Múltam sötétje - 1. fejezet

Tartalom:
Minden egy álommal kezdődik. Álom? Hiszen a vámpírok nem alszanak! Alice-szel ez mégis megtörténik, mikor egyedül tölti az éjszakát a Cullen házban. Egy lány és egy fiú szerelme lebeg a szeme előtt éjjel-nappal, de nem mer róluk senkinek sem mesélni, mert fél, hogy őrültnek hinnék. Magába zárja a gondjait, eltávolodik a családjától, és egyre inkább belefeledkezik a fejében látott álomvilágba. De vajon tud e különbséget tenni a valóság és a két titokzatos alak által nyújtott képek között? Jasper meddig viseli Alice kibírhatatlan viselkedését? De mi történik, hogyha az álmában látott Juan hirtelen megjelenik? Jogos a kérdés: Mi folyik itt?? Kit választ Alice? És vajon meg tud e küzdeni a múltja démonaival?

*.*

(Amry)

Egy hosszú barna hajú lány sétált egy hosszú piac szélességű sétányon, és mintha a szemével keresett volna valamit, vagy valakit. Ijedten tekintett körbe, majd mikor észrevette, hogy senki sem figyel fel rá, megnyugodva folytatta az útját az emberek örvénylő forgatagában. Gyorsan haladt, de mégis olyan nőies lassúsággal. Lábait kecsesen és ritmikusan tette egymás elé, és csak ő hallotta, hogy a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Vékony, kis kezeit a mellkasára helyezte, majd megtorpant.
Zaklatottan körbenézett, majd felrántotta a mellette lévő sátor ponyváját, pont annyira, mint hogy egy maga fajta alacsony és vékony teremtés beférjen rajta, majd eltűnt.
Egy kisebb helyiségben találta magát, és mosolyogva szólalt meg.
- Juan? – suttogta a sötétbe, majd a következő pillanatban felvillantak a gyertyák fényei, mintha mindegyiket egyszerre nyújtották volna meg. A lány ijedten rezzent össze.
- Amry? Te vagy az? – jött egy arctalan hang a helyiség végéből, majd egy impozáns* fiatal férfi lépett elő a sötétből. Fekete vállig érő haja elegánsan keretezte művészi vonásait. Sötét szemeiben egy fajta keménység volt jelen, de mikor meglátta a reszkető lányt, a tekintete varázsütésre lágyult el. Szép ívű ajkai kedves mosolyra húzódtak, majd közelebb lépett hozzá és gyengéden átölte. Az Amrynek nevezett lány testéből hamar kiszállt a feszültség, és könnyes megkönnyebbültség vett rajta erőt.
Percekig ölelték egymást szorosan és úgy simultak egymáshoz, mintha az életük múlna rajta.
- Hát visszajöttél – suttogta Amry halkan. Szemeivel lágyan felvértezte Juan arcát sebesülések után kutatva, majd izmos testére siklottak védelmező kék szemei. Halkan nyögött egyet, hiszen a férfi felsőtestét nem fedte sem ing, sem más öltözék, így láthatóvá vált tökéletes teste.
Juan halkan felnevetett, majd erős kezeivel óvatosan Amry álla alá nyúlt, felemelve azt.
- Jól vagyok, nem esett semmi bajom. Ahogy azt előre megmondtam. Te nem láttad?
- De… csak… - hebegte Amry rekedten és a sötét szemek fogságába esett. A két szép arc észveszejtő sebességgel és vággyal telve közelítették meg egymást, majd egyszer csak azon kapták magukat, hogy Juan a lány ajkait kényezteti és vad, állatias morgás tör fel bensőjéből. Sokáig nem váltak szét, csak élvezték a másik testének melegét és egymás közelségét. Juan kezei Amry selymes haját simogatták, a lány ajkaival pedig vadul kényeztette a férfit, de egyikük sem vesztette el a fejét. Uralták vággyal hajtott ösztöneiket, és fékezték egyre inkább feltörekvő ábrándjaikat és vágyaikat.
- Oh, édesem – nyögte a férfi, és magának sem ismerte be, hogy mennyit álmodozott az őt ölelő nőről, aki szemmel láthatólag szívből szerette. – Tudom, hogy miért csinálod ezt velem.
- Miről beszélsz? – sápadt el a nő.
- Azt szeretnéd, hogy maradjak és biztonságban legyek, de nem tehetem, kincsem. Meg van az én feladatom, amit teljesítenem kell. És ha maradnék is… akkor sem lehetünk együtt. Szeretlek Amry, de nekünk nincsen közös jövőnk. Nem tehetlek ki annak a veszélynek, ami mellettem várna rád.
- És ha én vállalom a kockázatot?
- De én nem. Ha miattam vesztenélek el, az a létem végét jelentené, mert te vagy nekem mindennek az értelme. Nem. El kell, hogy engedjelek.
- Ha szereted, engedd el, és ha igazán szeretitek egymást, egy nap a szerelmed visszatér hozzád – suttogta könnyes szemmel a nő, majd Juan mellkasába temette egyre sápadtabb orcáját.
- Különleges lány vagy, te nem vagy olyan, mint az összes többi fiatal hölgy. Te más vagy, te egyedülálló csoda vagy. Ezt a jövendőbelid is értékelni fogja, akit a szüleid választottak melléd. Ez így helyes. Most kérlek, menj. Nem szabad, hogy azon kapjanak, hogy egy törvénytelen férfival bujkálsz a sötét sátorban. Menned kell, Am.
- Többé nem pillantlak?
- Nem, mi már nem találkozunk eme életben. Így kell légyen, bármely fájdalmas is nékünk, kedvesem. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Juan – suttogta Amry sírva távozott, és fájdalommal telve rohant haza. Ezúttal nem foglalkozott az óvatossággal, csak futott, amerre vitte a lába a sötét éjszakában. A fájdalom szétterjedt a zsigereiben és alig kapott levegőt…

*.*

(Alice)

Zihálva ébredtem, és éreztem, hogy minden ízemben remegek. Kezemet a mellkasomra tettem és megpróbáltam megnyugodni, nem sok sikerrel. Az imént látott képek vadul kavarogtak az elmémben, és éreztem, hogy van jelentősége a látottaknak, még ha nem is sejtettem, hogy mi az. Se a lány, se a férfi nem volt ismerős, de éreztem, hogy valamilyen szinten kötődök hozzájuk. A képek homályosabbak voltak, nem egy megszokott látomás volt, hanem valami más…
Álmodtam! – zúdult rám a felismerés, és megrémültem. Én már évtizedek óta nem alszom, akkor most mégis mi történt? A vámpírok szervezete képtelen az ilyesféle emberi szükségletekre, akkor hogyan történhetett?
Remegő tagokkal ültem fel az ágyamban és körülnéztem. Vártam, hogy valaki előbújjon a sarokból, és azt kiáltsa: „Meglepetés! Tényleg elhitted, hogy álmodtál?”
Természetesen senki nem bukkant elő, egyedül voltam. Senki nem volt itthon. Esme és Carlisle ma ünneplik az első házasságuk évfordulóját és egy romantikus estét töltenek kettesben. Edward, Bella és Renesmee Denaliban vannak látogatóban Tanyáéknál, ahova mindannyiunkat hívtak, de végül csak ők hárman mentek el. Jasper, Emmett és Rosalie pedig elmentek vadászni egy messzebbi medvelelőhelyre, így napokra kivonták magukat az életemből. Természetesen Jasper engem is hívott, de valamiért nem akartam vele menni, egy kis magányra vágytam.
Napok óta furcsán éreztem magam, mintha nem is én élnék a testemben, csak egy külső szemlélő lennék, és kezdtem eltávolodni a többiektől, pedig ők ugyanúgy keresték a társaságom, mint korábban. De én nem éreztem magam olyan boldognak, mint előtte, mikor velük voltam. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem, attól a perctől fogva, hogy először megpillantottam a fejemben Amry és Juan képét, akkor még látomás formájában.
Nem tudom miért, de nem engedtem, hogy Edward kiolvassa őket a fejemből, úgy éreztem, hogy ők ketten, bárkikről is van szó, csak hozzám tartoznak, a magánéletemhez. Nem értettem, hogy miért. Egyikük sem volt ismerős, soha nem láttam még őket. De valami különös szeretethez hasonló érzés volt bennem velük kapcsolatban. Kezdek megőrülni…

Felálltam, és határozott léptekkel indultam a fürdőszoba irányába. Gyors mozdulattal léptem be a zuhany alá és a lehető leghidegebbre állítottam a víz hőmérsékletét. Abban reménykedtem, hogy egy kis hidegzuhany segít majd újra tisztán gondolkodnom. Bár a víz nem volt hidegebb a saját hőmérsékletemnél, mégis jólesett. Újra felfrissülve éreztem magam, és sikerült egy kicsit elvonatkoztatnom a furcsa álmomtól. Aztán mikor a tükörbe néztem, vidáman elmosolyodtam.
Frissebb voltam, mint valaha, az alvás jót tett kialvatlan szemeimnek, és kevésbé látszottak a vámpíros küllemjegyek a szemeim körül. A sápadtságomat és az aranybarna szemszínt leszámítva emberien néztem ki. A hajamra siklott a tekintetem és nyugodtan fogadtam a látványt, hiszen bárminemű fésülés vagy igazítás nélkül úgy állt, ahogy egyszer régen hajdanában meghaltam. Még sem voltam elégedett teljesen a látvánnyal, és leheletnyi szájfényt vittem fel az ajkaimra, majd a szemem körül is kifestettem. A sápadt arcomra is akartam tenni valamit, de nem találtam itthon pirosítót, így beértem a jelenlegi készletemmel, és boldogan szemléltem, hogy mennyivel szebb így az arcom.
A szekrényem felé indultam és elgondolkozva szedegettem ki a ruhadarabokat, de egyikhez sem volt kedvem. Túl egyszerűek voltak, valami harsányabbra vágytam, de végül beértem egy rövid farmer nadrággal és egy testhez simuló felsővel. Előkaptam a cipőim közül – jelentős mennyiséget tudhattam magamémak – és kiválasztottam egy fehér virágmintás papucscipőt, felvettem a kedvenc ékszereimet, majd elindultam a nappaliba, de Esme és Carlisle még nem értek haza.

Csendben letelepedtem a tévé elé, és keresni kezdtem valami jó filmet, amivel elfoglalhatom magam, amíg a többiek nem érnek haza. Kora reggel révén a tévében csak gyermekműsorokat találtam, így hamar a lekapcsolás mellett döntöttem. A könyves polcról lekaptam egy romantikus regényt, majd a teraszon kényelembe helyezkedtem, és olvasni kezdtem. Hamar kiderült, hogy a könyv fő témája a vérfarkasok és a vámpírok, de nem olyanok voltak, mint amik valójában.
Vámpíréhség – olvastam a címet, és elmosolyodtam. Ha az író tudná, hogy valójában milyenek is vagyunk, nem írna ilyen tévhiteket, de arra hamar rájöttem, hogy ő sem alvással tölti főrészt az éjszakáit, ugyanis elég vad aktusok voltak olvashatók a könyvben. Nagyjából olyan, mint amilyen Rosalie és Emmett románca éjjelente, legalábbis Rose elmondása alapján, mikor csajos estén a kalandjait mesélte. Bella múltkor eléggé megütközött a hallottakon, de én már meg sem lepődtem, hiszen mégis csak Emmettről és Rose-ról van szó, akik nem éppen a finomkodásukról híresek.

Szerettem a csajos estéket, olyankor olyan felszabadultak voltunk és mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Így lett jóba igazán Rose és Bella, hiszen rájöttek mindketten, hogy nem csak Renesmee védelme az egyetlen közös pontjuk.

Felsóhajtottam, a könyvvel hamar végeztem és még csak dél volt, a nap persze nem volt fent az égen, de én éreztem az időmúlását. Felkaptam a táskámat – benne a hitelkártyámmal – és elindultam a kocsim felé, majd miután kigyönyörködtem magam a sárga csodaautómban, a gázra tapostam és elindultam a város felé, hogy elűzzem az unalmamat egy kis vásárlással. Akkor még nem jutott eszembe, hogy hagynom kéne üzenetet, hogy hova megyek, hogy ne aggódjanak feleslegesen, de a mobilomról nem feledkeztem meg, ellenőriztem, hogy elraktam e, mert tegnap este órákig vártam Jasper hívására, hogy megtudjam jól vannak e, de nem hívott fel. Pedig én aggódtam érte, és rosszul esett a mellőzése. Féltem, hogy baja esett, de azzal nyugtattam magam, hogy nincs egyedül.

Kiűztem az aggodalmat a gondolataim közül és a tekintetem az útra fordítottam, mert nem akartam figyelmetlenségemmel baleset okozni, még ha nekem nem is eshetett bajom. Vidáman parkoltam le a helyi bevásárló központ parkolójában és a kirakatok felé vettem az irányt. Szebbnél szebb ruhadarabok sorakoztak, iszonyatos árakban, de nekem a pénz nem jelentett gondot, és kiválasztottam a legharsányabb és legdrágább darabokat.

Mikor a táskák tartalmát szemléltem pár órával később megütközve figyeltem, hogy milyen vadító ruhákat válogattam össze. Rosalie nem fog hinni a szemének, hiszen végre megfogadtam a vásárlási tanácsait, és nem csak „apáca” ruhákat vettem, ahogy ő mondaná, holott nem szoktam mindent takaró holmikban mutatkozni senki előtt. Nem akartam, hogy Jasper kiábránduljon belőlem, hiszen nagyon szerettem őt, nem tudnám elviselni, hogyha elveszíteném.

Beindítottam ismét a meseszép járgányom, és kifordultam vele az országútra, és úgy döntöttem, hogy most már hazamegyek, mert kezdett sötétedni, és Esme már biztosan tűkön ülve vár. Elővettem a mobilom és meglepetten vettem észre, hogy öt nem fogadott hívás szerepel a kijelzőn. Három Jaspertől, kettő pedig az otthoni telefonról érkezett. Gyorsan döntöttem és Jasper számát tárcsáztam.
- Halló? Alice, te vagy az? – szólt bele a kagylóba és jól eső érzés áradt szét az ereimben. Imádtam hallgatni a kedvesem megnyugtató hangját, és mindjárt nem éreztem magam annyira egyedül, mint korábban. Én akartam, hát vessek magamra.
Mosolyogva válaszoltam.
- Persze, ki más? Jól vagytok? – csevegtem boldogan és minden kellemetlen érzés távozott belőlem.
- Én remekül, de te hol vagy, kedvesem? Hazajövök egy hét után, erre te nem vagy sehol, üzenetet se hagytál, és a telefont se vetted fel. Ne csinálj ilyet többet, kérlek…
- Ne haragudj – szabadkoztam. – Csak vásárolni voltam, de már elindultam haza – magyaráztam kissé kelletlenül, hiszen rosszul esett a számon kérő hangsúly, még ha neki is volt igaza.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többet…
- Mit? Nem jöhetek el többet az engedélyed nélkül vásárolni? Vagy a házból sem léphetek ki, hogyha te nem engeded meg? – csattantam fel idegesen és az álom okozta zaklatottság visszakúszott a torkomba. A düh gyorsan terjedt szét az ereimben, és legszívesebben kiadtam volna minden idegességet, amit a mostanában zajló furcsa események miatt éreztem. És nem beszélhettem senkinek arról, hogy mit érzek, hiszen senki nem hinné el, hogy tényleg aludtam.
A kirohanásom váratlanul érte, és szinte magam előtt láttam, ahogy hátrahőköl a hirtelen támadt dühömtől és percekig csak a meglepett csendet hallottam a vonal túlsó végéből. Közben észre se vettem, hogy egyre magasabb sebességgel száguldok, és egyre inkább válik instabillá a lelkiállapotom.
- Alice… én nem – hebegte Jasper megilletődve. – Én csak aggódtam, nem akartam semmit sem számon kérni rajtad.
- Dehogynem – morogtam durcásan és kezdtem lehiggadni. Pedig nem lehet mindent elintézni egy bocsánatkéréssel! És igaza van, én hibáztam azzal, hogy szó nélkül jöttem el, és még én veszem rá, hogy bocsánatért esedezzen, amikor nekem kéne. Azt hiszem, ma nem vagyok normális.
- Jasper, ne haragudj, én… - kezdtem, de a következő pillanatban váratlan dolog történt. Az úton előttem Juan izmos alakját véltem felfedezni, ahogy egyenesen a szemembe néz, de nem ugrik el a száguldó kocsim elől. Ledermedtem, és nem reagáltam Jasper aggodalmas szólongatására, pedig ő biztosan érezte bennem a hirtelen feltámadt döbbenetem.
Olyan hirtelenséggel rántottam félre a kormányt, hogy a kormány belereccsent és a kezemben maradt, és felmondta a szolgálatot. Pánikba esve láttam, ahogy egy súlyos kamion közelít felém, hiszen áttértem a szomszédos sávba, majd éreztem, ahogy a két kocsi frontálisan egymásnak hajt, és a világ megfordul a tengelye körül. Tudtam, hogy mit kéne tennem, de a zsibbadtság az agyamban nem akart eltűnni, és nem voltam képes arra, hogy megmozduljak és kiugorjak a zuhanó járműből – mivel az út egy szakadék mellett vezetett – és engedtem az események szabad folyásának.
Felsikoltottam, mikor éreztem, hogy nemsokára a földnek csapódok a kocsival együtt, és féltem, hogy mégsem vagyok elég halhatatlan ahhoz, hogy túléljek egy ilyen halálos ütközést, és egy újabb sikollyal vettem tudomásul, hogy a zuhanás véget ért, majd a fejem az ablaküvegnek csapódott és én döbbenten vettem észre, hogy a tudatom elkezd zuhanni a semmiben, a következő pillanatban pedig ájultan feküdtem a ripityára törött, lángoló autóban. Sértetlenül kellett volna megúsznom, de valami gikszer történt, elájultam.

* impozáns – lenyűgöző