Shooting Star - 2. fejezet

(A képen Dave)

A nap folyamán legnagyobb sajnálatomra nem láttam Őt, és igyekeztem minél kevesebb emberrel összefutni, mert mindenki csak az ebédlőben történtekről beszélt. Most már tényleg világos nekik, hogy a nőkhöz vonzódok, sőt az is, hogy melyikhez…

Mikor hazaértem senki nem volt otthon, és fellégeztem. Csend, áldott csend! Végre nem kell hallgatnom őket…

Sokan nem értékelik ezt az áldott kiváltságot, de én nem esem ebbe a bűnbe. Pontosan, nagyon is értékelem. Mi az, hogy…

Vigyorogva dőltem hanyatt az ágyamon és a mai napomon nevettem. Hogy lehetek én néha ennyire ütődött? Úgy néz ki, hogy ez velem jár gyakran… na de sebaj, akkor is meghódítom azt a szépséget.

Zach persze bolondnak tartana, hiszen nagyon sok széplány omolna a karjaimba – és az ágyamba – ha akarnám, akár egyetlen szóra, de én őket már meguntam. Nem tudnak újat nyújtani, talán valami komolyabbra vágyom? Lehet, és Nessie… Annyira gyönyörű, mint egy angyal. De miért nem tudja senki, hogy ki ő? És miért nem mondta a vezetéknevét?

A mosolya pedig… hát hű…

- Dave!!! – hallottam meg hirtelen egy üvöltést a bejárati ajtó felől, amit apa hangjának tudtam betudni. Lassú mozdulattal felkaptam, a zenelejátszót szépen lassan letettem az ágyam mellé – ott a helye – majd elindultam lefelé a lépcsőn.

- DAVE!! – üvöltötte, ezúttal hangosabban. Azt hiszem, ha legközelebb boltba megyek veszek még egy füldugót, vagy az sem elég? Vagy már elhasználódott?

- Helló, apa! – köszöntem lezseren, és szemügyre vettem Jacob Black lila fejét, ahogyan azt latolgatja, hogy miért lehetek ennyire idióta… Inkább örülne, hogy viszonylag egészséges és mondhatni normális fia van. Bár a hangsúly a viszonylagon…

- Samnél voltam! Mit képzeltél magadról? Nem elég, hogy a fia homoszexuális, miért kell neked megaláznod az egész iskola előtt? Megőrültél? Emily teljesen maga alatt van… Hogy hányhattad le? Tudom, hogy undorító, amit művel, de nem gondoltam, hogy a fiam… Takarodj innen! A vacsoráig színedet se lássam! – morogta, és sóhajtva elhúzta a csíkot. Francba, azt hittem, hogy a hányásomért gratulálni fog, mert alapvetőleg jó fej volt az ősöm, de mostanában teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna… Talán prostata gondok?

Felrobogtam a szobámba, magamhoz vettem a zenelejátszóm és az erdő felé vettem az irányt. Rohantam marha gyorsan, és nagyon jól esett. Mindig így engedtem ki a gőzt, de másoknak erről nem beszélhettem, mivel én nem teljesen ember voltam. Farkasgéneim szabadultak ilyenkor fel bennem, és kicsit sem bántam.

Nem csak a szex használ a feszültség levezetéséhez, hanem egy kiadós futás is. Legalábbis az én részemről, mert imádtam a sebességet.

Egy csodaszép rétre érkeztem, amit még anno én találtam az erdő szívében, és közel állt a szívemhez, szerettem itt lenni. Bármin gondom, bajom volt, itt megnyugodtam. A fák békés susogása, a madarak csicsergő hangja és a festői táj erősen a szívemhez nőtt.

Ledőltem a fűbe és beraktam a fülhallgatót a fülembe és most egy japán énekesnő csodálatos hangját hallottam. A nevét nem tudtam, nem is az a lényeg. Nem voltam igazán japán mániás, sok más zene és rengeteg más műfaj volt, amit szívesen hallgattam, de most ezek voltak az újabb számok. A többit már untam.

Behunytam a szemem és ellazultam, átadtam magam a fantázia és pihenés csodálatos világának és a felhőket figyeltem. Gyakran csináltam, hogy alakzatokat próbáltam kivenni belőlük, de a csillagokat még jobban szerettem. Misztikusabbak és titokzatosabbak voltak, és mindig arról álmodtam, hogy egy napon látok egy hullócsillagot, és kívánhatok valamit. Csak egyetlen kívánságot szerettem volna, de eddig nem jött össze.

Észre se vettem, hogy az órák milyen gyorsan telnek, és hamar alkonyodni kezdett. Alkonyat, a legszebb napszak. Legalábbis szerintem. A nap lepihen fárasztó napja után, majd előbújnak a szépséges csillagok, és titkaikkal nyűgözik le az embereket idelent.

Tudom, hogy nyálas vagyok, de néha előfordul még velem is. Azt hiszem, hogy ez normális.

- Dave? – hallottam egy döbbent hangot nem messze tőlem. Gyönyörű, csilingelő hangja az egekig röpített és azt hittem, hogy álmodom. De nem akartam felébredni…

Kinyomtam a zenét és felnéztem, Nessie állt nem messze tőlem egy lenge nyári ruhában, ami még jobban kiemelte nőies alakját és hófehér bőrét.

- Nessie? – leheltem döbbenten, de mikor felfogtam a szerencsémet, elmosolyodtam. – Mi járatban? Csaknem engem keresel?

- Ugyan – legyintett. – Én csak sétáltam és rátaláltam erre a meseszép rétre, azt hiszem, hogy jártam már erre. Igazán nem akarlak zavarni, elmegyek, ha gondolod…

- Szabad ország, nem az én területem. De ha az lenne, akkor sem küldenék el egy angyalt.

- Rendben, maradok. De emlékszel, hogy mit mondtam a magadfajtákról? Akkor ahhoz tartsd magad.

- És ha én a barátod akarok lenni?

- Barát? Ha már a barátnő nem jött össze, mi? – vigyorgott rám gúnyosan, de neki még ez is jól állt. Jól van, na. Neki mi, nem?

- Pontosan, kiaknázatlan lehetőségeim vannak. De semmit nem tudok rólad, honnan jöttél? Merre laksz?

- Én sem tudok rólad semmit – jegyezte meg halkan.

- Az nem akadály. A nevem David Black, Jacob és Leah Black egyetlen fia. Világéletemben, La Push területén éltem, és a szüleim mostanában folyamatosan veszekednek minden értelmetlen hülyeségen. De már megszoktam, és csak kötelességből tartanak meg maguk mellett.

- Ezt nem hiszem, szerintem szeretnek.

- Én nem úgy érzem, és nekem sem igazán hiányoznak – hazudtam, de nem hitt nekem. Fura lány volt. Percek alatt meséltem el magamról ezer dolgot, és egyből látta, hogyha nem mondok igazat. – Két jó haverom van, Mark és Zach, akik most homokosnak hisznek, pedig én százszázalékosan a női nemet szeretem.

- Vettem észre, hogyan gondoltad, hogy elhiszem, hogy buzi vagy?

- Mert miért nem? Nem ismersz…

- Végül is, de voltak elég feltűnő jelek. Például, úgy néztél rám, mint aki szellemet lát…

- Angyalt.

- És az arcodon valami furcsa bárgyú kifejezés ült, és csak én voltam a látószögedben, így nem mondhatod, hogy Olivert nézted. Na meg ne is beszéljünk arról, hogy nagyon merev és egyenes volt a tartásod odalent – tette hozzá kajánul, de mintha az arca elpirult volna a nemi szervem említésétől.

- Oh, milyen jól megfigyelted. Most mesélj te… nem fognak a szüleid aggódni?

- Na és a tieid?

- Nem hiszem, hogy különösebben zavarná őket. De nem válaszoltál… Talán nem szereted őket? Tudod én megértem, a szülőkkel csak a gond van, bárcsak ne lennének szüleim.

- Árva vagyok – közölte fagyosan, és le is fagytam egy kicsit a villámló tekintettől. Nessie arca vörös volt a méregtől és a keze remegett, de nem vágott pofon, vagy ilyesmi.

Aztán hirtelen elsimult az arca és halkan megszólalt.

- Ne haragudj – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Nem szólaltam meg, csak óvatos, gyengéd mozdulattal magamhoz öleltem. Percekig álltunk egymáshoz simulva és remekül éreztem magam, ott ahol vagyok. A szerelmemet öleltem magamhoz, bár ő ezt nem tudta. Mármint, hogy ő az én leendő párom. Legalábbis, ha apa nem szívatott a bevésődéssel.

- Köszönöm – lehelte hálásan. – Ne haragudj, nem tudhattad.

- Tapintatlan voltam, sajnálom. Alkonyodik – mutattam a lenyugvó napra és kedvesen Nessie-re mosolyogtam. – Azt tartják, hogy ez a legszebb napszak, a szerelem napszaka. Szerintem gyönyörű, de hozzád nem ér fel, egy kicsit sem.

- Dave…

- Tudom, bocs. Ígérem, hogy visszafogom magam. Nem beszélgetünk egy kicsit? Én mindig idejövök és ledőlök a fűre és nézem a felhőket, vagy éppen a csillagokat. Nincs kedved hozzá? Csak barátilag… - tettem még hozzá gyorsan.

- Szívesen – nézett rám és bólintott, majd lefeküdt a fűre és én is mellételepedtem. Sokáig nem szólaltunk meg, hiszen nem volt szükség szavakra. Talán ez volt életem legszebb alkonyata, de hamarosan feljött a hold és a csillagok.

- Nem ismerem a szüleimet, ebben az erdőben találtak meg, mikor egyhónapos lehettem, és én nem emlékszem semmire. Az árvaházba kerültem, de nem sokáig maradtam. Minden család engem akart, mert lenyűgöztem őket, de én nem tudtam beilleszkedni egy családba sem. Hat családnál voltam eddig, aztán meguntam, és mindenkire nemet mondtam, vagy éppen elüldöztem.

- És most?

- Elszöktem az otthonból és beiratkoztam a sulitokba. Azért idejöttem, mert ez a hely köthető leginkább a múltamhoz és a szüleimhez és egy napon megkeresem őket, és számon kérem rajtuk, hogy miért dobtak el maguktól.

- És ha nem élnek? Ha nem önszántukból váltak meg tőled?

- Erre én is gondoltam, de valahol legbelül érzem, hogy élnek, csak azt nem tudom, hogy hol.

- Van valami terved?

- Nem igazán, semmi nyom nincs. De talán tudnák kérdezősködni. A nevüket tudom, legalábbis a keresztnevüket. Edward és Bella, de ez vajmi kevés ahhoz, hogy megtaláljam őket.

- Nem annyira. Gondolj bele, hány gyereket neveznek Edwardnak a szülei manapság? Ez inkább a huszadik század elején volt népszerű, azóta kiment a divatból.

- Igaz, okos vagy – mondta, és már nyitottam a szám, mikor közbeszólt. – Tudom, hogy tudod, de ne légy ennyire ego, mert nem azt mondtam, hogy tökéletes vagy. Vannak hiányosságaid több téren is…

- Neked nincs.

- Oh, dehogynem. Senki nem tökéletes, ahogy én sem.

- Szereted a csillagokat? – tereltem a témát.

- Igen, miért?

- Akkor nézz oda gyorsan! És kívánj! – mutattam az égre, ahol most két fényes hullócsillag szelte át az eget, egymást keresztezve. – Tiéd a jobb…

Behunytam a szemem, és felidéztem magamban a szívem legfőbb kívánságát, és elmosolyodtam. Soha nem láttam hullócsillagot, most meg egyszerre kettőt… Két csillag, a mi csillagunk, a mi kívánságunk.

- Köszönöm, Dave – lehelte Nessie hálásan. – Mindig is arra vágytam, hogy lássak egy hullócsillagot.

- Dettó… De én nem ma láttam először, mert nekem te vagy csillagom, még ha most nyálasnak tűnök is, akkor is így igaz.

- Nem tartalak nyálasnak, ne félj.

Két csillag, két fiatal és a jövőjük egy szépnapon egybeforr… Mert így lesz teljes a szerelmes egész…