I miss you

Egy Jasper szemszögű novella a New Moon idejében :) Remélem, hogy tetszeni fog ;)

Hát tényleg elment. Csak egy röpke búcsúcsókot lehelt az ajkaimra, majd egy ugrással eltávolodott, és felszállt a repülőre. Nem akartam elengedni. Féltettem. Tudtam, hogy mennyire megviselte Bella halála, és most még oda is megy, hogy segítsen a temetés megszervezésében. Biztos voltam benne, hogy a mi Bellánknak lesz a legszebb temetése. Akkor is, ha lelkileg mindnyájan belerokkanunk. De ez kizárólag az én hibám. Ha akkor jobban uralom a bennem tomboló vérszomjas szörnyet, akkor mindenki boldog lenne, és Bella is élne. Edward magát fogja hibáztatni, és talán még nagyobb depresszióba merül. Éreztem magamon a fájdalmát, és bántott, hogy nem bírom elviselni. Pedig megérdemlem. Ha én nem támadom Bellára… Alice sem szenvedne.

- Minden rendben, Jasper? – nézett rám Tanya aggodalmasan. Biztosan látta rajtam, hogy semmi sincs rendben. Éreztem az aggodalmát és a sajnálatát. Nem engem kéne sajnálni.
- Alice elutazott… egy kis időre – feleltem, mintha ez mindenre magyarázat lenne. Még a kedvesemnek se mondtam meg, hogy miért nem tartok vele. Azzal védekeztem, hogy Edward azt mondta, hogy ne ártsuk bele magunkat az életébe, hadd éljen boldogan. Valójában nem ezért nem mentem. Féltem, hogy a jelenlétemmel még nagyobb bajt okoznék. Most kire támadnék rá? Charlie-ra? Reneé-re? Jobb, ha nem megyek vissza, nem akarok még több bajt okozni.
- Értem, de biztos hamar visszajön. Csak ez a baj?
- Nem – feleltem. – De jobb, ha inkább majd Alice mondja el – hárítottam Tanya kíváncsiságát. Nem akartam fűnek-fának elújságolni Bella halálhírét. Hiszen még Edward sem tudja. Addig örül az amerikai erdőállomány.

Nem voltam túlságosan társasági lény. Többnyire csak Alice társaságát élveztem, és persze régebben a családomét. Amíg szét nem romboltam az életünket. A szerelmem mindig azt mondta, hogy ne érezzem felelősnek magam, de nem tudott meggyőzni, mert boldogtalan volt. Csak úgy sütött róla a fájdalom. Nevetni is ritkán láttam, és egy mosolya sem volt őszinte. Ő is magát okolta, még akkor is, ha a vállamra vettem minden felelősséget. Ő szerinte előre kellett volna látnia. De kérdem én: Egy, hogy jövőbe lát, de hogyan lehetne felelős minden tragédiáért? Ő sem láthat, tudhat mindent. Tudom, hogy itt a probléma, és ez zavarja, de én így szeretem.

Imádom a mosolyát, a szertelenségét, koboldszerű, lágy vonásait, bizsergető, édes csókjait, gyermeki izgatottságát, nyughatatlan, bohó természetét, és szeretetteljes lényét. Őt nem lehet nem szeretni, még Rosalie jégpáncélján is képes volt áthatolni már a kezdetekkor is. Nekem ez sose sikerült, még ha testvéreknek valljuk is magunkat. Jobban értettem az érzéseit, mint bárki más, mégsem engedett magához közel. Talán pont ezért.

Másnap reggel csörrent meg a telefonom. Viharsebességgel kaptam utána, és szinte örömtáncot jártam, mikor megláttam a kedvesem nevét a kijelzőn.
- Alice! Minden rendben? – kérdeztem izgatottan, boldog voltam, hogy végre hallhatom a hangját.
- Bella él – felelte, és szinte láttam, hogy mosolyog. De mégsem hallottam ki a boldogságot.
- Hogyan? – lepődtem meg, de nem mintha nem örültem volna. Egy mázsás súllyal kevesebb nyomta a vállamat. – De hát láttad…
- Tévedtem… vagyis tényleg leugrott arról a szikláról. Szórakozásképp. Először azt hittem, hogy ez valami vicc. Bella és az extrémsportok?
- Ezt ő mondta? Jól van?
- Igen, vagyis… fizikailag mondhatjuk, hogy jól – felelte szomorúan. – Reggel beszéltem Charlie-val, megkérdeztem, hogy hogyan viselte a távozásunk.
- És?
- Nagyon rosszul. Borzalmas volt végig hallgatni, és sütött a szavaiból a fájdalom. És a legrosszabb, hogy Bella még most is árnyéka önmagának. Rémesen néz ki. Mikor meglátott, örült nekem, érted? Elárultam őt, búcsú nélkül magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, de ő… a nyakamba ugrott!
- Bella már csak Bella marad – mosolyogtam. Mindig megleptek a lány reakciói, annyira különbözött más emberektől. – Most hol van?
- Hm – morogta ellenségesen, amit nem tudtam mire vélni. – Egy pár hete átváltozott vérfarkassal beszélget – szűrte ki végül a lényeget, mire felpattantam.
- TESSÉK?! – üvöltöttem. Ezt nem tudtam mire vélni. La Pushban voltak régen vérfarkasok, addig oké. De mi köze hozzájuk Bellának és mióta változnak át újra az alakváltók?
- Jól hallottad, és még csak meg se akadályozhatom. Bízik benne, a legjobb barátja.
Sóhajtottam.
- Talán igazad van, Jazz. Bella már csak Bella marad, de én így szeretem. Nem akarom, hogy megváltozzon.
- Azt hiszem ezzel mind így vagyunk. Akkor meg is mondom Rosalie-nak, hogy Bella él.
- Rosalie?
- Tegnap este hívott, téged keresett. Muszáj volt elmondanom neki.
- Remélem, nem mondja el Edwardnak, most mennem kell. Megnézem a korcsot, hogy nem-e bántja Bellát.
- Rendben. Hiányzol.
- Te is nekem – felelte, majd letette. A telefonom után nyúltam és Rose számát tárcsáztam, de az foglaltat jelzett. Biztosan egy újabb ruhát rendelt. Majd hívom később.

- Halló? – szólt bele egy nyugtalan hang.
- Rose? Itt Jasper.
- Oh, hello – nyögte ki, és áramlani kezdtek felém az érzelmei. Még soha nem tapasztaltam nála ilyen mértékű bűntudatot. Aggódni kezdtem.
- Rose? Történt valami? – kérdeztem gyanakodva, aztán megvilágosodtam. – Ugye, nem? – estem kétségbe.
- Beszéltem Edwarddal.
- Hogy tehetted?! – kiabáltam. – Bella él! Ezért hívlak, Alice nemrég mondta el. Csak egy félreértés volt.
- Él? – nyögte ijedten.
- Igen, él! Edward mit mondott?
- Először nem fogta fel, hogy mit akarok mondani… aztán elnémult a vonal. Azóta próbálom hívni, de csak a hangposta jelentkezik. Annyira sajnálom!
- Ezt neki kellene mondanod – sziszegtem dühösen.
- Te mondtad, hogy meghalt! A drágalátos feleséged mindig mindent tud, miért most tévedett?! Neki miért nem neki mondod, hogy „Ezt neki kell mondanod” meg „Hogy tehetted”. Miért nem gondolkodott mielőtt elterjesztette a rémhírt?! Én azt hittem, tudja! Nem az én hibám! – támadott dühösen.
- A vádaskodással nem érsz el semmit. Most leteszem, felhívom Alice-t. Viszlát – köszöntem el, majd letettem. Aztán a kanapéra rogytam, és a fejem a kezembe temettem. Nem lehet igaz! És tényleg… kellett nekem beszélnem vele! Nem igaz, hogy nem bírja tartani a száját, direkt mondtam Emmettnek, hogy Edwardnak egy szót se! Erre tessék!

Megint megcsörrent a telefon.
- Alice?
- Jazz – szólalt meg síri hangon. Már tudtam, hogy tudja. Éreztem a fájdalmát, és éreztem, hogy valamilyen szinten még ő is magában keresi a hibát.
- Annyira sajnálom.
- Jazz… Bellával útban vagyunk Olaszországba – mondta ki hirtelen, és én megmerevedtem. Halott szívem egyetlen apró ponttá zsugorodott és erőt vett rajtam a rettegés…