Twilight Radio - 16. fejezet

(Edward szemszöge)

Esőcseppek. Ez volt az első gondolatom, mikor érezni kezdtem magam körül a világot. Nem értettem, hogy miért fekszem a nedves fűben. Aztán egy erős kéz kezdett el rázogatni kíméletlenül. Kényelmetlenül érintett, vissza akartam süppedni a kellemes öntudatlanságba.

- Edward… Edward – szólongattak, de én nem akartam magamhoz térni.

- Mi van vele? – aggodalmaskodott egy hang. Felismertem, de hirtelen nem tudtam beazonosítani.

- Hall minket, de még nincs teljesen magánál – Jasper.

- Emmett, hozz neki egy szarvast… - Carlisle.

- De hol lehet Bella? – Alice.

Bella… a név olyan orbitális erővel árasztott el, hogy az egész testem beleremegett, és felpattantak a szemeim.

- Jasper… nem volt ez túlzás? – aggodalmaskodott Carlisle, majd letérdelt mellém.

- De hisz… még nem csináltam semmit – tiltakozott a megszólított és most vettem csak észre, hogy mindenki itt van körülöttem. A családom. De Bella nincs velük.

- Bella – köhögtem. – Hol van Bella?

- Nyugodj meg, fiam – csitított Carlisle atyai kedvességgel. - Emmett mindjárt visszajön és ihatsz, utána megbeszéljük a helyzetet, rendben?

Nem ellenkeztem, éreztem, hogy nem vagyok éppenséggel formában. Hagytam, hogy Emmett a szám elé tegye a haldokló szarvast, majd mohón inni kezdtem. Minden egyes édes cseppel egyre több energia költözött belém, és mire teljesen kizsákmányoltam szegény állatot, erősnek éreztem magam, és a Bella iránti aggodalmam visszakúszott a torkomba.

Hirtelen álltam fel és nem kerülte el a figyelmem a többiek felől áramló aggódó gondolatok. Próbáltam felidézni, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba, de nem sikerült. Az egyik percben még Bella mellett feküdtem és néztem, ahogy alszik a következő pillanatban, pedig itt ébredtem. Bella nélkül.

- Mondj el mindent, mi történt? – kérdezte Alice gyorsan. Próbáltam kizárni a fejemből szemrehányó, de egyben féltő gondolatait és megszólaltam.

- Nem tudom… Bellával voltam, ő aludt… és én néztem. Csodálatos volt… aztán a következő kép, hogy itt ébredek… és ő… sehol. Alice, látsz valamit?

- Nem, még nagyon homályos. Szerintem Victoria rabolta el valahogyan, de másra még nem jöttem rá.

- Meg kell, hogy találjuk – nyögtem kétségbeesve, és a családomra néztem. Ők mellettem álltak most is, még Rosalie is.

- Meg lesz, nyugi Edward – kacsintott rám Emmett. Nem nyugtatott meg, egy kicsit sem. Éreztem, hogy baj van.

A következő pillanatban egy emlék rohamozta meg még kissé kába agyamat…

„Már régóta nem számoltam a lelkiismeretemmel, gátlástalanul öltem embereket a vérük miatt. Azzal áltattam magam, hogy mindegyiknek mocskos gondolataik és tetteik voltak, így megérdemelték a halált. De ezt mélyen legbelül nem hittem el. Egy szörnyeteg lettem. Carlisle is kitartóan szoktatott a vegetáriánus étrendre, de nehezen viseltem. Nem akartam vámpír lenni, meg akartam halni azok helyett, akik életüket vesztették – a családom helyett – a spanyolnáthában. Én fertőztem meg édesanyámat a kórral, mégis én vagyok, aki él, ő pedig egy tömegsír közepén hever meggyalázva a föld alatt. Még annyi sem maradt nekem, hogy tisztességesen meggyászoljam őt, hogy tisztelettel elköszönjek tőle, és kívánjak szebb jövőt neki a mennyekben. Nem találkozom véle többé, mivel alantas lelkem elkárhozott. Most pedig méltó módon bizonyítom be magamnak, hogy mennyire egy szánalmas lény vagyok én. Utcalányokkal mulatom az időm, miközben Carlisle és Esme égre s földre keresnek aggodalmasan. Fogadott apám példájából sajnos megtanultam, hogy végezni nem tudok nyomorult életemmel, de mindent megteszek, hogy egy napon majd sikerüljön.

- Helló, szépfiú – lépett mellém egy lángvörös hajú lány és kacéran mért végig. Hányni tudnék a fajtájától, de nem ezt mutattam. Rámosolyogtam. – Hogy vagyunk?

- Remekül, és te?

- Ilyen délceg férfi látványa után mi több, hogy fantasztikusan – felelte csábosan, és hátravetette dús, göndör fürtjeit. A keble így fedetlen maradt tekintetem elől, ugyanis a ruhája szemérmetlenül keveset takart.

Nyeltem egyet.

A látvány, a kínálkozó lehetőségek és a kacér gondolatok sikeresen környékeztek meg és ejtettek bódulat alá. Önkéntelenül is meg kellett érintem a gyönyörű testet, hogy tudjam, hogy nem e álmodom.

Természetesen nem éreztem szerelmet, ez csak vágy volt mindkettőnk számára, és ő nem is tudja, hogy milyen veszélyes vagyok ránézve. Ez az emberi szépség nem is sejtette, hogy milyen titok lengi körül csábító személyemet.

- Hogy hívnak? – nyögtem ki az első csók után. Az ajkaim tüzeltek, és éreztem, ahogy a testem megfeszül, mikor gyenge lényével hozzám simult, és éreztem, hogy mennyire feltüzelte ez a csók.

- Victoria Rivertoni – felelte kábultan, de most is jól végezte dolgát. Ugyanolyan szenvedélyt mutatott még ilyen kába állapotban is. Talán csak színlelte, de bűntudattal hadakozó lelkemnek pont erre volt szüksége…

Nem álltunk meg egyetlen csóknál, nem álltunk meg az egyszerű gyönyörnél. Olyan módokon kényeztettük egymást, amit épp ésszel nehéz elképzelni. Testünk kiabált a szépségtől, de csak szimpla egyszerű vágyat éreztem, de most nem a vér után. Nem is Victoria után. Egyszerűen csak az élvezet után. Mindent át akartam élni most azonnal, érezni akartam mindent, amit rövid életem során nem tapasztaltam meg.

- Vic – nyögtem élvezettel és a többire már csak homályosan emlékszem, mert bódult elmémet vízözön módjára öntötte el a mámor.

Valamikor hajnalban távozhattam és magammal vittem a kellemes éjszaka emlékét, de szó nélkül hagytam ott a lányt. Talán rosszul esik majd neki, de ezzel most nem foglalkoztam. Egy lelketlen szörnyeteg nem foglalkozik ilyesféle dolgokkal. Vagy talán mégis? Talán nem kellett volna csakúgy meglépnem az éj leple alatt, mikor ő gyanútlanul álomba szenderült. Csak évek múltán hasított belém a gondolat, hogy nem védekeztem, de Carlisle megnyugtatott, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Bár ő a mai napig nem is sejti a kérdésem valódi okát. Már rég elfelejtettem ezt az éjszakát, de most ismét felidéződött bennem…”

A többiek nem vették észre az elmélázásomat, belemerültek a tervek szövögetésébe, és belém hasított a bűntudat, megint. Nem Bella megmentésén járt az eszem, hanem egy régi szeretkezéssel töltött éjszakán, amit nem vele éltem át. Pedig soha senki mást nem szerettem szerelemmel, csakis őt.

Alice hirtelen sikoltott fel és testem megmerevedett, mikor láttam a fejében a képeket, amiket lát. Bella jelent meg szemeim, vagyis az ő szemei előtt. Egy sötét szobában feküdt az ágyon… egy férfi hajolt fölé… Bella felsikoltott.

Zihálva ordítottam fel, és csak fél füllel hallottam, hogy Alice sírva mondja el a rejtekhely koordinátáit, és rohanunk. Rohanok, az agyamban vörös köd lebeg. A düh marcangolja a lelkemet és nyomát sem érzem az eddigi kábaságomnak.

Gyorsabb voltam, mint a többiek, de meg kellett őket várjam, mert tudtam, hogy egyedül nincs esélyem, és nem sodorhatom még nagyobb veszélybe Bellát. Meg kell, hogy mentsem. Nem engedhetem, hogy az ártatlanságát egy aljas mocsok vegye el, nem hagyhatom, hogy piszkos lényével beszennyezze a legtisztább lényt, akivel valaha is találkoztam száz évem során.

Dühös, vad oroszlán módjára döntöttem be a fa ajtót, és egy egész kellemes nappaliban találtam magam. A kanapén Victoria ült és jöttömre gúnyos mosollyal nyugtázta felbőszült idegállapotomat.

- Á, Edward. Már vártalak, esetleg egy teát? Vagy egy kis vért? Mit kívánsz? – nevetett.

- HOL VAN?! – üvöltöttem, és legszívesebben nekiestem volna. Nem válaszolt, csak nevetett. Aztán meghallottam. Két szoba felől hangokat hallottam. Az egyikben Jacob ordítva verte a falat, és az ajtót, a másikban Bella sikoltott fel, de hangja hamar elhalt és tűz lobbant bennem.

Gyilkolási vágy kúszott elő elmém hátuljáról és vad dúvad módjára rohantam a szoba felé. Victoria fel akart tartóztatni, de akkora megérkeztek a többiek és útját állták. Intettem még Emmettnek, hogy a megölésével még várjanak, mert magam akarom elintézni, és ő bólintott. Én pedig őrülten rontottam abba a helyiségbe, ahol a szerelmemet sejtettem. Gyorsan mértem fel a helyzetet. Bella remegve zokogott, véres, sérülésekkel tarkított testét rengeteg sérülés vette, de felém kapta a tekintetét és a könnyfátyolon keresztül is döbbenetet láttam. Nem megkönnyebbülést, nem reményt, nem félelmet, nem szerelmet. Hanem mélységes döbbenetet.

De ez most nem gátolt meg, mert egy lépéssel a fickó mellett termettem és durván letéptem őt arról a testről, amit csak én érinthettem. Nem számított rám, a vágyai elbódították, így sikerült meglepetésként lecsapnom rá. De mikor felállt és szembenézett velem, aki remegő, gyilkos dühvel szemlélte ádáz tekintettel… nekem állt el a szavam, az ő ajkai csak gúnyos mosolyra húzódtak.

Az én arcom meredt rám gúnyosan, öntelten és büszkén, de egyben dühösen, mert megakadályoztam Bella megrontásában. Az arca az én arcom volt, a teste az én testem. A döbbenet a torkomra forrasztotta a mérgemet és megdermedtem a mozdulataim közben.

A tökéletes hasonmásom állt előttem, mintha csak a tükörbe néztem volna…