Twilight Radio - 15. fejezet

(Bella szemszöge)

Nem akartam magamhoz térni, legalábbis egyelőre. Vagy talán soha többé? Lehet. Nem maradt meg bennem a szokásos életösztönöm, kiszállt belőlem minden érzelem, csak a kín maradt. Üres lettem, üresebb, mint valaha. Az Edward által okozott seb a szívemen eszeveszettül sajgott, úgy, mint még soha. Mert elárult engem. Sosem szeretett igazán, és én mégis újra bíztam benne, de újra csalódtam. Újra és újra. De többé nem követem el ezt a hibát, mert nem akarok minden alkalommal a játékszere lenni. Pedig milyen csodálatos nap volt… Életem legszebb napja, és egyben a legborzalmasabb is.

- Ébredezik – hallottam egy erőtlen női hangot, ami furcsán ismerősen csengett, de már régen hallottam.

- Bella? Hallasz engem? – kérlelt egy hang aggodalmasan. Nem akartam, hogy féltsenek, és engedtem a józanésznek. Kinyitottam a szemem.

Sötét volt, és a hideg padlót éreztem magam alatt, de ugyanakkor… egy forró kéz simította verejtékes arcomat. Jacob barna szemeivel találkozott a tekintetem.

- Jake? – leheltem halkan és óvatos bizonytalansággal. Láttam, ahogy lebegő arcát elönti a megkönnyebbülést, de a vonásaiban soha nem látott feszültséget vélt felfedezni kába agyam. Hirtelen nem értettem, hogy hol vagyok, és miért van ő mellettem, mikor elég viharosan társalogtunk a múltkor, ráadásul azt sem tudtam, hogy mi is történt mostanában valójában. Úgy tűnt, hogy még kedvel engem, és én magam mondtam, hogy meg kell, hogy hallgassam.

- Bella, végre – sóhajtotta, és magához ölelt. – Ne aggódj, kiviszlek innen titeket – folytatta bíztató hangsúllyal és a többes szám hallatán akaratlanul is körül kellett néznem. Ahogy forgattam a fejem egy régen látott lányt pillantottam meg a sarokban gubbasztani koszosan és nagyon elhanyagolt állapotban. A szakadt ruha lógott rajta, mivel leadott néhány kilót biztosan az elmúlt hetek alatt. Egyáltalán mennyi ideje van itt ő? Teljesen elvesztettem mostanában az időérzékemet.

- Emma – nyögtem halkan. Engem nézett, barna szemei fáradtak és meggyötörtek voltak, de még mindig az a lány volt, akit megismertem. Tekintetében ugyanaz a tűz égett, és éreztem, hogy még mindig ellenszenvet érez irántam. Vagy legalábbis… nem kedvel.

- Bell – mosolygott rám, de nem volt benne semmi boldogság. Mégsem sírtam, a könnyeim elfogytak. Most már világossá vált számomra, hogy Victoria játékszerei vagyunk, és ebben Edward is benne van. A családja szíve össze fog törni, ha megtudják, hogy milyen titkos élete van neki. Annyira fájt a csalódás, de már nem éreztem semmit. Mit érezhet egy zombi?

- Jól vagy? – aggodalmaskodott Jacob.

- Hogyan lenne jól? – kérdezte Emma. – Neki csak rosszabb lesz, mint nekünk együttvéve, farkas.

Egyik döbbenetből a másikba estem, Emma tudja a minket körül ölelő misztikus titkokat?

- Igen, tudom – nézett rám a tekintetem hatására. – Nem vagyok bolond, már egy ideje abnormális lények között vagyok fogoly, és én is olvastam már meséket. Zoey ezt meg is erősítette…

- Zoey? – szisszent fel Jake mellőlem, és kérdőn szegezte a tekintetét Emmára.

- Aha, ismered? Tök jó fej, ha ő nem lenne, már nem élnék – magyarázta, és hirtelen belém csapott a felismerés, hogy hallottam ezelőtt én ezt a nevet.

„A lányunk. Zoey Rivertoni Cullen”

Edward és Victoria lánya.

Remegni kezdtem, és kiszállt belőlem minden szín, minden erő. Zuhanni kezdtem a saját fájdalmamban, és a mellkasomból mintha vad bika készülne kitörni. Úgy éreztem, hogy darabokra hullok. A világ megfordult ingatag tengelye körül, és én már majdnem feladtam, mikor egy erőteljes pofon csattant az arcomon.

- Bella? – nézett rám Jake bocsánatkérően, és láttam a szemében a mérhetetlen bűntudatot, amiért kezet emelt rám. De ettől jobban kezdtem érezni magam, és a forgás leállt.

- Bella? Ne haragudj – folytatta, de én leintettem, hogy semmi baj.

- Látod? Mondtam, hogy ez használ… Bell, jól vagy?

- Nem – nyögtem. – Ti ismeritek Zoeyt?

- Igen – felelte Jake sötét arccal. – Összefutottam vele. Félvér, Victoria ember volt, mikor teherbe esett vele egy vámpírtól, akit állítása szerint nem ismer.

- Tényleg nem ismeri, nekem is mondta. Furcsa lány, de szerintem ez az anyja lehetetlenségének betudható. Azon kívül utálja őt…

- Hazugság – csattant fel Jacob. – Ugyanolyan féreg, mint az anyja. Már majdnem elhittem neki, hogy milyen szerencsétlen szegény, mikor az anyja kezére adott.

- Edward lánya – leheltem, és a könnyeim folyni kezdtek. Azt hittem, hogy elfogytak, de ezek szerint tévedtem. Könny mindig akad.

- Tessék? – hitetlenkedett Jacob.

- Jól hallottad, de nem beszélhetnénk másról? – esdekeltem a könnyeimet nyelve, mire sokktól gazdag tekintete meglágyult és bólintott. De tudtam, hogy azért még kíváncsi, hogy mi folyik itt. Emma csak úgy jártatta a tekintetét kettőnk között, de én nem akartam beismerni, hogy ismét csalódnom kellett a látszólag tökéletes Edward Cullenben.

- Bell? Hogy van Adam? – nézett rám Emma félve.

- Hát… nem jól – feleltem őszintén. – Carla és ő égre-földre keresnek, na meg persze a rendőrség és… néhány… barátom – mondtam, de nem tudtam számra venni a Cullen családot. Vajon, ők árulók vagy elárultak? – Adam nagyon szeret téged, és nagyon hiányzol neki.

- Ő is nekem. Bell? Ha te kikerülsz innen, de én nem…

- Ne mond ilyet – tiltakoztam egy jókora gombóccal a torkomban.

- Mond meg neki, hogy szeretem, és hogy sajnálom, hogy hülye módon veszélybe sodortam magam, oké?

Bólintottam.

- A kocsink a garázsunkban állt és én meg akartam látogatni Alice-t, de aztán a kocsi leállt… és minden olyan furcsa volt… kiszálltam… megpillantottam a benzin foltot, és futni kezdtem, aztán felrobbant. Pedig Adam annyira szerette azt a kocsit, nem haragszik érte?

- Ne viccelj, csak te érdekled…

- Aztán megjelent Victoria, azt hittem, hogy hazavisz, de itt kötöttem ki.

- Annyira sajnálom, az egész az én hibám – szabadkoztam szomorúan.

- Jaj, dehogyis… ja és Bell! Bocs, hogyha sokszor ellenséges voltam veled. Én csak… azt hiszem, hogy féltékeny vagyok rád. Sajnálom.

- Semmi baj, de miért mondod ezt nekem?

- Sose lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban és egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az ember élete gyökeresen megváltozzon.

Közelebb csúsztam hozzá és megöleltem. Gyenge teste megremegett baráti érintésemtől.

- Sajnálom Bell – suttogta sírva, és hagytam, hogy a könnyei utat engedjenek, de én nem sírtam. Nem haragudtam, hiszen sosem vártam el, hogy mindenki kedveljen. Meg tanultam ezzel együtt élni, és sosem voltunk haragban. Én kedveltem őt, és most kiderült, hogy a szíve mélyén ő sem utál, egyszerűen csak féltékeny.

Sokáig voltunk így, aztán Jake beszélni kezdett.

- Azért vagyok itt, mert beszéltem Leahvel telefonon. Ő mondta, hogy Victoria itt van, és hogy vigyázzak magamra. De én inkább elindultam megkeresni, mert nem akartam, hogy bajod essen. És minden másban Leah kavart. Bevallotta. Ő hazudott neked a telefonba, és ő érte el, hogy ne kapd meg a meghívót, és ő… intézte úgy… hogy félreértsd a beszélgetésünket, ami nem egészen úgy volt, ahogy gondoltad. Leah tudta, hogy ott vagy. Sosem éreztem terhesnek a jelenléted, és nem gondoltam, hogy bárkit kihasznál vagy ilyesmi. Sajnálom, Leah nevében is – fejezte be végül, és félve nézett rám. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Sok mindent éreztem abban a pillanatban, de mégsem jelent meg semmi az arcomon. Tévedés volt minden, évekig tévedésben éltem. De mégsem haragszom, Jacobra nem. Leahre talán, de… nem tudom.

Bólintottam, de megszólalni nem tudtam. Túl sok érzelmi hatás ért. A szerelmem elárult, az ellenségem elrabolt, Emma és én kibékültünk, Jacobbal szintén.

Emma épp szóra nyitotta a száját, mikor az ajtó feltárult és Edward jelent meg rajta. Akaratlanul is felnéztem, amit rögtön meg is bántam, mert elvesztem a tekintetben, amiből mintha bűntudat sugárzott volna.

- Bella? – lehelte halkan, nem törődve Jacob ellenséges morgásával. – Annyira sajnálom, gyere, kiviszlek innen – nyújtotta felém a kezét, amit én habozás nélkül elfogadtam.

- És a többiek? – nyögtem ki végre, mert Edward megjelenése még mindig mélységesen hatással volt rám. Újra bíztam benne.

- Visszajövök értetek – nézett rájuk, de én nem láttam azt, ahogyan rákacsint a remegő Emmára. Készségesen hagytam, hogy kifelé tereljen, és hogy gyengéd karjai a derekamra simuljanak.

De nem a kijárat felé mentünk, de már késő volt szóvá tennem, a szomszédcella volt a végállomás, ahol egy franciaágy foglalt helyet. Nem volt időm megszólalni, mert a következő pillanatban az ágyon találtam magam.

(Emma szemszöge)

Nem találtam meg a hangomat, Edward feltűnése váratlanul ért, és nem tudtam figyelmeztetni Bellt, nem volt hozzá erőm. Legszívesebben sikoltottam volna, hogy ne menjen el vele, de gyenge voltam. Kétségbeestem. A nem olyan régen átélt borzalmak újra és újra megjelentek a fejemben.

Zokogni kezdtem.

- Ne… Bell…

- Emma? – sietett hozzám Jake és átölelt. – Nincs semmi baj, visszajön értünk. Css… ne sírj…

- Ne… Jaj, Jake – nyögtem fel és fájt, hogy ki kell mondanom. – Bell veszélyben van, Edward nem az, akinek hiszi.

- Miről beszélsz?

- Edward erőszakolt meg – suttogtam megtörten, és nem akartam emlékezni. Ki akartam törölni a fejemből a kínzó képeket.

A következő pillanatban egy eget rengető sikoly harsant a levegőbe…

- BELLA! – ordította Jake feldúltan és a cella ajtajának esett. De már nem tehetett semmit. Késő volt.