Servitude for the freedom - 8. fejezet

Születésnapi nyugalom

„Még egy év, mely lepergett az életemből. Egyre kevesebb van hátra, és én egyre öregebb leszek. És ha azt hiszed, hogy ez az éved szebb lesz. Tévedsz. Egy ünnepnaptól még nem semmi sem jobb vagy rosszabb. Ugyanolyan marad, vagy rosszabb.”

(2006. 09. 13. Volterra)

Hónapok teltek el, minden egyes nap ugyanúgy. Nem mértem az időmúlását. Nappal dolgoztam, este Demetri játékszere voltam, éjjel pedig mindenfélét álmodtam. Kezdtem napirendre térni a rémálmaim felett, melyekben Edward szenved, de nagyon fájt. Viszont nem tudtam mit kezdeni egy múltkori álmommal. Ott is szomorú voltam, de mégis teljesen más volt. A saját érzéseim voltak, és szabad voltam. Nem lehetett a múlt, de a jövő sem. Milyen hülyeség az, hogy Edward azt mondja nekem, hogy elhagytam, mikor azt ő tette? Én csak álltam és szégyenszemre megaláztam magam, mikor megtette. Nem kellett volna könyörögnöm, de már mindegy. Talán ha méltóságteljesen viselem a kínt, akkor most nem lennénk itt. Egyébként jellemző. Edward Cullen azt képzeli, hogy minden mindig az ő hibája.

- Boldog szülinapot! – ugrott hirtelen a nyakamba Gill, és puszit nyomott az arcomra. Először megdöbbentem, aztán elfintorodtam. Képek özönlötték el az elmémet. Egy ártatlan mozdulat, mely mennyi katasztrófát vont maga után. Egy kis óvatlanság, és Jasper már rohan is felém, a véremet kívánva.
Celynek mindenről meséltem az égvilágon, de a Cullen és a vámpírtémát erősen mellőztem. Csak annyit említettem, hogy az én szívem már menthetetlenül össze van törve. Nem kérdezett semmit, csak várt. Talán arra, hogy majd megosztom vele, ha képes vagyok rá. És milyen igaza volt. Neki beszélhettem a vámpírok hihetetlen világáról,hiszen akaratlanul is része lett.
- Mi a baj? – kérdezte Gill. - Valami rosszat mondtam? – kérdezte ijedten, mikor meglátta összerándult fájdalmas arcomat. Az egyik Demetri miatt szerzett zúzódás megsajdult a bőrömön. Tény, hogy tele voltam kék és zöld, esetleg lila foltokkal. Pokolian értett a kínzáshoz, hiszen egy vércseppem sem hullottam. Csak fájt. De ez semmi nem volt ahhoz, hogy mit éreztem valahányszor megérintett.
- Dehogy – mosolyogtam erőltetetten. – Csak… rossz emlékek. Nem szeretem a születésnapomat, egyre csak öregszem… - Hirtelen csapott belém a felismerés… egy újabb év. Már két évvel idősebb vagyok a szerelmemnél.

Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de aranyos volt Gill nevetése.
- Öregszel? – nevetett. – De hisz még csak tizenkilenc éves vagy! – vágta a fejemhez a valóságot. Igaza volt, mégis tévedett. Számomra ez… rossz volt. Egyre kevesebb időm maradt.
- Igen. Egy éve még minden vágyam az volt, hogy örökre tizenhét éves maradjak.
- De az lehetetlen – rázta meg a fejét Gill.
- Nem, nem az – suttogta hitetlenkedve Cely. – Mond, hogy nem arra gondolsz… - nézett rám dühös szemekkel.
- De igen.
- Gill, kicsim… magunkra hagynál egy kicsit? – fordult Cely a kislányhoz, aki most durcásan meredt rám. Nem akart kimaradni semmiből. Mérgesen ökölbe szorította a tenyerét, sötétbarna haját hátracsapta, majd elindult a cellánk felé, mi pedig egyedül maradtunk a sötét folyosón. Csak egy fáklya égett.
- Mutatok egy helyet, ahol nem hall meg minket senki. Kövess – szólalt meg, majd elindult az ellenkező irányba.
Követtem.

- Most pedig szeretném tudni, hogy mi közöd a vámpírokhoz. És ha már itt tartunk… azt is elmondhatnád, hogy miért vagy itt. Mi lehet az oka, hogy egy tizennyolc éves lány a szenvedést és a rabságot választja? A szolgasorsot a szabadság helyett?
Sóhajtottam.
- Nem egészen így van, inkább mondjuk úgy, hogy a szolgasorsot választottam a szabadságért.
- Ezt nem értem.
- Voltál már szerelmes, Cely? Úgy igazán? Mikor úgy érezted, hogy semmi nem számít? Akárhányszor megpillantottad az egész tested remegett és az arcod lángba borult? A gyomrodban pillangók cikáztak? Csak arra tudtál gondolni, hogy minél jobb legyél, és megérdemeld őt? Hogy minél boldogabbá tedd?
- Voltam már szerelmes, de inkább amolyan múlóféle. De nem tartott sokáig, miután kihunyt a szenvedély szakítottam vele. Barátok maradtunk.
- Én soha nem tudnék csak a barátja lenni. Ő egyszer azt mondta nekem, hogy olyan vagyok számára, mint a saját ínyére készült heroin. Nagyjából én is úgy éreztem. Nem volt teljes, ha ő nem volt velem. Korábban kinevettem az effajta ömlengéseket, de ma már tudom, hogy semmi nem volt túlzás. Igazán szeretem még ma is.
- Azt mondtad, hogy összetört a szíved. Ő tette, igaz? – kérdezte csendesen.
- Igen, ő. Tudod… már mikor megismertem tudtam, hogy ő és a családja különlegesek, mások, mint a többiek. Szépek voltak, gyönyörűek. Öten voltak testvérek, a szüleik mindnyájukat örökbe fogadta. Ketten-ketten egymással jártak, egy házban éltek, csak Edward különbözött. Neki nem volt párja, nem engedett magához közel senkit.
- Fura.
- Az… és bár nem voltak igazi rokonok, mégis hasonlítottak. Aranybarna szemeik voltak, sápadt bőrük, csilingelő hangjuk, kialvatlan arcuk és páratlan tudásuk.
- Nem… Vámpírok voltak? – kérdezte döbbenten.
Bólintottam.
- De a vámpírok szeme piros, legalábbis itt ezeknek.
- Mert ők embervéren élnek.
- Mi máson lehetne?
- Állatokon, ők nem ölnek embert – magyaráztam teljes odaadással, mint egy kisgyerek, aki áhítatos büszkeséggel beszél a szüleiről, a családjáról. Mindent elmeséltem a Cullen családról, és élveztem. Most az egyszer nem fájt az emlékezés. Jamestől elkezdve, a boldog pillanatokig mindent elmondtam, de nem fűlt a fogam a kellemetlen születésnapom részleteihez.
- Ez mind szép és jó, Amy – mosolygott. – De ha ilyen jó volt, minden akkor mi történt? Miért vagy itt? És hol vannak ők? Miért nem szabadítanak ki?
- Mindig is tudtam, hogy nem vagyok méltó Edward tökéletességéhez – sóhajtottam szomorúan, és a mellkasom sajogni kezdett a kíntól.
- De ez hülyeség… Szeret, vagy legalábbis szeretett.
- Talán… de nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után, mely majdnem tragédiába torkollott… ő maga is rájött, hogy nem vagyok elég jó, és nem kellek neki.
- Jaj, Amy – suttogta együtt érezve és átölelt. – De hisz ez szörnyű… ezt mondta neked?
- Igen, ezt mondta, aztán elköltöztek. Még Alice sem búcsúzott el tőlem, pedig legjobb barátnőmnek tekintettem, olyan volt számomra, mint egy régóta vágyott testvér, egy szerető nővér. De aztán mikor elmentek… minden üres lett.
Hosszú hallgatás után szólalt meg.
- És miért jöttél ide?
- Ő is itt van. Edward.
- Mi? – kiáltott fel döbbenten. – Ezt nem mondod komolyan!
- Nem tudom pontosan, hogy miért. Talán azt hiszi, hogy öngyilkos lettem miatta. Ugyanis leugrottam egy szikláról szórakozásképp, és biztosan bűntudata volt. A halálát kívánta a Volturiktól, de ők bezárták ide. Ezért jöttem. Meg kell őt találnom, mielőtt nem késő!
- Segítek neked – szólalt meg, miután feldolgozta a meglepetést. – De én a helyedben nem jöttem volna érte. Összetörte a szíved, te meg feláldozod érte az életed. Ugye tudod, hogy nagyon buta vagy?
- Mondták már – motyogtam, és könnyes szemmel átöleltem. – Köszönöm.
- Mire valók a barátok? És amúgy is… unalmas volt itt nélküled, hiányzik már egy kis kaland. De most menjünk, mielőtt észreveszik a hiányunk…

A nap végén meglepődve döbbentem rá, hogy ez a nap nem is volt olyan rossz. Cely kedvessége, megértése és barátsága sokat dobott a hangulatomon. Gill sem engedte, hogy ma is a letargiámban dagonyázzak. Úgy viselkedett, mintha nem is egy különleges lény lenne, hanem egy gondtalan emberlány. Nevetett, és komolytalan viselkedésével szórakoztatott minket. Miközben véresre horzsoltam a kezem az ügyetlenségemtől, nevettem. A többiek gyilkos szemmel méregettek minket, de néha elkaptam egy lopott mosolyt, mikor a hétévesnek tűnő Gillre néztek. Nekik is feltűnt a kislány rohamos növekedése, de nem szóltak egy szót sem. Voltak, akik úgy néztek ránk, mint a leprásokra, de nekem végre eszembe jutott, hogy milyen egy igazi szívből jövő mosoly, és ez szebb volt minden ajándéknál. Cely és Gill fontosak lettek számomra, és ugyanannyira megszerettem őket, mint a Culleneket. Milyen ironikus, hogy minden természetfeletti lény képviselőjével jóban vagyok. Jacob, Gill és Cullenék. Lehet, hogy ez balszerencse, de nem bántam meg, hogy bármelyiküket is megismertem. És bár Edward kínzó szenvedést hagyott maga után… attól még szerettem és hálás voltam neki a boldog percekért. És talán ezért is vagyok itt. Megérdemli a szabadságot.

Aznap este még egy kellemes meglepetés ért. Demetri nem jött el értem, hogy még egy szenvedéssel teli éjszakát okozzon. Azt hiszem, hogy tényleg ez volt a legszebb nap, amit itt töltöttem. És valahol mélyen legbelül éreztem, hogy ez se fog többé elismétlődni. Tizenkilenc éves lettem, és tapasztalatból tudtam, hogy minden év rosszabb, mint az előző. Főleg ha a tizennyolcadikra tekintek vissza. Mondhatnám, hogy annál rosszabb már nem lehet, de tévednék. Mert a sors mindig meghazudtol.

Boldog mosollyal az arcomon aludtam el. Sejtettem, hogy rossz lesz, ami rám vár, de a félelmeim közelében sem jártak annak, ami a jövőben fog várni rám…