Servitude for the freedom - 6. fejezet

Az első nap

„Egy igaz barát mindig akkor talál rád, mikor a legnagyobb szükséged van rá. A közösen átélt borzalmak pedig egy olyan köteléket kovácsolnak közétek, amit se az élet, se a halál, de még az idő sem választhat szét.”

(2006. 05. 06. szombat reggel, Volterra)


Pontban hatkor tárult fel a cellaajtó. Felix lépett be rajta, arcán ördögi vigyorral. Felpattantam. Lendületemben majdnem Celynek ütköztem, így bocsánatkérően néztem rá.
- Felkelni! – mennydörögte Felix, de olyan hangsúllyal, mintha kutyákhoz beszélne. Egy idős asszony állt fel hirtelen és a vámpír felé kezdett rohanni őrült fénnyel a szemében. A férfi gúnyosan elmosolyodott és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, de már nem tudtam megállítani az asszonyt, aki rá vetette magát. Minden gyorsan történt, alig néhány másodperc alatt. A néni törékeny teste a falnak csapódott, a feje lehanyatlott, de még egy elhaló nyögés szakadt fel a torkából. Aztán csend. Nem mozdult többé. Elszörnyedve bámultam a jelenetet, láttam, hogy Gill szemeiben könnycseppek jelennek meg. Cely vigasztalóan szorította meg a kislánya kezét, de nem úgy tűnt mintha megrendítette volna az idős nő halála.
Felix néhány rongyot, és furcsa tárgyakat dobott a talajra.
- Tudjátok az utat, aki nem áll munkába azonnal, az ne is nagyon gondolkodjon a jövőjén – vetette nekünk majd gyors léptekkel távozott. A cella lakói gyors léptekkel a szerszámok után nyúltak, majd elindultak kifelé. Kérdőn tekintettem Celyre, mikor megpillantottam a nekünk hagyott szerszámokat.
- Mik ezek? – kérdeztem.
- Ütőkövek – felelte helyette Gill, majd felkapott egy rongyot. – Mindenkinek jár egy, de nekem anya nem engedi, hogy használjam. Én csak takarítok.
- Egyáltalán mit kell csinálni?
- Mi felelünk az alagútrendszer kiépítéséről – mondta egy sóhaj keretében, majd felkapott egyet. – Gyere, útközben elmondom a többit.
Engedelmesen követtem a sötét utakon.
- Az a céljuk, hogy minél több területek legyenek a birtokukban, természetesen a föld alatt. Senki nem sejti a ténykedésük. A rabszolgaság több szekcióra van osztva. Azt hiszem ötre, abból hármat alkotnak nők, a többit férfiak. A szektorok tagjai általában nem találkoznak egymással, de előfordul, hogy különleges jutalom gyanánt egy férfi egy nőt kap ajándékba, egyetlen éjszakára.
- De ez szörnyű…
- Az. Minden részlegnek más a feladata, az alagút vésés általában a férfiak feladata, de néhány hete a miénk is. Tehát ezt kell neked is csinálnod. Nézd a többieket, kövesd a mozdulatainkat.

Elszörnyedve érkeztem a munkaterületre. Mindenki szótlanul ütögette a köveket a falhoz, minden szakértelem nélkül. Mindenki máshogy fogta a köveket, volt, akinek már kora reggel kicsordult a vére a kő éles felülete miatt. Talán ezért nem felügyeltek minket a vámpírok. A vér miatt. Nem akarnak mindenkit lemészárolni egyetlen csepp miatt. Pedig én tuti, hogy bénázni fogok, bár mióta itt vagyok még nem botlottam meg. Most már tudtam valamit erről a helyről, de Cely a vámpírfoglyokról nem beszélt. De hogyan is tudhatna róluk? És ilyen körülmények között én hogyan fogom megtalálni őt? Merre keressem? Lassan egész Olaszországot behálózza a vámpír klán. Ez lehetséges? De hiszen ez… akkor mindenhova eljuthatnak szinte minden akadály nélkül. Akárkit megölhetnek, elrabolhatnak, megkínozhatnak. Mondjuk ez eddig is így volt.

- Amy, figyelj arra, amit csinálsz – suttogta Cely rosszallóan. – Nem fog tetszeni nekik, hogy csak ennyit dolgozol.
- Ne haragudj – hebegtem, mikor rájöttem, hogy igaza van. Elkalandoztam, és csak álltam egyhelyben. A szerszám ernyedten csüngött a karomban. – Már csinálom is, csak elkalandoztam - magyaráztam, majd figyelni kezdtem az ő mozdulatait. Aztán nekikezdtem.
Néhány perc múlva már ki is serkent az első csepp vérem. Közvetlenül azután, hogy először hasra estem, és még a térdem is bevertem.

Fogalmam sem volt nemsokára az időről, minden egybeolvadt. Kezeim fáradt, monoton mozgása görcsösen küzdött az akadállyal. A sziklás kemény volt, és nagyon nehéz volt áttörni. Néha vizet is találtam, ilyenkor az a képembe zúdult, teljesen váratlanul. Nem szóltam semmit, csak megtöröltem vizes arcom, és az sem érdekelt, hogy a víz és a verejték eggyé olvadt a kezemre száradt vérrel.

Izmaimban ólmos fáradtság uralkodott, minden tagom fájt, kíméletlenül. Éreztem, hogy nemsokára megjelennek az első vízhólyagok kezeimen. A bőröm piroslott, nem bírta az effajta terhelést. Nem szokta meg. Cely-nek ez már meg se kottyant. Titkon irigyeltem érte, és mégsem. Nem akartam hozzászokni, mert az mindennapi kemény munkát jelentene. Nekem ez nem megy, de muszáj kitartanom. Őérte.

Már nem is éreztem, hogy mikor lett vége. Robotként tettem a dolgom. Nem törődtem a többiekkel, nem akartam hallgatni még az ő kínjukat is. Már bántam, hogy ilyen elhamarkodottan idejöttem. Az lett volna a legjobb, ha megkeresem a Cullen családot. Ők többet tehetnének nálam. Több hasznuk lenne, mint egy szánalmas és gyenge embernek.

De mi van ha, ők sem tudnak semmit tenni? Honnan tudjam, hogy ők nem raboskodnak itt? Élnek-e még? Alice biztosan megakadályozná Edward szenvedését, és ő mindent meglát előre. Emmett megfékezte volna őt nyers erejével. Jasper lenyugtatta volna háborgó, bűntudattól ittas érzelmeit. Esme és Carlisle a lelkére beszéltek volna. Rosalie veszekedve próbálta volna kifejteni nem tetszését, és ellenérzetét. De mi van, ha mindezt megtették és nem volt elég? Vagy mi van, ha ezt nem tették meg? Talán őt is cserbenhagyták, mint engem. Nem őt biztosan nem hagyták el… ő családtag, egy Cullen, akit szeretnek. Velem ellentétben.

„A mi családunk nem hagyja cserben a másikat” – mondta egyszer Carlisle Rosalie-nak, mikor megvédtek engem Jamestől. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Bármennyire éreztem úgy, hogy nem érdemlem meg, jól esett. Hittem bennük, és azt hittem, hogy ők is hisznek bennem. Alice-ről komolyan azt hittem, hogy szeret. De még csak annyit se mondott, hogy viszlát, vagy valami. Ez is kevés lenne, de a semminél minden több. Miért hagyott ő is magamra? Edward kérésére? Miért volt az elég? Talán, mert őt jobban szeretik.

De ha egy Cullen soha nem hagyja cserben a családtagjait, akkor hogyan került Edward e sötét falak közé? Vagy talán az álmom igaz lenne, melyben Edward fejéből láttam a dolgokat? Carlisle kitagadta volna? De miért? Mi oka lehetne rá? Embert ölt volna? Az lehetetlen. Edward a legtisztább lény, mi létezhet. Magában viseli az összes emberi jóérzést, vámpír léte ellenére. Soha nem találkoztam nála nemesebbnél, és ha mégis ölne… én azt is elnézném neki. Mert azt sem gonoszságból, vagy önérdekből tenné. Mert ő jó, jobb bárkinél, vagy bárminél. És ezt nem elfogultságból mondom, hanem mert így van.

Fájdalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, túl sok volt mára az emlékekből. Szenvedést okozott a múltam, de fáradhatatlanul kapaszkodtam belé, mert az emlékeim szebbek voltak minden valóságnál.

Észre se vettem, hogy mikor tántorodtam meg. Csak azt éreztem, hogy egy remegő, hideg kéz utánam kap, és megtartja gyenge testemet. Vettem néhány mély levegőt, mire kitisztult a kép. Cely sötét szemeiben aggodalom csillant a fáradtság mellett.
- Jól vagy?
Erőtlenül bólintottam, és elmosolyodtam.
- Igen. – Magamat se győztem meg, de nem érdekelt. Csak pihenni akartam, és behunyni a szemem. Az éhség csak másodlagos volt bennem.
Most vettem csak észre, hogy már a cellánknál járunk. Cely segített elmennem az ágyamig, ahova egyből levetettem magam. Úgy ahogy voltam, piszkosan és ruhástól. Még hallottam Gill aggodalmas érdeklődését, majd álomtalan álom nyomott el. De akkor még nem is sejtettem, hogy az éjszaka sem hoz számomra megnyugvást. Inkább egy olyan rémálmot, amit nem a saját ágyamban fekve tölthettem el.

Egy durvakéz rántotta meg a vállam, és én fájdalmasan szisszentem fel. A jobb vállamon ékesen maradt ott a kéznyom. Felnéztem. Két vörös gúnyos szem figyelte minden mozzanatom.
- Ébresztő angyalom – sziszegte Demetri a fülembe. Megremegtem, ahogy kezeivel végigsimított az arcomon. A hideg rázott, de nem fáztam. Gill csendesen zokogott a sarokban, ő már tudta, hogy mi következik. Én még túl kába voltam hozzá. – Azonnal menj és tisztálkodj. Ruhát is kapsz tőlem ma éjjelre. Ugye, milyen kegyes vagyok? Bár tiszta pénzpocsékolás ruhát adni rád, hiszen úgyis letépem.
- Miről beszél? – hebegtem ijedten. Az agyam vészesen forogni kezdett, a testem megbénult a félelemtől.
- Méltóképpen köszöntöm az újlányt - felelte nevetve, majd elindult kifelé. – Kapsz tíz percet, mikor lejárt… ajánlom, hogy az ajtó mögött várj. Ha nem engedelmeskedsz, hidd el, megbánod. Rengeteg nő van itt, nem vagy különleges, vagy pótolhatatlan. Ezt gondold át, mielőtt engedetlenkednél.

- Amy… - suttogta Cely rémült arccal, hozzám sietett, majd átölelt. Elkezdtek folyni a könnyeim. Gill is hozzám futott, pici kezeivel letörölgette őket.
- Tarts ki – súgta és bátorítóan rám mosolygott.
- Che cosa è necessario per salvare il tanto – morogta egy középkorú asszony. (Mit kell annyira sajnálni!) Cely dühös szemmel nézett rá, és mondott valamit olaszul, amit nem értettem.

Remegő tagokkal elindultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam és lelkiekben legalább egy kicsit felkészüljek arra, ami rám vár. Már bánom, hogy nem tettem meg Jacobbal, akkor legalább nem egy szadista vámpírnak adnám azt, amit Edwardnak szántam. Könnyek mardosták az arcomat, és elszörnyedve tekintettem egy aprócska piszkos tükörbe a fürdőnek nevezett helyiség falán. Szörnyen néztem ki. Kócos hajam rendezetlenül és piszkosan hullott fedetlen vállamra. A ruháim véresen, mocskosan és szakadtan lógtak rajtam. Az arcom fehér volt, a szemeim alatt sötét karikák feketéllettek. Bőrömön könnyek csillogtak. Egy bizonyos: nem voltam valami szexi látvány.

Öt perc múlva az ajtó mellett álltam. Nem néztem senkire, lehajtottam a fejem. Cely ide akart jönni hozzám, de intettem, hogy ne tegye. Erős szerettem volna lenni, de féltem. Mindentől. A fájdalomtól, a szégyentől és a megaláztatástól. Mégis a legrosszabb az volt, hogy ezek után, ha kiszabadulnánk Edwarddal és meggondolná magát, miszerint mégis kellek neki… akkor sem érne hozzám. Miért érintene meg egy meggyalázott nőt? Bár… talán inkább dühös lenne. Nem nézne rám, hanem inkább mérgesen járkálna fel s alá a szobában, miközben én sírva őt szólongatnám. De ő nem reagálna, hanem inkább magában vitatkozva viaskodna meg a döbbenetes ténnyel. De jobb, ha nem álmodozom. Ha valaha is mindketten szabadok leszünk… akkor sem vetemedne arra, hogy megérintsen engem. Hiszen megmondta: én nem vagyok elég jó neki.

- Na gyere szépségem – jelent meg Demetri vigyorogva és durván megrántotta a karomat. Engedelmesen követtem, és őt sem méltattam a tekintetemmel. – Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte hirtelen és megtorpant.
Nem válaszoltam.
Dühösen felmorrant.
- Elvárom, hogy válaszolj, ha kérdezek.
- Nem figyeltem – szegtem fel dacosan a fejem. Engem nem fog megszégyeníti egy szadista szexéhes vámpír.
Felnevetett.
- Látom, hogy felvágták a nyelved, kicsi lány. Angol vagy, ugyebár?
- Amerikai.
- Amerikai… hm… hm… szeretem a szép amcsi lányokat – mondta, majd közelebb hajolt és a fülembe suttogott. – Csak nyugalom, cicám… én élvezni fogom. Légy önzetlen, és valld be, hogy csak ez számít. De lásd… én sem vagyok olyan szemét, mint amilyennek látszom. Megígérem, hogy a másodikat jobban fogod élvezni.
Gonoszan felnevetett.
Először azt hittem, hogy csak viccel. Ez nem történhet meg velem! Nem, nem és nem! Nem akarok Demetri Volturi szexuális játékszere lenni… Ennél még a halál is jobb lenne.
Nyeltem egy nagyot, hogy visszaszívjam könnyeim, majd felemeltem a fejem, és a vörös szemekbe néztem.
Aztán… leköptem.
Utána minden nagyon gyorsan történt…