Shooting Star - 4. fejezet

(A képen Jacob)

Jacob

- Claire! Nyugodj meg, mi a fene történt? – kérdeztem idegesen, mert végre megbékéltettem Leaht, és ki akartam élvezni a helyzetet. Olyan régen voltunk egymáshoz ennyire közel és már nagyon hiányoztak az érintései. Hiába minden bunkó szó, én szerettem Leaht és szerintem a maga módján, ő is szeret engem.

Claire az előbb kezdett őrült módjára dörömbölni az ajtón, gyorsan magunkra kapkodtuk a ruhánkat és ajtót nyitottam. De Claire meg se szólal, csak ijedten hápog, kicsit idegesítő.

- Bökd már ki – morogta Leah, és hagyta, hogy átöleljem a derekát.

- Dave… - nyekeregte Claire és ijedten néztem a fiam szobájának az irányába. Francba, mikor jött haza? Miért nem emlékszem? – Beszélgettünk és megjelent… két farkas… - zokogta zaklatottan.

- Merre? – raggattam meg a ruháját durván. Hatalmas indulat kerített a hatalmába és éreztem, hogy baj van…

- Az ösvényen – nyögte ki, majd félrelöktem, és rohanni kezdtem az említett irányba. Futottam, ahogy csak kitelt tőlem, mert minél előbb meg akartam találni a fiamat, aki veszélyben volt. Most már éreztem a szívem tájékán a szorítást, és szörnyen féltem. Talán még soha nem féltem ennyire, hogy elveszíthetem.

Istenem, mennyit veszekedtem vele! Mondtam neki valaha, vagy legalább éreztettem vele, hogy fontos nekem? Nem emlékszem ilyenre, csak arra, hogy üvöltözök minden semmiség miatt. Mekkora barom vagyok! Miért rajta vezettem le a problémáimat, amit Leahvel való kapcsolatunk megromlása okozott?!

Édes istenem, csak találjam meg élve! Kérlek! A francba, a francba…

Az ösvényre érve összeszorult a torkom, mert nem volt senki sehol. Tovább rohantam. Néhol találtam vérfoltokat, amik még jobban rám ijesztettek. Aztán egyszer csak egy forró kezet éreztem a vállamon.

Megperdültem a tengelyem körül, Leah állt mögöttem.

- Megtaláljuk – suttogta határozottan, de egyben fájdalmasan. Talán ugyanaz játszódott le benne, mint az előbb bennem. Még soha nem láttam őt ilyennek, alig ismertem rá.

- Úgy legyen – leheltem válaszképp, és együtt rohantunk tovább az erdőben.

- Dave! – kiabálta Leah órákon keresztül, de válasz nem érkezett. Az erdőben néma csend honolt.

Dave

Remegtem a láztól, de tudtam, hogy ez jó. Mert meggyógyítja törött végtagjaimat néhány röpke óra alatt. Egy hideg, bársonyos kéz simított végig a testemen és jólesően megborzongtam. Élveztem. Ah…

- Dave? Hallasz engem? – kérdezte Nessie aggódva, és a hangja szebb volt, mint valaha. Francba, lassan tényleg nyálgéppé változom. Azért remélem, hogy Nessie majd összekanalaz.

- Ja – morogtam gyengén. Hirtelen düh támadt bennem, mert én úgy terveztem, hogy ha szerelmes leszek, akkor én mentem meg a csajt és nem fordítva. Utáltam gyengének és sebezhetőnek mutatkozni, most mégis rákényszerültem.

És ez nem jó, nagyon nem.

Épp ezért egy hirtelen mozdulattal felültem és kinyitottam az eddig csukva lévő szememet. Nessie ijedten felsikkantott, és vissza akart nyomni az ágyába, de nem hagytam magam.

- Jól vagyok – jelentettem ki gyorsan és a ruháim felé nyúltam. Várjunk csak… ezek nem az én ruháim…

Körbe néztem, egy női szoba kellős közepén találtam magam, és virágos ágynemű kellős közepén. Gyorsan leesett, hogy Nessie ágyában fekszem… meztelenül.

- Hé, nyugi… Nincsen… - kezdte Nessie nyugtatólag.

- Mi az, hogy nyugi?! – csattantam fel. – Mikor vetkőztettél le? Hol vagyok? Kinek a ruhái ezek?

- Alsógatya van rajtad – vigyorgott erre ő. – A szobámban vagy, és a ház tulaja adta a ruhákat.

- Most megnyugtattál… Hogy kerültem ide? Várjunk csak… ez a tulajod ruhája?

Nessie bólintott.

- Te egy férfival élsz egy házban?! – sziszegtem elfehéredett arccal és dühtől remegő hangon.

- Jaj, állj már le, oké? – csattant fel felháborodva. – Mégis honnan tudjam, hogy mit keresel itt? Arra ébredtem, hogy felüvöltesz, és mikor megnéztem, hogy mi van, te véresen feküdtél a ház mellett, és nagy nehezen sikerült lenyugtatnom Charlie-t, hogy ne szóljon a családodnak, mert te nem akartad. Charlie a nagyapám is lehetne, úgyhogy befoghatod, szájhős.

- Ne haragudj – motyogtam. – Én… csak össze vagyok zavarodva, nem akartalak megsérteni.

- Sose akarsz – morogta, de az arca meglágyult. – Feküdj vissza, nem vagy jól.

- Dehogynem, már teljesen felépültem.

- Három óra alatt? Na persze.

- Nessie… én nem vagyok ember, gyorsabban gyógyulok.

- Beverted a fejed? Szerintem mégis jobb lenne, ha pihennél, vagy vigyelek dokihoz?

- Nem, az én családom a vérfarkasok fajába tartozik. Gyorsabban gyógyulunk, és ezért mondhattam, hogy ne vigyél sehova, mert kissé furcsa lenne. Nem vetted még észre, hogy alapjáraton is mennyire forró a bőröm?

- De észrevettem, de azt mondtad meleg vagy – nevetett fel hirtelen, de láttam, hogy hisz nekem, így hátradőltem, és vele nevettem.

- Ha jól vagy, akkor nem kéne hazamenned?

- Nem akarok többé hazamenni – morogtam.

- Miért? – döbbent meg. Az arcán együttérzés és aggodalom futott át, de csendben várta a válaszom.

- Mert nem. Azt hiszem, hogy ideje lennem megszöknöm.

- De mégis hova mennél? – fakadt ki. – És miért?

- Mindegy, csak el innen. Unom ezt az életet Nessie, de ha gondolod velem jöhetsz. Meg kereshetnénk a családodat, na?

- Én… - hebegte, de láttam, hogy túlságosan kísértésbe esett az ajánlatomtól. Nem volt szép tőlem, hogy ezt hoztam elő, de nem akartam egyedül menni, Nessie nélkül. Mert ő volt az egyetlen, aki hiányozna innen. A barátaim is persze, de ők szóba se állnak velem.

- Nem kényszerítelek semmire, csak felajánlottam egy lehetőséget.

- Miért?

- Mert szeretek veled lenni, és mert imádom a rejtélyeket, és a megoldásukat. Talán túl sok krimit néztem kiskoromban. Legalábbis apa szerint ezért.

- Komolyan segíteni szeretnél nekem? Minden álmom az volt, hogy egy napon felkerekedek és megkeresem őket. És ha megtalálom őket, számon kérem rajtuk, hogy miért hagytak el engem.

- Nem viccelnék ilyesmivel, ezzel nem.

- Akkor benne vagyok, de figyelmeztetlek, nem hinném, hogy pár napról lenne szó. Lehet, hogy évekig eltart, és neked, velem ellentétben van családod. Nem lehetek annyira önző, hogy miattam hagyd itt őket. Maradnod kéne… miattam ne…

- Hidd el nekem, hogy ez nem miattad van. Te még nem is voltál itt, mikor a szökésem terveztem.

- Köszönöm – suttogta halkan, és én megérintettem könnyes arcát. Szinte vonzott a tekintete, elvesztem a mogyoróbarna szemekben. Az ajkai egyre közeledtek, ahogy az arcom megmozdult feléje, majd lágy szenvedélyességgel egyesítettem a nyelvünk játékát, és vadul csókoltam. Nem akartam, hogy vége legyen.

Pihegve vált el tőlem, és rám nézett csillogó tekintettel.

- Ne, még ne… - zihálta, és én elmosolyodtam. Lehet, hogy most utasított el, de láttam, hogy mennyire vágyik rám és a csókjaimra.

- Oké, én ráérek. Önkéntes száműzetésem veled megkezdődött. Előre élvezem.

- Bolond – legyintett meg kacagva és felállt, hogy összerakjon néhány cuccot, amit magával hoz.

Én csak néztem, ahogy tényked, és hátradőlve pihentettem a tagjaimat, egészen míg Nessie hozott nekem enni.

Füttyentettem egyet.

- Ez ám a mennyország! – lelkendeztem szemtelenül. – Ágyba kaja és egy angyali bombázó hozza ki nekem… ja és a tündér ágyában fekszem. De szép is az élet!

* * *

- Indulhatunk? – mosolyogtam rá kedvesen. Bizonytalanul nézett rám vissza, és ismét megkérdezte, hogy biztos vagyok e benne, és ismételten bólintottam. Bár talán egy kicsit elbizonytalanodtam, ha a szüleimre gondoltam, mert talán valahol a szívük mélyén biztosan szeretnek. De aztán elvetettem ezt a gondolatot, mert akkor azt éreznem kellett volna. És én mást nem éreztem velük kapcsolatban, csakhogy hagyják már abba az üvöltést.

Éljenek a családi idillek…

- Menjünk, csak hagyok egy üzenetet Charlie-nak, hogy ne aggódjon miattam és kiadhatja másnak a szobát. Kár érte, mert igazán megkedveltem. De a szüleim megtalálása fontosabb.

- Biztos jönni szeretnél? – tettem fel ezúttal én a kérdést. – Ez nem lesz kéjutazás, lehet, hogy pokoli körülmények között leszünk, de én melletted leszek, ha te is úgy akarod. Az is lehet, hogy többet nem térsz vissza…

- Fejezd be, Dave! Kettőnk közül neked van veszteni valód! Nekem itt nincs senkim.

- Gyakorlatilag nekem sem, tehát egy-egy. Na de menjünk…

Nessie nem válaszolt csak a hátára vette a táskáját…

- Add ide, viszem én – nyúltam érte és kinyitottam előtte az ajtót, igazi lovag módjára. Na de menjünk, szökjünk…