Véres Álomvilág - 2. fejezet

A hetek eseménytelenül teltek, mindennap egyforma volt. Nyár volt. De nem számított, hisz az iskolában sem beszéltem senkivel, így halálra untam magam. A többiek sem vették a fáradtságot, hogy ne nézzenek levegőnek. Egyszerűen csak voltam. Jobb is, hogy vége lett. Letettem az érettségit, de nem jelentkeztem egy egyetemre sem. Charlie-nak azt mondtam, hogy várok egy évet. Nagy nehezen belenyugodott. A tanárok sem értették, hisz kitűnő tanuló voltam. De nem hagyhattam magára az apámat, amikor miattam tesz mindent. Meg kellett várnom, amíg talál valakit, akivel boldog lehet. De ez éppolyan lehetetlennek tűnt számára, mintha én találnék valaki mást. Apa még mindig szerette anyát. Ezt biztosan éreztem.

A városban el lettem könyvelve a néma különc lánynak, aki nemrég költözött ide. Rengeteget pletykáltak rólam. Voltak, akik komolyan azt hitték, hogy nem tudok beszélni. Csak megvontam a vállam, amikor hallottam a szóbeszédeket. Régen volt, hogy érdekelt. Csak Charlie-val beszélgettem néha, és néha kaptam egy-egy emailt Reneétől és Jacobtól. Minden alkalommal igyekeztem meggyőzni anyut, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Neki volt saját élete, nem tehettem tönkre. Ráadásul annyira különböztünk. Inkább apura ütöttem érzelmileg. Együtt szerencsétlenkedtük át a hétköznapokat. Néha láttam rajta, hogy mennyire magányos, ilyenkor mindig felvetettem, hogy nem kéne miattam fel adnia az életét. Mindig megforgatta a szemét és közölte, hogy ugyanmár. Egy idő után nem hoztam fel többé a témát, de gyötört a bűntudat. Ez az érzés néha kitöltötte a mellkasomban lévő ürességet. De még mindig rémálmok gyötörtek éjjelente, és még mindig sikoltozva ébredtem. Még mindig darabokra estem néha. Ez nem változott. De megtanultam vele élni, és megszoktam, hogy nem vagyok soha többé boldog. Ez van. Néha már nem is hiányzott.

- Bells? Csinálsz valami vacsorát? – nyitott be Charlie a szobámba. Az ágyamon feküdtem és kibámultam az ablakon. Gyakran csináltam ilyesmit. Néha akaratlanul is. Apura néztem és bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy már ennyi az idő. Felálltam és elindultam a konyha felé. Nem volt itthon semmi használható.
- Elmegyek bevásárolni, jó? – néztem rá, ő csak bólintott és leült focimeccset nézi. Még utánam kiáltott egy köszit és óva intett, hogy vigyázzak magamra, aztán visszafordult a tekintete a tévé felé. Én pedig beültem a jó öreg kocsimba és elindultam a boltba. A bolt a kisváros másik végében volt, vagy legalábbis az a bolt, amelyikben én szerettem vásárolni. Itt mindent meg lehetett kapni, amit Charlie szeretett. Ez volt a másik elfoglaltságom. Tökélyre fejleszteni a főzőtudásom. Emellett takarítani is gyakran takarítottam. A porszemek messze elkerülték a mi házunkat. Túl sok volt a szabadidőm. Charlie aggódott is emiatt. Folyton azzal nyaggatott, hogy nincsenek barátaim. Engem nem érdekelt. Nem volt rájuk szükségem. Volt barátnőm, de elment. Nem kell még egy. Nem kell, hogy még egyszer bárki is elhagyjon. Inkább nem kell senki. Ha nincs boldogság, nincs éles fájdalom sem. Az ürességgel pedig már tudok bánni.

Láthatatlan voltam. Senki nem nézett rám az utcán, néha még nekem is ütköztek, de nem kértek bocsánatot. Nem köszöntek, nem figyeltek rám. Olyan szürke és jelentéktelen lettem, akárcsak a lelkem. Jól volt ez így. Nem hiányzott a figyelem, egy életre elég volt belőle Forksban. Itt elrejtőzhettem a világ elől. A boltban sem volt más a helyzet, csak a pénztárosok beszéltek hozzám. Ez volt a munkájuk. Gyakran jártam ide, otthonosan közlekedtem. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kell, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A nő kedvesen megköszönte, majd a következő vásárló felé fordult.
- Segíthetek? – szólalt meg egy férfihang mellettem. Nem hittem, hogy hozzám beszél, így fel se néztem.
- Hagyd, a csaj bolond. Nem beszél – mondta egy gúnyos lányhang. Felnéztem rájuk. Rajtam nevettek. A srác egész helyes volt, de fel sem ért Hozzá. Megvontam a vállam, egy táskába dobtam a cuccaimat és elindultam kifelé. Nem érdekelt, hogy nevettek rajtam. Nem ismertek. Nem is fognak. Én nem illek senki normális életébe se. Talán Charlie-nak se kéne velem élnie, így csak szenved. De talán egyedül se lenne boldogabb. Így legalább van valaki ott, még ha lélekben halott is. Megpróbáltam nem nézni az emberekre az utcán, hisz egykor én is egy voltam közülük. Normális életem volt, és tudtam érezni. Voltak érzelmeim, tudtam nevetni, tudtam sírni. Voltak jó, és rossz napjaim. Aggódtam rengeteg dolog miatt, gyakran ideges voltam. Hiányzik mindez. Mert most minden ugyanolyan. Minden összekeveredett és szürkévé vált. Ugyanolyanná. Egyhangúvá. A világ lényege az ellentétekről szól. Bennem semmi ilyesmi nem maradt, csak az üresség.

Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nem hallgattam rádiót, az övemet se kapcsoltam be. Ami azt illeti, zenét nem is hallgattam. Túl sok érzelem volt benne. Képtelen voltam elviselni, vagy befogadni őket. Égettek. A következő pillanatban az autó pörögni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan és miért. Pánikba esve próbáltam egyenesben tartani a járművet, az Ő arca lebegett előttem. Beszélt hozzám. De én nem hallottam. Aztán pedig egy fának ütköztem, és elvesztettem az eszméletem.

Kábultan tértem magamhoz. Úgy éreztem, mintha repülnék. Két erős kéz tartott a karjaiban, fák suhantak el mellettem.
- Edward – motyogtam szinte öntudatlanul. A szememet képtelen voltam még kinyitni, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Valaki fülsértően nevetett, megborzongtam. Aztán pedig zuhanni kezdtem, és a földre estem. Kábultan pillantottam fel, de képtelen voltam hinni a szememnek.
- Emlékszel még rám, kicsi Bella? – gúnyolódott, mintha egy ötéveshez beszélne. Tűzvörös haja csakúgy lobogott a szélben. A félelmeim valóra váltak. Victoria eljött értem. Remegni kezdtem, de nem féltem. Nem volt okom rá. Csak Charlie miatt aggódtam, de talán így jár a legjobban. Mindenkinek jó lesz így. Feleslegesen éltem, hát miért aggódjak a halál miatt? Ő is féltett. De nem szeretetből, hiszen nem volt szerelmes. Csak én. A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt. Hogy ez mennyire igaz.
- Emlékszem – szólaltam meg bátran. – Mi járatban?
- Megígértem, hogy bosszút állok James halála miatt. Megöllek – kacsintott rám.
- Csak tessék – mosolyogtam rá, mire úgy nézett rám, mint egy őrültre. Annak is éreztem magam. Az a lehetőség, hogy vége legyen ennek a nyomorúságnak, boldoggá tett. Régen éreztem így, és előre féltem a fájdalomtól. Nem tudom, hogy akartam-e újra érezni. Inkább… meg akartam halni.
- No csak. Képes lennél megölni magad egy férfiért, aki elhagyott téged? – nézett rám meglepetten. Azért jött, hogy fájdalmat okozzon és megöljön, nem azért, hogy a kérésemet teljesítse, és örömet okozzon.
- Képes lennél megölni valakit egy férfiért? Ha igen, tessék. Ölj meg – válaszoltam bátran és tettem felé egy esetlen lépést. Halálra vágytam. És ő habozott. Nem akartam, hogy élve hagyjon, ezért cselekednem kellett. Nekirontottam és ütni kezdtem márványkemény testét, és éreztem, ahogy törik a csont a kezeimben, éreztem, ahogy a lágyan meleg vér végigfolyik a bőrömön. Aztán Victoria morogni kezdett. Felnéztem rá. Őrült tekintettel figyelte a vérem útját, színtiszta téboly villogott a tekintetében.

Nem láttam a mozdulatát, csak a torkomba hasító fájdalmat éreztem, és égni kezdtem. Felrobbant a világ, lángok villództak a szemem előtt. Mindenem fájt, és én ordítottam. Ahogy csak a torkomból kifért. Csodálom, hogy senki nem hallott meg. Csak én hallottam a saját vérfagyasztó sikolyaimat. Amit a ballett teremben éreztem, az semmi volt. Elvesztettem az időérzékemet, a sikolyaim egyre halkabbá váltak, a fájdalom szűnni kezdett. Vagy inkább feljebb haladni, egyenesen a szívem felé. És minden felrobbant. A világ megszűnt, és csend lett. Síri csend. Mikor kinyitottam a szememet Charlie hófehér arcával találtam szemben magam. Meredt döbbenettel néztem rá. A színek élénkek, a hangok fülsértőek, az illatok… fájdalmasan ínycsiklandóak.
- Bells? – nyögte ki Charlie. Úgy néztem rá, akár egy idegenre. Veszélyt láttam benne. Az eszem tudta, hogy ő az apám és soha nem bántana, de az ösztöneim mást súgtak. Felém nyújtotta a kezeit, mire hátrább ugrottam és vicsorogni kezdtem, mint egy vadállat. Ijedten nézett rám, összezavarodva, a szemeiben könnyek csillogtak. – Kicsim? Én vagyok az, az apád. Mi történt veled? Ki tette ezt veled? – kérdezte kétségbeesetten.
Válaszolni akartam, de amikor kinyitottam a számat elöntött vérének édes aromája. Minden nagyon gyorsan történt. Rávetettem magam. Nem hallottam, ahogy a nevemet ordítja, aztán segítségért kiált. Nem hallottam, ahogy riadt szomorúsággal azt suttogja, hogy szeret. Semmit nem hallottam, csak a vért éreztem. Szívtam magamba az éltető nedűt és közben élvezkedve nyöszörögtem. Nem álltam meg, fel sem merült bennem, hogy megálljak. Elfelejtettem abban a pillanatban, hogy ki vagyok, mit és kivel csinálok. Nem emlékeztem akkor semmire, csak a vér létezett. Boldogságot hozott. Semmi mást nem éreztem. Egészen addig, amíg vége nem lett. Arra eszméltem, hogy elfogyott az utolsó csepp is. Kitisztult a fejem… és a kép, ami elém tárult… rettenetes volt.
Ordítva, zokogva, a földre zuhanva ébredtem fel a mámorból. Megöltem az apámat… az egyetlen embert, akinek jelentettem valamit. Megöltem.

Megjegyzés: Victoria nem ölte meg Bellát, mert nem akart neki szívességet tenni. Így inkább elvitte egy kihaltabb helyre és otthagyta. Charlie eközben értesült Bella összetört kocsijáról és kétségbeesetten keresni kezdte a lányát. Harmadik nap meghallotta a lánya sikolyait és rohanni kezdett a hang irányába. Abban a pillanatban ért oda, amikor Bella meghalt és kinyitotta a szemét...

Véres Álomvilág - 1. fejezet

Képtelen voltam hinni a szememnek, nem akartam megmozdulni. Hát tényleg vége. Minden, ami a szerelemhez, az életemhez fűzött a szívemmel együtt messze járt. Valami mégis dörömbölt a mellkasomban, hogy megpróbálja velem elhitetni, hogy élek. De ez csak átverés volt. Hiába volt testem, hiába voltam én magam, mégsem léteztem. És most tényleg hátat fordítottam mindennek. Minden egy apró kis darabokból felépített álomvilág volt, mely megpróbált tévútra csalni.

- Bells? – hallottam egy hangot magam mellett, és lassan Charlie felé fordítottam a tekintetem. Kérdő aggodalommal figyelt, megfáradt kezeit az autó ajtaján tartotta, készen a kiszállásra. Talán öt teljes perce nem mozdultam, ő pedig csak most szólalt közbe. Sóhajtottam egyet és rávettem magam, hogy kinézzek az ablakon. Valójában egy nagyon szép ház állt előttünk, de számomra idegen volt. Nem tudtam odaképzelni a vámpíromat. Néha már tényleg kétségbeestem, egyre kevésbé tudtam odaképzelni bárhova is. Rettegtem tőle, hogy elveszítem. Nem akartam elfelejteni. Nem bírtam beletörődni, hogy csak egy törékeny ember vagyok, akinek az emlékei szitaszerűen vesznek el a feledés homályában. Pedig ő előre megmondta, de nem akartam, hogy igaza legyen.
- Kicsim, tudom, hogy nem könnyű – próbálkozott Charlie kedvesen. Őt nagyon szerettem, igazán foglalkozott velem. Néha sikeresen varázsolt mosolyt az arcomra. Mégsem ért semmit. Van egy mondás. Csak az tud megvigasztalni, aki a bánatodat okozta. Nálam ez abszolút igaz volt.
- Jól vagyok – feleltem határozottan a teljesen egyértelmű hazugságot. Mondjuk úgy, hogy jobban, mint féléve. Végülis ez igaz volt. Jobban megtanultam kezelni, és megtanultam elfogadni. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy az üres zsibbadtság beleférkőzzön a testem legmélyebb szegleteibe, és érzéketlen űrré változtassa a szívemet. A fájdalomnak több fázisa, én az elfogadásnál tartottam. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt érezni. Biztosan jó lehetett.

- Kiszállunk? – kérdezte halkan, és én bólintottam. Nem volt értelme elmerengenem, hisz volt még rá időm. És persze nem akartam, hogy Charlie-nak aggódnia kelljen értem. Már így is eléggé megterheltem szegényt. Miattam költöztünk. Miattam dobta félre az életét. Nem ezt érdemli. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – habár csak fintorra futotta – és kiszálltam a kocsiból.
A ház gyönyörű volt. Csak némán álltam és hagytam, hogy Charlie is mellém érjen. Szinte egyszerre néztünk fel az épületre, mely kicsit sem hasonlított a forksi otthonunkra. Ugyanúgy kétszintes volt… De mégis nagyon különbözött. Kísértetkastélyra emlékeztetett, olyanokra, amelyeket csak filmekben látni. Nem volt nagy, de csak úgy áradt belőle a rejtélyesség. Fekete falai vészjóslóan tűntek ki az erdő fái közül.
- Hű.
- Az unokatestvérem lányának a háza, de nem használja, ezért felajánlotta nekünk.
- Van unokatestvéred? – kérdeztem meglepetten, de a tekintetem továbbra is az épületet pásztázta. Szép volt, de a hideg is kirázott tőle. Ő biztos nem szerette volna ezt a házat, neki ez túl sötét lett volna.
- Igen. Bármilyen is meglepő Bells, de van családom. És bár sokuk meghalt és azokkal, akik élnek már nem tartjuk a kapcsolatot… de attól még ott vannak – sóhajtotta, és a vállamra tette a kezét. Meglepetten rándultam össze az érintésétől, szinte soha nem ért hozzám, így hát váratlan volt tőle ez a fajta apai szeretet. Megpróbáltam nem foglalkozni vele és csak azt mondogatni magamban, hogy nem akarok neki csalódást okozni. Azért tesz mindent, hogy én jobban legyek. – Bells?
- Igen, apu?
- Olyan kísérteties ez a ház, félek, hogy csak még inkább magadba fordulsz…
- Nyugi, apu. Nem lesz semmi baj, összeszedem magam. Ha már rávettél nagy nehezen a környezetváltásra, akkor már ne táncoljunk vissza. De ha vissza szeretnél térni az életedbe, és azért mondod ezt, azt is megértem… - haboztam.
- Bells, én csak azt szeretném, hogy végre újra a régi legyél. Ott minden rá emlékeztetett, nem szedhetted össze magad. De ez egy új hely, új élet. És akármikor hazamehetünk, fogd fel nyaralásnak.
- Rendben – bólintottam. – Apu?
- Igen?
- Mostanában… mindig Bellsnek hívsz…
- Most mondtam, hogy nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen. Ezért hívlak így. Mert ez a becenév az enyém – kacsintott rám, majd elindult, hogy kivegye a csomagot a kocsiból. Csak pár perccel később eszméltem, hogy segítenem kéne. Végül együtt kiemeltük a bőröndöket, és magunk után húzva indultunk a bejárat felé. A kert nem tűnt barátságtalannak. Bár a virágok elhervadtak, az ápolás hiányában, de a fű egészségesen zöldellett és néhány szép fa is díszítette az udvart. A kerítés is teljesen átlagos volt, nem volt kovácsoltas, mint a horrorfilmekben, csak egyszerűen fából készült. A kert végében még egy kopottas hintaágy is állt, de a gaz eléggé benőtte. Bizonytalanul indultam Charlie után, aki egy határozott mozdulattal behelyezte a kulcsot a zárba és kitárta az ajtót, égtelen nyikorgás közepette.

- Egy kis olajozás ráfér – törte meg a beállt csendet, és belépett. Én pedig követtem. Csend volt. A szívem zakatolni kezdett, ismét meghazudtolva a lelkem halálát. A kezemet izzadtság öntötte el, és szaporán kezdtem venni a levegőt.

- Minden rendben, kicsim? – kérdezte Charlie megállva előttem. Kifújtam a levegőt és bólintottam. Majd az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyöket, hogy a napsugarak betörhessenek a sötét falak közé.
Mindjárt más.
- Persze, megnézem a leendő szobám – feleltem és elindultam az emeletre. Minden lépcsőfok megreccsent alattam, és párszor lepergett az életem, de épségben felértem az emeletre. Egy kicsit barátságosabb volt, mint a fölszint. A szobám pedig azonnal megtetszett. Egy hatalmas erkélyem is volt, a tágas beltér mellett. Ízlésesen berendezett szoba volt, minden ideillett. Korábban azt terveztem, hogy kidobom a bútorokat, és a sajátommal töltöm meg, de ez így volt tökéletes.
Még egy számítógép is volt az íróasztalon, nem messze a duplaágytól, amit azonnal ki is próbáltam. Kényelmes volt, és lazán hátradőltem. Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogyan egy jéghideg test hozzám simul, és a nevemen szólít. De azonnal el is hessegettem a képet, mert nem akartam megőrülni. Charlie azt nem élné túl. Ideje összeszednem magam.

Csattanásra pattantam fel a kényelmes ágyamról, és villámsebességgel rohantam le az emeletről, de közben megbotlottam a lábamban. Még időben elkaptam a korlátot, megakadályozva a legurulást. Charlie harsogva nevetett a mutatványomon, én pedig sértődötten néztem fel rá.
- Mi történt? Hallottam egy csattanást – szólaltam meg, mielőtt még elvörösödtem volna. De jó volt látni Charlie-t nevetni, és ez mosolyra késztetett. De mikor válaszolni akart, ő is zavarba jött.
- Megbotlottam – nyögte ki zavartan, mire nevetni kezdtem. Közelebb léptem és átöleltem. Meglepetten szorított magához, én pedig ellazultam. Nagyon hiányzott már Charlie. Tulajdonképpen soha nem öleltem meg. Az élet rövid, tudnia kell, hogy szeretem.
- Le sem tagadhatnád, hogy a rokonom vagy – mondtam neki mosolyogva. Szinte sugárzott a reménykedéstől. Igazán aranyos volt. Abban reménykedett, hogy most már jobban leszek, és nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen…

- Miattam adtad fel az életed – suttogtam halkan, ezúttal nem néztem rá.
- Bells. Amikor Reneé elhagyott sokat hibáztam, elmentetek és nekem nem maradt senkim. A lányom vagy, és szeretlek. Ha ez kellett, ahhoz, hogy jobban légy, akkor állok elébe. De éhes vagyok, nem kéne lassan összeütni valamit? – terelte el a témát zavartan. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni, ezért nem is húztam tovább a témát, de nagyon jól estek a szavai. Hirtelen megértettem az indítékait. Megbánta, hogy elengedett, amikor kislány voltam. És nem akar még egyszer elengedni. Biztos vagyok benne, hogy Reneé is nagyon hiányzik neki, de ő már tovább lépett Phil oldalán. Ebben a pillanatban megértettem, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Mindkettőnket elhagyta az életünk szerelme, és ahogy Charlie sem felejtette el anyut, úgy én se, fogom Őt… Egy cipőben járunk, és talán ő sejti, hogy mi jár a fejemben. Talán ő is felejteni akar. De ő talpra állt, nekem is kéne. Hiszen ez az élet. Nem az az erős, aki sosem bukik el, hanem aki újra s újra feláll, és hamvadt poraiból folytatja az életét.

- Apu? – kérdeztem meg végül, amikor már nem bírtam tovább. Kérdőn nézett rám, és lehalkította a focimeccset. – Neked hogyan sikerült?
- Micsoda? – kérdezte értetlenül.
- Elfelejtened anyud, és nélküle élni – feleltem csendesen. Az arca egyből elkomorult, és mintha szomorúság csillant volna a szemeiben. Hosszú percekig nem is válaszolt. Nem sürgettem.
- Az első soha nem sikerült, a másodikra pedig kénytelen voltam – válaszolta, majd felhangosította a tévét, és meredten kezdte figyelni a képernyőt. Én pedig csak néztem magam elé, és újra megtámadott az ismerős üresség. Nem akartam ezt. Néha úgy éreztem, hogy megőrülök. Nem akartam Őt, de akárhányszor rá gondoltam, az arca megjelent búskomor szemeim előtt…
Apu és én sorstársak voltunk, mindkettőnk szívét a szerelem törte darabokra…

Véres Álomvilág - Prológus

Sziasztok! Egy új kisregény bevezetőjével jöttem, remélem tetszeni fog és kapok véleményeket. Előre is megnyugtatok mindenkit, hogy normális vagyok :) Lesz egy "kis" horrorisztikus beütése a történetnek, és ha korhatárt kéne szabnom, akkor 18-as karikát kéne kitennem.

Tartalom

A változatosság kedvéért Edward elhagyta Bellát. A lánynak már csak Charlie marad. Mikor már félévvel később sem lábal ki Bella a depresszióból, Charlie úgy dönt, hogy elköltözik vele egy másik városba. Bella eleinte tiltakozik, de nem vágyik Reneéhez a napfényes Floridába, így belemegy. De Bellán ez sem segít. Edward közelségének az illúziója elveszett, itt semmi nem emlékezteti a szerelmére.
Bella mikor elindul a boltba, hogy bevásároljon a vacsorafőzéshez, Victoria jelenik meg a semmiből. Nem öli meg, mert látja, hogy Bella mennyire nem fél a haláltól. Inkább átváltoztatja, hogy örökké szenvedjen. Bella újszülöttként nehezen uralja a szomjúságát, és nekitámad Charlie-nak majd megöli. Miután rájön mit tett, teljesen megőrül... és végeláthatatlan tragikus események sorozatát indítja el, azzal, hogy nem fogja fel: Charlie halott...

Prológus

Sóhajtva kapcsolgattam a tévében a csatornákat, de egy sem érdekelt igazán. De nem akartam a csendet, idegesített. Charlie-ra néztem.
- Te mit szeretnél nézni, apu? – kérdeztem mosolyogva, hátha kisegít a tanácstalanságból. De nem válaszolt. – Már el is aludtál? – mormogtam és sóhajtottam egyet. Mindegy. Majd csak feltalálom magam valamivel, talán ideje lennem elmennem a boltba, hogy vacsorát főzzek neki. De talán előbb magamnak is enni kéne. Az éhség szinte égetett. De mégsem hagyhatom csakúgy magára Charlie-t. Dühös lenne, ha szó nélkül mennék el. Talán írnom kéne neki egy üzenetet. De mire elindultam volna, csengettek. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Dudorászva indultam el ajtót nyitni, szinte egy pillanat alatt odaértem.
- Edward! – kiáltottam fel, mikor felismertem az ajtó előtt álló férfit, aki kikerekedett szemekkel nézett rám, majd megláttam a mögötte álló középkorú nőt, az édesanyámat. – Anyu! Hát ti? Gyertek beljebb… - hívtam őket, de csak anya mozdult meg. Edward mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor.
- Edward? Valami baj van? Jól vagy? – kérdeztem mosolyogva.
- Bella, kislányom! – szólalt meg végül anya csendesen, megtörve a némaságot, és közelebb lépve átölelt. Edward arca megrándult a mozdulatra, láttam rajta, hogy mennyire meglepte a viszontlátásom. Szóhoz sem jut a boldogságtól. Mikor anya elengedett Edwardhoz léptem és hevesen átöleltem. Karjai élettelenül lógtak a teste mellett, talán arra várt, hogy megcsókoljam? De azt mégsem tehettem anya előtt, illetlenség lett volna.
- Bella – nyögte Edward.
- Én is örülök neked, már nagyon hiányoztál – mosolyogtam. Reneé zavartan kapkodta a tekintetét közöttünk. Talán ő is érezte a pulzáló elektromosságot a levegőben, majd zavartan a levegőbe szimatolt.
- Te jó ég, Bella! Mi ez a förtelmes bűz?! – kiáltotta panaszosan. – Meg se szólalj. Charlie már megint odaégetett valamit, ugye? – csóválta a fejét. – Charlie! Nem is köszönsz? – kiáltotta be a nappali irányába.
- Anyu, hagyd. Charlie alszik.
- Alszik? – kérdezte meglepetten. – Nappal? Furcsa, csaknem beteg? Megyek és megnézem. Kettesben hagylak Edwarddal egy kicsit, biztos sok mindent kell megbeszélnetek… - hadarta, majd eltűnt. Edwardra mosolyogtam.
- Bella… - nyögte újra, mintha nem értene valamit. Totális zűrzavar uralkodott gyönyörű vonásain. Mi baja lehet? Újra átöleltem, de mire megcsókolhattam volna vérfagyasztó sikoly harsant a levegőbe. Edward ösztönösen engedett el, és egy pillanat alatt a nappaliban termett. Én ugyanolyan tempóban követtem. Majdnem a megtorpanó Edwardnak ütköztem, aki csak sóbálványként meredt előre, majd kapkodni kezdte a tekintetét az alvó Charlie és a hisztérikusan sikoltozó-zokogó anyám között.
- Meghalt! Halott! – kiabálta Reneé összefüggéstelenül. Egy szavát sem értettem.
- Css… még felébreszted. Csak alszik – szólaltam meg nyugodtan. Reneé abban a pillanatban felnézett rám. Szemeiben hitetlenkedés ült és valami más, amit nem értettem. De Edward szólalt meg helyette.
- Bella – nyögte földöntúli hangon a nevemet. – Charlie hónapok óta halott…

Díjak :)

Köszi Tia a díjat :)

5 dolog rólam:
- Nincs tehetségem a fejléckészítéshez :)
- Az életről úgy gondolkodok, hogy sosem szabad feladni.
- Imádom a vígjátékokat és a romantikus filmeket.
- Imádom a vámpíros könyveket, de a True Blood-ot nem szeretem, a Vámpírnaplókat pedig csak filmsorozatban :)
- Szeretnék elutazni Angliába és Spanyolországba :)

5 ember, akinek adom:
- Doree
- Iccsinee
- Tia
- Drusilla
- Angyal



Köszi Blair a díjat :)

5 dolog rólam:
- Nincs tehetségem a fejléckészítéshez :)
- Az életről úgy gondolkodok, hogy sosem szabad feladni.
- Imádom a vígjátékokat és a romantikus filmeket.
- Imádom a vámpíros könyveket, de a True Blood-ot nem szeretem, a Vámpírnaplókat pedig csak filmsorozatban :)
- Szeretnék elutazni Angliába és Spanyolországba :)

5 ember, akinek adom:
- Doree
- Iccsinee
- Tia
- Drusilla
- Angyal

Unprotected

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért mégsem írtam meg a Dear Alice másik befejezését, cserébe hoztam nektek egy novellát :) Nem nagy szám, de gondoltam felteszem :$

- Viszlát, Bella!– mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj!– nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek. Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim
becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön. Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.

A jelen… /Edward/

Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy tovább menjek-e. Nem akartam felkavarni a múltat, de már nem bírtam nélküle. Alice nem látott róla semmit, mióta elmentünk. De megnyugtatott, hogy biztosan van valami magyarázat, talán csak a tudatalattija akadályozza, hiszen megkértem, hogy ne nézze Bella jövőjét. De felemészt a magány, és most már tudom, hogy milyen ostobaságot követtem el. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. A család szétszakadt, két éve már, hogy nem is láttam őket. Minden megváltozott, és én sem voltam már önmagam. Nem telt el úgy perc, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát. Még mindig kísért a pillanat, amikor búcsút intettem neki. Nagyon nehéz volt elmennem, a szomorúsága folyton arra késztetett, hogy szorítsam magamhoz és vonjam vissza a szavaimat. De nem tettem. Mert neki így a legjobb. Talán majd a férjével látom újra, vagy talán már a gyerekeivel. Talán már nem is itt él, és feleslegesen jöttem. De akkor is ez az egyetlen nyomom. Az elmúlt tíz évben nem olvastam senkinek sem a gondolatait, és elbújtam a világ elől. Nem létezett számomra az idő, csak arra vágytam, hogy Bellát újra a karjaimban tarthassam.
Megígértem, hogy megvédem. És ezt így kellett teljesítenem. Én magam voltam számára a veszély, és csak így tudtam őt megvédeni magamtól. Ez a helyes út.

Már nem is emlékszik rám. Hiszen minden emléket a padlója alá rejtettem. El kellett volna őket pusztítanom, de nem voltam rá képes. Az önző énem meggátolt. Talán mégsem akartam eltűnni az életéből. Remélem, hogy nem találta meg a képeket és amiket még odarejtettem.

Lassan parkoltam le a ház előtt. Alaposan megterveztem mindent, átalakítottam a külsőmet, hogy idősebbnek tűnjek. A szemüveg borzasztóan idegesített, de kellett az álcámhoz. Nem térhetett vissza Edward Cullen tíz évvel később ugyanúgy, ahogy elment. Úgy döntöttem, hogy ha Bella nincs a közelben, akkor beszélek Charlie-val. Tudnom kell, hogy jól van-e. Lehet, hogy be se enged, de meg kell próbáljam. Bella nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

Lassú, emberi tempóban kiszálltam az autómból és elindultam a bejárat felé. A ház külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy Bella ősrégi autója nem állt a ház előtt és nem éreztem az illatát sem. Régen nem járhatott itt. Talán elköltözött, talán férjhez ment.
Becsengettem.
Charlie itthon volt. Éreztem az illatát, és hallottam, hogy elindul az ajtó felé. Egy bot kopogását hallottam, és mikor kitárult az ajtó meg is pillantottam Charlie-t, egy mankóra támaszkodva.
Az arcán nyomot hagyott az idő, mintha nem is tíz, hanem húsz év telt volna el. Nem szólalt meg, nem mutatott meglepetést. Nem kezdtem el kiolvasni a gondolatait, nem akartam látni Bellát egy másik férfi karjaiban. Így inkább vártam.
- Jó napot, Charlie – köszöntem illedelmesen. Még mindig közömbösen figyelt, de mintha engem vizsgálgatott volna. Valamire kíváncsi lehetett. – Edward Cullen vagyok, Bella egyik régi… barátja.
- Emlékszem rád. Mit csinálsz itt? – kérdezte higgadt hűvösséggel. Nem erre számítottam. Hova lett a régi hirtelenharagú, indulatos Charlie?
- Bella itthon van? – kérdeztem végül, pár perces csend után. Az arcán valami különös futott át, aztán habozva megszólalt.
- Nincs.
- Önhöz jöttem tulajdonképpen. Csak szeretnék Bella felől érdeklődni. Hogy mi lett vele. Remélem, nem veszi tolakodásnak. Csak erre jártam, és gondoltam beugrom. Nem akarom felkavarni a lányát, én csak…
- Gyere be – nyitotta ki az ajtót előttem, félbeszakítva zavart mondókámat. Követtem a nappaliba és meglepetten vettem észre, hogy a ház teljesen másként fest, mint mikor utoljára láttam. Mindenhol rendetlenség és kosz uralkodott. Régen nem láthatta női kéz. Ezek szerint Bella más városba költözött?

- Kérsz valamit? Inni, enni?
Megráztam a fejem.
- Hol van most? – tértem a lényegre, talán kissé modortalanul.
- Bells? Messze innen. Miért mentetek el? – kérdezte, és láttam rajta, hogy ez tényleg érdekli.
- Carlisle másik városban kapott állást, és Esme is környezetváltozásra vágyott. Nagyon sajnálom, hogy itt hagytam a lányát, Charlie. De nem volt más választásom.
- Bizonyára – morogta. Egy pillanatra, mintha a régi Charlie lett volna. – Nos, ezek szerint Bella nem ment veletek – sóhajtotta távolba meredő szomorú tekintettel. – Éreztem.
- Tessék? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Hiszen tisztában van vele, hogy Bella nem jött el velünk. Akkor miről beszél?
- Nézd, Edward. Mikor megláttalak az ajtóban, reménykedni kezdtem hogy visszakaphatom tíz év után a lányomat, aztán mikor elkezdtél érdeklődni utána, vált világossá, hogy semmiről sem tudsz. Aznap mikor elmentetek, Bella nem jött haza. És soha többet nem is került elő…


A múlt… /Bella/


Percekig csak néztem utána megrendülten. Nem tudtam felfogni mindazt, ami néhány pillanattal ezelőtt történt velem. Természetellenes volt, álomszerű. Mintha egy személyemre szabott rémálom kellős közepén lennék, de nem találnám a kiutat. Túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam. Kába voltam, és észre se vettem a külvilágot. Nem számított már semmi. Nem érzékeltem a fák lágy suhogását, sem az idő pergő múlását. Csak arra a pontra meredtem, ahol eltűnt a távolban. De már minden mozdulatlan volt. Megállt az idő.

„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.”

A felismerés váratlanul tört rám, elfújva sokkos nyugodtságomat. Nem látom többet, nem érinthetem meg többet és soha többet nem ölelhetem, csókolhatom. Elment és nem jön vissza. A könnyek váratlanul jelentek meg a szemem sarkában, aztán a lábaim önálló életre keltek. Nem akartam őt elveszíteni, nem tudok nélküle élni. És nem is akarok. Hogyan élhetnék az életem nélkül?

„Te nem vagy jó nekem, Bella.”

Ezt mindig is tudtam, mindig is éreztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy majd egy nap rájön erre és elhagy. Talán nem is a lelkemről szólt az átváltoztatásom elleni heves tiltakozás. Már akkor tudta, hogy nem akar engem. Már akkor érezte, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem illek bele a világába. Pedig én jó akartam lenni. Igyekeztem.

Minden rá emlékeztetett. A fák lágy suhogása, a sötétség veszedelmes ismeretlensége, és két ballábasságom… a házunk… a szobám… minden. Az egész életem. Az életem része volt, és most mindent elvett tőlem… mert nem voltam elég.

Elhasaltam a nedves földön, és nem volt erőm felállni. Talán nem is akartam. Nem láttam értelmét, nem volt kedvem semmihez. A világ ment tovább, de én már csak külső szemlélőnek éreztem magamat. Magam előtt láttam, ahogy egy éles tőr hasít a szívembe. Éreztem a fájdalmat, de a testemben nem tett kárt. A szívem halkan dobogott tovább, de nem találta a ritmusát. Csak egy utánzat volt. Edward magával vitte a szívemet, és csak egy hatalmas lyukat hagyott a mellkasomban. Egy hatalmas vérző sebet, amiből ömlik a vér, és amit képtelenség beforrasztani.
- Edward – motyogtam. Lepergett előttem az összes együtt töltött perc, és egy részem még azt sem hitte el, hogy egész idáig enyém lehetett ez a csoda. A vége pedig várható volt. Hiszen ki akarna engem, ha bárkit megkaphat? Csak egy álom volt. És belepusztulok a végébe. – Edward…
- Milyen megható, megindító jelenet – hallottam meg egy vérfagyasztó, kísérteties hangot. Fáradtan nyitottam ki a szememet, és a fojtogató sötétségben csak egy vörös villanást láttam.
- Victoria – suttogtam megrendülten, és elmosolyodtam. Láttam az arcán a meghökkenést, nem éppen erre a reakcióra számított. Számtalan rémálmomban láttam őt, de most mégsem bántam, hogy itt van. Nem akartam élni. Vártam, hogy megöljön. A halál túlságosan kecsegtető, hirtelen lehetőség volt. Egy könnyebb kiút, mint megküzdeni azzal a kínnal, amit érzek.
- Látom rajtad a fájdalmat, Bella. Azért jöttem, hogy megöljelek. Kínok között. Edward megölte a társamat, ezért én végzek veled. Fogat fogért, szemet szemért… társat társért – nevetve mondta. Neki ez nem jelentett semmit, csak kicsinyes bosszút. Nem velem volt a baja, hanem Edwarddal. Ha megöl, mindenki jobban jár. Victoria mégsem éri el a célját. Edwardnak már nem jelentek semmit, nem fogja összetörni a halálom. És nekem lesz a legjobb. Nem kell szenvednem. – Védtelen vagy – jelentette ki, majd elindult felém, hogy beteljesítse a bosszúját. A bosszúját Jamesért.

Én pedig vártam őt. Vártam a halált. Védtelenül.


A jövő… /Edward/

A száguldás az életem részéből a mindennapok rutinja lett, semmivel nem foglalkoztam, csak rohantam a vörös villanás után. Nem vadásztam, nem álltam meg, nem gondolkodtam. Mert már nem számított. Semmi nem számított. Egyetlen illatot, egyetlen gondolatot követtem. Hagytam, hogy elárassza az elmém, csak arra figyeltem, hogy minél előbb utolérjem, és darabokra szaggathassam. Még a vér is értéktelen volt a bosszúm mellett. Mert bosszút kellett állnom. Ez volt az egyetlen értelme az életemnek. Aztán egyetlen gyors ugrással vetettem rá magam száguldó testére, és megállásra késztettem. Végre célt értem. Ütni kezdtem, nem törődve azzal, ahogy Victoria újra meg újra lepergette az elméjében Bella halálát. Próbáltam kizárni a képeket, és semmi nem számított, csak hogy megöljem. Nem voltam tudatában semminek, a vörös köd mindent ellepett.
- Csak szívességet tettem neki Edward, a halált kívánta. Ha én nem tettem volna meg, megtette volna ő maga. Ha azt vesszük te ölted meg… - kiabálta, miközben megpróbált kitérni előlem és legyőzni engem. De olyan erő volt bennem, amit ő soha nem érthetett meg. Nem vett komolyan, ezt még a ködön át is érzékeltem. De a gúnyos kacagás az arcára fagyott, amikor letéptem a fejét, és a földre dobtam. Zihálva torpantam meg, és néztem a gyűlölt arcra. Utoljára nevetett ki, utoljára… többet nem ölhet meg senkit, többet nem. Bella haláláért meg kellett, hogy fizessen. Muszáj volt.
Indulattól remegve gyújtottam meg a fáklyát, és dobtam bele Victoria testrészeit. Közben örömet éreztem. Valami furcsa elégedettséget. Ettől nevetnem kellett, hisztérikusan és őrülten. A hangomtól zengett minden, de nem érdekelt. Minden értéktelen volt. Megöltem. Megfizettem. Megérdemelte. Bosszút álltam.
- Edward – hallottam magam Alice remegő hangját, de az sem érdekelt. Csak Bella számított, senki más. Nem élhetett a gyilkosa ezen a földön, hát megöltem. De én sem élhettem anélkül, hogy ő létezett volna. Ezért nekem is meg kellett halnom…
- Edward, kérlek ne…
- Már döntöttem, Alice. Elmegyek a Volturihoz, hogy megölessem magam. És védtelen leszek…
- Edward… - zokogta halkan, még egyszer utoljára ránéztem. Szomorúság ült a tekintetemben, nem akartam, hogy fájjon nekik. De csak Bella számított, semmi más.
- Sajnálom – suttogtam és örökre hátat fordítottam mindennek. Bella védtelen volt, most én is az leszek…

Ginewra: Halálvölgy

Sziasztok!

Már néhányszor biztosan említettem, hogy szeretnék írni egy saját regényt. Először belekezdtem a "Titkos utakon" c. történetbe, ami fent is van az egyik blogomon, de az ihlethiány meggátolt és szerintem nem fogom befejezni. Részben mert nem is tetszik már, úgy érzem, hogy jobbat is tudnék. Nemrég belekezdtem egy újabb történetbe. Nem mondom, hogy jobb, mert nem tudhatom, de nekem jobban tetszik. Tizenhárom fejezetet sikerült eddig összehoznom belőle, de úgy gondoltam, hogy egyelőre megtartom magamnak. Most viszont úgy döntöttem, hogy publikussá teszem, mert nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre. Amúgy vámpíros :)

Nyitottam neki egy új blogot, remélem, hogy meglátogatjátok néhányan. Nagyon örülnék neki. A történet címe: Halálvölgy. A blog megtekintéséhez katt ide!

Miről is szól?

Arielle Morrison a szülei halála óta erősnek és felsőbbrendűnek mutatja magát a külvilág felé, és akit csak tud a sárba tipor. Egy este a bátyja születésnapján egy ismeretlen férfi jelenik meg vendégként, aki teljesen elvarázsolja a lányt. Csak egy probléma akad, hogy a férfi minden szavában gúnyt űz Arielle-ből, de a lány elhatározza, hogy mindenáron megszerzi magának. Aztán kiderül, hogy Nate is azok között a szerencsétlenek között volt, akiket Arielle szemrebbenés nélkül alázott meg, és kosarazott ki néhány éve...

A lány 18. születésnapján minden a feje tetejére áll, és szembe kell néznie élettel, s halállal. Csak rajta áll a kegyetlen választás. Felbukkan az életében még egy régi ismerős, és olyan dolgokat kénytelen átélni, amiket korábban elképzelni sem tudott...

Élet. Halál. Szerelem. Veszély. Fájdalom. Bosszú. Árulás.

És vér... sok-sok vér...

Közös történet: Eljátszott bizalom

Sziasztok!

Doree és én úgy döntöttünk, hogy írunk egy közös történetet. Vagyis ő írja, én pedig adom az ötleteket. Aki már olvasott tőlem, az tudja, hogy milyen ötleteim vannak olykor, most sem fogom majd vissza magam :) Aki pedig ismeri Doree írásait, az tudja, hogy a toll jó kezekben van =)

Doree tollából, Ginewra fantáziájával megszületett:
Dorewra - Eljátszott bizalom

Az oldalért: katt ide!

Tartalom:

A New Moon után járunk, Edward és Bella újra boldogok, minden tökéletes. Aztán a Cullen család úgy dönt, hogy elutaznak néhány napra vadászni Kanadába. Edward nem szívesen hagyja magára Bellát, de végül mégis elmegy, megígértetve a lánnyal, hogy vigyáz magára... de Bella Cullen-mentes napja nem éppen úgy alakul, ahogy tervezte, és a sorsa örökre megváltozik. Néhány végzetes pillanat újra elválasztja őt a szerelmétől, és a bizalom megtörni látszik...

Nem elég, hogy Mike autója majdnem a vesztét okozza...
Nem elég, hogy Edward nem ad semmi életjelet...
Nem elég, hogy egy gyertya szerencsétlenül landol a padlón...

De még a Volturi is szemet vet Bellára...

És minden megváltozik.


Egy kis ízelítő:

Elárult.

Becsapott.

Kijátszott.

Átvert.

Ő volt az egyetlen személy, akire az életemet is rábíztam volna. Igaz szerelemmel szerettem, és mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy már nincsen semminek értelme. Nem láttam nappal a fényt, éjjel eltűntek a csillagok az égről. Aztán visszakaptam őt. Nem figyeltem a vészjósló jelekre, csak benne bíztam. Elmartam magam mellől mindenkit, és csak az éltetett, hogy ő velem van és szerethetem. Azt hittem, hogy ő is szeret.
- Edward? – szólított meg egy tétova hang, és egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Felnéztem aranybarna szemeibe, és megráztam a fejem. Nem ő tehet róla. Nekem kellett észrevennem, hogy akit én a szerelmemnek hittem, már rég halott.
Színjáték volt minden. A szerelme, a csókja, az érintése. Az összes szó mi elhagyta szépséges ajkait… hazugság volt. Egy nagy és gonosz terv része.
Megpillantottam a házunkat, ugyanolyan volt, mint máskor. De mégis… valami különös érzés szorította a bensőmet, és nyugtalan gondolatok száguldottak a családom felől. Aztán hirtelen Jasper morogni kezdett és támadóállásba helyezkedett. Majd Alice vérfagyasztó sikolya harsant a levegőbe, egy másik hanggal párhuzamosan.

Ezt a hangot bárhol felismerném. A szerelmem kétségbeesett hangja volt. A lábaim önálló szabad életre keltek, rohanni kezdtem. A bejárati ajtót egyetlen mozdulattal téptem fel. A látványra nem voltam felkészülve. Egy szépséges kar hullott a lábam elé. A düh úgy öntött el, mint még soha. Bosszú szállt meg. Gyilkolni akartam…