Múltam sötétje - 5. fejezet

Pánik

Az elkövetkező pár hétben nem sok minden történt. Nem beszéltem senkinek a lányról, valahogy úgy éreztem, hogy ez továbbra is csak rám tartozik. Arról nem is beszélve, hogy láttam előre, hogy Jasper őrültnek hinne. Ezt pedig nem bírnám elviselni. De mi van, ha tényleg őrült vagyok? Ha a lány csak a fejemben létezik? Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni, így inkább úgy tettem, mintha minden rendben volna. Jazz gyakran nem értette a hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban boldog voltam, aztán egyszer csak eszembe jutottak az aggasztó dolgok és aggódni kezdtem. Aztán erőt vettem magamon és újra boldog voltam. Azt hiszem a szerelmemet ezzel kikészítettem. Néha elgyötörten nézett az érzelmeim miatt, de nem tette szóvá.

- Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Bella a telefonba. – Arra biztos hazamegyünk…
- Még nem tudom – feleltem, és a hangom teljesen üresen csengett.
- Valami baj van Jasper és közted? – aggodalmaskodott Bella a hangsúlyom hallatán.
- Nem, nem, dehogyis. Remekül megvagyunk.
- Akkor mi a baj?
Felsóhajtottam.
- Őszintén? Fogalmam sincs, Bella. Mostanában valami aggaszt, de fogalmam sincs, hogy mi.

Mindenki látta rajtam az idegességet, de senki nem tette szóvá. Talán mert tudták, hogy azonnal felhúznám magam. Egyre többet pörögtem, ez legalább megszokott volt. Az viszont nem, hogy egyre gyakrabban fáradtam el. Akárhányszor Jasper vadászni ment, elrejtőztem a szobámban és aludtam néhány órát. Ez aggasztott a legjobban. Csak néhány naponta fordult elő, de soha nem szabadna megtörténnie. Nem mertem erről beszélni. Senkinek. Nem értenének meg.

A következő furcsa dolog akkor történt velem, amikor meglátogattam Charlie-t. Nem tudom, hogy miért pont hozzá vezetett az utam, de meglátogattam. A ház semmit nem változott, mióta legutóbb láttam.
- Alice! – kiáltott fel Charlie boldogan, amikor meglátott.
- Jó reggelt, Charlie. Remélem, nem zavarok… - mosolyogtam kedvesen. Kedveltem Bella apját, tetszett, ahogy ezt az egész helyzetet kezelte. De egy kép megmutatta, hogy nincs egyedül. A következő pillanatban igazam lett. Sue lépett ki a konyhából, és mosolyogva köszönt. Szemmel láthatólag zavarban volt.
- Sue átugrott főzni valamit ebédre, csatlakozol hozzánk? – kérdezte Charlie zavartan. De én nem zavartattam magam, örültem, hogy boldogok. Charlie igazán megérdemelte, hiszen nagyjából húsz éve nem volt senkije. Ha valaki ő megérdemli.
- Nemrég ettem otthon, de köszönöm – hazudtam könnyedén, de legnagyobb döbbenetemre a megcsapó étel illata kellemes volt. Még soha nem éreztem kellemesnek.
- Biztos vagy benne? Egyáltalán nem lenne probléma…
- Talán megkóstolom – nyögtem ki zavartan és magam sem tudom, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. A vámpírok nem esznek! A vámpírok nem alszanak! A vámpírok csak a vér illatát tartják kellemesnek! Most vettem csak észre, hogy a torkom sem kapar annyira, mint ahogy szokott.
Charlie is meglepetten nézett rám. Nem tudta pontosan, hogy mik vagyunk, de azt tudta, hogy még egyikünket se látta enni. És azt hiszem azt is sejtette, hogy mi nem eszünk. Most gyanakodva mért végig, talán más furcsaságok után kutatva, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Vidámságot tetettem és őket faggattam az életükről, miközben Sue tálalta nekem az ebédet. Valami hús volt, azt hiszem. Meg talán valamilyen rizs. Nagyot nyelve kóstoltam meg. Charlie meredten nézett rám, hogy mikor kiabálom azt, hogy április bolondjai, még ha nem is április volt, hanem július. De az ebéd… ehető volt. Nem mondanám túl finomnak, de jobb volt, mint a föld. Nem szabadna ehetőnek tartanom az ebédet. Pánikba estem, de próbáltam nyugodtnak tetetni magam. Tudtam, hogy ez több, mint furcsa. Felkavarodott a gyomrom. Végre valami normális reakció! Talán végre jelzi a testem, hogy nekem vérre van szükségem. Talán… jó lenne! Ez is csak velem történhet meg.
Zaklatottan köszöntem el tőlük, és láttam, ahogy aggodalmasan összenéznek. Hiába, én sem értettem semmit. Miért alszok? Miért ettem? Miért kavarog most a gyomrom? Miért vagyok ennyire ideges? Tudtam, hogyha ezt magamban tartom, megőrülök. Csak egy valaki volt, akivel beszélhettem.
Bepattantam a Rosalie-től kölcsönvett kocsiba és elindultam. Lassabban hajtottam, mint máskor. Le kellett még nyugtatnom magam. Pánikba esve nem állíthattam be Carlisle rendelőjébe, nem ijeszthettem meg. Úgy kell tennem, mintha semmiség lenne. Mintha nem rémültem volna halálra. Mintha nem lenne nagy dolog.

De amikor megálltam a kórház előtt, még mindig halálra voltam rémülve. És az emberek is furcsán néztek rám. Egész testemben remegtem. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból, majd lassan elindultam Carlisle rendelőjébe. De nem mentem be, képtelen voltam. Elővettem a mobilomat.
- Carlisle? – szóltam bele fojtott hangon, de a pánikot nem tudtam eltüntetni. Szinte láttam, ahogy megijed a hangomtól.
- Alice, te vagy az? Mi történt?
- Beszélhetnénk négyszemközt? Itt vagyok a kórháznál.
- Gyere be az irodámba, rendben?
- Megyek, egy perc – feleltem idegesen és elindultam. Nem kellett az utat figyelnem, már régen kívülről tudtam. Megpróbáltam nem az emberekre nézni, megpróbáltam nyugalmat erőltetnem magamra, de nem ment. Felzaklatott ez a dolog.

Carlisle az irodájában várt engem. Ő sem volt túl nyugodt, azt hiszem, hogy megijesztettem. Amikor beléptem, rám nézett. Meglepetten húzta össze a szemöldökét.
- Mi a baj? Már egy ideje furcsán viselkedsz, ennek köze van hozzá?
Remegve bólintottam.
- Elmondod nekem?- kérdezte nyugtató hangon, és intett, hogy üljek le, de nem akartam.
- Inkább te ülj le – sóhajtottam. – Nem fogsz hinni nekem.
- Bízom benned, Alice. Tudom, hogy igazat mondasz majd nekem.
- Azt fogod hinni, hogy megőrültem. Talán… így van.
- Mesélj el mindent. Kérlek, Alice – nézett rám feszülten az apám és én leültem a vele szemben lévő székre és kibukott belőlem minden.
- Mostanában különös dolgok történnek velem. Főleg a baleset óta. Az is elég fura, hogy akkor elájultam… de ez több, mint furcsa. Már egy ideje… alszok.
- Hogy mi? – kérdezte Carlisle döbbenten, és azt hitte, hogy rosszul hall.
- Jól hallottad – erősítettem meg, mire a maradék nyugalom is eltűnt az arcáról. – Tudom, hogy a vámpírok nem alszanak… de én nem, hogy tudok aludni, de azt hiszem, hogy szükségem is van rá. Gyakran vagyok álmos és fáradt. És az alvás után jobban érzem magam.
- Ez lehetetlen – nyögte ki.
- Tudom. És ami még különösebb… ma Charlie-nál jártam és éppen Sue tálalta az ebédet. Kellemes illata volt… és ehető íze.
- Íze?
- Megettem – vallottam be. – Mi baj van velem?
- Jaspernek már elmondtad?
- Nem! – kiáltottam fel rémülten. – Nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg. Kérlek, én bízok benned. Muszáj volt valakinek elmondanom, és te orvos vagy. De nem mondhatod el nekik. Jasper azt hinné, hogy megőrültem.
- Szeret téged, biztos vagyok benne, hogyha te mondod, elhinné.
- Láttam, hogy nem…
- Rendben, nem beszélek erről senkinek. De mindent el kell mondanod nekem. Történt veled valami szokatlan a baleset előtt?
Bólintottam.
- A boltban láttam egy különös lányt. Nem vámpír volt, az biztos. Engem nézett, és azt kérdezte, hogy nem-e emlékszek rá. Hasonlított rám, nagyon is. Csak hosszú haja volt és kék szemei. És persze nem volt olyan sápadt, mint én.
- Fogalmad sincs, hogy ki lehet?
Megráztam a fejem.
- Köze volt a balesethez?
- Neki nem. Van egy férfi… akit az álmaimban láttam ezzel a lánnyal. Egyszer csak megjelent előttem az úton. És én megijedtem, félrerántottam a kormányt… és a többi már megtörtént magától. Jasper ezt a döbbenetet érezte rajtam.
- Hogy nézett ki? – kérdezte feszülten.
- Vámpír volt. Hófehér bőr, sötét szemek, sötét vállig érő egyenes haj, középmagas talán. Nálam biztos magasabb.
- Még sose láttam.
- Igen, én sem. Juan a neve. A lány így hívja a látomásaimban és az álmaimban.
- És mi a lány neve?
- A lány nevét sose hallottam. De Carlisle… mi bajom lehet?
- Nem tudom. De ez a Juan csinálhatott talán veled valamit. Nincs más ötletem. Próbálj Jasper közelében maradni. Minden rendben veletek?
- Vele igen, de velem? Néha ok nélkül veszekedek vele, és érzi az érzelmeimet. Félek, hogy megharagszik rám.
- El kéne mondanod neki.
- Nem, azt nem! – tiltakoztam. – Mi lesz, ha Edwardék megjön, Edward majd mindent kiolvas a fejemből.
- Biztos vagyok benne, hogy veled akar majd erről először beszélni. Ne aggódj emiatt – mosolygott. – Megpróbálok utánanézni ennek a dolognak. Szóval mik a tünetek? Alvás? Fáradtság? Emberi ételek fogyasztása? A vérrel mi a helyzet?
- Szomjas vagyok… de már nem annyira.
Carlisle felsóhajtott.
- Ez az egész annyira képtelenül hangzik – sóhajtott fel. – Vért kéne vegyek tőled, hogy többet tudjak, de túl kemény a bőrünk. Nem tudlak megvizsgálni. Sajnálom. Várnunk kell. Addig is… vigyázz a lánnyal és Juannal. Ha látod őket, szólj nekem.
- A lány azt mondta, hogy Juan értem fog jönni. Félek.
- Vigyázunk rád. Megígérem – ölelt át rá nem jellemző módon a fogadott apám és én könnyek nélkül sírni kezdtem.