Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. november 28., szombat

Vigasztalás Emmett módra


Figyelem: 18-as tartalom! Én szóltam :P

................

Carlisle még soha nem ordított velem. Idáig. Én pedig csak álltam, és meredtem rá megsemmisülve. Védekeztem, hogyne tettem volna. Soha nem engedtem, hogy bármiért is engem tegyenek felelőssé, mindig kivágtam magam, mindig visszavágtam a csípős nyelvemmel. Most sem cselekedtem másképp, de a szavaim még számomra is gyengén hatottak.
- Felfogtad, hogy mit tettél, Rosalie?! – nézett rám, tőle szokatlan dühvel és szemrehányással.
- Nem tudhattam – hebegtem, és megingott a tökéletesen felállított magabiztosságom, amit gondosan építgettem álca gyanánt.

Nem akartam sose, hogy gyengének tartsanak és azt se, hogy valamiért engem okoljanak. Mindig képes voltam más bűnbakot találni magam helyett minden bűnömért. Én voltam a nagyképű és tökéletes szépség, akinek kőből van a szíve és igazságtalanul bunkó mindenkivel. De ez csak egy álca volt, egy hamisítvány, amit önmagamról állítottam ki. Mert nem ez voltam én, de képtelen voltam magamat adni. Csak Emmett ismert valamennyire, de bizonyos dolgokat még előle is elhallgattam. Nem bíztam töretlenül senkiben. Az első és utolsó ember Royce volt, akibe elég bizalmat fektettem és keservesen megbántam. Hiszen neki köszönhetem ezt az életet, ő kergetett a halálba, ő tett tönkre, ő miatta váltam szörnyeteggé. Ha ő akkor este nem erőszakol meg a haverjaival és nem lett volna olyan tapló bunkó, akkor talán mesés életem lehetett volna.
Lenne egy aranyos kisfiam, fekete göndör fürtöcskékkel és kék szemekkel, és persze egy apró szőke kislányom. Nem utolsó sorban egy férjem, aki mindent megad nekem. De ez van, nekem ez nem adatott meg. Túl sok mindenre vágytam, és a végén minden álmom a porba hullott. Ha Emmett nem lenne… akkor nem tudom, hogy mi lenne…

Emmett is itt volt, némán állt mellettem. Szokatlan volt tőle ez a komolyság, és az, hogy nem próbál viccet csinálni a kialakult helyzetből. Ezt nagyon szerettem benne. Vidám volt, és aranyos, de képes volt éretten is viselkedni. Azzal bíztattam magam, hogy ez nem a sok kupán vágás eredménye, hanem amúgy is ilyen.

Jasper nem próbálta lenyugtatni a kedélyeket. Ideges és zaklatott volt, ami ránk is ránk ragadt. Borzalmasan éreztem magam, amiért így láttam őt is. Ritkán volt ideges, de általam került veszélybe Alice, így érthető, hogy mikor azt hiszi, hogy nem látom, neheztelve néz rám.

Még Esme is, aki jóságával mindenkit elkápráztatott. Ő volt az, aki mindenben melletted állt, és mindig megértett. Ő volt az első, akinek kiönthettem a lelkem, miután vámpír lettem, és legszívesebben megöltem volna magam. Akkoriban nem akartam élni, nem akartam szörnyeteg lenni, nem akartam vért inni, és nem akartam örökké élni. Csak egy nyugodt és békés életet szerettem volna gyerekekkel és egy szerető férjjel. Mielőtt megismertem volna Emmettet, azt hittem, hogy mindkettőtől megfosztottak. Haragudtam Carlisléra, amiért ezt tette velem, és nem hallgattam a józaneszemre vele kapcsoltam. Megmondom őszintén, hogy amikor először megpillantottam magam a tükörben vámpírként, azt hittem, hogy Carlisle plasztikai sebész. Edward ott szerezte az első fekete pontot a szememben, amiért kiröhögött és közszemlére tette a gondolataim. Esme volt az egyetlen, akiben egy picit megbíztam. Ő megértette, hogy milyen fájdalom nekem, hogy nem lehet gyerekem. Ő elvesztette a kisbabáját, és pontosan tudta, hogy mit érzek. Ő tényleg olyan lett, mint az édesanyám, de ezt soha nem mondtam neki. Tiltotta a büszkeségem és a méltóságom.
És most ő is neheztelve, szomorú dühvel nézett rám. De nem ez volt a legrosszabb, hanem, hogy csalódott bennem. És igaza volt. Talán most én intézem el Edward, Bella és Alice halálát. Egyiküknek sem kívántam ezt, még Bellának se.

- Miért kellett ezt, Rosalie? – kérdezte Esme csendesen. – Bella halála egyáltalán nem volt biztos, és Edwardnak nem szabadott volna így megtudnia. Telefonon keresztül, pont tőled.
- Pont tőlem? – csattantam fel mérgesen, de nem voltam mérges. Úgy éreztem magam, mint egy szörnyeteg, akit most tesznek ki kínvallatásnak.
- Te, aki a kezdetektől fogva utálod Bellát, és akit, egy cseppet sem zavarna a halála – magyarázta meg Jasper.
- Ez… - kezdtem mondani, hogy nem igaz, de helyette lehajtottam a fejem. Valóban eljátszottam Bella halálának a gondolatával, főleg mikor először megéreztem a vére illatát, hiszen az minden fajtánkbeli számára ínycsiklandó volt. Nem csak Edwardnak, de azért főleg neki. Nem vallottam volna be, de tiszteltem az önuralmát.
Felsóhajtottam.
- Most már elég! – csattant fel Emmett hirtelen és védelmezve átkarolta a derekam. Tekintete szinte égetett, és örültem, hogy nem rám néz így. – Befejeztétek? Már vagy félórája kínozzátok teljesen feleslegesen. Pont olyan felesleges, mintha elsütnék most egy szőke nős viccet. Bocs, Rose. Ha mindenáron bűnbak kell, akkor szerintem mindenkit felelőssé tehetünk? Rose hibázott, na és? Mindenki hibázik. Edwardnak se kellett volna egyből a Volturihoz rohanni, vagy ha már ott tartunk, akkor eljönni se kellett volna Forksból. Nem mintha hibáztatnám, mert tudom, hogy miért tette, de Rose nem tudhatta, hogy Edward még nem tudja. Azt sem sejthette, hogy téves riasztás. Muszáj bűnbakot keresni? Változtat az bármin is?
- Emmett, hagyd – csitítottam halkan, és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire jól esett a védelme, és mennyire megleptek a komoly szavai. Úgy éreztem, hogy tényleg nem vagyok egyedül. – Valóban én hibáztam. Sajnálom, én nem akartam…
- Rosalie, te most bocsánatot kértél és bevallottad, hogy sajnálod? – döbbent meg Emmett. – Jól vagy? Falfehér vagy – viccelődött, hogy oldja a hangulatot, de én tudtam, hogy tényleg megleptem. Soha nem ismertem be nyilvánosan a hibáimat.
- Igen, én tényleg sajnálom – néztem a szüleimre és Jasperre. – Fogalmam sem volt, hogy mit indítok el azzal a pár mondattal. Talán valóban megfordult a fejemben Bella halála… de sosem gondoltam komolyan. Egyszerűen neki sok olyan dolog megadatott, amire mindig is vágytam, és ezért… nem tudom kedvelni. A halálát nem akarom, és Edwardét és Alice-t sem. Nem akartam, de tudom, hogy ez nem változtat semmin. Ha akarjátok elme… - mondtam halkan, de a torkomra forrt a szó, amikor Esme átölelt.
- Rose, te tényleg beteg vagy – hüledezett, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Most már ők is tudják, hogy vannak érzelmeid…
- Fogd be, Em – dünnyögtem, és hálásan öleltem vissza Esmét.
- Tudjátok mit mondana Alice ha itt lenne… - szólalt meg Jasper hirtelen. – Hogy ne nyavalyogjunk már, úgyis minden rendbe jön. Hiszen minden vihar után kisüt a nap.
- Tudnak vigyázni magukra – ölelte át Carlisle Esmét, és ezzel csend telepedett ránk. Nem akartam megszakítani az újonnan támadt békességet, így inkább a szobám felé indultam és rávetődtem a kanapéra. Nem lepődtem meg, amikor Emmett jelent meg az ajtóban, és pillanatok alatt mellettem termett. Már meg sem lepődtem.

- Rose… ne hibáztasd magad. Mind a hárman felnőtt emberek, és hidd el, hogy nincsen olyan szerencséje a világnak, hogy Bella ne hozza rá a balszerencséjét többet.
- Emmett, te olyan hülye vagy – mosolyodtam el.
- De legalább mosolyogsz – nevetett fel, és úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Emmett mellett mindig csak jól érezhettem magam. A hülyeségei… olyan aranyosak voltak, és annyira ő volt ez az egész vicces stílus… ezt is szerettem benne. Viccek nélkül ő nem Emmett lenne.
- Miért nem kell Rosalie Hale-nek vibrátor? – kérdezte hirtelen. Belebokszoltam a vállába.
- Jaj, Emmett… könyörgöm, ne fárassz! – bosszankodtam nevetve. – Na miért? – csókoltam meg a nyakát.
- Mert itt van neki egy ágaskodó Emmett.
Hangosan felnevettem.
- Nem hiszed? – kérdezte durcásan és még közelebb hajolt. Az ajkai vészesen közel kerültek az arcomhoz, és elgyengültem, megint.
- Nem – búgtam érzékien, és csábítóan megnyaltam az ajkamat. Éreztem, ahogy az izmos test közelebb húzódik hozzám, és valami kemény faszerű képződményt éreztem a hasamba nyomódni. De ha a nagyságára gondolok, akkor inkább husáng a megfelelő szó.
- Fogd csak meg – nyúlt a kezem után, de nem érte el, mert én közben végig simítottam a háta vonalán, majd a vállába haraptam. Áldottam az égieket, amiért nem volt szükségem levegőre, ugyanis biztos voltam benne, hogy akkor most komoly gondjaim lennének.
A vágy szétterjedt a testemben, és mohón csaptam le a hideg, érzéki ajkakra. A kezemmel végig barangoltam a hófehér testet, és ahova csak tudtam csókot leheltem. Éreztem, hogy lassan az ágyra hanyatlok, és éreztem, hogy két erős, ámde gyengéd kéz finoman leoperálja rólam a felsőmet, és csókot hint a melltartóm vonalára, majd a lapos hasamra. A kezemmel a melltartóm csatjához irányítottam, de egy percre sem hagytam abba a kényeztetését, hiszen nem volt szükségem levegőre, nem kellett megállnom.
Vad hörgés tört fel a mellkasomból Emmett kéjes nyögését hallva, és még inkább lángolni kezdtem.
- Ne hagyd abba – hörögtem, és az ajkába haraptam, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a vadonatúj melltartómat, amit néhány napja vettem. Dühösnek kellett volna lennem érte, de tudtam, hogy akármikor vehetek másikat, így nem foglalkoztam vele. Ez most nem számított, szeretetre vágytam. Emmett szeretetére, öleléseire, csókjaira, érintéseire… csak Őrá…
- Inkább a halál – fuldokolta vággyal telve és állatias mozdulatai most a nadrágom felé indultak, és mire feleszméltem már egyetlen ruhadarab sem volt rajtam, ami védett volna. De nem volt mitől védeni, mert nem ért fájdalom, csak kéj, vágy és mámor.

Lassan, érzékien simítottam végig a hideg testen, majd a felágaskodó, merev férfiasságba markoltam. Emmett felordított, de közel sem fájdalmában. A következő, amit felfedeztem, hogy amíg én a nemi szervét simogatom, addig ő az ajkaival birtokba vette a melleimet, amik most izgatottan meredeztek az ég felé.
Hörögtem, ziháltam, lihegtem és sikítottam. Nem érdekelt, hogy meghallanak, nem érdekelt, hogy érzéketlennek tartanak érte, mert a világ olyan szinten robbant fel körülöttem, hogy már semmi sem érdekelt. Az illatok, a színek, és a mámor vad tánca szinte megőrjített, és hagytam, hogy a kéj belém hatoljon. Abban a pillanatban ismét felsikítottam és átadtam magam a színtiszta élvezetnek. Nagyot nyögve hanyatlottam a puha párnákba és távolról hallottam, hogy az ágy nagy robajjal a falnak ütközik. Nem foglalkoztam vele, szinte meg sem hallottam. Mikor kinyitottam a szemem, akkor vettem csak észre, hogy valahogyan felülre kerültem. Lovagló ülésben terpeszkedtem a szerelmem termetes testén, de még mindig egyek voltunk, még mindig bennem volt a vesszője, még mindig magaménak éreztem a vágyat, a szerelmet, és Őt.

A robajt is én okoztam. A lendületemmel az ágy ütemesen döngette a falat, akárcsak én döngettem Emmettet, vagy ő engem. Mindegy, nem számított. A testem lángolt azokon a pontokon, ahol Emmett ajkai csókkal hintettek, és a boldogság elemi erővel öntött el. Kétségtelenül elélveztem, és biztos voltam benne, hogy ő is.

Abban a pillanatban, amikor Emmett távozott a testemből, utána kaptam. Nekem még nem volt elég, üres lettem nélküle. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy magaménak érezzem őt, mint támaszt, mint szeretőt, mint férjet. és mint vigaszt.
A lendülettől a földre csúsztam, de nem másztam vissza az ágyra. Emmett tekintete értetlenséget tükrözött, de a vágytól üveges volt, így nem igazán fogta fel, hogy mire készülök. Jobb is volt így. Hirtelen vettem a kezembe újra a merevséget, mondhatni a kicsi Emmettet, ahogy én hívtam, és miután csábosan megnyaltam az ajkaimat, a számba vettem, és finoman nyalogatni kezdtem. Az ágy lábai itt mondták fel a szolgálatot, és még nagyobb zajjal az ágy lesüllyedt. Mondanom se kell, hogy Emmett őrjöngő reakciója váltotta ki, kivételesen nem én.
Lassan finoman szívtam, nyaltam, majd finoman beleharaptam. Emmett felordított. Eddig bírta, kitépte magát az ölelésemből, majd a karjaiba kapott, és vadul az ágyra dobott. Természetesen nem éreztem fájdalmat.
A párnákat a falhoz vágta, de úgy, hogy hullani kezdett a vakolat. Halkan felkuncogtam, és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar. Vad morgással tette magáévá a testem minden szegletét, főleg a mellemet részesítette kitűnő figyelemmel, egészen, míg a szájába nem vette az apró kis bimbókat. Aztán felrobbant a világ… A plafon nagydarabokban kezdett hullani egyenesen a fejünkre, Emmett kelletlenül, gyilkos dühvel vált el tőlem, és én sem éreztem magam jobban.

Aztán feleszméltem… ugyanis a látvány döbbenetes volt…

Jasper, Carlisle és Esme meredtek ránk tátott szájjal, majd pironkodva elfordultak. Hogy mit kerestek ott? A robbanás nem egészen a képzeletem szüleménye volt, ugyanis a szobánknak nem csak a plafonja adta fel a szolgálatot, hanem a padló is. A szétroncsolt ággyal együtt zuhantunk a nappali kellős közepére minden tekintetben meztelenül, szétzilált, vágytól égett külsővel. Kínos. Nagyon kínos.

Hirtelen mozdulattal próbáltam a takarót, vagy bármit a fedetlen testemre húzni, de ezzel csak azt értem el, hogy majdnem a padlóra zuhantam. Emmett karjai tartottak csak meg az újabb zuhanástól. Ha lehetséges lenne, már rákvörös lennék a szégyentől.

Emmett öblösen, mackószerűen nevetett fel, és rám nézett.
- Legalább nem jut eszedbe szomorkodni, mert az elkövetkezendő száz évben ezt fogják nekünk felemlegetni.
- Ötszáz – kotyogott közbe Jasper, de nem fordult felénk. Biztos voltam benne, hogy ő is elég kínosan érzi magát, de mit mondjak én?? Nem heverem ki.
- Kösz, Emmett – morogtam. – De azért szeretlek…
- Én is kicsim. Látod milyen jó férj vagyok? Ha Edwardék megjöttek megint elmehetünk vásárolni, úgyis annyira szeretsz…
- De keressünk másik bútorboltot, mert ahova eddig mentünk… khm… mondhatni törzsvendégek vagyunk, és cseppet kínos minden héten ágyat venni.
- Ahogy akarod édes, érted bármit.
- Ásol alattam egy gödröt?
- Miért?
- Mert legszívesebben elsüllyednék…
- De megvigasztaltalak? – nézett rám hatalmas szemekkel, és nem bírtam tovább, felnevettem. Ja és hálás voltam, amiért távozott közben a nézőközönség.
- Meg… olyan Emmettesen – vigyorogtam rá.
- Folytatjuk?
- Mit? – értetlenkedtem. – Megőrültél?
- Ennél lejjebb nem zuhanhatunk, és ha megjön Bella, úgyis költözünk… Na? Kérlek… Szeretlek, szívem…
- Bazd meg… - morogtam.
- Ahogy kívánod, édesem… - mondta vigyorogva és újra lecsapott az ajkaimra…

2 megjegyzés:

  1. nekem tetszett :)
    :D:P

    pusszza

    VálaszTörlés
  2. Azta. Huh. Bocs ennyi telik. O_O
    Hogy te miolyen perverz vagy! XD

    VálaszTörlés