Lélekvihar - A vér szava - Epilógus

Epilógus: Happy End

Az ablaküvegnek nyomtam a fejem, hogy lehűtsem vágytól égő testemet. Ahogy a mellettem ülő Edward a combomra tette a kezét… levegőt is elfelejtettem venni, bár nem mintha lenne rá szükségem. De én sosem hagytam fel a lélegzéssel, mert az emberi szokásaimat jórészt megtartottam. Ezen nem voltam hajlandó változtatni, ugyanis fent kívántam tartani az emberi élet látszatát. Annak ellenére, hogy félig vámpírként születtem, nem egészen öt éve rávettem Edwardot, hogy mégis változtasson át. Valahova tartozni akartam, nem akartam egy egyedülálló mutáns fajt alkotni. Az átváltozásom pokoli kínokkal járt, de egyszer sem sikoltottam. Nem akartam fájdalmat okozni Edwardnak. A három nap helyett csak másfél napig égtem a tűzben, ami váratlan öröm volt mindannyiunk számára. A vérszomj sem volt kellemes, de példátlanul jól viseltem, és ma már ötéves újszülöttként nyugodtan engednek emberek közelébe, de persze azért még kísérettel. Biztos, ami biztos. Nem haragudtam érte, mert teljesen helyén való volt. Eddig sem ontottam ki senki életét, ezután sem kívántam megtenni.

Charlie és Reneé megértették a döntésemet, bár nem örültek neki. Fájt nekik, hogy kevesebbet fognak látni, de legalább abban biztosak lehettek, hogy nem ér több baleset. És persze azt sem akarták, hogy újra depressziós legyek. Edward szerelme mellett pedig ez lehetetlen volt. Ezt ők is tudták.
Immáron a Cullen család tagja voltam, és Edward mennyasszonya. Vagyis… még nem kérte meg a kezem, de reméltem, hogy a közeljövőben megteszi. Na jó… bevallom, hogy sokat agyaltam ezen. Rettegtem attól, hogy Edward megbánta, hogy velem kell, töltse az örökké tartó életét. Erre nem mutatott semmi jel, az eddig elmaradt leánykérésen kívül. De… Alice szerint nem kell aggódnom, mert látott minket az oltár előtt. De többet nem volt hajlandó elárulni. Én pedig megpróbáltam nem ezen agyalni.
- Bella, minden rendben? – kérdezte, és rám nézett. Most jöttem csak rá, hogy már mióta bámulok ki a fejemből az üvegnek dőlve, és hogy már az „Üdvözöljük Forksban!” táblát is elhagytuk.
- Persze – feleltem határozott hangon, és figyeltem a régen látott kisváros hangulatos esti fényeit, és arra gondoltam, hogy bár keveset laktam itt, mégis mindig itt éreztem magam otthon igazán. Talán ez az érzés is Edward Cullenhez köthető, és persze, ahhoz, hogy mennyi szép emlékem fűződik ehhez a helyhez és Charlie-hoz. A szüleim kimondhatatlanul hiányoztak, és nem is gondoltam, hogy öt év alatt sem bírom megszokni a hiányukat. A honvágy rosszabb volt a vérszomjnál. Legalábbis számomra. Ez volt az, amit nem bírtam megszokni. Öt év… mégiscsak öt év.

Alig vettem észre, hogy megálltunk. Edward aggódva méregetett, hiszen megint elbambultam. Rámosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Csak elgondolkodtam, minden oké – súgtam, mikor elhúzódtam. Láttam rajta, hogy megkönnyebbül.
- Megérkeztünk – mutatott régi otthonomra, ami kívülről semmit nem változott. Ugyanaz a barátságos környezet, csak a kert volt sokkal rendezettebb. Meglátszott, hogy női kéz van a háznál. Vidáman sóhajtottam fel, és magamnak sem mertem beismerni, hogy milyen jó érzés újra itt állni, főleg Edward oldalán.
Amint kiszálltam a kocsiból már tudtam, hogy itthon vannak és minket várnak. Jól esett ez az érzés, és a lelkem örömtáncot járt. Az eddig elmaradt leánykérésen kívül minden rendben volt. De végül is… így is, úgy is Bella Cullen voltam. Lehet, hogy ő is úgy gondolta, lehet, hogy őt nem is érdeklik a formaságok és meg sem fordul a fejében egy esetleges esküvő. Talán nekem sem kéne foglalkoznom vele, hiszen teljesen mindegy, hogy van-e papírunk róla, vagy sem.
- Készen állsz? – kérdezte mosolyogva, az ajtó felé intve. Boldogan bólintottam, és ölelkezve céloztuk meg a csengőt. A sötétben is tökéletesen láttam, így ez nem okozott nehézséget. Én nyomtam meg végül, és nem telt bele sokáig, amíg feltárult az ajtó, és egy szipogó Reneé ölelt át. Szorosan öleltem, de gondosan ügyeltem arra, hogy emberfeletti erőmmel össze ne roppantsam törékeny édesanyámat. Bár az utóbbi években felszedett néhány kiló pluszt, de ez arányosan terült el rajta. Jól állt neki. A haja is más formát öltött, mint mikor utoljára láttam. Hosszabb fazont engedett meg magának és selymes haja lágyan omlott a vállára. Biztos voltam benne, hogy Charlie még mindig megőrül érte.
- Annyira hiányoztál, édesem – suttogta a fülembe, miközben elváltunk.
- Te is nekem, anyu – szólaltam meg halkan, meghatott szeretettel.
- Gyönyörű vagy – néte ámulva vámpírságommal járó tökéletes szépségemet. Nem voltam elszállva magamtól, hiszen ez természetes volt a vámpírok esetében. Rosalie szépségével nem tudtam vetekedni és nem is akartam. Barátnők voltunk és nem hiszem, hogy díjazta volna, hogyha szebb vámpír lett volna belőlem, mint őbelőle. Ez szerencsére nem történt meg, hiszen teljesen hétköznapi vámpír voltam. Edward persze nem ezt mondta, de szerintem ő elfogult. Biztos vagyok benne.
- Te is anyu – mosolyogtam őszintén, és nevetve töröltem le a könnyeket az arcáról. A következő pillanatban Charlie termett előttem és ő is átölelt. Rá se ismertem, szinte süt a boldogság minden mozdulatából. Most döbbentem rá, hogy mindig csak az apám árnyékát ismertem, mert amíg nem anyuval élt, addig csak vegetált. Ismerős érzés volt, de elhessegettem a negatív emlékeket. Úgy próbáltam élni, hogy csak a szépre emlékezni, hogy felhőtlenül boldog lehessek. Ez általában ment is, bár néha rám jött egy-két negatív időszak. De olyankor Edward segített.
- Hiányoztál, apu – mormogtam mosolyogva, és szemügyre vettem az apámat. Sokat változtak mindketten, éveket öregedtek, mégis fiatalabbak voltak, mint hat évvel ezelőtt, ugyanis a boldogság és a szerelem fiatalít.
- Te is nekem, Bells – motyogta zavarodottan. Ebben nem változott, még mindig nem tudta igazán kimutatni az érzéseit. De ezt már megszoktuk. Edwardot is vidáman üdvözölték és ő is hasonló szeretetben részesült, mint én. Attól fogva, hogy újra egy pár lettünk Charlie kezdte megkedvelni a választottamat, és egyre inkább láttam rajta, hogy elégedett vele. Bár… nincs sok beleszólása, az tény.

- Mi van veletek? – kérdezte vidáman, miután leültünk. Furcsa volt számára, hogy nem tud minket étellel megkínálni, de túl tett rajta, és úgy tett, mint akit nem zavarja. – Milyen az új élet?
- Fantasztikus – meséltem lelkesen. – Minden olyan más… de jó értelemben. Csak nagyon hiányoztatok. Lucy, hol van? Annyira kíváncsi vagyok rá – lettem hirtelen izgatott. Négy éve vártam, hogy megismerhessem őt, de eddig nem jöhettem a közelükbe, mert kockázatos volt. De például most semmi késztetést nem éreztem arra, hogy megtámadjak bárkit is, bár a kaparó érzés még mindig a torkomban volt. De már meg szoktam és megtanultam vele élni… létezni. Ez együtt járt a mindennapjainkkal.
- A szobájában, nem rég ment fel, de mindjárt lehívom.
- Ne haragudjatok, hogy ilyen későn érkeztünk. Csak… kocsival jöttünk és hát a forgalom Alaszkától idáig elég… bonyolult – mentegetőzött Edward számára fel sen tűnő csilingelő hangon. Újfent vágy árad szét bennem, de elrejtettem a világ elől. Amíg anyu elindult lehívni Lucyt, én óvatosan leeresztettem a gondolatpajzsomat* és Edwardra koncentráltam.
(*Bellának ugyanaz a képessége, mint a BD-ben: Egy mentális pajzs, ami védi más vámpírok képességeitől, de ezt eltüntetheti és kiterjesztheti másokra is. Ha akarja, akkor Edward hallhatja a gondolatait.)
„Fogd vissza magad, mert rád vetem magam. Itt pedig nem lenne előnyös. Szeretlek.” – üzentem gondolatban és éreztem, hogy Edward teste megrázkódik az elfojtott nevetéstől, de visszafogta magát, mert nem szeretne kínos helyzetet Charlie előtt.

- Bella! – sikította egy vékonyka hang, majd egy apró barna hajzuhataggal rendelkező hölgyemény veti magát a nyakamba. Boldogan öleltem meg és pörgettem meg a levegőben. Ő pedig kacagva nevetett a boldogságtól és az örömtől, hogy láthat engem. Csillogó barna szemei szinte teljesen megegyeztek az enyéimmel, és teljesen olyan volt, mint Reneé, csak kicsiben. Halványsárga pizsamáján különféle mesék szereplői virítottak, ami nem meglepő egy négy éves kislány esetében.
- Lucy – suttogtam szeretettel, és úgy éreztem, hogy megkaptam mindent az élettől, amit lehetett. Egy szerető társat, két tökéletes, szerető családot és egy testvért, akire mindig is vágytam, mikor magányosnak éreztem magam. Edward mosolyogva figyelt minket, és ez Lucy figyelmét is felkeltette. Hatalmas csokoládébarna szemeivel felnézett és álmélkodva gyönyörködött a csodálatos pasimban, majd végül felváltva kapkodta a tekintetét közöttünk.
Reneé és Charlie egymást átölelve nevettek, összekulcsolt kezeiken jegygyűrű csillant meg, amelyet az elmúlt hat és fél év alatt egyszer sem vettek le. Most, hogy nem volt köztük annyi titok, és bánat, boldogabbak és szerelmesebbek voltak, mint valaha. Phil már régen a múlté volt Reneé életében, és elért arra a pontra, hogy már James emléke is csak egy negatív, ámde miattam, hasznos pillanat.
Gondolataimban Lucy álmélkodó hangja zavart meg.
- Wáó… anyu, anyu! – kiáltotta egyszer csak. – Nem is mondtátok, hogy a nővérem még Hófehérkénél is szebb! – mondta sértett csodálattal. Döbbenten és meghatottan reagáltam a szavaira, és megöleltem újra, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, de gondosan figyeltem arra, hogy nehogy túl erősen tegyek valamit. Edward erre alaposan kitanított, úgyhogy nem okozott nagy gondot. De azért fő az óvatosság, nehogy baj történjen.
- Meglepetésnek szántam – felelte erre anyu nevetve és rám kacsintott, de Lucy figyelme most már csak Edwardra irányult.
- Te vagy Bella barátja? – kérdezte egy kicsit megszeppenten, de nyitottan. Megmelengette a szívemet a jelenet, hiszen ez a kislány, aki a húgom volt, tele volt őszinte szeretettel és olyannyira nyílt volt a világra, amennyire én soha. Talán a boldog és teljes családi légkör tette, amiben nekem sajnos sosem volt részem.
- Igen – mosolygott Edward, amitől csak még tökéletesebbek a vonásai. – Edward Cullen vagyok, állok a hölgy szolgálatára – szólalt meg, majd felállt, és kezet csókolt Lucy-nek, aki felvette a nappali falának vörös színét, úgy elpirult.
- Lucia Swan – motyogta zavartan, és Reneéhez szaladt, majd a fejét az ölébe temette. Nevetéssel jutalmaztam.

Az este hátralévő felében nem sokat szólalt meg, Edwardot figyelte vöröslő arccal, aki ezt észre se vette. Vidáman csevegett a szüleimmel, de közben a fél szemét végig rajtam tartotta. Reneé teljesen odáig volt a szerelmünktől, éreztem. És én is így voltam ő velük. Boldog voltam, hogy végre ők is boldogok. Amikor Reneé terhes lett, nálam is jelentkezett a szokásos féltékenység Lucy iránt, de aztán lenyugtattam magam. Most pedig olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Alice-nek igaza volt ezzel az estével kapcsolatban. Ahogy mostanában minden másban, hiszen mióta vámpír vagyok újra látta tisztán a jövőmet. Néha hasznos volt, de előfordult, hogy olyanokat tudott meg, amiket inkább nem reklámoztunk volna.
Lucy megszeppenten szólalt meg, a kérdést Edwardnak szegezve.
- Szereted Bellát? – kérdezte, mire a torkomra forrt minden szó.
- Igen – felelte meghökkenten Edward, majd rám nézett. – Az életemnél is jobban – suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam. Megremegtem.
- Mióta vagytok együtt? Régóta? – jött a következő váratlan kérdés. Charlie és Reneé értetlenül néztek össze, de nem szóltak közbe.
- Igen, régóta – felelte Edward mosolyogva. – Hét éve.
- Akkor miért nem vetted még feleségül és miért nem vitted haza a kastélyodba egy hintóval? – kérdezte felháborodva hatalmas vétkünkön Lucy, én pedig meglepetten néztem rá. Szívem reménykedett benne, hogy Edward válaszol a kérdésre, hiszen én is kíváncsi voltam rá. Persze a hintótól és a kastélytól eltekintve. Csak én nem mertem feltenni a kérdést.
Edward hangosan felnevetett. Úgy éreztem, mint akinek tőrt szúrnak a szívébe a nevetés hallatán. Edward nevetségesnek találta, hogy feleségül vegyen. Láttam a szemem sarkából, hogy Reneé is elsápad, de Charlie valami különös mód felett mosolygott. Nem értettem.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Lucy most már igazi sértettséggel a hangjában.
- Én nem azon nevettem, amire te most gondolsz. Szeretem a nővéredet. Csak olyan angyali voltál, ahogy feltetted a kérdést… és gondolod, hogy nekem ez még nem fordult meg a fejemben? Ha engem kérdezel, szerintem Hófehérke Bella közelébe se ér se a szépség, se semmi más terén, ő csodálatos. Tudod, Lucy… szerintem Bellát is meg kellene kérdezni a dologról, nem gondolod? – kacsintott a kislányra, akinek az arcán hatalmas mosoly terült el.
- Kérdezd meg most, lécciii… - ugrándozott vidáman, én pedig tátott szájjal bámultam a jelenetet. Nem tudtam, hogy elhinni, hogy most tényleg az következik-e, amire mindig is vágytam. – Térdelj le elé, vedd elő a gyönyörű szép gyűrűt, amit vettél neki. Ugye, vettél?! Anélkül nem jó, aztán tedd fel neki a kérdést, majd amikor igent mond, csókold meg és pörgesd meg a levegőben… - hadarta Edwardnak utasításképp, aki elindult felém, majd letérdelt előttem, és egy apró gyűrűsdobozt nyújtott felém, amiben egy csodaszép gyémántgyűrű hevert, készen arra, hogy az ujjamra húzzam.
Tágra meredt szemekkel bámultam az előttem megjelenő fantasztikus jelenést. A kezem megremegett az izgalomtól, és áldottam magam, hogy nem pirulhattam el, és nem fakadhattam sírva a boldogságtól. Mert tuti, hogy megtettem volna.
- Bella Swan Cullen, megtisztelsz azzal a becses kiváltsággal, hogy a feleségem leszel és bearanyozod az életemet az örökkévalóság legvégéig és még annál is tovább? – kérdezte a szemembe nézve, és már sikoltásra nyitottam a szám, amikor Lucy panaszosan felkiáltott.
- Na de… ez iszonyatosan nyálas volt még nekem is! – panaszolta, mire Reneé és Charlie egymásba kapaszkodva nevettek. – Még egyszer! – parancsolt rá a meghökkent szerelmemre.
- Bella Swan leszel a feleségem? – kérdezte újra féloldalas mosollyal és szerelmes tekintettel. Most azonban nem hagytam, hogy Lucy ismét közbeszóljon, pedig már nyitotta a száját… de én megelőztem.
- IGEN! – sikoltottam, majd a nyakába ugrottam és szenvedélyesen megcsókoltam. A vágy ismét megrohamozott és megfogadtam, hogyha kettesben leszünk, csillapítom szexuális vágyaimat, mert így nem bírom tovább.
Mikor nevetve szétváltunk, Lucy arca rosszalló, de vidám volt. Reneé könnyes szemmel nézte a jelenetet.
- Sablon leánykérési szöveg – húzta el az orrát, miközben Edward lágyan az ujjamra húzta a gyűrűt. – De már mindegy, megteszi ez is. De neked kellett volna őt megcsókolni, majd megpörgetni, és nem neki ugrania rád… micsoda papucs lesz belőled, ha mindent Bella fog majd csinálni helyetted – szidta a hasát fogó Edwardot, aki már görnyedezett a nevetéstől. – De ugye lehetek a koszorúslány? Az még sosem voltam, hiszen anyuék nem vártak meg az esküvővel és már minden barátnőm volt egyszer legalább… Melanie és Gavin esküvőjén se én voltam! Hát nem igazságtalan? Ugye, ugye lehetek? – nézett ránk angyalian. Nem semmi húgom van nekem…
- Persze! – feleltem nevetve és megöleltem. Már most imádtam a húgomat, és az, hogy Edward is ennyire szerette őt csak még boldogabbá tett. A szerelmemre néztem és találkozott a tekintetünk. A fülembe súgta a földkerekség legszebb mondatát:
- Az oroszlán és bárány boldogan éltek, örökké, örökké és örökké…

The End

Lucy: