Lélekvihar - A vér szava - 13. fejezet

Mélybe vezető út 2/1

A következő napok eseménytelenül teltek, Mike természetesen folyamatosan kereste a társaságom, de nem voltam túlzottan barátságos vele, a pénznek csak az egyik részét tudta meg adni, de megígérte, hogy amint egyenesbe jön, megadja nekem. Nem haragudtam rá, pedig tudom, hogy lenne rá okom. Mégsem tettem, nem éreztem haragot. Amit aznap este átéltem múló emléknek tekintettem és az akkor érzett haragom is elszállt. Ezt neki is megmondtam, de nem hitte el, továbbra is üldözött a bocsánatkéréseivel, de már inkább Jess kegyeit kereste, nem az enyémet. Ennek örültem egy kicsit, hiszen talán ők összeillenek, és biztos voltam benne, hogy Jessica soha nem akarná összetörni Mike szívét, hiszen rajongással vegyes érzelmekkel szereti, ami elég kitartónak bizonyult az elmúlt hónapokban.

Egy biztos, hogy ez az október nem éppen volt az életem fénypontja, és örültem, hogy a végéhez közeledik. Pontosabban jövő hét kedden egy új hónap kezdődik, talán akkor az életem is helyre jön egy kicsit.

A kurvás stílust nem adtam le, nem tudom pontosan, hogy miért. Nem győzött meg Melanie győzködése, hogy ez nem cédás, csupán jól áll, mégis hallgattam rá. A szombati őrült programot sem adtam le, pedig tudtam, hogy Charlie kitér a hitéből, mikor megtudja. Reméltem, hogy ez nem következik be, mert kínszenvedés lenne látni a reakcióját.

Charlie ki nem állhatta a motorokat, ami nem is csoda, hiszen mégiscsak rendőr. Emlékszem, mikor négyévesen itt töltöttem a nyarat és ámulva néztem egy mellettem elszáguldó motor után, Charlie úgy kiabált velem, mint még soha. Megszeppenve hallgattam, hogy soha még csak fel se merjek ülni egyre se, sőt a gondolatát is verjem ki a fejemből. Sosem felejtem el azt a napot, úgy megijedtem a mindig nyugodt apám mérgétől.

- Apu, veszel nekem egy fagyit? – kérleltem nyavalyogva, pedig nem telt egy óra sem, mióta elnyalogattam a citromos jégkrémemet. Még is, akkor az örökkévalóságnak tűnt, és én újra át akartam élni az élményt. Imádtam a fagyit.
- Bells, az előbb vettem neked egyet – felelte mosolyogva Charlie, de láttam rajta, hogy egy kis gyerekes hiszti, amihez elég közel álltam és megadja magát.
- De én fagyit akarooook – hisztiztem és a szám széle lefelé kezdett görbülni. Akaratosan toppantottam egyet a lábammal és kérlelő szemekkel néztem rá, de tudtam, hogy felesleges. Nem hiába nem szoktam hisztizni… Reneé-nél ez soha nem válik be, hiába töröm magam könnyekkel vagy bármivel. – Fagyiiiit – szipogtam, de aztán elhallgattam, mert megpillantottam valamit, ami sokkal érdekesebb volt.
- Én is sok mindent akarok – morogta apu az orra alatt, de megenyhült és a kezem után nyúlt, mikor megígérte, hogy a következő boltnál vesz nekem még egy fagyit. De én nem figyeltem rá, és értetlenül nézett le rám, mikor nem mozdultam meg és nem kezdtem el visítva örvendezni a sikeremnek. Tátott szájjal néztem egy furcsa tárgyat, ami kivívta a figyelmemet.
Volt két gurulója – ebből arra jutottam, hogy olyan lehet, mint amin anyu szokott fuvarozni az oviba. De mégis máshogyan nézett ki, ebbe talán még az eső is beesett, mert nem láttam tetőt. Csak valami fura dolgok voltak rajta, és csak egy ülés, amit nem értettem. Ő vajon, hogyan viszi a gyerekeit az oviba? Nem hiszem, hogy ezen a valamin elfér rajta kívül bárki is.
A következő pillanatban egy furcsa külsejű alak jelent meg a valami mellett, és én továbbra is ámulva figyeltem az ijesztő bácsit, akinek még a fogai sem voltak meg rendesen.
- Bells, mit nézel? – kérdezte Charlie, majd érdeklődve követte a tekintetem. Én pedig kerekre tágult szemekkel figyeltem, ahogy a bácsi felpattan arra a valamire, és olyan hihetetlen gyorsasággal száguld el, hogy percekig csak porfelhőt látok magam előtt és apu bosszús ábrázatát.
- Wáóó – álmélkodtam gyermeki csodálattal. – Apuuu! – visítottam fel hirtelen csillogó szemekkel. – Nem kell fagyi! Olyan valamit akarok, ami annak a bácsinak volt! Fúú, de gyors volt… Gyorsabb, mint az Aladinban a varázsszőnyeg. Apu, olyat én is akarok!
- Nem – csattant fel vörös fejjel Charlie és a hirtelen haragja megszeppenésre késztetett. Nem értettem, hogy mi rossz fát tehettem a tűzre. – A gondolatát is felejtsd el, az én lányom nem fog motorozni! SE MOST, SE KÉSŐBB! – kiabálta haragosan, és egy kósza könnycsepp gördült le a szemem sarkából. Az utcán lévő emberek rosszallva bámultak apura, én pedig csendben szipogtam. – Megértetted, Bella? Ígérd meg, hogy nem fogsz ráülni arra a… ha ráülsz, téged is elveszítelek – nézett hirtelen a távolba, és bár nem értettem semmit ebből az ígérgetésből, de nem bírtam látni, hogy apu ennyire rosszul van. Csak később értettem meg az ígéretem valódi súlyát, akkor négyéves gyerek fejjel, még nem.
- Megígérem, apu! – suttogtam halkan és megöleltem a derekát. – Csak ne légy szomorú – fejeztem be, mire az arca megenyhült.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is apu.


Azóta sem szegtem meg az akkor tett ígéretem. Egészen mostanáig, mert már nem hiszek az ígéretekben. Hiszen egy ember, vagy akár egy vámpír annyi mindent ígér az élete során, mégis annak a rengeteg szónak, aligha a fele igaz. Miért én tartsam be mindig a szavam? Ki vagyok én, hogy jobb legyek másoknál? Mi értelme lenne? Charlie is rengeteg mindent ígért életem során, melyet nem tartott be. Mégsem haragszom rá, talán ő sem fog.

Ezzel áltattam magam, holott tudtam, hogy ha megtudja, hogy motorozni fogok menni, akkor olyan műsort rendez, amilyet még sose láttam.

- Bella! – nyitott be a szobámba szombat reggel Melanie. Mikor meglátta, hogy még fel sem keltem, megcsóválta a fejét. Nem is sejthette, hogy mi mindenen merengek. Jobb is, kinevetne, ha tudná. – Zavarok? – torpant meg és rám mosolygott. Némán megráztam a fejem és felültem. Az elmúlt éjszakák rémálmait még mindig éreztem a zsigereimben, de nem hagytam magam elgyengülni. Melre mosolyogtam.

- Tudod már, hogy mit veszel fel? – kérdezte és vidáman indult a szekrényem felé. Tudta a választ a saját kérdésére.

- Nem, még nem találtam ki – feleltem, de nem árultam el, hogy sokkal fontosabb gondjaim vannak, mint a ruházkodásom. Nem értené meg. Vagyis megértené… de ahhoz túl sok mindent kéne neki eláruljak, olyanokat is, amit másnak még nem árultam el. Nem volt kedvem hozzá, pedig bíztam benne. Tudtam, hogy bár nem is különbözhetnénk jobban, de ennek ellenére megértené a gondolatmenetemet. Mindegy.

- Arra gondoltam, hogy kényelmesen kéne öltöznöd, de mégsem ártana, ha csinos lennél – beszélt és közben a ruhatáramat fürkészte, majd kutakodni kezdett a darabok között. – Egy hosszú farmer lenne a legjobb, hiszen elég hűvös van mostanában és a rövid alsó nem éppen ideális a programunkhoz – kacsintott rám cinkosan. Bólintottam. Kikapta egy eddig soha nem használt csőnadrágomat, amit még Reneé vett nekem Phoenixben, hogy nagyobb sikerem legyen a pasiknál, de sohasem vettem fel, mondván, hogy ez nem az én stílusom. Nem is tudtam, hogy magammal hoztam Forksba.

- Nem szeretem azt a nadrágot – adtam hangot a nemtetszésemnek halkan.

- Ugyan már… biztos remekül áll, bízd csak rám – felelte és egy kihúzott egy testhez simuló ujjatlant, ami elég keveset takart, és szintén Reneé vette ugyanabból az okból. Mondanom se kell, azt sem viseltem még. – Nem is tudtam, hogy ilyen jó cuccaid vannak – álmélkodott, majd elégedetten szemlélte a ruhákat, amiket nekem választott. Hozzárakott még egy tornacipőt és egy vékony pulcsit is. Kételkedtem benne, hogy az esti órákban nem e fogok megfagyni benne, de nem ellenkeztem. Teljesen olyan voltam, mint a papucsférjek, de nem volt erőm felesleges ellenkezésre. Fáradt voltam hozzá, holott még csak most kezdődik a nap.

- És te miben jössz? – érdeklődtem, mert meguntam a csendet.

- Majd meglátod, csibe – kacsintott rám. – Ebéd után indulunk, kettőre legyél kész, megyek rendbe rakom magam én is. Gyantáznom is kéne…

- Múlt héten gyantáztál…

- Nem baj, most is fogok. Meg megmosom a hajam, ilyenek – mondta sebesen, majd kisietett a szobából. Mindig meglepett Melanie gyorsasága, magabiztossága, határozottsága. Ő volt az, aki mindig tudta, hogy mit akar elérni, és nem esett nehezére elérni a céljait. Kiskoromban irigyeltem érte. Ő nem volt olyan ügyetlen, mint én, és soha nem botlott meg a saját lábában. Csak ha céljai voltak vele, mert ilyen viszont megesett. Ok nélkül nem csinált semmit, minden rosszban megtalálta a jót, megtalálta azt a dolgot, ami az előnyére válhat, és meg sem fordult a fejében, hogy ígéretekhez kösse magát. Imádott szórakozni, tipikusan szabad természet volt, mint egy betöretlen vad ló, ami nem csinál mást, csak élvezi az életet. Ilyen volt ő, Melanie, a szöges ellentétem.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyamba és azokra a szép időkre gondoltam, amikor még Edward itt volt velem, és megmentett minden fajta őrültségtől, majd egy papírt vettem elő és rajzolgatni kezdett. Nem sokkal később a képen Edward arcának körvonalai jelentek meg…


*.*

Pontosan kettőkor érkezett meg Gavin kocsija, pont abban a pillanatban, amikor Charlie-nak hagytam üzenetet, készenléti állapotban. A hajam kivasaltan és szénaboglya stílusban meredezett a fejemen, így nehezemre esett az írás, de ez volt a legkisebb gondom. Mosolyogva néztem, ahogy Melanie izgatottan szájon csókolja Gavint üdvözlésképp – nem is tudtam, hogy már járnak – és csendesen beültem a hátsó ülésre, nem akartam zavarni, de miután szétváltak, köszöntem az elkábult srácnak, aki mámorosan indította be a kocsit. Az úton nem sok szó esett köztünk, inkább csak a rádió zengte be köreinket, de én nem bántam. Vagyis… a szám csöpögős mivolta kezdett idegesíteni, mert folyton az Edward iránt érzett érzelmeimet jutatta eszembe. De türtőztettem magam és egész jól viseltem a kialakult helyzetet. Nem volt okom panaszra.


Gavin haverjai, Mirko és Otho a helyszínen vártak minket, de velük volt még egy szőke bombázó is, aki Otho vállába kapaszkodva figyelte, ahogy kiszállunk az autóból. Gavin a barátai kezébe csapott, majd bemutatott mindenkit mindenkinek.

- Ő Melanie és Bella, valamint csajok… ők a haverjaim Mirko és Otho, továbbá az utóbbi hősszerelmes barátnője…

- Celia – fejezte be a mondatot a szőke szépség és Gavinre nézve, megrebegtette a szempilláit. Melanie kezei ökölbe szorultak mellettem, de csendben ránéztem, jelezve, hogy ne húzza fel magát semmiségeken.

Ha logikusan össze akartam rakni a helyzetet, rájöhettem, hogy egy hármas motoros randi kellős közepébe csöppentem, Mirko partnereként. Nem mintha ronda lett volna, vagy ilyesmi, de egyből tudtam, hogy nem illünk össze és Edward hiánya iránt érzett lyuk sajogni kezdett a mellkasomban.

Mélyet sóhajtottam, majd rámosolyogtam a srácra. Rövid fekete haja volt, amiben egy fehér pánt helyezkedett el, mintha valami bokszolóval lenne dolgom. Persze erről nem volt szó, bár kemény, vad arca láttán látványosan nyeltem egyet, de a mosolya nem sugárzott veszedelmet, mint inkább vidámságot és felelőtlenséget. Az utóbbi nem tetszett annyira, de mindegy. Idegesen végig simítottam vállig érő vörös hajamon, és fogamat csikorgatva engedtem, hogy átölelje a derekam, ugyanúgy, ahogy Gav tette Mellel, valamint Celia Othóval.

- A következő a terv, mindenki a párjával felpattan egy motorra és így indulunk a táborhelyre, ahol már mindent előkészítettünk tegnap Melanie-val. Ellenvetés? – vigyorgott ránk Gavin, és látszott rajta, hogy nem vár ellenkezést. Nem is volt. Mel bátorító pillantásával kísérve hagytam, hogy Mirko a motor felé vezessen, majd felsegítsen rá. Természetesen és hátul foglaltam helyet, és kénytelen voltam a magabiztos fiú testébe kapaszkodni. Kellemes érzés volt beszívnom az illatát, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugtot, így nem merültem bele ilyesfajta érzelmes gondolatokba.

Miközben az úton száguldottunk kinyitottam a szemem minden előzőleg elhangzott tiltás ellenére. Mel szerint borzalmas a motoron nyitott szemmel utazni, míg behunyt pillákkal, maga az élvezet. Nem értem, hogy honnan jött a késztetés. De a következő pillanatban egy ezüst Volvót pillantottam meg, ami mellénk érve, mintha levett volna a sebességéből, de még így is olyan gyors volt, hogy nem láthattam a vezető arcát. Biztosan a képzeletem játszott velem, mert egy ismerős alak körvonalait láttam az ablaküveg mögött, de a következő pillanatban se a kocsit, se a sofőrjét nem láttam. Becsuktam a szemem és biztos voltam benne, hogy nem volt semmiféle Volvó, nemhogy Edward vezette volna… Hiszen ő elment és magamra hagyott. Már magam sem tudtam, hogy miért. Nem is ez számított, csak az, hogy mindenről lemondtam volna csak azért, hogy láthassam és megérinthessem. Hogy meggyőződhessek róla, hogy az a pár hónap, amit együtt töltöttünk valóban igaz volt e, vagy csak a képzeletem vagy az esetlegesen megbomlott elmém játszadozott velem… Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem maradt nyoma. Eltűnt a messzeségben. Még szorosabban öleltem át Mirko izmos, edzett derekát. Nem láthattam, hogy vidám mosoly jelenik meg az arcán. Nem is érdekelt.

A motor, amit Bella meglát kislányként: