Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. október 31., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 22. fejezet


Felfedett titkok 3/2

(Edward szemszöge)

Ahogy Jasper nyugalma veszített az erejéből, úgy süllyedtem én is egyre mélyebbre. Rájöttem, hogy még korántsem biztos, hogy Bella felépül. Az elkövetkezendő napokon múlik. Minden attól függ, hogy milyen irányban változik az állapota. Arra hamar rájöttem, hogy Carlisle nem mert mindent elmondani, mert félt, hogy kiborulok, de kiolvastam Charlie agyából, akivel muszáj volt mindent közölnie. Ahelyett, hogy őrjöngtem volna, leültem az egyik székre, és némán néztem ki a fejemből. Érzéketlenül, mint akit semmi nem érdekel. Csak belül őrjöngtem, mint valami őrült. Gyenge voltam, de erős akartam lenni. Maszkot emeltem az arcom helyére, csak azért, mert nem akartam nyitott könyv lenni a világnak. Nem volt szükségem Alice szánakozására sem, mert mindenről én tehettem. Nem érdemeltem együttérzést.

Felsóhajtottam és egyre mélyebbre merültem… egészen, míg a fülemet egy zaklatott gondolat ütötte meg, egy ismerős név és egy hozzátartozó gondolatfoszlány:

„… az apja… hogyan mondjam majd el neki? Istenem… és ha fel sem ébred? Hogyan mondjam el, hogy ő az apja…”

Dermedtem ültem, és nem mertem felfogni a hallottakat. Az lehetetlen! Abszurd… irracionális… nem lehet igaz! Ő lenne Bella apja? Az nem lehet!



(Reneé szemszöge)



Carlisle egy üres kórterembe vezetett, ahol Charlie is ott volt. Nem mertem felnézni, mert szinte magamon éreztem a nyársaló tekintetet. Leszegett fejjel ültem le mellé. Carlisle magunkra hagyott, amit ebben a pillanatban nem igazán díjaztam. Nem arról volt szó, hogy megfordult volna a fejemben, hogy bánt… nem. Én mástól féltem.

- Úgy gondolom, hogy magyarázattal tartozol – jegyezte meg halkan, de kiéreztem belőle a dühöt és a csalódottságot. – Csalódtam, Reneé. Én tényleg szerettelek, attól a perctől fogva, hogy megláttalak a suliban ázott pólóban. Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy azért hagytál el, mert megcsaltál. Pedig elhiheted, sokat gondolkoztam rajta.

- Én nem… nem azért mentem el.

- Ugyan már, világos, hogy Bella igazi apját szeretted, csak azt nem értem, hogy akkor miért Philhez mentél hozzá? Vagy ő az…? – sápadt el.

- Nem, nem Phil az. El kell mondanom mindent, igaz? Tudom, hogy tartozom ennyivel, de olyan nehéz.

- Megcsalni nem volt nehéz, nemde? Te tudtad a legjobban, hogy mennyire gyűlölöm, ha átvernek.

- Miattad tettem – feleltem halkan, és tudtam, hogy itt a pillanat. A teljes történet nélkül úgysem fogja megtudni a történet miértjeit. Nyitott lapokkal kell mostantól játszanom.

- TESSÉK? - üvöltötte Charlie kikelve magából. – Miattam csaltál meg?

- Nem. Ez egy hosszú történet. Egész akkor kezdődött, amikor egy nap a városban sétálva nekifutottam egy magas, helyes pasinak. Elsőre lenyűgözött, mert földöntúli volt kisugárzása, de valami furcsa veszedelem sugárzott belőle. Úgy éreztem magam, mint egy megszeppent kislány, aki rossz fát tett a tűzre, pedig már nem voltam az.

- Ez mikor volt?

- Már a feleséged voltam, Eve, a húgom kilencedik születésnapja előtt történt, de te nem voltál akkoriban Forksban. Meglátogattad az édesapádat Jonathan bácsit New Yorkban. Sokáig náluk voltál, hónapokig, és nagyon hiányoztál…

- Tudom, emlékszem. Tehát… amint elutaztam, te fogtad magad és egy másik pasas karjaiban vigasztalódtál?

- Nem. Charlie, kérlek… - suttogtam szomorúan, nagyon fájtak a szavai, még ha teljesen jogosak is voltak…

- Rendben, folytasd. De akkor is, amíg én a beteg apámat ápoltam… Jó, folytasd.

- Nagyon udvarias volt, és felsegített a földről. A húgomat teljesen lenyűgözte a rejtélyes megmentőm, és szinte körülugrálta. De a férfi végig engem nézett, és irtóra zavarban voltam. Kellemetlen volt, nem kértem belőle. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem tetszett.

- Ezt valahogy sejtettem – jegyezte meg morogva.



- Eve elintézte, hogy velünk kávézzon, de ő nem kért semmit, még a nevét sem mondta meg. Nem értettem a különös viselkedését… és tudod milyen voltam. Kíváncsi és nyughatatlan. Rengeteget töprengtem, hogy mi lehet a neve, nem mintha akartam volna tőle valamit, csak úgy vonzott. Hamar elköszönt és tűnt el messzeségben. Eve másról sem beszélt, és a szüleinknek is csak erről tudott társalogni, akik egyből megdorgáltak, hogy férjes asszonyként még csak rá se nézzek másokra. Kiakadtam, de nem azért, mert tudtam, hogy erről szó sincs. Csak meguntam, hogy beleszólnak az életembe. Világéletemben ez idegesített a legjobban bennük és hiába szerettem őket, ezt nem bírtam megbocsátani.

- Mi történt? – kérdezte halkan.

- Összevesztem velük, nagyon, Kiabáltam és mindenféle hülyeséget dobáltam a fejükhöz, de leginkább az zavart, hogy nem tudok rájuk haragudni és talán valahol mélyen így akartam okot szolgáltatni. Aztán elrohantam, de nem mentem haza, a lakásunkra. Kimentem a partra, La Push mellé, és egy sziklán ülve merengtem az életemen. Most már tudom, hogy mindenem meg volt, de akkor elégedetlen voltam. Telhetetlen voltam és többet akartam.

Akkor termett mellettem Ő. Nagyon meglepett, hiszen azt hittem, hogy csak én ismerem ezt a helyet és Ő számomra ismeretlen volt. Némán leült mellém. Vigasztalt, de a modora furcsa volt. Arra gondoltam, hogy lehetnénk barátok, hiszen megkedveltem a férfit, de nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom a nevét.

Azt mondta, hogy nem szereti a nevét, inkább hívjam Hurtnak. Olyan volt számomra, mint egy másik világ és lenyűgözött, teljesen. Nem mondanám szerelemnek, mert azt csak irántad éreztem.



- És aztán? – kérdezte sürgetőleg, de nem nézett rám. – Igyekezhetnél, a lányunk haldoklik, ha nem tudnád… Vagyis a lányod.

- Bella a lányunk – javítottam ki mérgesen. Felnéztem rá, de ő nem nézett rám továbbra sem. – Nem csak a vér számít, téged tekint apjaként és ez így helyes.

- Nem az számít, hogy ki kit minek tekint. Bella a szememben örökre a lányom marad, de attól még tudom, hogy nem az. Folytasd.

- Hurt egyre gyakrabban tűnt fel mellettem, és minden alkalommal váratlanul, hívatlanul. Nem tudtam róla semmit, nem is igazán bíztam benne, de volt valami, ami nem engedte, hogy elküldjem. Nem volt velem igazán kedves, mindig lekezelő és bunkó volt, de gyakran sikerült megvigasztalnia. Ahogy telt az idő bízni kezdtem benne, barátomnak hittem, és ezzel hatalmas hibát követtem el.

- Mi történt? – kérdezte csendesen, de az arcán feszült indulat jelent meg. Szívemet megmelengette a gondolat, hogy talán aggódik, hogy a történet rémálomként fejeződik be. Pedig így volt, és annyi mindent el kell, áruljak, ami biztosan sok lesz neki.

- Egyik este Hurt meglátogatott, és amint kinyitottam az ajtót, az ajkai vadul csaptak le rám, és ellenkezést nem tűrve csókolt meg. Váratlanul ért, csak másodpercekkel később eszméltem, hogy mi is történik éppen. El akartam lökni magamtól, de túl erős volt. Mintha kősziklának ütköztem volna. Pánikba estem, de a félelmem akkor alaptalan volt. Elengedett, de nem kért elnézést. Sem a durvaságáért, se a könnyeimért. Azt mondta, hogy eljön az a pillanat, hogy könyörögni fogok neki azért, hogy lefektessen.



Charlie felszisszent. Tudta, hogy ez lehetetlen. Akkor én is azt hittem, de ma már tudom, hogy botor dolog volt menekülni a sors elől, hiszen Hurt jóslata beteljesedett.

- Felszökött bennem az indulat a feltételezés hallatán és arcon köptem. Láttam, ahogy elsötétedik az arca, aztán szó nélkül megütött. Már nem mondtam semmit, csak sírtam és hagytam, hogy önelégülten távozzon.

Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, de olyan gyengének éreztem magam az emlékek felidézésétől, hogy nem volt erőm letörölni és már az sem érdekelt, ha Charlie észreveszi őket. Elegem volt a titkokból és a színjátszásból. Meguntam, hogy mást mutassak a külvilág felé, mint amit érzek.



- Aznap éjjel szemernyit sem aludtam, csak zokogtam. Akkor volt, mikor életemben először elfelejtettelek felhívni, és te aggodalmaskodtál miattam. Tudom, hogy féltettél akkor, de akkor nem mutattam ki, hogy észrevettem. Minden tekintetben féltem őszinte lenni és bűntudat kínzott. – Nem mertem Charlie arcára néznem, úgy tettem, mint aki valami különlegeset fedezett fel a cipőjén, és azt tanulmányozza. - Többször is megtörtént a jelenet, és egyre inkább féltem az utcára menni és azon törtem a fejem, hogy talán el kéne, hogy költözzek, amíg haza nem jössz, de a telefonunk vezetékes volt, így nem mertem megtenni. És kezdtem úgy érezni, hogy bárhol megtalál, még ha a világ végére is utazok is. Rettegtem tőle, féltem, hogy egy nap megteszi velem azt, amivel megfenyegetett. De én kitartottam és rájöttem, hogy mi a valódi célja. Az őrületbe akart kergetni, hogy előbb-utóbb ténylegesen én könyörögjek neki, csakhogy túl legyek már rajta.

- Megtette, igaz? – kérdezte Charlie csendesen, de én nem válaszoltam, és nem néztem fel.



- Két héttel az első csókja után ismét megjelent nálam este, és már a köszönéssel sem fáradozott. A falhoz lökött és durván megcsókolt, majd leszabta a felsőmet. Életemben először remegtem igazán a félelemtől, de hiába rimánkodtam, nem hatotta meg. Szégyelltem magam az egészért. A helyzetért és azért, amiért megalázkodom előtte, de nem voltam önmagam. Utólag visszagondolva nem is ismerek magamra – meséltem rekedten és egyre több könnycsepp hullott görcsösen összeszorított kezeimre. Hallottam, hogy Charlie feláll és járkál fel és alá, de nem nagyon érzékeltem a külvilágot. Elmerültem a mélyben, és úgy éreztem, hogy többé nem fogok feljutni a fénybe.

Folytattam…

- De akkor este nem tette meg. Ismét azt mondta, hogy megvárja, amíg könyörögni fogok, de megint kinevettem. Akkor olyat mondott, amit komolyan kellett volna vennem. Megfenyegetett, hogy megöli a családom, hogyha nem fekszem le vele. Sírva fakadtam és megkérdeztem, hogy mire jó neki ez az egész. Azt mondta, hogy ha én könyörgök, úgy jobban fogja élvezni. Keserűen kinevettem, nem vettem komolyan a fenyegetését, hiszen azt gondoltam, hogy hiába egy állat, talán gyilkosságra nem lenne képes.

Charlie felnyögött.

- Reneé, én…



Nem hallgattam meg. Úgy éreztem, hogyha már elkezdtem be kell, hogy fejezzem. Ha egyszer abbahagyom, többé nem bírom újra elkezdeni. Nem vagyok hozzá elég erős. Szipogva meséltem tovább és vak fájdalmamban észre se vettem, hogy Charlie mennyire szenved a szavaimtól.

- Egyik este ellátogattam a szüleimhez. Bármennyire nem vettem komolyan Hurt-ot, attól még féltem, és nem akartam velük haragba lenni. Egész úton nyugtalan és zaklatott voltam, folyton az járt az eszemben, hogy a következő pillanatban Hurt előugrik a bokorból és megerőszakol. De ez nem történt meg.

Abban a pillanatban, amikor beléptem a házunkba Eve a nyakamba ugrott és vidáman mesélt az új barátairól. Imádtam őt hallgatni, nyolcévesen is ugyanaz az ennivaló kis csöppség maradt a szememben. Aztán megkértem, hogy hagyjon magunkra a szüleimmel. Kicsit csalódottan, de engedelmeskedett. Elnézést kértem tőlük, de az este békés hangulata vitába fordult, olyanba, amilyenbe még sose. Fájtak a szavaik, de tudtam, hogy jogosan érnek. Szerettem őket nagyon, az életemnél is jobban. Akkor toppant be Hurt és elnémult a légkör. Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megláttam és kirázott a hideg. Már nem éreztem korábbi szavait üres fenyegetésnek.

Apám azt mondta neki, hogy takarodjon a házából, és mérges pillantást lövellt felém. Sosem felejtem el azt az estét. Hurt egyetlen mozdulattal törte el a nyakát. A hangom édesanyám sikolyával egyesült. Aztán csak megkövülten álltam ott, valószínűleg sokkot kaptam. Eve a következő pillanatban robogott le a lépcsőn ijedt arccal. Zokogva vetette magát édesapám teste mellé, és reménykedve pillantott ránk, hátha csak egy álom. De én cserbenhagytam. Nem tettem semmit, hogy megmentsem őket, pedig egyetlen szavamba került volna, hogy meggátoljam a vérengzést. Csak azt kellett volna tennem, hogy térdre borulok Hurt előtt és felajánlom neki a testemet. De képtelen voltam megtenni. Csak álltam tovább dermedtem, és nagy nehezen jutott el a tudatomig Eve utolsó sikolya, és édesanyám zokogása. Csak néztem, hogy édesanyám eszét veszti kishúgom véres teste láttán és nekiront Hurtnak, aki véres ajkaival megcsókolja őt. Szörnyedve néztem, és egész ízemben remegtem. A térdeim némán csuklottak össze alattam és csak vért láttam. A családomból már csak néhány vértócsa és három megcsonkított test maradt. Legsötétebb rémálmaimat is felülmúlta.



Valahonnan messziről zokogást hallottam, és döbbentem vettem észre, hogy a saját hangomat hallom. Éreztem, ahogy egy gyengéd kar szorít magához, és lágyan ringatni kezd. Görcsösen kapaszkodtam a felkínált testbe, ami csak Charlie lehetett. Nem tudtam mire vélni a kedvességét, de jól esett. Mégsem segített. Megcsaltam, átvertem és hazugságban éltettem évekig, színtiszta gyávaságból. Nem érdemeltem meg azt, hogy most a karjaiban vigasztalódjak. Mégsem löktem el, hanem belesimultam az ölelésbe. Mint a fuldokló a felkínált mentőövbe. Kapkodva vettem a levegőt és valahonnan messziről hallottam, hogy Charlie mond nekem valamit és megráz, de nem reagáltam. Folytattam a történetet.

- Nem emlékszem, hogy mi történt utána, csak azt tudom, hogy rengeteget sírtam és meg akartam halni. Azt kívántam, hogy bárcsak az én nyakam is arra a sorsra jusson, mint a családomé, akik pár méterre feküdtek tőlem. Eljött a pillanat, amit Hurt megjósolt. Könyörögtem neki, mikor eszembe jutott, hogy neked is árthat. Ahogy felrémlett előttem az arcod… és az, hogy te is ugyanarra a sorsra jutsz… megrettentem. Abban a pillanatban kezdtem rimánkodni, felajánlva a testemet. Hagytam, hogy azt tegye velem, amit csak akar, nem ellenkeztem. Vérzett a szívem, de akkor már nem sírtam. Durva volt minden érintése, fájt minden porcikám. De amikor felébredtem másnap reggel remegve, lázasan, és fázva… megkönnyebbültem, mert eltűnt és nem is láttam többé. Megkapta azt, amire vágyott. Lefektetett, és már nem volt többé szüksége rám.

Csak magamat hibáztathattam, hiszen ha már az első pillanatban engedek, a családom élne. A bűntudat és a gyász őrülten kínzott. Akkor jöttél haza te. Rohantál, mikor meghallottad, hogy mi történt. Persze a cenzúrázott verziót, hiszen a valódi eseményeket csak Hurt és én ismertük. Azt hitted, hogy a gyásznak köszönhető a depresszióm, ami akkor uralkodott rajtam. Jól esett a kedvességed, és még jobban imádtalak érte, de a bűntudat csak még jobban kínzott. Aztán egy darabig minden helyrejött, egészen addig, míg terhes nem lettem és egyre inkább gyűlöltem magamat…

- Kicsim… - suttogta lágyan a fülembe, de nem hallottam őt, nem érzékeltem a külvilágot. Csak mondtam és mondtam, mint egy rossz rádió…



- Ma már nem értem miért, de akkor gyűlöltem a méhemben hordott magzatot, de nem volt szívem elvetetni. Nem is őt gyűlöltem, ha nem magamat. Próbáltam a kisbabámat hibáztatni a bűneimért, de erről senkinek nem beszéltem. Tudtam, hogy megutálnál, hiszen te odáig voltál, hogy teherbe estem és gyerekünk lesz. De nem tudtad, hogy nem a tiéd és ez szörnyen fájt. Egyre elviselhetetlenebb lettem és egyre inkább hisztisebb. Eltávolodtam tőled és mindenki mástól. Némán gyűlöltem a szívem alatt hordott magzatot, aki józanésszel nézve semmiről nem tehetett. Én mégsem tudtam szeretni, pedig akartam. Utána már ezért is utáltam magamat, amiért a saját gyerekemet sem bírom szeretni. Azzal indokoltam magamban, hogy bizonyára ő is olyan szörnyeteg lesz, mint az apja. Álmaimban a lányom vigyorgott rám ádázul és gonoszul Hurt vonásaival. Ma már tudom, hogy pszichiáterre lett volna szükségem, de akkor ezt nem ismertem fel magamban. Pedig te felvetetted a pszichológus ötletét, de csak veszekedtem veled érte. Mint minden másért. Mindenért másokat okoltam, mert túlságosan fájt az önutálat. Elhitettem magammal, hogy nem tehetek semmiről, de az eszem ebben erősen kételkedett.

- Uramisten – nyögte Charlie.



- A szülés rettenetes volt, azt hittem belehalok. Ez még inkább növelte az ellenszenvemet Bella iránt, de amikor megláttam… egy ártatlan és szeretnivaló kislány nézett vissza rám barna szemekkel. Abban a pillanatban minden gyűlöletem elszállt és csak arra vágytam, hogy megóvjam ezt az apró kis csöppséget a sok fájdalomtól, amit át kellett élnem. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őt. A dolgok ezek után se jöttek helyre. Nem bírtam a szemedbe nézni és minden percben attól rettegtem, hogy lebukom, vagy hogy Hurt felbukkan és megöl titeket. Legszívesebben megöltem volna őt, de azok után, amiket láttam, kételkedtem benne, hogy ez lehetséges. Aztán elhagytalak, és magammal vittem Bellát is, akit közben képtelen voltam gyűlölni. Azt reméltem, hogy távol Forkstól új életet kezdhetek, és minél naposabb helyre költözök, annál jobb. Borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez, olyanokat, amiket nem gondoltam komolyan. De meg akartalak téged óvni magamtól, csak azt nem vettem észre, hogy Bellának is jobb helye lenne melletted. Először még nem Phoenixbe mentem, hanem Miamiba. Ott követtem el életem legnagyobb őrültségét, akkor már nem mondhatni, hogy magamnál voltam. Nem akartam élni, és nem volt annyi erőm, hogy hazavigyem hozzád Bellát… elvakultan adtam be egy árvaházba, aztán öngyilkos lettem.

- TESSÉK? – ordított fel Charlie. Éles, fájdalmas hangja tőrként hatott a szívembe.



- Miamiban semmit nem tudtak rólunk, így senki nem tudta, hogy ki a kicsi Bella apja, így amíg én kórházi csöveken éltem, ő az árvaházban töltötte a mindennapjait. Nem sikerült megölnöm magam, mert egy fiatal lány észrevett és megmentette az életem, majd kórházba vitt. A klinikán idegösszeroppanást állapítottak meg nálam, és félévig gyógyszereken éltem. Folyton csak Bella járt az eszemben és az, hogy mi lehet vele. Kezdtem végre talpra állni, de soha nem bocsátottam meg magamnak. Amint tudtam, felkerestem Bellát és hazavittem magammal, akkor költöztünk Phoenixbe és akkor vettem csak fel veled a kapcsolatot. Bella feltétlen szeretete ápolta bűntudattól ittas lelkemet és lassan talpra álltam. És soha senkinek nem beszéltem erről senkinek, némán szerettem és óvtam a kislányomat, aki egy kicsit sem hasonlított az apjára. Az életem egyenesbe jött, de soha nem felejtettem, és a mai napig hányingerem támad, ha tükörbe nézek… - fejeztem be végül rekedt hangon, és továbbra is a földet vizslattam.

Meghökkentem, amikor két erős kar ölelt át újra és végre felnéztem. Charlie sírt, de nem láttam az arcán a várt gyűlöletet. Valami egészen mást láttam, amire vágyni se mertem. Szeretetet.



- Miért kéne gyűlöljelek? Követtél el megbocsáthatatlan bűnöket, de te csak áldozat voltál. Amik történtek… azokról én jobban tehetek, mint te. Ne haragudj, amiért nem álltam melletted, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám.

Meghatódtam.

- Soha nem léptem túl rajtad, és nagyon fájt… de a mai napig szeretlek – vallotta be halkan, mire én hitetlenkedve néztem az arcára. De nem láttam rajta gúnyt, csak félelmet. Félt, hogy visszautasítom.

- Én is szeretlek – suttogtam halkan, és a következő pillanatban felrobbant minden, Charlie megcsókolt. Olyan intenzivitással áradtak bennem az érzelmek, hogy beleremegtem. Azt hiszem… ez a szerelem.

Mikor elváltunk szólalt csak meg.

- Akárki legyen ez a Hurt… bármibe kerül is… megkeresem és megölöm – nyögte rekedten, de a hangjában gyűlölet bujkált. Megijedtem. Nem akartam őt elveszíteni…

- Elnézést a zavarásért – szólalt meg egy hang, amire mindketten felkaptuk a fejünk. Edward állt az ajtóban. – Azt hiszem Mr. Swan, hogy erre nem lesz semmi szükség. Hurt, azaz igazi nevén James már halott. Én öltem meg.

5 megjegyzés:

  1. Hát erre nem is gondoltam! ESZMÉLETLEN!!!
    Nagyon tetszik minden írásod és alig várom a következő fejezetet! Remélem Bella hamarosan felébred, vagy történik vele valami...=)
    CSak ne haljon meg. (Szegény Edward tuti kikészülne!)
    Csak így tovább! Sok puszi mindenkinek.: GinaX

    VálaszTörlés
  2. hát hű ez eszméletlen jó lett!

    VálaszTörlés
  3. húú...hát erre nem találok szavakat...:O
    iszonyat jó lett!
    nem biztos h bírok várni keddig!:D
    pussz:
    eszter

    VálaszTörlés
  4. na vajon hogy lesz a továbbiakban?nagyon várom a folytit:D

    VálaszTörlés
  5. Már a fejezet elején tudtam, hogy James az, de a végén ez, h Edward bevallja....
    Mindegy is olvaom tovább.

    VálaszTörlés