Síron túli szerelem - Epilógus

„Amint kinyitottam a szemem, a rétemet pillantottam meg. Ezúttal nem árasztott el az a földön túli boldogság, ami a múlt alkalommal, öt nappal ezelőtt. A rét sivár volt, nem volt teljes. Nem volt itt az a személy, aki különlegessé tette. A sivárság nem is innen áradt, hanem a szívemből. Tudtam, hogy nem látom őt többé. Vagyis… ha nem öli meg magát. Nem akartam, hogy megtegye, de az, hogy soha többé ne lássam, elviselhetetlen kínt okozott.

- Isten hozott újra itt Bella – pillantottam meg a közeledő nagymamámat és keserűen elmosolyodtam, de nem szólaltam meg.

- Boldoggá tetted, kimondta a varázsszót, de ha jól látom, te nem vagy boldog – állapította meg bölcselkedve, mire nagyot sóhajtottam.

- Máris hiányzik – feleltem egykedvűen. Nem akartam részletekbe belemenni, arra képtelen voltam.

- Nincs itt a világvége kincsem. Nincs olyan történet, ami csak feketén vagy fehéren végződhet.

- Olyan bölcs vagy, mégsem árulsz el semmit. Mire volt ez jó? Edward most bizonyára még jobban szenved.

- Valóban nem lett még boldog, de az út hátralévő részét magának kell megtennie a saját döntései alapján. Nem lehetsz végig mellette, most már egyedül is boldogul. Neked csak rá kellett vezetni, hogy mik a lehetőségei.

- Miért mik?

- Megtudod, ha eljön az ideje – mosolygott rám sejtelmesen. – De most nem ezért jöttem. A mai naptól fogva már nem tartozol az emberek közé, a Mennyek kapuja vár téged. Kövess hát…”


A megérkezésem pillanata örökké a szívembe vésődött. Edward hiánya olyan ólmosan hatott rám, hogy csak halott révén nem fulladtam meg a mellkasomban tátongó űrtől. Mert elszántan hittem és hiszem most is, hogy azzal, hogy visszamentem, tönkretettem a szerelmemet, még jobban, mint előtte. És ebben nem tévedtem.

Hideg kezeimmel lágyan cirógattam a kedves arcot, melynek minden vonása a lelkembe vésődött sok-sok évvel ezelőtt. Már nem az a fiatal lány voltam, aki egykor. A szenvedések és a megpróbáltatások mély nyomokat hagytak bennem. Már nem voltam ugyanaz, még ha a lelkem legmélyén örökké tizennyolc maradok is. Megváltoztam.

De a szépséges arc nem sokat változott, talán csak még szebb lett. Mindig fájdalmas vonásai kisimultak, arca gondtalan és nyugodttá vált, mintha soha nem élt volna át annyi szenvedést és kínt. Amiket sosem felejtünk el.

Most velem volt, de mégsem éreztem jól magam a bőrömben. Hiányoztak az érintései, a szavai, a szemei és a tudat, hogy létezik. Meghalt. Miattam áldozta fel az örökké tartó életét. Én tehettem arról, hogy nem a családjával van most, akiknek biztos szörnyen hiányzik.

A mindig mosolygós és vidám hangulatú Alice. Koboldszerű arcán mindig csak kedvesség és boldogság ült, és én mindig éreztem mellette, hogy a barátsága őszinte és igaz.

Az örökké fájdalmas arcú Jasper, aki oly sokáig szenvedett a vérem illatától, és nem mert velem semmilyen kapcsolatot létesíteni, és aki magát okolta a család veszte miatt. Ő, aki olyan odaadóan szerette a legjobb barátnőmet, és aki mindig képes nyugalmat erőltetni azokra, akik fontosak neki.


A soha el nem komorodó Emmett, aki képtelen komolyan venni az életet, normális esetben. Viccei mindig célba találtak, és gyakran kínos helyzetbe hoztak. De ő Emmett, ki neheztelne rá ezért? Olyan, mint egy jóságos maci, aki nem mellesleg izmos és jóképű is. Rosalie számára ideális partner…

A bosszús, mindig ellenséges Rosalie, aki irigy volt az emberlétemre, mert ő már nem lehetett az. Bunkó beszólásai mögött mégsem rejlik rossz szándék, és ha az ember jobban megismeri, csak egy gyámoltalan lány, aki szeretetre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy imádja Emmettet és a többieket…

A nyugalmát mindig megtartó Carlisle, aki olyan mértékű önuralomról tett tanúbizonyságot, mint soha senki az életben. Akarata és jó szándéka határtalan, nélküle Edward nem létezne, és ezért örökké hálás leszek neki.

Esme, aki feltétlen szeretetével egyből belopta magát a szívembe. Ő az az ember, aki minden körülmények közt tud kedves lenni és szeretni. És akit nem lehet nem szeretni.

És Edward, aki most itt fekszik mellettem, aki miattam lett öngyilkos. A legtökéletesebb lény, egyetlen hibával, hogy pont belém szeretett, belém, aki nem érdemli őt, és aki soha nem fog felérni hozzá.

Ő sokat nézte korábban, ahogy alszom. Azt mondta imád velem lenni akkor, és csak most értettem meg, hogy miért. Hiszen gyönyörű, ahogy egyenletesen és békésen veszi a levegőt, közben szemmel láthatólag szépet álmodik. Ez feledtette velem, hogy most én vagyok az, aki nem tudja lehunyni a szemét, aki nem képes álmodni.

„Ha tudnék álmodni, és rólad álmodnék. És nem szégyellném.” – mondta nekem egyszer. Soha nem felejtem el azt a percet, hiszem emlékszem, hogy a szívem őrülten dobogott a kedves szavak hallatán, és egyre inkább éreztem, hogy szeretem.



Az a szeretet semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzek, és ami most járja át testem minden porcikáját. Semmi nem volt a mosthoz képest. Nekem ő jelenti a levegőt, az éltető fényt, a szerelmet, a reményt. Ő jelent mindent, ami valaha is számított nekem. Nincs más senki, aki jobban kéne nekem. Csak ő kell, és más semmi.



„- EDWARD! – sikoltottam, mikor a rétemre érve megpillantottam. A nap fénye lágyan világította meg ernyedt testét, de korántsem olyan intenzíven, mint ahogyan az emlékeimben. Már nem volt vámpír, így nem is csilloghatott. Békésen aludt. Aludt, hogy kipihenje az élete fáradalmait.

Szomorúan és zaklatottan rogytam le a teste mellé, és a kezembe vettem a kezét. Nem is mertem remélni, hogy egyszer még újra láthatom, és hogy a rétemre érkezett, az számomra olyan megható dolog volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Fájdalmat nem éreztem, de felhőtlen boldogságra sem voltam képes. Ezek mind emberi lehetőségek, sokan mégsem élik át soha.

- Bella, nyugodj meg – jelent meg a nagymamám mosolyogva. Nem néztem fel rá, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

- Miért van itt?

- Ő ezt választotta – felelte a nagyi higgadt bölcsességgel. Tekintete kedvesen csillogott.

- Mit? A halált? – fakadtam ki. – Miattam tette! Az én hibám… Mi másért választotta volna az öngyilkosságot?

- Hallottad már a mondást, hogy bagoly mondja verébnek? Te miatta választottad, hogy begyógyszerezed magad, ő pedig miattad vetette alá magát, hogy testét nomád vámpírok szétmarcangolják.

Rémült arcom láttán felnevetett.

- Ne nézz így, kedvesem. Edward tudta, hogy mire vállalkozik.

- De…

- Nem tudtál nélküle élni, igaz?

- Igen – hajtottam le a fejem, és egyre erősebben éreztem, hogy ebben a vitában én maradok alul. – Ahogy ő sem tudott – ismertem be kelletlenül, és tudtam, hogy a nagyinak igaza van, erre próbált rávezetni. Edward és én mindketten a halál mellett döntöttünk, ugyanabból az okból kifolyólag.

- Igen, és ennek így kellett történnie. Csak itt lehettek újra boldogok, még ha tragédia árán is. Hidd el, megérdemlitek. Most pedig magatokra hagylak, Edward még aludni fog egy darabig. Még meglátogatlak, kedvesem.

- Nagyi? – szóltam utána tétován. Elszakítottam a tekintetem Edwardról és arra az asszonyra néztem, akinek oly sokat köszönhettem. Nélküle nem tudom, hogy mi lenne velem, velünk…

- Igen? – kérdezett vissza kedvesen. Ő volt a tipikus jóságos nagymama, akinél kívánni sem lehet jobbat.

- Szeretlek, nagyi – feleltem mosolyogva, majd felálltam és közelebb léptem hozzá. Óvatosan öleltem át, hiszen bár tudtam, hogy nem tehetek kárt benne, mégis olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt.

- Én is, kedvesem – suttogta meghatottan, és viszonozta az ölelésem, majd a meghatottság könnyeivel távozott, magamra hagyva engem a szerelmemmel, aki mintha álmában az én nevemet motyogta volna… Mosolyogva simítottam ki a haját az arcából és elmerültem a gondolataimban.”


Vajon, milyen körülmények között tudták meg a Cullenék a halálát? Vajon, hogy viselik? Talán már Emmett sem képes nevetni, talán már Esme sem képes szeretni. Biztosan fáj nekik, és hiába mondták nekem, hogy milyen jó, hogy megjelentem, de ha én nem lennék, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok.

Nem tudom, hogy mióta volt itt velem és álmodott szép dolgokról. Nem lehettem folyton mellette, de minden adandó alkalommal visszatértem, csakhogy nézhessem, ahogy alszik. Ilyenben még sosem volt részem, nem mintha különösebben vágytam volna rá, de olyan szép. Mivel érdemeltem ki?

Nem érdekelt a Mennyország, nem érdekelt, hogy zajlik itt az „élet”, a létezés, az angyallét. Tudom, hogy gyönyörű szép, de egyedül nem vágytam oda, mert én Edward mellett éreztem magam a Mennyországban. Olyan volt számomra, mint a legszebb dallam, a legszebb csók, a legszebb ölelés, minden, ami magába foglalja a szerelmet. Nyálasnak tűnhetek, de könyvekben nem lehet leírni, filmekben nem lehet megmutatni, amit az igaz szerelem nyújthat. Csak tapasztalni lehet, de mivel ez ilyen ritka kincs, ezért nem sok mindenkinek adatik meg. Vajon, mi alapján érdemli ki valaki?

Hónapok óta látogattam Őt, néztem nyugodt testét, őriztem az álmát. Élveztem, de egyre inkább vártam, hogy felébredjen. Nagyi rendszeresen látogatott engem, de ő nem pótolta a hiányt, az űrt a szívemben.

Aztán hirtelen egy aranybarna szempár nézett rám csodálkozva, mikor halkan dúdoltam egy régen hallott kedvenc dallamot. Először észre se vettem, hogy felébredt, de hirtelen magamon éreztem a tekintetét. A szemeink találkoztak, mindkettőnk arcán csodálat ült. Edward lenyűgözőbb volt, mint valaha. Ha azt mondtam emberként, hogy egy igazi isten, akkor, amit most láttam az annál sokkalta szépségesebb volt. A tökéletes vonások felsőbbséges harmóniát alkottak az aranybarna tekintet szemléltével.

- Gyönyörű – suttogtuk egyszerre, mire felnevettünk. Csodaszépen csengett a nevetése, ismét elámultam.

- Bella? Te vagy az? – hitetlenkedett és olyan boldogság röppent belém, mikor végre úgy láthattam a kedvesemet, hogy az arcán nem volt nyoma fájdalomnak.

Mosolyogva bólintottam.

- Azt hittem, hogy tudom, hogy mit jelent az a szó, hogy gyönyörű, de most látom, hogy eddig köszönőviszonyban sem volt vele senki. Bella… Gyönyörű vagy – suttogta kábultan.

- Nem… te vagy…

- Ugyan – nevetett fel. – El sem hiszem, tényleg itt vagyok. Igaz? Sikerült.

- Meghaltál – néztem rá neheztelve, de belül önző módon repestem az örömtől, hogy most már soha senki nem választ el tőle.

- Valóban, de ez volt a célom. Ne haragudj rám csak azért, mert nem tudtam nélküled élni.

Nem tudtam erre mit mondani, erre nem léteznek szavak. Megcsókoltam és szerelmesen simultam a karjaiba.

- Én sem tudtam, de most mi van a többiekkel?

- Jaj, Bella… Ők már rég hozzászoktak ahhoz, hogy nem létezem. Abban a pillanatban, mikor otthagytalak összetört szívvel a szülinapod után az erdei ösvényen, meghaltam. Nem voltam többé senki, ők már akkor tudták, és bár szenvedtek, de hozzászoktak a gondolathoz. Tudták, hogy többé nem lesz bennem élet, bármennyire is akarom. Ha nem távozom, akkor megőrültem volna, ezt te sem akarod. Alice látta előre attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül maradtam a temetőben, üresen. Magaddal vitted a szívemet. Számítottam, éreztem, hogy bekövetkezik a pillanat, mégis váratlanul ért, de meghatott a feladatod lényege, az én boldogságom. Akkor döntöttem. Nem rogytam a földre, nem ordítottam, nem szólaltam meg, csak tudtam, hogy csak akkor leszel boldog, ha én is boldog leszek. Talán önző magyarázat, talán nem, nem érdekelt abban a pillanatban. Mikor hazaértem Alice ugrott a nyakamba és szorosan ölelt. Nem próbált meg lebeszélni, mert tudta, hogy hasztalan. Carlisle persze vadul ellenkezett, a mindenkori higgadtsága elveszett akkor, de végül ő is belátta, hogy ez az egyetlen megoldás.

- Ilyen egyszerűen?

- Nem, nem volt egyszerű. Fájt nekik, tudom. Soha nem fogom tudni meghálálni azt a szeretetet, amit adtak nekem. Ezt el is mondtam nekik. Mindenben mellettem álltak az utolsó napokban is, de nem vállalták, hogy ők végezzenek velem. Jasper távoli rokonai, akik nomád életet élnek vállalták a feladatot, de nem akartam, hogy a családom is jelen legyen. A rétünkön égett a máglya, amiben végre megtaláltam a boldogsághoz vezető utat.

- Többet nem láthatod őket…

- Tudom, de Carlisle azt mondta, hogy ez még nem biztos. Azt mondta, hogy ugyan ki akarna örökké élni, mikor létezik a megnyugvás is? Lehet, hogy egy napon, hogyha megunták az öröklétet, csatlakoznak hozzánk, de addig mi itt vagyunk.

- Azt se tudod, mi ez a hely…

- Majd te megmutatod, és különben sem érdekel az a része, hogy „hol” és „hogyan”, csak a „kivel” része érdekel – mondta és ismét megcsókolt. Soha nem éreztem még ilyen gondtalanságot, hirtelen minden tökéletesnek tűnt. A rétünkön feküdtünk egymás karjaiban és tudtuk, hogy soha többé nem választ el minket senki, se ember, se vámpír. Kell nekünk ennél több? Az örökkévalóság úgyis a miénk, és lehet, hogy egy nap a Cullenek is csatlakoznak hozzánk…

- Nem is mondtam még – szólalt meg percekkel később a szerelmem. – Reneé babát vár.

- Micsoda? – döbbentem meg, majd szétáradt bennem a megkönnyebbülés. – Jaj, de jó! Ez fantasztikus! – sikkantottam.

- Tényleg örülsz neki? Ettől még nem leszel kevesebb számukra, ugyanúgy szeretni fognak.

- Tudom. Na gyere – fogtam meg a kezét és kísérletet tettem, hogy felhúzzam. – Megmutatom a Mennyországot – magyaráztam, de ő visszarántott a karjaiba.

- Nekem ott a Mennyország, ahol te vagy. Ráérünk később is szétnézni… Előttünk az örökkévalóság…

- Igazad van, van időnk, de még mennyi. Úgy szeretlek… - suttogtam és Edward vállára hajtottam a fejem, majd együtt sütkéreztünk a napfényben, ami nem volt eredeti, de a miénk volt. Csakis a miénk.