Lélekvihar - A vér szava - 24. fejezet

Fájdalmas ébredés

(Bella szemszöge)

Fájt mindenem, csak sajgást éreztem a testem minden szegletében. A fejem volt a legrosszabb, zúgott, mint egy rossz rádió. Nem akartam érezni semmit, de egyre inkább érzékeltem a külvilágot. Rengeteg emlék tódult a fejembe és legszívesebben felordítottam volna az emlékáradattól. Felnyögtem, és a kezem megrándult. Valami nehezet és hideget éreztem rajta, ami egyszerre volt kellemes és kellemetlen. A háttérben egy halk, ámde szépséges dal szólt, ami hirtelen elhallgatott.
- Bella? – hallottam egy szépséges hangot. Nehezemre esett gondolkodni, de aztán megerőltettem magam és rájöttem, hogy csak Edward hangját hallhatom, hiszen neki van ilyen gyönyörű hangja. Edward… összeszorult a torkom.
Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, mert nem tudtam elhinni, hogy mellettem van. Nem találtam meg azt a pontot, ahol a szemem nyílik, így beletelt egy kis időbe. Aztán a fény elvakított. Hunyorogtam, és fájdalmasan felnyögtem.
- Bella… istenem – nyögte a szép hang, majd egy arc jelent meg a szemem előtt. Csak egy pillanatig tartott a jelenség, de új reményt adott. Úgy éreztem, hogy ólmos fáradtság kerít a hatalmába, de már nem féltem az álmoktól, hiszen Ő itt van mellettem és vigyáz rám. Akkor pedig nem történhet baj.
- Edward – motyogtam halkan és rekedten, majd mély álomba merültem. De ez most végre nem volt kellemetlen. Egy mosoly jelent meg a szám szegletében és olyan nyugodtan aludtam, mint régen, amikor még minden rendben volt.

(Edward szemszöge)

Egy gyötrelmes nap telt el, és én kezdtem elveszíteni a reményt. Halottak napjára virradtunk, és bár nem voltam babonás, mégis féltem. Ebben a helyzetben úgy éreztem, hogy ez rosszat jelent. Még nem telt le a kritikus negyvennyolc óra, ami támpontot adhat az állapota felől. Rettegtem. És persze minden pillanatban, amikor lehetett a kezét fogtam és néztem, ahogy „alszik”. Ez volt benne a legrosszabb, hogy tudtam, hogy nem nevezhetem az állapotát alvásnak, hiszen mondhatni kómában volt. Nem volt meg a bizonyosság, hogy felébred. Alice azt mondta, hogy felébred, de már nem tudtam hinni neki, és ő sem volt biztos magában. Nem arról van szó… én bíztam benne, csak… nem akartam hiába remélni, aztán csalódni.
Aztán hirtelen minden megváltozott, már percekkel azelőtt érzékeltem a változást mielőtt bekövetkezett volna. Hihetetlen módon, de reménnyel telt meg a szívem. A következő pillanatban egy gyenge nyögést hallottam a szerelmem felől, majd alig érezhetően megszorította a kezemet. Olyan boldogság áramlott belém, hogy majdnem hangosan felnevettem.
- Bella? – tettem fel a kérdést. Nem azért, mert kételkedtem benne, hogy ő volt. Nem. Egyszerűen csak indokot kerestem arra, hogy hangosan is kiejthessem a nevét.
Láttam, ahogy a szemhéja megrándul, és lassan előtűnnek a gesztenyebarna szemek, amiket annyira szerettem.
- Bella… istenem – suttogtam boldogan, mert a zsigereimben szétáradt a remény. Fölé hajoltam és nem tudtam betelni. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, és én teljesen elvesztem benne.
- Edward – motyogta gyenge, halk hangon, majd behunyta a szemeit és elaludt. De most már tudtam, hogy csak alszik, és én legközelebb is itt leszek mellette. Soha nem hagyom el. Lágyan végig simítottam az arcán, majd elmosolyodtam. Szívből. Felálltam…
- Mindjárt visszajövök, szerelmem – súgtam a füléhez hajolva és elindultam megkeresni Carlislét, hogy elmondjam: felébredt. A mosolyt nem sikerült levakarnom az arcomról, és ez nevetésre késztetett. Tudtam, hogy nincs minden rendben, sőt… de bármi is következik, Bella mellett lehetek, még akkor is, ha ő nem kér belőlem. Mert én vigyázni fogok rá, ha kell titokban, de nem hagyom többet magára.

Amint kiléptem egy apró termetű lány ugrott a nyakamba, és nevetve nyomott egy baráti puszit az arcomra. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vele nevettem. Régen tettem ilyesmit, és most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott. Azt mondják, hogy egy mosoly, és máris boldogabb leszel. Talán igazuk van azoknak, akik ezt mondják. Talán nem kéne mindig a sötétre figyelni és inkább mindig csak a fény felé kéne fordulni. Nem ismertem magamra, és gyanakodva néztem Jasperre, aki mosolyogva figyelt minket. Alice közben vidáman ugrándozott mellettünk, mint egy kislány.
- Ne nézz rám, nem csinálok semmit. Bella az oka – kacsintott rám, és nem kellett kimondani, hogy mit gondolt. „És a szerelem, na meg a megkönnyebbülés…”
- Megyek, megkeresem Carlislét – mosolyogtam nővéremre, és sebes léptekkel indultam az apám keresésére, és örültem, hogy a kórház ezen része ilyen kihalt, nem mászkál erre mindenféle ember, aki előtt titkolózni kéne.

(Alice szemszöge)

Boldogan nevettem Jasperre, miután Edward eltűnt a folyosóról. Nem számított, hogy ilyen nyíltan mutatom ki az örömem, de nem szégyelltem. Az utóbbi napok és órák kínkeservesek voltak és olyan homályosak voltak a Bellával kapcsolatos látomásaim, hogy kétségbe voltam esve. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Mosolyt-e vagy könnyeket. Féltem, hogy nem ébred fel, és meghal. Nem maradt sok ideje az ébredésre, mert már hosszú órák óta kómában feküdt, és minél jobban telt az idő, annál kevesebb volt a remény. De most… végre fel fog épülni és együtt majd megbirkózunk a problémákkal.
- Felébredt? – kérdezte egy higgadt hang mögülem. Megfordultam, Kathleen állt mögöttem. Mióta kirobbant a balhé nem is láttam, de úgy tudom, hogy nem a házunkban töltötte az elmúlt időszakot.
- Igen – feleltem, és a boldogság még mindig sugárzott a hangomból. Kathleen nem volt nekem szimpi, de úgy vettem észre, hogy senki más nem osztja ellenszenves nézeteimet. Bár Bella biztosan, de vele erről még nem volt alkalmam beszélni. Remélem, hogy lesz. Úgy hiányoznak a csajos esték…
- Edward gondolom, örül – jegyezte meg minden érzelem nélkül. Egyre kevésbé kedveltem.
Bizonytalanul bólintottam, mire legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.
- Akkor én is – mondta, de a mosolyában volt valami különös, valami hátborzongató. Azt hiszem, hogy eszemet vette a paranoia, hiszen teljesen kedvesnek látszott. Akkor meg mi bajom van? Teljesen természetes, hogy nem rajong Belláért.
Akkor mi a baj?
- Túl van az életveszélyen?
- Igen, de még semmi biztosat nem tudnak.
- Tudnak? – vonta fel a szemöldökét és fürkésző tekintettel méregetett.
- Igen, én látom a jövőt. Olyan dolgokat is láttam, amiket ők nem. Bella fel fog épülni minden tekintetben – magyaráztam, mire valami különös dolog suhant át az arcán.
- Engem is láttál előre, igaz? – kérdezte, és hirtelen nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Jasperre akartam nézni, de most vettem csak észre, hogy magunkra hagyott bennünket. Hallottam messziről, hogy Jasper, Edward és Carlisle bemennek Bellához, de most Kathleenre figyeltem.
- Nem.
- De hát… ha látod a jövőt, akkor engem is látnod kellett – lepődött meg, de úgy vettem észre, hogy nincs ellenére a válaszom.
- Valóban, de rengeteg minden történt mostanában… és Bella megkavarta a látomásaimat.
- Hogyhogy?
- Félvér – feleltem.
- Olyan is létezik? – hökkent meg. – Tehát nem is ember? Akkor mégsem olyan védtelen, mint amilyennek látszik…
- Honnan tudod? Nem láttad még soha – kaptam fel a fejem. Furcsa dolgot éreztem a mondataiban, olyanokat, amiket nem tudtam mire vélni.
- Képen már láttam – felelte, majd elindult Bella kórterme felé. Csak akkor eszméltem rá, hogy hova megy, amikor már késő volt.
- Edward beszélhetnénk? – szólt be csilingelő hangon, és pár perccel később egy morcos Edward jelent meg az ajtóban, és kelletlenül Kathleen után indult, én pedig bementem Bellához. Nagyon reméltem, hogy nem most fog felébredni.
A következő pillanatban Reneé és Charlie léptek be… Kézen fogva!

(Bella szemszöge)

Régen álmodtam ilyen szépet, és a fejfájásom is csitulni látszott. Álmomban Edward és én mosolyogva álltunk az oltár előtt, mind a ketten vámpírként. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de akkor is jó volt. De a legszebb az volt, hogy mintha az altatódalom szólt volna mellettem és mintha egy hideg kéz fogta volna a kezem… és olyat is álmodtam, hogy felébredtem, és Edward volt mellettem, és láthattam aranybarna szemeit. Sóvárogtam utána, hogy igaz legyen, de az agyam tudta, hogy nem lehet valóság. Edward az ősöm, ráadásul egy másik nőt szeret. Azt a nőt, akivel láttam.
A fájdalmas emlék hatása belém hasított és összerándultam. Minden korábbi esemény megjelent a szemeim előtt és egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából.
- Bella – suttogta lágyan egy hang. Kinyitottam a szemem. Először nem igazán értettem a körülöttem lévő világot, de aztán anyu arcán állapodtam meg. Az előbb rám zúduló fájdalom enyhült, és békesség vette át a helyét. Olyan szeretettel nézett rám, hogy úgy éreztem, hogy nem történhet semmi baj.
- Anyu – motyogtam és megpróbáltam az arcára fókuszálni, de csak nehezen sikerült. Hallottam egy pityegést magam mellett, ami valami orvosi műszer lehetett. Minden bizonnyal, így meg sem kell lepődnöm. De hogy kerültem ide? Emlékszem, hogy magam elől menekültem, de nem akartam öngyilkos lenni, mert nem volt hozzá elég bátorságom. Aztán rágyújtottam egy cigire… utána homály. Mi történt velem?
- Kicsim – simított végig a kezemen és mosolygott. Körülnéztem, és meglepetten vettem észre, hogy mennyien állnak az ágyam mellett.
Reneé, Charlie, Alice, Jasper és Carlisle. Edward nincs itt. Felsóhajtottam, de nem tettem szóvá, Jasper úgyis érzi rajtam. De rosszul esett… Nem is érdekli, hogy mi van velem?
- Mi történt? – motyogtam halkan, de biztos voltam benne, hogy mindenki érti. Várjunk csak… Charlie miért fogja Reneé kezét? Mindegy… ráérek ezzel később foglalkozni.
Ásítottam.
Carlisle válaszolt nekem, és leült az ágyam mellé.
- Pontosan mi sem tudjuk, Bella. Reméltük, hogy tőled kapunk erre választ. Edward talált rád…
Megremegtem, és boldogság lobbant bennem. A szívem hevesebben kezdett verni arra a gondolatra, hogy Edward mentett meg, bármi is történt velem. De az, hogy nem változtatott át, azt bizonyítja, hogy nem akar engem. Csak azért mentett meg, mert magát okolná a halálomért, semmi másért. Ez a gondolatmenet viszont fájt.
- Egy égő ház romjai közt feküdtél, eszméletlenül. Az életed nem sokon múlott, maga Edward is azt hitte először, hogy halott vagy. Ő hozott be, és Reneé adott vért neked, aminek segítségével helyrejöttél. Agyrázkódást szenvedtél, de reméljük, hogy ez nem jár semmiféle komplikációval. Hogy érzed magad?
Most őszintén?
Már nyitottam a szám, mikor Jasper válaszolt.
- Álmos, de nem hiszem, hogy a tudata károsult volna. Csalódott, amiért Edward nincs itt, de nagyon örül nekünk és a szüleinek. Ja és nem érti, hogy miért fogjátok egymás kezét – nézett a szüleimre, akik mintha elvörösödtek volna. Ez nekem sok volt, semmit sem értettem. Mi jogon kürtöli világgá az érzéseimet?
- Bella – nézett rám mosolyogva Alice. – Edward eddig itt volt melletted, de most ki kellett mennie egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy mindjárt itt lesz…
- Értem… - feleltem halkan. Aztán felötlött bennem egy gyanú. – Hogyhogy anyu adott vért nekem? Hiszen apu könnyebben elérhető…
Megfagyott a levegő. Éreztem, de nem tudtam mire vélni. Az arcukra néztem, és felidéződött bennem, hogy álmomban mintha hallottam volna Edward szavait. Mintha azt mondta volna, hogy most már semmi nem állhat közénk és szeret. Ha hazudott is… hogyan érthette? Hisz Charlie révén rokonok voltunk…
Várjunk csak… Nem Charlie adott nekem vért, az arca más, mint eddig valaha. Mintha valami örökre megváltozott volna benne. Ismertem ezt az érzést, így felismertem.
- Bella?
A kockák szépen lassan a helyükre kerültek. A döbbenetes gyanú, vagy inkább felismerés mellbevágott. Reneé arcára néztem, és megállapodtam a kisírt szemeken és az elpirult, aztán elsápadt arcán. Hirtelen megértettem.
Edward és én nem vagyunk rokonok, és ez csak most derült ki.
És miért?
Mert Charlie nem az apám.
Majdnem felsikoltottam, és érezni kezdtem, hogy Jasper rohamosan küldi felém a nyugalmat. Két kérdésem volt csak, de nem a témába illőt tettem fel először. De ezt is tudni akartam.
- Hol van, Edward?
- Kathleennel beszélgetnek – felelte gondolkodás nélkül Jasper, mire Alice oldalba vágta és kétségbeesetten nézett rám. A fájdalom visszatért, sokkal erősebben, mint valaha. Alig kaptam levegőt, de aztán fagyos közönyt engedtem az arcom helyére.
Az életem mindenben átverés volt. A szerelem, a család, minden. Hiszen azt sem tudom, hogy ki vagyok.
- Értem – feleltem higgadtan. Mindenki ijedten nézett rám. – Egyetlen kérdésem lenne – néztem anyura.
- Mi? – kérdezte kedvesen, és görcsösen Charlie kezébe kapaszkodott, majd nyelt egyet.
- Ki az apám? – kérdeztem nyugodt, hideg hangon. Szinte metszett a kérdésem a csendben.
- Bella… mi… én… - hebegte Reneé. – Honnan…
Szóval igaz, nem Charlie az apám.
- Ki az apám? – kérdeztem újra, ezúttal hangosabban. A szívem eszeveszetten dobogott, láttam, hogy Carlisle aggódva szemléli a gépet, amire rá voltam kötve, és ami a szívműködésemet vizsgálta.
- Nyugodj meg, kicsim. Ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy… - kezdett nyugtatni Reneé. De hogyan lehetnék nyugodt? Az egész életem merő átverés. Mit várnak tőlem? A szerelmem éppen egy nővel enyeleg, nem is érdekli, hogy mi van velem… és még ez is. Miért szakad minden a nyakamba? Miért?
- KI AZ APÁM? – visítottam idegesen, villámló szemekkel. Reneé ijedten hőkölt hátra, Carlisle felpattant, Alice-nek elködösült a tekintete… én pedig éreztem, hogy valami nincs rendben velem. A mellkasomba fájdalom nyilallt, és elsötétült előttem minden. Eltűnt a fájdalom, csak a semmi maradt. Jó barátként üdvözöltem az ismerős érzést…