljára. Nekem évtizedeknek tűnt a Bella nélkül eltöltött idő, és az, hogy azóta semmit nem hallottam róla. Alice gondosan rejtegeti előlem a hozzá kapcsoló látomásait és gondolatait, így biztos vagyok benne, hogy túllépett azokon az érzelmeken, amiket irántam érzett. És ez így van jól. Ennek így kell lennie, még ha fáj is…
Némán, lehajtott fejjel léptem be a házba és rá se néztem a többiekre, akik mind engem néztek vasvillaszemekkel. Ők tudtak valamit, amit én nem. Gondolatolvasó voltam, de mégsem tettem erőfeszítést, hogy kiderítsem. Nem akartam, hogy még jobban fájjon.
- Edward! – szólt utánam Alice halkan, mikor a lépcsőnél jártam. Nagyot sóhajtva fordultam vissza, de igyekeztem elterelni a figyelmemet az érkező gondolathullámok felől.
- Igen? – kérdeztem halkan és rekedten. Nem néztem a szemébe, nem tudtam.
- Elmentem Bellához – felelte, és én felkaptam a fejem. A szemeiben haragot láttam. Nem! Nem akarom hallani a gondolatait!
- És? – nyögtem ki fagyos fájdalommal.
- Nem volt otthon – felelte, és szavai úgy hatottak rám, mintha egy tőrt szúrt volna belém. Igen, ezt akartam, de fájt, hogy Bella elfelejtett. Pedig ez így van jól, hiszen rokonok vagyunk. A szépapja vagyok. Vagy a dédapja? Ki tudja már azt, nem az a lényeg… Brr… undorító.
- Értem – feleltem és nehéz léptekkel indultam a szobám felé, majd a zongora elé telepedtem, és játszani kezdtem az Ő altatóját. A meseszép dallamok szinte életre keltek a kezem alatt és magam előtt láttam a szépséges arcot, amelyek még mindig ugyanúgy megbabonáztak. De nem szerethetem. Nem, nem és nem. Erősnek kell lennem. Megint. Megérdemlem, én tehetek róla. Viseljem hát következményeit…
(Alice szemszöge)
Még csak végig sem hallgatott. Már nem bírtam titkolni előle a tényeket, és féltem, hogy hétfőn majd minden a nyakába zuhan, és nem fogja elbírni a terhet.
- Alice, ne emészd magad – szólalt meg Jasper mellettem. Bólintottam, hogy befejezem. Szemmel láthatólag megnyugodott.
- Alice, mi volt Charlie-nál? – kérdezte Esme halkan. Még Rosalie is felkapta a fejét erre a mondatra, és befejezte Emmett ajkainak a csókolgatását.
- Mesélj húgi – kacsintott rám Emmett vigyorogva. Hogy tud mindenen nevetni?
- Nem sok mindent mondhatok, Charlie nagyon megörült, mikor meglátott, és elmondtam neki, hogy csak elutaztunk egy hosszabb nyaralásra. Döbbenetet tetettem, mikor mondta, hogy mindenki azt hitte, hogy elköltöztünk, pedig mi egy szóval sem mondtunk ilyet. Megkérdeztem, hogy hogy van Bella.
- És? – csattant fel Rosalie, mire mindenki ránézett. – Most mi van?
- Semmi – mosolyogtam és folytattam. – Nem válaszolt és Edwardról kérdezett, hogy ő is marad-e. Nem tetszett neki, mikor mondtam, hogy természetesen. Bellát nem engedte szóba hozni.
- Ennyi? – kérdezte csalódottan Emmett.
- Igen.
- És hol van most Bella? – kérdezte Carlisle aggódva.
- Ül egy tábortűz mellett néhány másik vidám emberrel és bámul ki a fejéből. A többit meglátjátok hétfőn… Emmett, neked tetszeni fog – mondtam szomorúan és felálltam. – Holnap meglátogatom Bellát…
- Jó reggelt, Charlie – mosolyogtam, mikor másnap délelőtt ajtót nyitott nekem. Az arca bosszús volt, de szemmel láthatólag örült nekem. Nem csoda, hisz mindig is kedvelt. – Bellához jöttem.
- Jó reggelt, Alice – köszönt kedvetlenül és beljebb invitált. – Bells a szobájában van, de ma még nem láttam. Szóljak neki?
- Nem kell, köszönöm. Benéznénk hozzá magam, ha lehetséges…
- Persze, tudod, merre van?
- Természetesen – feleltem mosolyogva és elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz érve, bekopogtam, de válasz nem érkezett, így halkan benyitottam.
A látványra nem voltam felkészülve. A szoba sötét, rendezetlen és barátságtalan hatást keltett, és olyan drákói rend uralkodott benne, hogy megborzongtam. Személytelen volt, mintha nem is egy élő ember lakná. Az ágyon egy összegömbölyödött girhesen sovány alak feküdt a párnájába kapaszkodva. A takaró a lábára tekeredve hevert mellette, gyűrötten és megviselten.
- Halkan leültem az ágya szélére és őt figyeltem. A legjobb barátnőmet, akire szinte rá se ismertem. Vörös haja kócosan állt össze-vissza, bőre fehérsége a sajátommal vetekedett. Még az illata is más volt… volt benne valami idegen zamat, aminek eddig nem volt nyoma. Hallottam már arról, hogy bizonyos megrázkódtatások után megváltozik az emberek illata és kisugárzása, de még sohasem tapasztaltam. Mintha nem is ő lett volna… pedig ő volt. Sajnos. Néztem, ahogy lassan megérzi a jelenlétem és a szemei ijedten felpattanak…
- Alice? Tényleg te vagy? – motyogta percekkel később, miután kinyitotta a szemeit, és biztosította magát arról, hogy tényleg engem lát és nem egy álomkép vagyok. Fáradtan dörzsölte meg a kezével a szemeit, és hitetlenkedve meredt rám. Lesütöttem a szemem.
- Igen, én – feleltem szomorúan, de nem néztem továbbra sem a szemébe. Féltem, hogy engem hibáztatna. – Sajnálok mindent…
- Láttál mindent igaz? – kérdezte csendesen és felült. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában és úgy nézett rám. – Ő… ő… is visszajött igaz?
- Most ne beszéljünk róla, nem azért jöttem – kerültem el a kérdését, pedig tudtam, hogy semmi más nem érdekli. Én sem viselkednék másképp, de meg kell értenie, hogy ő és Edward nem lehetnek többet együtt. Igazságtalannak tartottam, de nekem is el kellett fogadnom, ahogy nekik is. Nem lehetnek egymáséi.
- Hát?
- Miért csinálod ezt Bella? Tönkreteszed magad… - kezdtem bele, de tökéletesen csilingelő hangom megcsuklott.
- Mert fáj… nem tudom. Nem direkt… össze vagyok zavarodva…
- Tudom, Bella. Tudom, de… a tegnap is! Megőrültél? – fakadtam ki, majd megöleltem, és hagytam, hogy a vállamon zokogjon. Én pedig csendesen vigasztaltam sablon mondatokkal, amiket még én magam sem hittem el, de őt megnyugtatta egy kicsit. Még ha nem is hitt nekem… De legalább itt voltam, és mellette álltam. Úgy ahogy a legeleje óta kellett volna. Akkor nem szabadult volna el ennyire a pokol.
(Bella szemszöge)
A vasárnapot jórészt Alice társaságában töltöttem, ami nagyon sokat segített rajtam. A borzalmas szombat emléke még élénken élt bennem az őrületem minden pillanatával együtt. A legerősebb érzés bennem a szégyen volt, a viselkedésem miatt. Nem tudtam ki igazodni magamon, de elvártam, hogy másoknak sikerüljön. Ami persze lehetetlen volt.
Charlie viszont Alice felbukkanása után elkezdett reménykedni, hogy jobb hangulatban leszek a barátnőm társaságától, és titkon ő is érezte, hogy Melanie nincs rám éppenséggel jó hatással. Ő persze nem tehetett erről. Más nevelést kapott és más körülmények között nőtt fel, mint én. És szerintem az volt a normális, amit ő csinált, és nem, amit én. De ezt nem szívesen mondtam volna az apám szemébe, aki egyre inkább neheztelte Mel viselkedését. De persze soha nem mondta volna meg neki a véleményét, mert nem akarta kidobni a házából az unokahúgát. Az ő becsülete ezt nem engedte meg.
De még nem tudott a motorozásról… Ez a szerencsém… szerencsénk. Mert ha megtudja elszabadul a pokol, ebben biztos voltam. Egy bizonyos részem meg is értette, csak a másik felem lázadt.
Mikor este a tükörbe néztem jöttem csak rá, hogy mennyire megváltoztam. Alice is máshogy viselkedett velem, mint régebben. Nem volt olyan nyitott és vidám, inkább óvatos, mint aki nem tudja, hogy mire számítson. Pedig ő látta a jövőt és nem voltam beszámíthatatlan őrült, akitől félni kell. Ő mégis más volt. A szemembe egyszer sem nézett, pedig akkor biztosan tudtam volna, hogy a barátnőm mindenben mellettem áll, de a nap végére egyre inkább elbizonytalanodtam.
Az Alice megjelenése okozta izgalom hamar elveszett bennem és átadta a helyét valami másnak, valami újnak, amit nem ismertem még magamon. Legfőképp buta voltam, mert az eszembe se jutott, hogy hogyha ő itt van, akkor a többiek is itt vannak, ami annyit jelent, hogy holnap ott lesz Edward a suliban.
Ezt nem hoztam szóba Alice előtt, mert nem volt hajlandó a bátyjáról vagy a családjáról beszélni, bármit kérdeztem velük kapcsolatban a kísérleteim ócska kudarcba fulladtak, így a nap végére feladtam a hiába való próbálkozást, és inkább éreztem azt az örömöt, ami a vele töltött idő nyújtott.
- Mennem kell, Bella – mondta este mikor a ház melletti padon ülve néztük, ahogy lemegy a nap.
- Maradj még – kértem halkan. Jól esett a társasága és tudtam, hogy milyen rosszul érezném magam újra egyedül. – Csak amíg Alkonyat van – magyaráztam és éreztem, hogy elsápadok. Olyan régóta nem gondoltam erre a napszakra és most eleven erővel hatott rám és kapkodva kaptam levegő után.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott, de én összeszedtem magam és megnyugtattam.
- Persze, csak… csak… semmi. Csak eszembe jutott valami – hebegtem, de éreztem, hogy magyarázatot vár. – Az Alkonyatról mindig ő jut az eszembe, de én nem akarok emlékezni. De felejteni sem akarok, mert nem tudnék elképzelni egy olyan világot, ahol Ő nem létezik és nem él a szívemben az arca, és az egész valója. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit gondoljak. Nem tudom, hogy miben kéne higgyek és hogy igaz e az a képtelenség, amit állít. Nem, azt nem tudom elhinni. Hiszen mennyi annak az esélye? Annyira szerencsétlen nem lehetek! Sokkal valószínűbb, hogy csak kitalálta… mert nem kellek neki. De olyan nehéz akár az egyiket is elfogadni. Ezért változtam meg… hogy más legyek, aki talán jó lehet neki.
- Bella… - suttogta szomorú arccal.
- Ne, Alice, hagyd. Nem akarom hallani. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha bizonyságot kapnák az igazságról, amit mindig is sejtettem. Még nem vagyok rá készen és…
- Értem, de meg kell, hogy beszéljétek. Bella… hidd el nekem, hogy ez neki se jó.
- Nem akart visszajönni, igaz?
- Nem. Valóban nem. De a lényeg az volt, hogy te azt hidd, hogy végleg elmentünk.
- De miért? – kérdeztem fájdalmas nehezteléssel.
- Hogy elfelejthess minket… - fejezte be fájdalmas arccal. – Mennem kell, muszáj vadásznom éjjel és Jasper is vár… már biztosan aggódik. Légy erős, Bella, kérlek… Előbb utóbb minden megoldódik, én pedig megpróbálok beszélni Edwarddal, rendben? De neked is muszáj lesz, mert… hagyjuk. Szia, Bella – ölelt meg hirtelen, majd eltűnt a fák között. Némán néztem utána és egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Nem értettem ezt az egészet, de tudtam, hogy szembe kell nézzek a valósággal. Megadatott a lehetőség, hogy beszéljek Vele, és bármennyire fáj, muszáj lesz élnem vele, és bizonyosságot kell szereznem arról, hogy mit rontottam el. Miért nem voltam elég jó és miért kellett így végződnie.
Mert ezt tudnom kell. Hogy utána mi lesz? Nem tudom, talán semmi. Igen, az lenne a legjobb, ha nem lenne semmi. Semmi az égvilágon… Még én se…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése