Síron túli szerelem - Prológus

Sziasztok! Mivel erre szavaztatok a legtöbben, így ez kerül fel először.. A Prológus még nem jó igazán, de a többi már jobb lesz ennél :) Várom a véleményeket ;)

Prológus: Tedd őt boldoggá!

A tompaság olyan lassan tűnt el a testemből, mintha évek óta feküdnék egyhelyben, ebben a ragyogó napsütésben. Nem értem, hogy mit keresek itt, ez nem az, ahol lennem kell. Meghaltam, vagy mégsem? Végül is, nem érzek fájdalmat. Talán ez a Mennyország. Végre, talán itt nem érzek majd kínt, de még hiányzik még mindig Edward? A fájdalom enyhébb, de könnyen felismerhető és egyértelmű a hiánya. Mennyivel szebb lenne, hogyha vele lennék itt.

Kinyitottam a szemem, és mindent tökéletesnek láttam hirtelen. A napfény nem vakított el, mégis visszahunytam a szemem. Jól esett, ahogy a nap sugarai lágyan simogatják a bőrömet.

Körülnéztem. Döbbenten észleltem, hogy a rétünkön vagyok, de valahogy mégis máshogy festett, szebb volt, ami nem gondoltam, hogy lehetséges. Gyönyörű szép virágok között feküdtem, egy hófehér, lenge nyári ruhában, és eltűnt a beteges soványságom is. Nem voltak rajtam sem sérülések, sem bőrhibák, és a bőröm csodálatosan fénylett a napsugarak kereszttüzében. Hosszú barna hajam egyenesen, selymesen omlott a testemre, ami szépen egyenletesen emelkedett, fel és le. Lélegeztem. Éltem. De ez mégsem az az élet volt, amit eddig éltem. Ez csodálatosabb volt annál.

A rét melletti kispatak csobogása olyan kellemes hangokat kölcsönzött a tájnak, hogy jól esően sóhajtottam fel. Egy pillanatra elfelejtettem minden eddigi gondomat, amiket a Földön hagytam, mikor éltem. A patak partján egy szép, kis őzike legelt, és felemelte a pillantását, mikor meglátott. Barna szemeiben nem uralkodott félelem, csak boldogság és szeretet. Nem is csodálkozom, hiszen ez mégis csak a Mennyország, és itt mindennek tökéletesnek kell lennie.

Színtiszta őzike szemei mosolygásra késztettek, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Könnyedséggel nevettem fel, és régen nem éreztem ilyen gondtalannak magam. Nem éreztem valósnak semmi fájdalmat, semmi kínt.

- Tetszik? – szólalt meg mögöttem egy csilingelő hang, és abban a pillanatban pillangók kezdtek repdesni a levegőben. Egy fehér ruhába öltözött idős asszony állt meg mögöttem, és én amint megfordultam, felismertem.

- Nagyi? – rebegtem döbbenten, és szeretet öntötte el a lelkem. Csodálkozó mozdulatokkal álltam fel, mint mikor a kisgyermek megteszi első lépéseit. Lassan értem oda hozzá, de amit ez megtörtént, szorosan átöleltem, és nem eresztettem percekig. Az emberek gyakran nem becsülik meg igazán a nagyszüleit, de én soha nem estem ebbe a hiába, még ha nagyon kicsi is voltam, mikor eltávozott közülünk. Akkor még nem értettem, hogy mit jelent, mikor Reneé szipogva mondta nekem, hogy a nagyi elment egy olyan helyre, ahova én még nem mehetek utána. Sírva fakadtam és dacosan faggattam, hogy miért ment el nélkülem? Miért nem vitt magával, hogyha elköltözött? Miért nem mehetünk utána? Nem értettem. Csak évekkel később vált ez számomra világossá, és akkor már tudtam, hogy nem önszántából hagyott ott magamra. Meghalt, nem az önzőség vezette.

A bűntudat bizseregve öntött el, hiszen magamra ismertem benne. Én is meghaltam, de én önző voltam és magam okoztam a halálom. Én nem foglalkoztam a környezetemmel, én nem foglalkoztam mással, csakis önmagammal.

Lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam azokba a szemekbe nézni, amik még most sem haragudtak rám. Pedig igazán megérdemeltem volna, de a nagyi sosem szidott le engem. Nagyon szeretett, és minden apró-cseprő hülyeségemet mosolyogva fogadta, mikor még kislány voltam.

- Bella, édesem – suttogta kedvesen. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozott, de ha már itt vagy, Isten hozott az Angyalok hídján.

- Angyalok hídja?

- Igen. Ez az a hely, ahova a holt lélek elsőként érkezik. Mindenkinek olyan hellyé változik, mint ami a lelkének a legbensőbb vágyaiban lakozik. Neked a kedvenc réted jelent meg, ahol nagyon boldog voltál, de ez minden léleknek, más és más.

- Szép lettem – értetlenkedtem, és kíváncsi voltam, hogy ezt mivel magyarázza.

- Jaj, kincsem. Te mindig is szép voltál, de az embereket életükben a gondok megváltoztatják, valakit kevésbé, valakit viszont annál inkább. Csak az igazi szerelemben láthat ilyennek a párod, és látja meg benned a lelket gyönyörűségét. Nem a test szépsége számít igazán, kincsem. Az csak egy másolat, és te mindig is szemrevaló teremtés voltál. Edwardnak nagyon jó ízlése lehet.

- Hm – válaszoltam bőbeszédűen és hallgattam. – Megöltem magam, mit keresek itt?

- A világ nem osztható egyszerűen jóra és rosszra, ezáltal Mennyre és Pokolra sem, mert nincs olyan ember, akiben ne lenne fény, vagy ne lenne sötétség. Mégis létezik Pokol, és Menny is, de ez nem azon múlik, hogy kit tartanak rossznak s kit jónak. Egyszerűen csak a hiteden múlik, a tetteiden és a szíved legmélyebb vágyain.

- A vámpírok is idekerülhetnek?

- Ez különleges dolog, más szabályok vonatkoznak a vámpírokra, de természetesen a Mennyek kapuja nyitva áll előttük is, de ez sok mindenen múlik. Őszinte leszek veled, kincsem. Még soha nem láttam olyan nemeslelkű lényekkel, mint a Cullen család, és egytől egyig helyet béreltek ide, még ha örökké fognak is élni.

- Edward szerint a lelkük elkárhozott.

- Ez csak tévhit. De térjünk terád, gyermekem. Miért kellett ily módon cselekedned? Mire volt ez jó?

- Edward nem szeret, nem volt már maradásom abban a világban.

- A mondat egyik fele sem volt igaz. Soha nem találkoztam olyannal, aki jobban tudna szeretni, mint Edward Cullen. És ő egyértelműen szeretett téged, tudod… Csak pár perccel késett el téged. Ott volt melletted, miután leállt a szíved. Sírt, és megpróbált átváltoztatni. De nem járt sikerrel, mert legyőzted őt, és megadtad magad.

Elsápadva figyeltem a nagymamámat…

- Charlie őrjöngött, mikor megtudta, nekiugrott Edwardnak, aki annyira maga alatt volt, hogy hagyta magát, de persze így sem esett semmi baja. Az egyik kórházi dolgozó viszont feljelentette. Carlislének tette le az óvadékot. Reneé is nagyon kiborult, és egy veszekedés során csúnyám összeszólalkoztak, majd elválltak. Ne vedd magadra, természetesen nem a te hibád. Edward utánad akart menni, nehéz volt megállítani, de Carlisle és Esme elérték, hogy legalább várjon egy kicsit, hátha sikerül túltennie magát rajtad. Mindennap szenved, de legalább él. Reneé és Charlie összebarátkoztak a szomorú gyász időszakában, és megtartották az esküvőjüket, de soha nem felejtenek el téged. Reneé minden éjjel megsirat téged, és Charlie sem a régi, de legalább ők sínben vannak.

- Te jó ég! Mennyi idő óta vagyok itt? – hápogtam döbbenten.

- Pontosan két éve – felelte, mire leültem a nedves fűbe. Ezt még fel kellett, hogy fogjam. – Minden lélek éveket alszik az Angyalok hídján, hogy kipihenjék a fájdalmaikat, a kínjaikat és minden más fáradalmukat. Te nem is aludtál olyan sokáig, ahhoz képest, amilyen állapotban voltál a halálod előtt. Van, aki hosszú éveket alszik, és mire felébred már az ismerősei se élnek. Te még jóváteheted a hibáidat, és kapsz egy esélyt, hogy elrendezd az elvarratlan szálakat. Visszamehetsz a Földre, természetes angyalként és senki nem fog téged látni, sem hallani. Kapsz egy lehetőséget, hogy boldoggá tedd Edward Cullent.

- Tessék?

- Jól hallottad. Addig a pillanatig maradsz ott, amíg nem érzi magát boldognak, és nem érzi fájónak a hiányod. Segítened kell neki. Igazából általában a feladat elvégzése közben szokott elválni, hogy ki hova megy tovább. A Mennybe vagy a Pokolba. Vállalod a feladatot?

Boldoggá tehetem Edwardot? Persze, hogy…

- Vállalom.

Dilemma :)

Sziasztok!
A Twilight Radio című regényemet befejeztem, és bár van még regény, amit nem fejeztem be, rengeteg új ötlet torlódott fel bennem... Ti dönthettek, hogy melyik történetet írjam előbb, az oldalt lévő szavazáson szavazzatok ;)

1. Lélekvihar - A vér szava (11. fejezet)
Bella beleegyezett egy randiba Mike-kal, de vajon mi sül ki belőle? Képes túllépni Edwardon, vagy megint leégeti magát? Bella elindult a lejtőn, és ebben a fejezetben sem áll le. Semmitől sem retten vissza, szinte kifordul önmagából...

2. Síron túli szerelem (A Végzetes szerelem c. kisregényem folytatása)
Bella meghalt, ez ellen már senki nem tehet semmit. Charlie és Reneé újra egymásra találtak időközben, ők átvészelték a tragédiát. De mi a helyzet a kedvenc vámpírjainkkal? Mi vette rá Edwardot, hogy életben maradjon? Minden átlagosan zajlik, míg...
Két évvel később Edward úgy érzi, hogy nincs egyedül. Jasper érezni kezdi egy idegen érzéseit a házban, akit nem lát, és aki szerelmesen szereti Edwardot. Erre senki nem számított. Edward jogosan reménykedik abban, hogy Bella szelleme tért vissza? Létezik még számukra a boldogság vagy az már nyomtalanul eltűnt?

3. Wild Night (Emmett&Rosalie novella)
Sokan sejtik, hogy mit élhet át Rose és Emmett egy átlagos éjszakán, de sokan tévednek, nem is sejtik, hogy milyen vad dolgok folynak a bezárt szobában az éj leple alatt. A fantázia, a szenvedély és a szerelem összecsap és egy vad éjszaka alakul belőle... 18 éven felül ajánlott!

4. Reneé titka
Ez egy Charlie&Reneé regény a megismerkedésük pillanatától addig, míg egy rejtélyes oknál fogva Reneé elhagyta a szerelmét és az alig egy éves lányát is magával vitte.
Szerelem. Fájdalom. Szenvedés. Titkok. És minden más, amit elképzelni se lehet...

5. Shooting Star (5. fejezet)
Dave nem megy haza többé, és segít Nessie-nek, hogy megtalálják a családját, akikről nagyon keveset tudnak. De olyan utakon járnak majd, amiről álmodni sem mertek. Ez a szökés, ez a felfedező út, nem lesz sétagalopp :)
Humor. Szerelem. Magány. A múlt sebei. A jövő rémképei. És még rengeteg titok, amit nem árulok el =)

Ez lenne a választék :) Légyszíves ne megjegyzésként szavazzatok, hanem létrehozok neki egy szavazás modult :) A ti véleményetek érdekel, de persze, ha nem tudtuk dönteni, akkor a "Döntsd el te"-re is szavazhattok =)

Puszi:
Ginewra

Twilight Radio - Epilógus

(Bella szemszöge)

Emma temetése fájdalmas esemény volt az életemben, és Adam arca rosszabb volt mindennél. Mióta megtudta a húga halálát, azóta csak zombiként néz ki a fejéből, és Carla igyekezete is kevés számára, hogy kirángassa a letargiából. Nagyon szerette Emmát, és annyira sajnálom őket, hogy a testvéri kapcsolatuk miattam ért véget. Ha én nem jövök Londonba, akkor Emma még élne. Adam persze ez ellen vadul tiltakozott, de legbelül a szívemben éreztem, hogy érez irántam egy kis neheztelést. Teljes mértékben megértettem, és nem is zavarogtam sokat körülöttük. Elmerültem a saját fájdalmamban.

-… Szívünkben örökké élni fog – hallottam valahonnan messziről a pap beszédét, és most jött az a rész, mikor mindenki virágot helyez a sírra. Ők is itt voltak, Edwardot és Zoeyt kivéve. Ők elhagyták a szigetországot, és visszamentek Amerikába, miután szakítottam Edwarddal.

Nem tudom, hogy melyikünknek fájt jobban az elválás, de éreztem, hogy a szívem darabokban hever. Az a csalódott arc, az a tetetett hideg közöny, amit válaszul kaptam, az a mély fájdalom, amit az álarc mögött láttam minden álmomban megkísért.

De semmi nem volt rosszabb annál, mikor pár perccel később lehullt a maszk, és egy kétségbeesett fiút pillantottam meg védtelenül.

- Bella, nem muszáj hozzám jönnöd, de kérlek, ne hagyj el – könyörgött, és tudtam, hogy mennyire nehézére esik minden szó. Azzal fejeztem be a kínzó beszélgetést, hogy adjon nekem egy kis időt, és talán majd jelentkezem.

Percekkel később értesültem Emma haláláról, de még tűrtem. Kifejezéstelen arccal hallottam Adam zokogását, miután megérkezett a gyászhír hallatán. Nem tehettem semmit érte. Carla aggódott, hogy jól vagyok-e, de mintha nem igazán érdekelte volna. Csak udvariasságból kérdezte meg tőlem. Én nem öleltem át Adamet, én nem kezdtem el vigasztalni. Nem éreztem jogot hozzá, ugyanis én tehettem a haláláról, még ha közvetve is.

A Cullenek irtó kedvesek voltak velem, de nem tudtam elviselni a törődésüket. Tulajdonképpen tönkretettem őket, pedig nem szándékos volt. Rosalie, Emmett és Zoey nem voltak ott. Örültem neki, nem tudtam volna nevetni Emmett viccein. Miután mindenki lefutotta a tiszteletköröket, udvarias fagyossággal elköszöntem, mondván, hogy hazamegyek. Nem akartam, hogy tőlem tudják meg a szakítást, amit most én kezdeményeztem. Bolond vagyok. Nem vitás. Eldobtam magamtól a legcsodálatosabb férfit, akit valaha teremtett az Isten, de nem tudtam, hogy mit tehetnénk.

A temetésre eljöttek, de egyikük sem nézett rám. Világos volt, hogy neheztelnek rám azért, amit tettem. Igazuk volt. Éjszakákon át nem csináltam mást, csak gondolkodtam. Talán még nappal is, amikor kómásan közlekedtem az utcákon és esténként a rádióban. Monoton, üres hangom töltötte be az alkonyat rádiót, és hallottam, hogy a hallgatottság meg is csappant. Meg is fenyítettek miatta, de én csak megvontam a vállamat. Ez engem nem érdekelt különösebben. Hálátlan voltam, mélységesen.

Adammel és Carlával nem beszéltem, holott ők keresték a társaságom, de én kerültem őket. Púpként gondoltam magamra mindenki nyakán.

A temetésre Charlie is eljött, és megígértette velem, hogy hazamegyek vele Forksba és új életet kezdünk. Persze ott lesz Sue, Seth és Leah is, de talán megkedvelem őket, bár Leah nehéz eset lesz. Seth-et nem ismerem, de úgy hallottam, hogy nagyon barátságos. Vele nem lesz gond. Persze, Reneé-t is meglátogathatom majd, de az életemet inkább Forksban szeretném leélni. Nem érezném túl jól magam a napfényes nagyvárosban. Az nem az én világom. London is túl nagy nekem, de pont olyan felhős, mint a hangulatom jórészt. Azért megszerettem ezt a helyet, mert igazán gyönyörű, sose láttam még szebbet Angliánál, bármily furcsán hangzik is. Az angolok különleges emberek, és soha nem felejtem őket, de itt sem bírok maradni. Úgy érzem, hogy nekem nincs helyem ezen a földön.

Mikor ezt Charlienak mondtam, olyan rémült arcot vágott – félt, hogy szuicid hajlamaim lettek időközben – hogy azt hazudtam, hogy csak vicceltem, mire kényszeredetten felnevetett, és valamiképp megnyugodott. Csak én láttam rajta, hogy mennyire félt engem. Megint. Vagy még mindig?

Üres, látszólag gyász nélküli arccal helyeztem a virágomat a sírra, és magamban elmotyogtam egy imát, és a helyemre hátráltam, és utat engedtem a többieknek, akik itt egybegyűltek. Mindenki mondott valamit, csak én nem mondtam ki a szavakat hangosan. Két hete alig beszéltem, és most sem vágytam rá. Nem akartam közszemlére tenni magam egyetlen pillanatra sem, ami nevetséges, mert a rádióban dolgoztam, még ha ma megyek be utoljára, akkor is. A hallgatók ezt még nem tudják, nem tudják, hogy ma elbúcsúzom, és többet nem hallanak felőlem.

Még nem tudtam, hogy hogyan döntök a jövőmet illetően, de egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Egy terv, ami nem fog beválni, de ha igen, akkor talán helyrehozhatom a hibáimat. Meg kell, hogy próbáljam.

A temetés után a percek szinte vánszorogtak, és az idegeim már szinte csúcsponton pörögtek, egyre csak néztem az óra mutatóit. A csomagjaim utazásra készen álltak, mindenkitől elbúcsúztam pár szóban, aki számít, majd bejöttem a stúdióba és vártam, hogy megkezdődjön ez az adás is. Az utolsó. A Twilight Radio vége, mondhatni utolsó fejezete.

És végre eljött a pillanat.

- Szép estét minden hallgatónknak itt az Twilight Rádión, még mindig a 77.7-es frekvencián hallgathatnak minket! Ma este is én, Bell fogom szórakoztatni magukat, akárhol vannak is most, helyezkedjenek olyan helyzetbe, amiben kényelmesen hallgathatják a mai dalokat alkonyatkor – kezdtem a szokásos, már-már megunt szövegemet és a gyomromban egy furcsa érzés kezdett marni belülről. A búcsúzás. – A ma este különleges lesz, nem a szokásos mederben fog zajlani, ma elbúcsúzom tőletek. Amerikába költözök, és más fogja helyettem vezetni a műsort. Kezdésnek egy gyönyörű zongorajáték nektek, ami az Alkonyat hangulatára készült – raktam fel Edward szerzeményeit, de az altatómat a végére hagytam.

Csendben könnyezve hallgattam végig a csodálatos dallamokat, a végén már csak nehezen tudtam visszatartani a zokogást, de sikerült erőt vennem magamon. Nem sejtettem, hogy valaki épp így érez, csak neki már nincsenek könnyei.

- Köszönöm, hogy minket hallgattak. Olyan abszurd dolog, hogy én adtam maguknak tanácsot az élet dolgaival kapcsolatban, mikor talán az én életem hever leginkább a romokban. Angliába szinte menekültem az életem elől, de felesleges volt. Én mondom maguknak, hogy soha ne próbáljanak el elfutni a gondjaik elől, mert azok bármilyen módon, de mindig utolérnek sokkal kegyetlenebb módon. Bár én újra elkövettem ezt a hibát, maguk ne tegyék. Én eldobtam magamtól azt az embert, akit az életemnél is jobban szeretek. Nem bíztam meg benne, nem adtam neki igazán esélyt, egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehetett, még ha fájón érintett is. Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben és rájöttem, hogy az életemet választottam. De akkor még nem jöttem rá a nyilvánvalóra, hogy ő az életem. Eldobtam magamtól azt, amit a legjobban akarok. Hozzátartozni, a családja tagja lenne és vele lenni, örökké szeretni. Tudom, hogy most nem hall engem, tudom, hogy elüldöztem, tudom, hogy hibáztam, de szeretem őt. Szeretlek, Edward. Az életemnél talán mégsem jobban, de csak, mert te vagy az életem. Köszönöm, hogy meghallgattak ma este is. Ne feledjék az alkonyat örökké a szerelem napszaka lesz, és ez nem változik – fejeztem be sírva, és most hagytam, hogy a könnyeim végig potyogjanak az arcomon. Csalódott voltam, de egyben nem értettem magam. Mit vártam? Hogy Edward a semmiből itt terem? Biztosan nem is hallgatta az adást, nem is sejti, hogy mennyire megbántam, amit mondtam neki.

Sóhajtva kaptam fel a táskámat és távoztam az épületből, és lassan, gyalog indultam haza. Az eső lágyan szemerkélni kezdtek és hagytam, hogy egybeolvadjanak a könnyeimmel. Felnéztem az égre, és láttam, ahogy a nap elbújik a horizont mögött és ezzel leszállt az alkonyat. Vége van, a sötét ellepi a világot…

- Ne sírj – suttogta egy hang a szürkületben és a szívemhez kapva fordultam meg, és pillantottam meg Őt. – Most már a hajnal és az éjszaka is a miénk. Örökkön örökké.

- Szeretlek – szipogtam halkan, és kőkemény mellkasához bújtam. Mindenütt jó, de legjobb otthon, Edward karjaiban. Hagytam, hogy lágyan letörölje a könnyeket az arcomról, és szerelmes mosolyt varázsoljon ajkaimra.

- Hallottad – jelentettem ki boldogan, és elmosolyodtam.

- Igen, téged bárhol, bármikor meghallak. Nem mentem el, és a többiek sem utálnak, csak időt adtak neked. Most már látom, hogy nem volt felesleges. Szeretlek, Bella. Ennél többet nem ígérhetek.

- Nem kell több, már nem – suttogtam, és megcsókoltam. Olyan jól éreztem magam, ami szinte már bűnnek számított.

- Leszel a feleségem, édesem?

- Leszek. Örökké mosom az alsógatyáid, hogyha ez az ára – feleltem mosolyogva és együtt nevettünk. Most már nem létezik olyan, hogy én. Már csak mi vagyunk ketten.

- Nekem is te vagy az életem, örökkön örökké. Tehát most vége a Twilight Radio-nak?

- Igen, vége. De minden vég, csak egy kezdet. Egy új fejezet az életünkben, de remélem, ez már nem lesz publikus.

- Úgy lesz minden, ahogy te szeretnéd. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Twilight Radio - 18. fejezet

(Bella szemszöge)

Az altatómra ébredtem, ami talán kissé furcsán hangozhat. A testemben lévő fájdalom szinte nyomtalanul eltűnt, de a bőrömön még éreztem a kínzó erőszak nyomait. De végtelenül nyugodtnak éreztem magam, biztosan Jasper segédkezett benne. Ha most itt lenne, megköszönném, de tudtam, hogy Edwarddal vagyok kettesben.

Edward. Jéghideg rémület öntött el, megremegtem és félve pattantak fel a szemeim. Engem nézett nyugtalanul, aggódva, de nem tudtam hinni ennek az arcnak. A józan eszem tudta, hogy nem ő bántott, de én mégis féltem. Hideg kezeit most először éreztem kellemetlennek.

- Css… Bella. Nincs semmi baj – suttogta lágyan és tovább dúdolt. De nem érte el, amit akart. Csak még idegesebb lettem, őrülten reagáltam. Felsikítottam. – Bella… nincs semmi baj, itt vagyok – folytatta nyugtalanul és át akart ölelni, mire sután ellöktem és hisztérikus zokogásban törtem ki.

Edward nem tudta, hogy mit kezdjen velem, ez világos volt. Alice rontott be az ajtón, nyomában Esmével, és mindketten átöltek, és nyugtatgatni kezdtek. A jelenlétük jól esett, és nem volt kellemetlen az érintésük, mint az előbb Edwardé, aki most megrendült felhős arccal figyelt engem, tehetetlenül.

Hagytam, hogy szorosan öleljenek, és lassan hüppögve hagytam abba a sírást…

(Edward szemszöge)

Bella reakciója olyan váratlanul ért, hogy teljesen megdöbbentett. Mikor vigasztalni próbáltam még rosszabbul lett. Csak Alice és Esme tudták megnyugtatni, én pedig tehetetlenül néztem. Félt tőlem. Utólag belegondolva nincs ebben semmi meglepő, hiszen látszólag én erőszakoltam meg majdnem, és még ha tudja is, hogy nem én tettem, a teste nem tudja elviselni az érintésem. Talán soha többé. El fogom őt veszíteni újra, és megint csak a saját hibámból. Ha a tisztáson nem ütnek ki, akkor az a rengeteg szörnyűség nem történt volna meg. Bella boldog lenne, bízna bennem és Emma is élne.

Emma.

Adam és Bella még nem is tudják, hogy halott. A testét Carlisle vitte be a kórházba, de nem tudtak vele mit tenni, és megengedték, hogy nálunk legyen, amíg el nem szállítják a hullaházba a temetésig. Adam értesítését mi vállaltuk, de meg akartuk várni, míg tisztázom a dolgokat Bellával.

De úgy néz ki, hogy ez nehezebb lesz, mint hittem, de bármi áron meg kell, hogy győzzem, hogy mellettem maradjon. Önző vagyok, de nem bírnék újra nélküle élni.

(Bella szemszöge)

Mikor megnyugodtam, megkértem, hogy hagyjanak kettesben Edwarddal, aki közben felállt az ágyamról és a szoba végében lévő fotelbe ült. Lassan ráemeltem a tekintetem. Engem nézett, és hirtelen nagyon fájt, hogy szenved. Mégsem bírtam elviselni a közelségét, pedig vágytam a csókjára. Milyen ellentétes érzelmek…

- Ne haragudj – suttogtam bocsánatot kérve, és halk hangom ellenére tudtam, hogy hallja. Tudtam, hogy csak engem figyel.

- Bella… én annyira sajnálom. Az én hibámból történt minden, ha erősebb lettem volna, és nem hagyom magam kiütni, mindez nem történik meg. Mikor utoljára láttalak, még aludtál, aki utána veled volt, az nem én voltam.

- Tudom. Ki az a Zoey? – tértem rá az egyik legkényesebb témára. A lányára.

- A lányom – felelte halkan. – Meséltem arról az időről, mikor lázadtam Carlisle elvei ellen és elszöktem otthonról. Életem szégyenfoltja az az időszak. Gyilkosokat, bűnözőket gyilkoltam, vagy olyanokat, akikről bemagyaráztam magamnak, hogy megérdemlik a halált. Gyerekeket és nőket természetes nem öltem, volt annyi önuralmam. De volt, hogy mással is kielégítettem a lelkem tombolását, de ezzel csak a bűntudatomat növeltem. Utcalányokkal mulattam, és természetesen az összes készséges volt velem. Általában védekeztem, de nem mindig tettem meg, hiszen egyrészt ők is védték magukat, másrészt én abban a hitben éltem mindez idáig, hogy a vámpírok terméketlenek. Aztán egy éjszaka lefeküdtem Victoriával, de őt sem tartottam különlegesebbnek, mint a „munkatársait”, mert nem éreztem semmit iránta. Én… azt mondtam neked, hogy az erényemet megőriztem neked, de ez nem teljesen igaz. Viszont őket nem számoltam bele, mert nem éreztem semmit irántuk. Elhitettem magammal, hogy ők nem jelentenek semmit, és az erényem csakis a tiéd lehet majd egy napon.

- Akkor velem miért nem?

- Mert féltelek. Azok, akikkel voltam, mind megsérültek bizonyos szinten, talán ezért is éreztem magam egyre pocsékabbul. Bár nem volt sok ilyen alkalom, Victorián kívül talán csak kettő. De másnap mindenkin voltak kék-zöld sérülések, bár óvatos voltam és nem törött el semmilyük. De találkoztam egy vámpírral, aki elmesélte, hogy úgy ölte meg az ember szerelmét, hogy engedett a vágyainak és minden óvatossága ellenére belső vérzést okozott a lánynak, amibe belehalt. Mikor megismertelek, megfogadtam, hogy bármily közel kerülök hozzád, nem teszlek ki ennek a veszélynek. Legalábbis… amíg ember vagy.

- De te nem akarsz elváltoztatni – jelentettem ki üres hangon. Nem kérdés volt, csupán egy egyszerű kijelentés. – Nem bírod elképzelni velem az öröklétet.

- Ez nem így van, koránt sem. Te vagy az egyetlen, akit el tudnék képzelni az örökkévalóságomban. Mindig is úgy tartottam, hogy a vámpírlét egy fajta büntetés, és hogy mi csak szörnyetegek vagyunk, mert annak teremtettek bennünket. Az évek alatt kezdtem rájönni, hogy nem azon múlik, hogy kik vagyunk, hogy kinek vagy minek születtünk, hanem, hogy kikké válunk. Carlisle és Esme szerelme volt ebben az első mérföldkő. Hiszen két lény, akik képesek tiszta, önzetlen szerelemre, hogyan lehetnének szörnyek? Carlisle, aki mindent megtesz, hogy segítsen az embereknek, aki legyőzte a szomját és vegetáriánus módon, állatvéren él… létezhet nála tisztább lélek? Ő, aki annyiunkon segített és rátérített a helyes útra? Sokáig tartott mindezt átgondolnom. Kezdtem azt hinni, hogy vámpírnak lenni nem is olyan átok. Aztán megjelentél te, szivárványként a felhős égbolton. Alice azt mondta, vámpír leszel te is, egy közülünk. Hiába akartam, hogy mellettem legyél, a tudat, hogy én vegyem el tőled az életed, vagy a családunkból bárki más, elviselhetetlen volt számomra. Hogy ne dobogjon a drága szíved, ami olyan mértékű önzetlen szeretetre képes, mint soha senkié? Az a test, ami olyan intenzíven reagál a közelségemre, legyen ezentúl hideg és érzelemmentes? Azok a gyönyörű barna szemek, változzanak át egy teljesen más színre? Az a hihetetlen egyensúly érzék, amivel téged megáldottak, legyenek ezentúl tökéletesek, minden botlás nélkül? A gyenge emberből legyen egy erőteljes vámpír, aki véren él, és akit nem vagyok hivatott megvédelmezni? És talán már szeretni sem leszek méltó – sorolta halkan, szomorúan. – Aztán… rájöttem, hogy nincs más megoldás. Hogyan lehetnék melletted, mikor napról napra öregebb leszel? Hogyan szerethetnélek majd, mikor az unokádnak néznek majd? Azt te nem bírnád elviselni, és mindketten szenvednénk. Részben ezért is hagytalak el téged. Mert azt hittem, hogy az a kevésbé rossz, hogyha nélkülem létezel. Na hát… ez volt a lehető legrosszabb döntés. Nem tudtam nélküled létezni, üres voltam nélküled. A szívemet otthagytam veled.

- Tehát hajlandó lennél átváltoztatni? – következtettem könnyes szemmel a válaszra. A szavak, melyek oly odaadóan hagyták el az ajkait, meghatottak. De mégsem voltam ugyanaz, mint azelőtt.

- Azt hiszem… igen. Ha te is szeretnéd – felelte megadón, és rám nézett. Választ keresett a tekintetemben, de én lesütöttem a szemeim. Bizonyára még mindig egy nyitott könyv voltam a világnak.

- Mi van Zoeyval? Ő nem tehet arról, hogy ki az anyja. Ugye, nem küldted el? – kérdeztem, annak ellenére, hogy az mennyivel kényelmesebb lenne a számomra. De nem lehettem ilyen önző, ő nem tehet a felmenőiről.

- Természetesen nem, bár félt, hogy te majd azt kéred tőlem, de megnyugtattam, hogy biztos nem fogod – nézett rám reménykedve. Bólintottam, és igazat adtam neki. Én valóban nem vagyok olyan. – Vadászni mentek Emmettel és Rosalieval, a többiek mindenképp itt akartak maradni veled, így ők vállalkoztak, hogy megmutatják neki a vegetáriánus vadászatot.

- Hajlandó átvenni? – csodálkoztam.

- Persze. Eddig is utált embert ölni, de nem ismerte ezt a lehetőséget, és Victoria persze nem avatta be ennek az életmódnak a rejtelmeibe – magyarázta mosolyogva, de az arca hirtelen elkomorult. – Tudom, hogy haragszol rám. Kérlek, szerelmem, ne haragudj. Ígérem, hogy soha többet nem hagylak cserben, és ezen túl örökké számíthatsz rám. Hogyan bizonyíthatnám be, hogy mennyire szeretlek, kicsim? Érzem, hogy félsz tőlem, de soha többé nem lesz rá okod… Leszel a feleségem? – kérdezte és lassan letérdelt elém, és elővett egy csodálatos arany karikagyűrűt. Soha nem láttam még ilyen szépet, így valósággal elámultam. A szám tátva maradt. Normális esetben a nyakába vetettem volna magamban és igent visítottam volna, de ezt most nem tettem.

Csak néztem a szerelmem reménykedő arcát, és egyre több könnycsepp gyűlt a szemembe. Remegve nyújtottam ki a kezem a doboz felé, és láttam, ahogy felragyog a tekintete. De én összetiportam a reményeit. Finom mozdulattal becsuktam a dobozkát, és bezártam Edward kezeit felette.

- Sajnálom, de nem – szólaltam meg végre, de a pár másodpercnyi csend szinte örökkévalóságnak hatott. – Nem haragszom rád, és ugyanúgy szeretlek, mint mikor először megláttalak, de nekem ez így nem megy. Hogyan tudhatnám ezen túl, hogy tényleg te vagy-e? Vagy hogy mikor tudok meg egy újabb titkot az évszázadnyi életedből? Honnan tudjam, hogy még hány gyereked fog felbukkanni? Nem, Zoeyval semmi bajom, nem erről van szó. Én csak… nekem ez túl bizonytalan. Egyszer azt mondod, hogy szeretsz, máskor meg hogy nem. Egyszer azt mondod, hogy soha senki nem volt rajtam kívül, máskor kiderül, hogy nem is egy nő volt, aki megjárta veled egy ágyban. Sajnálom, de nem vagyok benne biztos, hogy megéri feláldoznom-e mindent, ezért az összevisszaságért. Szeretlek, de én ezt nem bírom elviselni. Sajnálom – fejeztem be könnyes szemmel, és rá sem mertem nézni Edward összetört arcára. Azt hiszem, ez volt életem legpocsékabb pillanata… pedig szeretem. Mégsem megy ez nekem.

Twilight Radio - 17. fejezet

(Bella szemszöge)

Sírva próbáltam ellenkezni, és tudtam, hogy már nincs sok időm, mert már szinte teljesen meztelen voltam. Nincs esélyem. Aztán ordító hang ütötte meg a fülem, és a remény újra éledt bennem. Nem voltam egyedül. Az ajtó berobbant és hirtelen eltűnt rólam a súly. Edwardot letépte rólam… EDWARD?! A döbbenet hamar eluralkodott a testemen, és megdermedtem. Erre nem tudtam mit reagálni. Az imént érkezett Edward ugyanolyan döbbent volt, mint én… Szemben álltak egymással a támadóm gúnyosan meredt Edward kettőre, míg ő meglepetten szemlélte Edward egyet, és a méreg eltűnt gyönyörű arcáról.

Én mindkettőjüktől féltem, már nem érdekelt, hogy melyik az igazi, mert egyikben sem tudtam bízni, és már talán egyikőjüket sem tudtam szeretni. Vagy a sokk beszél belőlem.

Remegve, fájó kézzel húztam magamhoz a felsőmet és fájdalmas mozdulattal magamra húztam, mert nem akartam felingerelni egyiket sem, és senkit sem.

Nem értettem, hogy ez miképpen lehetséges, talán csak álmodom.

(Edward szemszöge)

A szemem sarkából láttam, hogy Bella remegő mozdulattal kapja magára szakadt pólóját, és láttam, ahogy az arca megrándul a fájdalomtól. A hasonmásom gúnyosan figyelte, mire ismét elöntött a düh. Feszítő érzésként áramlott mindenfelé bennem és mozgásra késztette minden porcikámat.

A torkának ugrottam, de abban a pillanatban már Bella állt előttem. Sebek nélkül, felöltözve, de a szerelmem külseje volt. Az igazi Bella felsikoltott, de én csak erre az alakra meredtem. Így nem tudom megölni, nem, nem megy. A bájos arc vonala galád mosolyra húzódott és olyan kínt éreztem, amit még sosem.

Rám vetette magát, és én nem tudtam ellenkezni, nem tudtam harcolni vele, még ha tudom, hogy nem is ő az. Az ütések erősek voltak…

- Edward! – sikoltotta Bella. – Harcolj! Ő nem én vagyok! – kiáltotta Bella kétségbeesve. A szemeim megtalálták az arcát és láttam rajta, hogy még mindig szeret. De volt benne valami más.

Hallgattam rá, és harcolni kezdtem a hasonmásával, de minden sebbel, amit okoztam, úgy éreztem, mintha magamat korbácsolnám vas ostorral. Nem tudom, hogy kiordított hangosabban hármunk közül. Aztán megérkeztek a többiek. A döbbenet először őket is a földhöz szegezte, aztán Alice a karjaiba kapta az igazi Bellát és kiment vele. Abban a pillanatban, már egy Bellát sem láttam, ugyanis újra az én alakomat vette fel.

Emmett, aki készült neki ugrani, megdermedt. Úgy jártatta a szemét kettőnk között, mintha egy tenisz meccset nézne. És akkor rájöttem, hogy magamra maradtam.

Az alakváltó célja pontosan ez volt. Mert a többiek már nem tudták, hogy ki az igazi, és ki a klón, nem merték kockáztatni az életem.

Az arcom rám vicsorgott és a következő pillanatban repültem, és a nappaliban kötöttem ki. Itt volt Victoria is, éppen Jacobbal harcolt, aki magán kívül őrjöngött. Nem tudtam mire vélni, de hallottam, hogy Alice gondolatai gyászolnak valakit.

Bevillant, hogy a szerelmem holtan fekszik, és újult erővel támadtam. A harci kedvem meglepte az ellenfelem, és kiesett a szerepéből. Egyre nehezebben játszotta el a személyemet a többiek előtt.

Nem messze tőlem tűz égett, és mindkettőnknek ugyanazon jártak a gondolatai, egymást elégetni. A gyűlölet, amit a szemében láttam, megdöbbentett. Hiszen azt sem tudtam, hogy valójában kivel van dolgom. Talán nem is ismertem.

Az én szememben is hasonló tűz égett, a szerelmem megrontása miatt. De neki nem volt joga engem utálni. Ez az érzés hadd maradjon meg nekem.

Aztán Emmett beszállt a harcba, hallottam, hogy mennyire bizonytalan és az életemet egyetlen lapra, egyetlen kósza gyanúra tette fel, hogy az vagyok én, akinek most segít. Aztán sikerült letépnem a fejét… a fejemet. Emmett gyötrődve dobta a tűzre, a test többi részével együtt.

Victoria gondolatai elszürkültek, ő tudta, hogy én élek, és Blaise nem. Blaise. Ez a neve. Aztán nyugalmat, majd gúnyt erőltetett az arcára és felnevetett.

- Büszkék lehettek magatokra – szólalt meg, és Jake-t a falnak dobta. A családom észhez tért és Jake segítségére siettek, de félve meredtek rám. – Megöltétek Edwardot…

- Ne strapáld magad, Victoria – szólaltam meg hideg mosollyal. Rosalie szemei gyanakodva szűköltek össze. – Te is tudod, hogy Blaise halott. Én pedig élek.

Nekem ugrott, én pedig morogva céloztam meg a nyakát…

(Zoey szemszöge)

Láttam, ahogy Jake a falnak repül, láttam Blaise halálát, és végül láttam, ahogyan Edward és Victoria harcolni kezdenek. Ezt nem hagyhattam, mégis az anyám volt.

- ÁLLJ! – sikoltottam, és minden szem felém fordult. Jake mérgesen, Edward döbbenten, Victoria gúnyosan és a többiek semlegesen néztek rám. – Ne öld meg – néztem Edwardra, és láttam, ahogy a tekintete ellenségesen szűkül össze. A gondolataimat direkt tereltem el.
”Nem akarom, hogy megöld…” – ismételgettem magamban, és reméltem, hogy hallja.

Edwardot nem hatottam meg és a többieket sem. Jake morogva indult felém, de a hangom megállásra késztette.

- Én akarom megölni – mondtam ki fagyosan, és gyűlölettel néztem az anyámra, aki talán életében először döbbent meg igazán.

- De… Zoey… lányom – suttogta megrökönyödve.

- Ki az apám? – kérdeztem továbbra is hidegen. Láttam, ahogy lopva Edwardra tekint, majd rám emeli vörös szemeit.

- Értem – feleltem érzelemmentesen és az anyám torkának ugrottam. Ő pedig feladta a harcot. Az árulásom megakasztotta és láttam, hogy bomlott elméje kivilágosodik, és szinte már megsajnáltam, mielőtt tűzre vetettem.

Csak utána néztem fel, megrökönyödött arcok vettek körül. Jacob mellém lépett és legnagyobb meglepetésemre megölelt.

- Ne haragudj – suttogta kedvesen, és megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy ellenkezni is elfelejtettem. Olyan mély és perzselő érzelmek áradtak szét bennem, hogy aztán már nem is akartam ellenkezni. Belesimultam a karjaiba és nem mozdultam.

Sokkolva voltam, azt hiszem. A könnyek folyni kezdtek az arcomon. Jake védelmezően ölelt magához. Túl sok volt ez nekem. Megöltem az anyámat, megtudtam, hogy az apám Edward Cullen…

- Mi? – kiáltott fel az említett és megállt. Biztosan Bellát indult megkeresni. Upsz, el is felejtettem, hogy hallja a gondolatokat. – Mi a neved? – meredt rám döbbenten. Lesütöttem a szemem, mert tudtam, hogy mennyi gondot okoz neki majd az igazság, és csak egy régi púp leszek a hátán.

- Zoey Rivertoni – feleltem suttogva, és láttam, hogy a legmélyebb félelmei váltak valóra. – Félvér vagyok – folytattam. Már úgyis teljesen mindegy. – Victoria ember volt, mikor teherbe esett velem, aztán Blaise változtatta át a szülésnél. Blaise James testvére. És te…

- Az apád vagyok – suttogta megsemmisülten Edward és egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.

- Tessék? – sikoltotta Rosalie megdöbbenve, és láttam, hogy mások is levegő után kapnak. De ez volt a fájdalmas igazság. De legalább szabad vagyok, nem kell senkinek a nyakán lógnom, és senki nem hurcol sehova. Szabad vagyok, és nem leszek a Cullen család terhére.

- Miről beszélsz? – nézett rám Edward. – Vagyis gondolsz. Azt hiszed, hogy most gyűlöllek? – folytatta meglepődve.

Nem tudtam mit felelni. Őszintén vagy ne őszintén?

- Őszintén.

- Igen, biztos vagyok benne.

- Tévedsz, te nem tehetsz az én tetteimtől. Én feküdtem le Victoriával, nem te tehetsz róla… - mondta bűntudatosan.

- MIT MONDTÁL? – kiabált most már Alice is.

- Te kis huncut – vigyorgott Emmett. Igen, tudom a nevüket. Rengeteget hallottam róluk.

- Nem kell kiakadni – vettem a védelmembe az… apámat. – Anyám kurva volt emberként, rengeteg férfival volt dolga.

Olyan váratlanul ért, hogy nem engem hibáztat a születésemért, hogy a meghatódottságom felülkerekedett rajtam. Jake karjait lefejtettem magamról, és átöltem az apámat, aki viszonozta felém a gesztust.

- Bella? – néztem rá aggodalmasan. Újabb gondolat fészkelt bennem. Bella meg fogja bocsátani Edwardnak, hogy létezem? Ha nem, az az én hibám lesz.

- Ne butáskodj – suttogta. – Bella alszik, Jasper elaltatta. Megsérült, és még nem tudtuk ellátni, nem akarták, hogy szenvedjen.

- Várjunk csak… És Emma? – jutott eszembe és felidéződött bennem az egyetlen barátnőm arca. Edward megszorította a kezem. Alice válaszolt.

- Amíg Edward és Blaise harcoltak, Victoria nekitámadt Emmának, nem sikerült megmentenünk. Sajnálom – felelte bűntudattal telve és én zokogni kezdtem, mikor megpillantottam Emma testét.

Jake és Edward viszont mellettem álltak, és én ettől erősebbnek éreztem magam. Veszteségek árán, de vége a rémálomnak.

Twilight Radio - 16. fejezet

(Edward szemszöge)

Esőcseppek. Ez volt az első gondolatom, mikor érezni kezdtem magam körül a világot. Nem értettem, hogy miért fekszem a nedves fűben. Aztán egy erős kéz kezdett el rázogatni kíméletlenül. Kényelmetlenül érintett, vissza akartam süppedni a kellemes öntudatlanságba.

- Edward… Edward – szólongattak, de én nem akartam magamhoz térni.

- Mi van vele? – aggodalmaskodott egy hang. Felismertem, de hirtelen nem tudtam beazonosítani.

- Hall minket, de még nincs teljesen magánál – Jasper.

- Emmett, hozz neki egy szarvast… - Carlisle.

- De hol lehet Bella? – Alice.

Bella… a név olyan orbitális erővel árasztott el, hogy az egész testem beleremegett, és felpattantak a szemeim.

- Jasper… nem volt ez túlzás? – aggodalmaskodott Carlisle, majd letérdelt mellém.

- De hisz… még nem csináltam semmit – tiltakozott a megszólított és most vettem csak észre, hogy mindenki itt van körülöttem. A családom. De Bella nincs velük.

- Bella – köhögtem. – Hol van Bella?

- Nyugodj meg, fiam – csitított Carlisle atyai kedvességgel. - Emmett mindjárt visszajön és ihatsz, utána megbeszéljük a helyzetet, rendben?

Nem ellenkeztem, éreztem, hogy nem vagyok éppenséggel formában. Hagytam, hogy Emmett a szám elé tegye a haldokló szarvast, majd mohón inni kezdtem. Minden egyes édes cseppel egyre több energia költözött belém, és mire teljesen kizsákmányoltam szegény állatot, erősnek éreztem magam, és a Bella iránti aggodalmam visszakúszott a torkomba.

Hirtelen álltam fel és nem kerülte el a figyelmem a többiek felől áramló aggódó gondolatok. Próbáltam felidézni, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba, de nem sikerült. Az egyik percben még Bella mellett feküdtem és néztem, ahogy alszik a következő pillanatban, pedig itt ébredtem. Bella nélkül.

- Mondj el mindent, mi történt? – kérdezte Alice gyorsan. Próbáltam kizárni a fejemből szemrehányó, de egyben féltő gondolatait és megszólaltam.

- Nem tudom… Bellával voltam, ő aludt… és én néztem. Csodálatos volt… aztán a következő kép, hogy itt ébredek… és ő… sehol. Alice, látsz valamit?

- Nem, még nagyon homályos. Szerintem Victoria rabolta el valahogyan, de másra még nem jöttem rá.

- Meg kell, hogy találjuk – nyögtem kétségbeesve, és a családomra néztem. Ők mellettem álltak most is, még Rosalie is.

- Meg lesz, nyugi Edward – kacsintott rám Emmett. Nem nyugtatott meg, egy kicsit sem. Éreztem, hogy baj van.

A következő pillanatban egy emlék rohamozta meg még kissé kába agyamat…

„Már régóta nem számoltam a lelkiismeretemmel, gátlástalanul öltem embereket a vérük miatt. Azzal áltattam magam, hogy mindegyiknek mocskos gondolataik és tetteik voltak, így megérdemelték a halált. De ezt mélyen legbelül nem hittem el. Egy szörnyeteg lettem. Carlisle is kitartóan szoktatott a vegetáriánus étrendre, de nehezen viseltem. Nem akartam vámpír lenni, meg akartam halni azok helyett, akik életüket vesztették – a családom helyett – a spanyolnáthában. Én fertőztem meg édesanyámat a kórral, mégis én vagyok, aki él, ő pedig egy tömegsír közepén hever meggyalázva a föld alatt. Még annyi sem maradt nekem, hogy tisztességesen meggyászoljam őt, hogy tisztelettel elköszönjek tőle, és kívánjak szebb jövőt neki a mennyekben. Nem találkozom véle többé, mivel alantas lelkem elkárhozott. Most pedig méltó módon bizonyítom be magamnak, hogy mennyire egy szánalmas lény vagyok én. Utcalányokkal mulatom az időm, miközben Carlisle és Esme égre s földre keresnek aggodalmasan. Fogadott apám példájából sajnos megtanultam, hogy végezni nem tudok nyomorult életemmel, de mindent megteszek, hogy egy napon majd sikerüljön.

- Helló, szépfiú – lépett mellém egy lángvörös hajú lány és kacéran mért végig. Hányni tudnék a fajtájától, de nem ezt mutattam. Rámosolyogtam. – Hogy vagyunk?

- Remekül, és te?

- Ilyen délceg férfi látványa után mi több, hogy fantasztikusan – felelte csábosan, és hátravetette dús, göndör fürtjeit. A keble így fedetlen maradt tekintetem elől, ugyanis a ruhája szemérmetlenül keveset takart.

Nyeltem egyet.

A látvány, a kínálkozó lehetőségek és a kacér gondolatok sikeresen környékeztek meg és ejtettek bódulat alá. Önkéntelenül is meg kellett érintem a gyönyörű testet, hogy tudjam, hogy nem e álmodom.

Természetesen nem éreztem szerelmet, ez csak vágy volt mindkettőnk számára, és ő nem is tudja, hogy milyen veszélyes vagyok ránézve. Ez az emberi szépség nem is sejtette, hogy milyen titok lengi körül csábító személyemet.

- Hogy hívnak? – nyögtem ki az első csók után. Az ajkaim tüzeltek, és éreztem, ahogy a testem megfeszül, mikor gyenge lényével hozzám simult, és éreztem, hogy mennyire feltüzelte ez a csók.

- Victoria Rivertoni – felelte kábultan, de most is jól végezte dolgát. Ugyanolyan szenvedélyt mutatott még ilyen kába állapotban is. Talán csak színlelte, de bűntudattal hadakozó lelkemnek pont erre volt szüksége…

Nem álltunk meg egyetlen csóknál, nem álltunk meg az egyszerű gyönyörnél. Olyan módokon kényeztettük egymást, amit épp ésszel nehéz elképzelni. Testünk kiabált a szépségtől, de csak szimpla egyszerű vágyat éreztem, de most nem a vér után. Nem is Victoria után. Egyszerűen csak az élvezet után. Mindent át akartam élni most azonnal, érezni akartam mindent, amit rövid életem során nem tapasztaltam meg.

- Vic – nyögtem élvezettel és a többire már csak homályosan emlékszem, mert bódult elmémet vízözön módjára öntötte el a mámor.

Valamikor hajnalban távozhattam és magammal vittem a kellemes éjszaka emlékét, de szó nélkül hagytam ott a lányt. Talán rosszul esik majd neki, de ezzel most nem foglalkoztam. Egy lelketlen szörnyeteg nem foglalkozik ilyesféle dolgokkal. Vagy talán mégis? Talán nem kellett volna csakúgy meglépnem az éj leple alatt, mikor ő gyanútlanul álomba szenderült. Csak évek múltán hasított belém a gondolat, hogy nem védekeztem, de Carlisle megnyugtatott, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Bár ő a mai napig nem is sejti a kérdésem valódi okát. Már rég elfelejtettem ezt az éjszakát, de most ismét felidéződött bennem…”

A többiek nem vették észre az elmélázásomat, belemerültek a tervek szövögetésébe, és belém hasított a bűntudat, megint. Nem Bella megmentésén járt az eszem, hanem egy régi szeretkezéssel töltött éjszakán, amit nem vele éltem át. Pedig soha senki mást nem szerettem szerelemmel, csakis őt.

Alice hirtelen sikoltott fel és testem megmerevedett, mikor láttam a fejében a képeket, amiket lát. Bella jelent meg szemeim, vagyis az ő szemei előtt. Egy sötét szobában feküdt az ágyon… egy férfi hajolt fölé… Bella felsikoltott.

Zihálva ordítottam fel, és csak fél füllel hallottam, hogy Alice sírva mondja el a rejtekhely koordinátáit, és rohanunk. Rohanok, az agyamban vörös köd lebeg. A düh marcangolja a lelkemet és nyomát sem érzem az eddigi kábaságomnak.

Gyorsabb voltam, mint a többiek, de meg kellett őket várjam, mert tudtam, hogy egyedül nincs esélyem, és nem sodorhatom még nagyobb veszélybe Bellát. Meg kell, hogy mentsem. Nem engedhetem, hogy az ártatlanságát egy aljas mocsok vegye el, nem hagyhatom, hogy piszkos lényével beszennyezze a legtisztább lényt, akivel valaha is találkoztam száz évem során.

Dühös, vad oroszlán módjára döntöttem be a fa ajtót, és egy egész kellemes nappaliban találtam magam. A kanapén Victoria ült és jöttömre gúnyos mosollyal nyugtázta felbőszült idegállapotomat.

- Á, Edward. Már vártalak, esetleg egy teát? Vagy egy kis vért? Mit kívánsz? – nevetett.

- HOL VAN?! – üvöltöttem, és legszívesebben nekiestem volna. Nem válaszolt, csak nevetett. Aztán meghallottam. Két szoba felől hangokat hallottam. Az egyikben Jacob ordítva verte a falat, és az ajtót, a másikban Bella sikoltott fel, de hangja hamar elhalt és tűz lobbant bennem.

Gyilkolási vágy kúszott elő elmém hátuljáról és vad dúvad módjára rohantam a szoba felé. Victoria fel akart tartóztatni, de akkora megérkeztek a többiek és útját állták. Intettem még Emmettnek, hogy a megölésével még várjanak, mert magam akarom elintézni, és ő bólintott. Én pedig őrülten rontottam abba a helyiségbe, ahol a szerelmemet sejtettem. Gyorsan mértem fel a helyzetet. Bella remegve zokogott, véres, sérülésekkel tarkított testét rengeteg sérülés vette, de felém kapta a tekintetét és a könnyfátyolon keresztül is döbbenetet láttam. Nem megkönnyebbülést, nem reményt, nem félelmet, nem szerelmet. Hanem mélységes döbbenetet.

De ez most nem gátolt meg, mert egy lépéssel a fickó mellett termettem és durván letéptem őt arról a testről, amit csak én érinthettem. Nem számított rám, a vágyai elbódították, így sikerült meglepetésként lecsapnom rá. De mikor felállt és szembenézett velem, aki remegő, gyilkos dühvel szemlélte ádáz tekintettel… nekem állt el a szavam, az ő ajkai csak gúnyos mosolyra húzódtak.

Az én arcom meredt rám gúnyosan, öntelten és büszkén, de egyben dühösen, mert megakadályoztam Bella megrontásában. Az arca az én arcom volt, a teste az én testem. A döbbenet a torkomra forrasztotta a mérgemet és megdermedtem a mozdulataim közben.

A tökéletes hasonmásom állt előttem, mintha csak a tükörbe néztem volna…

Twilight Radio - 15. fejezet

(Bella szemszöge)

Nem akartam magamhoz térni, legalábbis egyelőre. Vagy talán soha többé? Lehet. Nem maradt meg bennem a szokásos életösztönöm, kiszállt belőlem minden érzelem, csak a kín maradt. Üres lettem, üresebb, mint valaha. Az Edward által okozott seb a szívemen eszeveszettül sajgott, úgy, mint még soha. Mert elárult engem. Sosem szeretett igazán, és én mégis újra bíztam benne, de újra csalódtam. Újra és újra. De többé nem követem el ezt a hibát, mert nem akarok minden alkalommal a játékszere lenni. Pedig milyen csodálatos nap volt… Életem legszebb napja, és egyben a legborzalmasabb is.

- Ébredezik – hallottam egy erőtlen női hangot, ami furcsán ismerősen csengett, de már régen hallottam.

- Bella? Hallasz engem? – kérlelt egy hang aggodalmasan. Nem akartam, hogy féltsenek, és engedtem a józanésznek. Kinyitottam a szemem.

Sötét volt, és a hideg padlót éreztem magam alatt, de ugyanakkor… egy forró kéz simította verejtékes arcomat. Jacob barna szemeivel találkozott a tekintetem.

- Jake? – leheltem halkan és óvatos bizonytalansággal. Láttam, ahogy lebegő arcát elönti a megkönnyebbülést, de a vonásaiban soha nem látott feszültséget vélt felfedezni kába agyam. Hirtelen nem értettem, hogy hol vagyok, és miért van ő mellettem, mikor elég viharosan társalogtunk a múltkor, ráadásul azt sem tudtam, hogy mi is történt mostanában valójában. Úgy tűnt, hogy még kedvel engem, és én magam mondtam, hogy meg kell, hogy hallgassam.

- Bella, végre – sóhajtotta, és magához ölelt. – Ne aggódj, kiviszlek innen titeket – folytatta bíztató hangsúllyal és a többes szám hallatán akaratlanul is körül kellett néznem. Ahogy forgattam a fejem egy régen látott lányt pillantottam meg a sarokban gubbasztani koszosan és nagyon elhanyagolt állapotban. A szakadt ruha lógott rajta, mivel leadott néhány kilót biztosan az elmúlt hetek alatt. Egyáltalán mennyi ideje van itt ő? Teljesen elvesztettem mostanában az időérzékemet.

- Emma – nyögtem halkan. Engem nézett, barna szemei fáradtak és meggyötörtek voltak, de még mindig az a lány volt, akit megismertem. Tekintetében ugyanaz a tűz égett, és éreztem, hogy még mindig ellenszenvet érez irántam. Vagy legalábbis… nem kedvel.

- Bell – mosolygott rám, de nem volt benne semmi boldogság. Mégsem sírtam, a könnyeim elfogytak. Most már világossá vált számomra, hogy Victoria játékszerei vagyunk, és ebben Edward is benne van. A családja szíve össze fog törni, ha megtudják, hogy milyen titkos élete van neki. Annyira fájt a csalódás, de már nem éreztem semmit. Mit érezhet egy zombi?

- Jól vagy? – aggodalmaskodott Jacob.

- Hogyan lenne jól? – kérdezte Emma. – Neki csak rosszabb lesz, mint nekünk együttvéve, farkas.

Egyik döbbenetből a másikba estem, Emma tudja a minket körül ölelő misztikus titkokat?

- Igen, tudom – nézett rám a tekintetem hatására. – Nem vagyok bolond, már egy ideje abnormális lények között vagyok fogoly, és én is olvastam már meséket. Zoey ezt meg is erősítette…

- Zoey? – szisszent fel Jake mellőlem, és kérdőn szegezte a tekintetét Emmára.

- Aha, ismered? Tök jó fej, ha ő nem lenne, már nem élnék – magyarázta, és hirtelen belém csapott a felismerés, hogy hallottam ezelőtt én ezt a nevet.

„A lányunk. Zoey Rivertoni Cullen”

Edward és Victoria lánya.

Remegni kezdtem, és kiszállt belőlem minden szín, minden erő. Zuhanni kezdtem a saját fájdalmamban, és a mellkasomból mintha vad bika készülne kitörni. Úgy éreztem, hogy darabokra hullok. A világ megfordult ingatag tengelye körül, és én már majdnem feladtam, mikor egy erőteljes pofon csattant az arcomon.

- Bella? – nézett rám Jake bocsánatkérően, és láttam a szemében a mérhetetlen bűntudatot, amiért kezet emelt rám. De ettől jobban kezdtem érezni magam, és a forgás leállt.

- Bella? Ne haragudj – folytatta, de én leintettem, hogy semmi baj.

- Látod? Mondtam, hogy ez használ… Bell, jól vagy?

- Nem – nyögtem. – Ti ismeritek Zoeyt?

- Igen – felelte Jake sötét arccal. – Összefutottam vele. Félvér, Victoria ember volt, mikor teherbe esett vele egy vámpírtól, akit állítása szerint nem ismer.

- Tényleg nem ismeri, nekem is mondta. Furcsa lány, de szerintem ez az anyja lehetetlenségének betudható. Azon kívül utálja őt…

- Hazugság – csattant fel Jacob. – Ugyanolyan féreg, mint az anyja. Már majdnem elhittem neki, hogy milyen szerencsétlen szegény, mikor az anyja kezére adott.

- Edward lánya – leheltem, és a könnyeim folyni kezdtek. Azt hittem, hogy elfogytak, de ezek szerint tévedtem. Könny mindig akad.

- Tessék? – hitetlenkedett Jacob.

- Jól hallottad, de nem beszélhetnénk másról? – esdekeltem a könnyeimet nyelve, mire sokktól gazdag tekintete meglágyult és bólintott. De tudtam, hogy azért még kíváncsi, hogy mi folyik itt. Emma csak úgy jártatta a tekintetét kettőnk között, de én nem akartam beismerni, hogy ismét csalódnom kellett a látszólag tökéletes Edward Cullenben.

- Bell? Hogy van Adam? – nézett rám Emma félve.

- Hát… nem jól – feleltem őszintén. – Carla és ő égre-földre keresnek, na meg persze a rendőrség és… néhány… barátom – mondtam, de nem tudtam számra venni a Cullen családot. Vajon, ők árulók vagy elárultak? – Adam nagyon szeret téged, és nagyon hiányzol neki.

- Ő is nekem. Bell? Ha te kikerülsz innen, de én nem…

- Ne mond ilyet – tiltakoztam egy jókora gombóccal a torkomban.

- Mond meg neki, hogy szeretem, és hogy sajnálom, hogy hülye módon veszélybe sodortam magam, oké?

Bólintottam.

- A kocsink a garázsunkban állt és én meg akartam látogatni Alice-t, de aztán a kocsi leállt… és minden olyan furcsa volt… kiszálltam… megpillantottam a benzin foltot, és futni kezdtem, aztán felrobbant. Pedig Adam annyira szerette azt a kocsit, nem haragszik érte?

- Ne viccelj, csak te érdekled…

- Aztán megjelent Victoria, azt hittem, hogy hazavisz, de itt kötöttem ki.

- Annyira sajnálom, az egész az én hibám – szabadkoztam szomorúan.

- Jaj, dehogyis… ja és Bell! Bocs, hogyha sokszor ellenséges voltam veled. Én csak… azt hiszem, hogy féltékeny vagyok rád. Sajnálom.

- Semmi baj, de miért mondod ezt nekem?

- Sose lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban és egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az ember élete gyökeresen megváltozzon.

Közelebb csúsztam hozzá és megöleltem. Gyenge teste megremegett baráti érintésemtől.

- Sajnálom Bell – suttogta sírva, és hagytam, hogy a könnyei utat engedjenek, de én nem sírtam. Nem haragudtam, hiszen sosem vártam el, hogy mindenki kedveljen. Meg tanultam ezzel együtt élni, és sosem voltunk haragban. Én kedveltem őt, és most kiderült, hogy a szíve mélyén ő sem utál, egyszerűen csak féltékeny.

Sokáig voltunk így, aztán Jake beszélni kezdett.

- Azért vagyok itt, mert beszéltem Leahvel telefonon. Ő mondta, hogy Victoria itt van, és hogy vigyázzak magamra. De én inkább elindultam megkeresni, mert nem akartam, hogy bajod essen. És minden másban Leah kavart. Bevallotta. Ő hazudott neked a telefonba, és ő érte el, hogy ne kapd meg a meghívót, és ő… intézte úgy… hogy félreértsd a beszélgetésünket, ami nem egészen úgy volt, ahogy gondoltad. Leah tudta, hogy ott vagy. Sosem éreztem terhesnek a jelenléted, és nem gondoltam, hogy bárkit kihasznál vagy ilyesmi. Sajnálom, Leah nevében is – fejezte be végül, és félve nézett rám. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Sok mindent éreztem abban a pillanatban, de mégsem jelent meg semmi az arcomon. Tévedés volt minden, évekig tévedésben éltem. De mégsem haragszom, Jacobra nem. Leahre talán, de… nem tudom.

Bólintottam, de megszólalni nem tudtam. Túl sok érzelmi hatás ért. A szerelmem elárult, az ellenségem elrabolt, Emma és én kibékültünk, Jacobbal szintén.

Emma épp szóra nyitotta a száját, mikor az ajtó feltárult és Edward jelent meg rajta. Akaratlanul is felnéztem, amit rögtön meg is bántam, mert elvesztem a tekintetben, amiből mintha bűntudat sugárzott volna.

- Bella? – lehelte halkan, nem törődve Jacob ellenséges morgásával. – Annyira sajnálom, gyere, kiviszlek innen – nyújtotta felém a kezét, amit én habozás nélkül elfogadtam.

- És a többiek? – nyögtem ki végre, mert Edward megjelenése még mindig mélységesen hatással volt rám. Újra bíztam benne.

- Visszajövök értetek – nézett rájuk, de én nem láttam azt, ahogyan rákacsint a remegő Emmára. Készségesen hagytam, hogy kifelé tereljen, és hogy gyengéd karjai a derekamra simuljanak.

De nem a kijárat felé mentünk, de már késő volt szóvá tennem, a szomszédcella volt a végállomás, ahol egy franciaágy foglalt helyet. Nem volt időm megszólalni, mert a következő pillanatban az ágyon találtam magam.

(Emma szemszöge)

Nem találtam meg a hangomat, Edward feltűnése váratlanul ért, és nem tudtam figyelmeztetni Bellt, nem volt hozzá erőm. Legszívesebben sikoltottam volna, hogy ne menjen el vele, de gyenge voltam. Kétségbeestem. A nem olyan régen átélt borzalmak újra és újra megjelentek a fejemben.

Zokogni kezdtem.

- Ne… Bell…

- Emma? – sietett hozzám Jake és átölelt. – Nincs semmi baj, visszajön értünk. Css… ne sírj…

- Ne… Jaj, Jake – nyögtem fel és fájt, hogy ki kell mondanom. – Bell veszélyben van, Edward nem az, akinek hiszi.

- Miről beszélsz?

- Edward erőszakolt meg – suttogtam megtörten, és nem akartam emlékezni. Ki akartam törölni a fejemből a kínzó képeket.

A következő pillanatban egy eget rengető sikoly harsant a levegőbe…

- BELLA! – ordította Jake feldúltan és a cella ajtajának esett. De már nem tehetett semmit. Késő volt.