Síron túli szerelem - 3. fejezet

Megőrültél?

Hangok. Hallottam, ahogy Jasper torkának ugrik és követeli, hogy mondja meg, hogy mi ez az egész. Azt is hallottam, hogy kétségbeesve kéri, hogy pontosan hova nézzen, hol vagyok. Hallottam, hogy a nevemen szólít és könyörög, hogy adjak valami jelet, de én nem mozdultam meg. Egy valami lebegett a szemem előtt. Edward esdeklő tekintete.
- Bella? Bella, itt vagy? – hallottam megint, még utoljára a kérlelést. Kinyitottam a szemem, azt hiszem, hogy magamhoz tértem a kábulatból. Esme Carlislébe kapaszkodva állt, és tudtam, hogy ő nem hiszi el a jelenlétem, és aggódik a fiáért. Fájt kimondani, de a fia elméjének épségéért. Emmett nem vigyorgott, ezt már ő sem tekinthette tréfának. Rosalie szépséges arcán most sajnálat ült. Egyedül Jasper, Alice és Carlisle hittek valamiképp a „létezésem”-ben. Furcsa érzés áradt szét bennem, nem hagyhattam, hogy bolondnak nézzék Őt, aki nem érdemli ezt. Nem hagyhattam, hogy alantasabbnak érezze magát bárkinél. De nem voltam benne biztos, hogy ebben a helyzetben mit kell tennem. Ha felfedem magam, akkor nem lesz nyugtom, és nem lesz visszaút sem. Nem lesz meg az a lehetőség, hogy… Mi is?
Edward boldogsága a tét, és úgy érzem, hogy tudnia kell, hogy itt vagyok, még ha ezt nem is szabadna. Életemben túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit szabad, és mit nem. Talán ez vezetetett a halálomhoz. Most az egyszer azt teszem, amit akarok, és nem azt, amit várnak tőlem. Lehet, hogy Edward rosszabbul lesz, de szerintem ez nem lehetséges. Ennél rosszabb állapotban nem lehet.
Ő képes volt lemondani rólam azért, hogy nekem jobb legyen. Arról, hogy nem lehet jobb, sőt… arról nem tehet. Nekem is mindent meg kell tennem azért, hogy neki jobb legyen, és hogy önző módon mosolyt láthassak a gyönyörű szép arcon.
Mert csak erre vágyom, semmi másra. Még ha a pokolra jutok is…

Edward elhallgatott, és én azt hiszem, elkéstem. Kihunyt a szeméből ismét a remény. Végig nézett a családja arcán, és észrevette, amit az előbb én. Tudtam, hogy az aggodalmuk felbőszíti. Én csak láttam, ő hallotta is a fejében szerettei gondolatait, amik nem lehettek most számára túl pozitívak. Láttam, ahogy az arca kővé mered. Ugyanazzá vált, amit a legjobban utáltam. De ötletem sem volt, hogy hogyan adjam normálisan a tudtára. Csókoljam meg? Egyáltalán érezné? És a többiek még bolondabbnak hinnék, mint most, mert ők nem látnának, nem érzékelnének semmit. Talán csak Jasper, de ő most kevés.

Hiába terveztem el, hogy teszek valamit, hiába akartam ezt a helyzetet elkerülni, nem sikerült. Újabb kudarcot vallottam. Kezdem megszokni, hát nem szánalmas? Néztem, ahogy csalódott faarccal kicsörtet a lakásból, és becsapja maga után az ajtót.
- Edward! – kiáltott utána Alice.
- Jasper? Mi volt ez? – kérdezte Rosalie, de ezt már nem akartam végig hallgatni, inkább Őt követtem, ami nem volt egyszerű feladat. Gyorsabb volt nálam, mint mindig, és hiába nem vagyok már ember, ő akkor is lehagy engem. Hiszen ő sem ember.
De siettem, ahogy tudtam, mert nem akartam szem elől téveszteni. Féltem, hogy olyat tesz, amit később megbán, vagy ami emberiségellenes cselekedet lenne. A hiánya. Az nem lenne elviselhető. Soha nem rohantam még ilyen gyorsan, de még soha nem volt ilyen nagy motivációm sem. Most nagyon örültem, hogy halottként nem esek el a saját lábamban. Még csak az hiányzott volna nekem abban a pillanatban.

De amint megláttam Őt, a lábaim megtorpantak, mondhatni földbe gyökereztek és csak nagy nehezen tudtam erőt venni a dermedtségemen. Edward nem volt egyedül, morogva meredt egy hajdani barátomra, Jacob Blackre. A felismerés újult erővel hatott rám, és majdnem beleszédültem a gondolatba, mert rájöttem, hogy nem vagyunk olyan messze Forkstól, mint hittem. Nem, ez nem Forks, de a Cullen ház a rezervátum másik határa mellett terül el. Charlie majdhogynem karnyújtásnyira van tőlem, de nincs lehetőségem meglátogatni őt.
Gyengén indultam a két felbőszült férfi felé, és tudtam, hogy bármi az ára én megakadályozom, hogy egymásnak essenek.
- A határ szélén állsz pióca – morogta Jake és kárörvendve, nézte a körülöttünk lévő kidőlt fákat. – És nem vagy nálunk üdvözölt vendég. Nagyon nem.
- Tisztában vagyok vele, korcs. Mint mondtad a szélén állok és nem rajta. Nem támadhatsz meg.
- Valóban, ezért tényleg nem – vicsorgott, és kidüllesztette az évek alatt szerzett bronzbarna izomzatát, hogy megmutassa, hogy márpedig ő képes lenne legyűrni az én vámpíromat. Melléjük léptem, de nem gondoltam, hogy küzdelem lesz ebből a helyzetből. – De azért, amiért elbántál Bellával és a családjával, azért jogomban áll darabokra tépni a kéjenc búrádat – morogta hirtelen és Edwardra vetette magát. Felsikoltottam, és igyekeztem leállítani őket, de mivel láthatatlan voltam ez nem volt könnyű. A legnagyobb pechemre Jake farkasként támadott, és meg kell hagyni már életemben sem voltam túl bátor, de meg kellett védnem a szerelmem, és már úgy sem halhatok meg.
Közéjük vetettem magam. Éreztem, hogy rajtam keresztül harcolnak, és ez furcsán fájdalmas volt nekem, de megpróbáltam minél távolabb juttatni őket egymástól és ezzel együtt arra is figyelnem kellett, hogy Edward ne lépje át a határt. Percekkel később rájöttem, hogy ezzel semmire sem megyek, ezért egy fát repítettem a két bolond közé, amitől egy percre megdermedtek. Olyan egységesen néztek körbe, mintha nem is ellenségek lennének.

Edward arcát figyeltem, engem nézett kitágult szemekkel. Hát persze, most már hitt abban, hogy megpillant, és mikor rájött, hogy itt sincs egyedül, tudta, hogy csak én nem akarnám a harcot Jake-kel. Jacob persze ebből semmit nem vett észre, de persze feltűnt neki a furcsa viselkedés.
Edward rendezte a vonásait, és utálkozva fordította vissza a tekintetét Jacobra.
- Nem léptem át a határt, nem is fogom. Nem akarok megküzdeni veled, és bár téged az vezérel, hogy bosszút áll Belláért, tudnod kéne, hogy Ő nem akarná, hogy bárkinek baja essen.
- Kotródj innen, vérszopó – egyezett bele Jake, és eltűnt a fák között. Edward rám nézett, szemében sok minden tükröződött, és könnyes szemmel intettem neki, hogy induljon, én követni fogom.

Sokáig futottunk, és ő folytán-folyvást azt nézte, hogy beérem-e, aztán megállt.
- Felülsz a hátamra? – suttogta halkan, és én vidáman bólintottam, majd egyetlen mozdulattal a hátán teremtem, és hozzásimultam a hideg testhez. A sebesség nem ártott meg, de most Ő sem sietett annyira, ki akarta élvezni ő is ezt a pillanatot, még ha ő csak bizsergést érzett a hátán, semmi mást.
Mikor megálltunk, meghatottan láttam, hogy a mi rétünkön vagyok, és hogy ez a hely semmit sem változott.
- Bella… Oh, Bella – fakadt ki és megpróbált megölelni, de a kísérlete kudarcba fulladt, mivel még ha úgy látta is, akkor sem volt testem. – Tényleg te vagy?
- Igen, én vagyok – suttogtam válaszul és reméltem, hogy hallja a szavaim. – Kaptam egy lehetőséget, hogy… egy kicsit itt legyek veled.
- Miért? – nézett rám fájdalmasan.
- Mert szeretlek – válaszoltam és elmosolyodtam. – És mert nem akarom, hogy szenvedj és szomorú légy.
- Megérdemlem.
- Nem.
- Miattam haltál meg – mondta erre és láttam, hogy mennyire fáj neki ezt mondania.
- Nem. Én voltam olyan ostoba, nem te akartad, hogy gyógyszerezzem be magam.
- Elkéstem. Siettem, ahogy tudtam, hogy láthassalak, de mire beléptem, már nem dobogott a szíved. Megharaptalak, de nem használt. Elveszítettelek, és csak nehezen tudtak elvinni mellőled. Charlie jött el hozzánk, tőle tudtam meg, hogy hol talállak. De minden másról is tudok. Édesem, annyira sajnálom – torzult el az arca és én lágyan végig simítottam az arcán. Ellazult az érintésemtől.
- Mit érzel?
- Kellemes bizsergést, de semmi kézzel foghatót. Szeretlek Bella.
- Tudom.
- Nem volt igaz, amit akkor mondtam neked, csak azt akartam, hogy elengedj és boldog légy. De neked nem sikerült.
- Nem, de neked se. Edward… nem vegetálhatsz örökké, és arról hallani sem akarok, hogy utánam gyere. Neked létezned kell, de te most halott vagy. Azt akarom, hogy élj! – fakadtam ki sírva. – Minden vágyam, hogy boldog légy!
- Nélküled lehetetlen kedvesem. Megpróbáltam, nevettem Emmett viccein, de mindenről te jutottál eszembe. Próbáltam úgy tenni, mint aki rendben van, de nem ment. Mára feladtam. Nem tudok létezni nélküled!
- Edward…
- Nem, Bella. Ez az igazság – folytatta, és mikor a földre feküdtem, csatlakozott mellém, és óvatosan magához húzott és cirógatta a testemet. Jó érzés volt, de közel sem olyan intenzív, mint mikor még éltem. – Te most…?
- Angyal vagy szellem, vagy valami ilyesmi.
- Te csak angyal lehetsz, te vagy az én angyalom – suttogta és én nem bírtam tovább a közelségét. Lágy csókot leheltem az ajkaira, és percekig csak feküdtünk és kényeztettük egymást.
- Bella, maradj mellettem, nem tudok nélküled létezni. Szükségem van Rád!
- Edward, nem maradhatok. Nemsokára el kell mennem, és azt akarom, hogy boldog légy utána is, mert többet nem jöhetek vissza.
- Kérlek, Bella… Ne hagyj el megint, szükségem van rád – suttogta még egyszer könnyek nélkül zokogva és hagytam, hogy minél szorosabban öleljen, holott ő nem érzett engem. A képzelete voltam valójában, ami életre kelt. De mi lesz, ha elmegyek? Azt hogy éli túl?

Nem tudom pontosan, hogy meddig feküdtünk egymás karjaiban, és élveztük egymás közelségét. Teljesen abszurd helyzet volt és én nem éreztem így jól magam. Jobb volt, míg nem tudta, hogy itt vagyok. Bármennyire is szeretek vele lenni, kínzott ez a helyzet. Edward hibát követ el, mert álomvilágot képzel maga köré. Elméletileg itt voltam vele, de gyakorlatilag nem léteztem. Csak egy szellem voltam, és hiába szerettük egymást ennyire, ez nem működik. Ez egy nagyon beteges állapot, amiben vagyunk. Tennem kell valamit anélkül, hogy összetörném a szívét. Boldognak kell lennie.
- Edward… - suttogtam halkan.
- Igen? – nézett rám ragyogó mosollyal. Ahogy belenéztem csillogó szemeibe, belém hasított a rémület. Ez nem az én Edwardom arca volt. Vagyis igen, de annyira másként festett, hogy jeges félelem kezdte szorongatni a bensőmet. Gondtalanságot láttam benne, és most az egyszer végre rádöbbentem, hogy milyet hatással lehetett rá két év szenvedéssel teli magány. Úgy simogatta a testemet, mintha valóban léteznék, és élnék. Úgy nézett rám, mintha mindig vele lennék. Gyönyörű szép arcáról szerelem sugárzott, és olyan felhőtlen mosollyal figyelt, amit a régi Edward a legboldogabb pillanatainkban sem engedett meg magának.
- Mi van veled? – bukott ki belőlem a felelőtlen kérdés. – Olyan furcsa vagy.
- Én csak… szeretlek Bella. Imádlak, nem akarlak elveszíteni. Gyere hozzám feleségül… - folytatta átszellemült arccal, de a rémült arcom kissé kijózanította.
- MEGŐRÜLTÉL?? – sikoltottam fel és futni kezdtem. Nem volt célom, csak minél messzebb akartam kerülni tőle.