Lélekvihar - A vér szava - 18. fejezet

Régen látott ismerős

(Edward szemszöge)

Nem bírtam türtőztetni magam, a zongora sem volt képes lenyugtatni a gondolataimat. Bocsánatot akartam kérni, de féltem. Ő már nem az én Bellám volt, hiszen még az iskolából is lógott. Vagy talán rosszul lett? Történt valami? Mi van, ha valami komoly oka volt a lógásra? Mi van, ha a maszk alatt még mindig ugyanaz lány rejtőzik? Változtat az valamin? Hiszen teljesen mindegy. Vagyis nem, de áh…

- Edward? – lépett be a szobámba Alice lehajtott fejjel. Megijedtem, hogy valami szörnyűség történt, és gyorsan olvasni kezdtem a gondolatok között…

„Edward! Nem értem, hogy mi van velem, már egy ideje… vagyis nem olyan régóta, talán pár napja nem látom tisztán Bella jövőjét, sőt a képek egyre rosszabb minőségben jelennek meg, vagy éppen késve. A veszekedéseteket is később láttam meg, és más dolgokat is. Nem értek semmit. Félek.”

- Mi az, hogy nem látod Bella jövőjét? – csattantam fel, és mindenféle rémkép jelent meg a szemem előtt. – Vagyis… hagyjuk. Nem számít. Semmi közöm Bellához. Bocsánatot kérek tőle, és többé nem beszélünk. Ennek így kell lennie – győzködtem őt is és magamat is.

- Nem gondolod komolyan – jelentette ki higgadtan, csípőre tett kézzel.

- Nem. Valóban. Tudom, hogy nem fogom megállni, de próba szerencse, nem igaz?

- Edward… ez nem te vagy. Őszintén kéne beszéljetek, mert ez így nem állapot. Mindketten csak szenvedtek, és tönkreteszitek magatok. Talpra kéne végre állni. Bocsánatot szeretnél kérni tőle? Hát menj, Edward. Azt hiszem, hogy otthon van. Nem veszíthetsz semmit, de ez a beszélgetés kell a továbblépéshez…

- Igazad van, Alice – értettem egyet és magamhoz vettem a kocsi kulcsomat. Lerobogtam a lépcsőn, majd villámgyorsan bepattantam a kocsimba, és elindultam. Igaza van Alice-nek, minél hamarabb cselekednem kell, és lezárnom a kapcsolatunkat. De miért vonakodom megtenni? Mitől félek? Mi ez a különös idegesség, amit érzek?



Muszáj volt megállnom az út mellett egy pillanatra, mert túlságosan ideges lettem. Nem magam miatt aggódtam, csak féltem, hogy valakinek a halálát okoznám, hogyha őrült száguldásba kezdenék. Nagyot sóhajtva fékeztem le az országút mellett és vettem egy mély levegőt. Ez így nem jó. Minél előbb beszélnem kell Bellával, és tisztáznom kell a kialakult helyzetet, mert úgy érzem, mintha valami belülről szaggatna darabokra. Biztosan haragszik rám, amiért azokat a dolgokat a fejéhez vágtam. Nem hihette el! Vagy mégis? Mi van, ha megpróbál kárt tenni magában? Nem. Azt biztosan nem tenné! Nem teheti!



A következő pillanatban egy élés dudahangot hallottam és egy tűzpiros ferrari fékezett le mellettem. Pontosan olyan, amilyenre Rosalie mindig is vágyott. A volán mögött egy göndör barnahajú lány ült, és engem nézett meglepetten.

- Edward? Tényleg, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én pedig rájöttem, hogy még csak azt sem tudom, hogy ki ez a nő, és honnan ismer. Az agyam túl fáradt volt ahhoz, hogy kiigazodjak a kusza gondolatok között, így sikeresen kizártam a fejemből. Még jó, hogy megtanultam rá a módszert. – Nem emlékszel rám, igaz? – vált szomorúvá az arca és én elszégyelltem magam. Volt benne valami ismerős, de nem bírtam rájönni, hogy ki ő. Némán leparkolta a kocsiját az enyém mellett és kiszállt. Én is így tettem.



- Ne haragudj, én… Ismerjük egymást? – kérdeztem, de nem igen ment az udvarias társalgás. A gondolataim messze jártak, és csak nagy nehezen sikerült a jelenre koncentrálnom.

- Hát… inkább kezdjük az elején. Kathleen McHolen vagyok. Mond valamit ez a név? – kérdezte mosolyogva, én pedig sokkolva vettem szemügyre újra. Csak most jöttem rá, hogy honnan olyan ismerősek ezek a vonások. A sötétbarna szemek, amik egykor rabul ejtettek… Arca lágy vonásai… Testének karcsú, nőies alakja… És a fejembe vésődött a szépséges éjszaka, amit soha nem felejtettem el. Bár emberi emlékeim rengeteget halványultak az idő során, de őt soha nem felejtettem el. Csak mélyen eltemettem magamban, egy olyan helyre, ahová még én sem akartam eltalálni. Mert fájt emlékeznem a szép percekre, és fájt emlékeznem, mikor el kellett válnom tőle… mikor meghaltam a spanyolnátha újabb hullámában.

De ő nem lehetett itt, hisz régen meghalt már. Én már csak tudom, hisz utánajártam mindennek, ami vele volt kapcsolatos. Tőle született gyermekem, akit még csak meg sem ismerhettem. Sőt… a gyermekünk dédunokája Bella, akibe olyan halálosan beleszerettem.

És most itt állt előttem… ez lehetetlen.

- Kathy? – nyögtem ki végül esetlenül. – Hogyan? Tényleg, te vagy?

Kathy felnevetett. – Örülök, hogy megismersz, Edward. Hogy hogyan? Ezt pont te kérted? Vámpír vagyok már egy jó ideje, ahogy ha jól tudom te is.

Bólintottam.

- Csak nem hittem volna… - magyaráztam, és egy pillanatra elfeledkeztem minden gondomról és bajomról.

- Tényleg, érdekes véletlen. De most hadd öleljelek meg, hiányoztál – mondta halkan és átölelt. Viszonoztam és feltörtek bennem a régi emlékek. A lopott percek, a tiltott órák és a megismerkedésünk pillanatai.

Valahonnan messziről hallottam, ahogy egy autó száguld el mellettünk, de most nem foglalkoztam vele. A döbbenet és a viszontlátás furcsa érzelmei uralkodtak el rajtam. Nem tudtam, hogy miként érzek.

Csak néztem rá és a szavak cserbenhagytak. Apró kezei gyengéden simították az arcom vonalát és én behunytam a szemem. Rengeteg kép rémlett fel előttem, és egyre erősebben emlékeztem. De Bella arca is intenzíven lebegett előttem és biztos voltam benne, hogy amit iránta érzek sokkalta erősebb, mint amit valaha is Kathy iránt éreztem. Az is szerelem volt, valóban, de Bella különlegesebb… És én még mindig őt szeretem.

Nem tehetem, hogy áltatom magam és engedek Kathynek, mert szemmel láthatólag most próbál elcsábítani. Vagyis… visszacsábítani. És hiába lehetetlen a kapcsolatom Bellával, nem tehetem, hogy hiú ábrándokat ébresztek Kathyben. Hiszen őt is szeretem… szerettem.

- Ne – szólaltam meg végre, és kicsit hátrébb húzódtam a női kényeztetés elől. Egy pillanatig láttam az arcán a csalódottságot, de aztán újfent elmosolyodott.

- Miért nem folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk?

- Mert évtizedek teltek el azóta, és mindketten sok mindenen mentünk keresztül. Megváltoztunk. De ne itt beszéljük ezt meg… elviszlek hozzánk.

- Hozzánk?

- A családomhoz – feleltem magyarázatképpen és elindultam, hogy beüljek az autómba.

- Család? Na nem… képes lennél a feleségeddel egy házban tartani? – csattant fel.

- Nem, ugyanis nincs feleségem.

- Ó… - szégyellte el magát azonnal. – Ne haragudj. Akkor mehetünk. Én majd követlek a kocsimmal, rendben?

Bólintottam, és beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. A bocsánatkérés Bellától megint nem jött össze. A sors is ellenünk van.



Nagyot sóhajtottam, mikor megpillantottam a házunkat és egyből megcsapott a többiek illata. Bizonyosan azt gondolták, hogy jobb kedvvel és Bella bocsánatával térek haza, de tudhatták, hogy valami nem oké, mert még alkonyat sem volt. Kiszálltam a kocsiból, majd Kathyvel elindultam az ajtó felé, nem szólaltam meg, és Kathy is túl meglepett volt ahhoz, hogy bármit is mondjon, pedig mindig cserfes volt.

Az ajtóban állt, nem szólt semmit. Meglepetten nézett Kathyre, engem pedig dühösen méregetett.

- Kathy, ő Alice. Alice, ő Kathy – mutattam be halkan, Kathleen barátságosan nyújtotta a kezét nővéremnek, majd beléptünk a nappaliba.

Mindenki ott volt, és minket nézett. Hallottam a meglepett és értetlen gondolatokat és felsóhajtottam.

- Kathy, ők a családom. A szüleim, Esme és Carlisle Cullen, és a testvéreim Emmett, Rosalie, Alice és Jasper.

- Szülők? – döbbent meg. – Testvérek?

- Igen – vette át a szót Alice. – Carlisle teremtette meg Edwardot, ezért az apja. Esme pedig Carlisle felesége, ezért az anyja. Mi pedig csatlakoztunk a családhoz…

- Ó, értem – mosolygott.

- És te ki vagy? – hangzott fel Rosalie ellenséges hangja.

- Edwarddal nagyon rég ismerjük egymást. A nevem Kathleen McHolen, örvendek – mutatkozott be, mire Carlisle döbbenten felkiáltott.

- Mi?

- Igen, Carlisle – szólaltam meg. – Ő az. Vámpír lett, ő is.

Carlisle csak tátogott, még soha nem láttam, hogy elvesztette volna a nyugalmát, de most nem bírta türtőztetni magát. Aztán lehiggadt, de a gondolatai zavarosak voltak.

- Mi is megtudhatnánk, hogy miről van szó? – csattant fel Rose.

- Nyugi, édes – nyugtatta Emmett szelíden.

- Te csak ne nyugtatgass, nem beszélek veled, nem emlékszel? – mondta hidegen, majd rám nézett. – Tehát?

- Kathy és én… szóval… Amikor még ember voltam ismerkedtünk meg a szüleink által, és azonnal egymásba szerettünk, persze titokban. Sokáig együtt voltunk, de aztán megfertőződtem a spanyolnáthával.

- És Edward meghalt – vette át a szót Kathy halk hangon. – Utána vettem csak észre, hogy teherbe estem. Tényleg, ezt te honnan tudod?

- Hosszú történet. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak.

- Ez így nem igaz, a halálodért nem te vagy a felelős. És most már teljesen mindegy.



A többiek döbbenten figyeltek minket, de tudtam, hogy most már tiszta számukra a helyzet.

- És minek köszönhetjük a felbukkanásod? – kérdezte Rose ellenségesen.

- Hogy érted?

- Nem különös, hogy pont most jelensz meg, ennyi év után?

- Véletlen. Miért azt gondolod, hogy elterveztem valamit? – vált ellenségessé a hangja.

- Pontosan. Igazán különös véletlen szerintem. És mit akarsz? Edwardot talán? Vagy?

- Nem akarok én semmit! Én csak… örültem, hogy összefutottam Edwarddal.

- Hol?

- Az országúton, én Forks felől jöttem, ő pedig innen – felelte, mintha tudta volna, hogy mire kíváncsi mindenki. Hogy találkoztam e Bellával. Alice kérdőn nézett rám, és bólintottam, miszerint tényleg így volt. Alice csalódottan sóhajtott fel.



Éppen alkonyat volt és én kiültem a teraszra, hogy gyönyörködjek a naplementében, mikor Kathy leült mellém.

- Valami bánt – jelentette ki.

Bólintottam, hiszen nem volt értelme tagadni.

- Van valaki más.

Némán bólintottam.

- De nem vagy vele boldog.

Keserűen felnevettem. – Nem erről van szó. Azért nem vagyok boldog, mert hiányzik.

- Meghalt?

- Nem… tudod… ő… a fiunk dédunokája – vallottam be halkan és hallottam a meglepett gondolatokat. – Igen, de nem innen tudok a fiunkról… Miután átváltoztam, egyszer láttalak a temetőben a síromnál, és akkor már áldott állapotban voltál. Később nyomoztam is, hogy mi lett veled, de nem mertem a közeledbe menni, utána meg eltűntél. Aztán megpróbáltam mindent elfelejteni és új életet kezdeni.

- Hogy hívják?

- Kit?

- A lányt, akit szeretsz.

- Bella, de ő ember – feleltem szomorúan, és az együtt töltök szép percekre gondoltam. És arra az időre, amikor még biztos voltam benne, hogy ismerem.



Egyedül ültem a nappaliban, mikor megcsörrent a telefon. Vártam, hogy valaki felvegye helyettem, de végül rávettem magam és a kagyló után nyúltam.

- Halló? Cullen lakás.

- Edward Cullen? – szólalt meg egy férfihang. Charlie volt az.

- Igen, én vagyok, Mr. Swan.

- Szólnál Bellának, hogy ideje lenne hazajönnie? – kérdezte határozottan. Nem értettem először a mondatértelmét, hiszen számomra érthetetlen volt.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Jól hallottad, Cullen. Én elhiszem, hogy nem akar hazajönni, hogyha kibékültetek, de aggódok érte, ezt te is megértheted. Legalább hadd beszéljek vele.

- Mr. Swan… - válaszoltam idegesen, mikor rájöttem, hogy mi a szavak értelme. – Bella nincs itt, és nem is jött el hozzánk.

- De hát… - ellenkezett bizonytalanul. – Melanie-val azt üzente, hogy elmegy hozzátok, hogy bocsánatot kérjen tőled.

HOGY MI?

- Bocsánatot? Miért?

- Nem tudom, Melanie azt mondta, hogy összevesztetek az iskolában, és Bella rosszul érezte magát miatta és elindult hozzátok. A kocsija nincs itthon, a mobilját nem veszi fel. És már órák óta itthon kéne lennie… Nincs ott? – kérdezte egyre növekvő idegességgel.

A kezemmel a szék karfáját szorongattam, ami egyre inkább behorpadt az erőm hatására.

- Nincs… Mr. Swan, kérem, szóljon, ha van valami hír róla, én addig… megkeresem.

- Köszönöm Edward.


Sokkoltan meredtem a kezemben tartott telefonra, ami már percek óta néma volt. Nem bírtam feldolgozni az imént hallott információkat. Bella bocsánatot akart kérni tőlem, és elindult hozzánk, de nem érkezett meg. Valami történt. Várjunk… csak az országúton jöhetett, és én egyetlen kocsit hallottam elszáguldani mellettem. Csodálkoztam is, hogy milyen kihalt az út. Mit csináltam éppen?

Kathleent öleltem át…

Te jó ég! Mi van, ha látta? Ha valami őrültséget csinál? Nem! Meg kell, hogy találjam! Meg kell, hogy akadályozzam, hogy baja essen!


Villámgyorsan magamhoz vettem a kocsim kulcsát és rohanni kezdtem. Útközben összefutottam Carlisle-val.

- Meg kell, hogy keressem Bellát – mondtam neki gyorsan. – Eltűnt. – magyaráztam és már be is pattantam a járgányomba, majd tövig nyomtam a gázpedált és őrült sebességgel száguldottam, hogy mielőbb megtaláljam.

- Megtalállak Bella… Istenem, miért szeretlek még mindig ennyire? – kérdeztem, de nem vártam választ. A rettegés a torkomba kúszott és elárasztott. Némán pásztáztam a tájat, hátha megpillantom Őt, de a legbelül ordítottam az aggodalomtól és a bűntudattól.

Mert az én hibám lesz, ha későn érkezem…

Lélekvihar - A vér szava - 17. fejezet

Közös cél

(Bella szemszöge)

Soha nem agyaltam még annyit suli időben, mint azon a napon. Szinte hallottam az agykerekeim forgását, és egyre inkább kétségbeestem. Hiszen nem volt kiút a sötétségből, ahová kerültem. Nem létezett megoldás, csak az az egy, hogy elfelejtsem az a szerelmet, amit még most is érzek a testem minden apró szegletében. Nincs csodálatosabb és borzalmasabb a szerelemnél. Én mindkettőt átéltem már életem során és nagyon remélem, hogy az egyszer megszűnik bennem a hiányérzet. Mert nem akarom, hogy teljesen felemésszen.

Lehet élni szerelem nélkül?

Bizonyára.

Menni fog?

Muszáj.

Nem hagyhatom, hogy feladjam a harcot. Hiszen előfordulhat, hogy egy nap megszeretek egy másik férfit, még ha nem is olyan vehemenciájú érzelmekkel, mint Edwardot, de biztos van rá esély, hogy mást szeressek… Vagy nem? Létezik, az, ami csak a mesék könyveiben kel életre?

Létezik az örökké, a sírig tartó őszinte és szenvedélyes szerelem, amiről mindenki álmodik? Én soha nem vágytam ilyenre, soha nem voltak nagy álmaim, csak egy átlagos és szürke lány akartam lenni, aki elveszik a tömegben. Egy olyan lány, aki boldog, és a boldogsága nem fáj senkinek. Nem akartam megkapni ezt az érzést, mert korántsem olyan csodálatos, mint ahogy bárki is elképzelné. Mert ez inkább fájt, nagyon fájt.



Az ebédszünetemet újfent cigizéssel töltöttem, mert nem éreztem annak szükségét, hogy ebédeljek, és végig vonuljak a Cullen család előtt. Csak Edward volt az, akinek nem bírtam volna a szemébe nézni, mert tudtam, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki.

Aztán az egyik kocsi üvegében megpillantottam magamat. Nem tetszett a látvány. Legszívesebben eltüntettem volna égővörös hajamat, melynek színe leginkább Victoriáéhoz hasonlított.

Megszédültem erre a gondolatra, és remegve kapaszkodtam a korlátba, majd vettem egy mély levegőt és közben megszületett bennem egy elhatározás. Elindultam kifelé az iskola kapun…



(Alice szemszöge)



Az épületfalának dőltem és izgatottan vártam Edward vagy Bella megjelenését, mert kíváncsi voltam a közös óra hatására, amiből csak homályos részleteket láttam és ez nagyon idegesített. Nem értettem, hogy mostanában miért olyan homályosak a látomásaim, de csak akkor, ha valami Bellával kapcsolatosat akarok meglátni. Nem értettem, és nem mertem beszélni erről Jaspernek, mert féltem, hogy aggódna értem. Nem akartam feleslegesen idegesíteni, sem őt, sem Edwardot.

A szünet percei lassan teltek, de egyikük sem tűnt fel a biológia terem irányából és egyre idegesebb lettem. Tudtam, hogy a kibékülés lehetősége egyenlő maga a nullával és nem mertem feleslegesen reménykedni. Féltem a csalódástól.

Aztán megjelent a szemem előtt egy kép… ahogy Edward egy fal tövében ül, és teste megállíthatatlanul remeg. A szívem szinte összefacsarodott a szívszorító látványra, mert olyan esetlennek és megsebzettnek tűnt.

Gyors léptekkel indultam el az irányába, és reméltem, hogy minden rendben van, hogy egyikük sem tett semmi olyat, amit később megbánhatna. Ötletem se volt, hogy min borulhatott ki Edward ennyire, de azt tudtam, hogy szörnyen dühös lesz rám, amiért nem figyelmeztettem, hogy készüljön fel lelkiekben. Bizonyára meglepett volt, vagy talán szenvedett. Én nem ezt akartam. Egyszerűen csak dühös voltam rá, amiért mindennek így kellett történnie, holott tudtam, hogy ő is csak egy szenvedő áldozat. Ezért nem is erőltettem vele a társalgást a Bella középpontú témákban. Hiszen nem szerettem veszekedni. Hogyan is szerethetnék? Szinte mindig alulmaradtam bennük.

- Alice? Hová mész? – kiáltott utánam Jasper. Ő nem érthette, hogy miért indulok el egy teljesen másik irányba, de gondolom, hogy sejtette az okát, mert hamar abbahagyta a kérdezősködést. Nem szóltam semmit, tudtam, hogy szavak nélkül is megért és követ engem.

A suli kihalt részében, ahol pár hete felújító munkálatok folytak találtam rá a fal mellett ülve, a fejét a kezébe temette és a testét valami különös remegés rázta.

Sírt.

Edward létezése hosszú éve alatt rengeteget szenvedett, ezt mindannyian tudtuk, és megpróbáltuk őt támogatni a legnehezebb időkben. Tudtuk, hogy hálás érte és jobban érzi magát tőle, és ez nekünk is jó volt.

De mióta csak ismerem, másodjára láttam sírni, ami elég nagy szónak számított. Először mikor Bella majdnem meghalt a ballett stúdióban és magát okolta szerencsétlenségért, és persze iszonyatosan aggódott a szerelme kritikus állapota miatt.

És most…

Megrendített a látvány és éreztem, ahogy Jasper megdermed mellettem és eltorzul az arca a fájdalomtól. Edward rejtegetett érzéseit láttam az arcán.

- Jasper… menj most el – kértem halkan, mert nem akartam, hogy ő is szenvedjen. Nem bírtam volna elviselni. Némán engedelmeskedett és örültem, hogy bízott bennem annyira, hogy rám bízza Edward támogatását.

Közelebb léptem hozzá, és letérdeltem. A kezemet a vállára tettem és megvártam, amíg felnéz rám. Láttam a szemében az elviselhetetlennek hitt kínt, ami kínozta. Némán átöleltem és ő is engedett felém. Összeölelkezve ültünk a forksi gimi egyik kihalt folyosóján, de ha valaki meglátott minket, azt hihette, hogy ő vigasztal engem és nem fordítva. Idegen ember számára láthatatlan volt a fájdalma, csak én láthattam.

- Mi történt? – kérdeztem halkan. Hosszú percekig nem szólalt meg, csak azután hallottam meg rekedt hangját.

- Ne haragudj, amiért így kiborultam. Nem kellett volna. Csak olyan sok minden történt velem az utóbbi időben, hogy úgy érzem, hogy szétrobbanok. Gyűlölöm magamat, amiért nem vagyok elég erős, és amiért gyakran kiborulok. Meg kell tanulnom a tökéletes önuralmat, minden tekintetben. Ez így nem mehet tovább. Bellát pedig el kell, hogy felejtsem. Örökre.

- Mi történt? – kérdeztem újra.

- Nem láttad?

- Nem.

- Fel sem ismertem – sóhajtotta és a tekintete a távolba meredt. – Nem értettem, hogy miért ül egy idegen Bella helyén, erre kiderül, hogy ő az… igazán figyelmeztethettél volna.

- Sajnálom.

- Hagyd, Alice – legyintett. – Nem számít. Mikor kint voltunk és megláttam cigizni elpattant bennem valami. Dühös lettem, de nem rá haragudtam. Bosszantott, hogy nem hisz nekem, hogy nem képes felfogni, hogy én sem jókedvemből csinálom ezt az egészet. Idegesített a közönye, és zavart, hogy ennyire beteges a külseje. Alice, azt hiszem… elvesztettem Bellát. Nem, máshogy kéne fogalmazzak. Azt hiszem… megöltem Bellát. Megöltem az én Bellámat, és csak valami utánzatot hagytam a helyén.

- Edward, kérlek… ne mond ezt – könyörögtem. – Bella lehet, hogy nem önmaga teljesen, de ugyanaz a lány, akit megismertél, csak nagyon szenved. És nem miattad, hanem érted. Nagy a különbség. Szeret téged, ezt nem tagadhatom le, és nem benned kételkedik. Csak bizonytalan és nem képes elfogadni azt, ami veletek történik. Foggal-körömmel tiltakozik, de szerintem ő maga sem sejti, hogy mit miért tesz. De nem akarná, hogy szenvedj. Kérlek… tovább kell, lépj. Neki is és neked is. Ha durva voltál vele, akkor se bánkódj… talán ez most szükséges volt, hogy észhez térjen és talpra álljon. Hidd el nekem… ismerem őt. És téged is. Tudom, hogy magadat okolod. Tudom, hogy most borzalmasan érzed magad… de nem dőlt össze a világ. Jaj… nem tudom, hogy mivel tudnálak jobb kedvre deríteni – keseredtem el, mert esélyét se láttam, hogy eltüntessem a fájdalmat az arcáról.

- Nem kell, hogy bármit is mondj, nekem az is elég, hogy megpróbáltad. És köszönöm, hogy elküldted Jaspert… nem akartam, hogy átérezze a viharos érzelmeimet. Na… menjünk. Ne szomorkodj miattam – mosolygott rám erőltetetten, de kedvesen. – Azt hiszem, hogy a második órára már nem érünk be, de a harmadikat nem kéne kihagyni.



Miközben némán sétáltunk a többiek gyűrűjében egy kép jelent meg a szemem előtt, amiben Emmett és Rosalie szerepelt. Az utóbbi egy kicsit paprikás hangulatban volt.



„Rosalie dühösen mered Emmettre, vagyis inkább valahova lefelé… Emmett nadrágja gyanúsan dudorodik… Rosalie szemei villannak egyet, majd egy villámgyors mozdulattal Emmett férfiasságába markol, aki erre fájdalmasan felnyög, és gyanúsan összegörnyed.

- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk… - morogja, de a szája szeglete felfele görbül, és rákacsint kedvesére.

- Hogy miért?? Talán, mert ráizgultál Bellára, azért! Én már nem vagyok elég, mi? Vagy talán ő kell neked? – kiabálja feldúltan, és kimegy a folyósóra és megpróbálja faképnél hagyni Emmettet.

- Na de, kicsim! Én csak téged szeretlek – mormolta, majd vad szenvedéllyel lekapta a durcás Rose-t, aki a csóktól egyből megenyhült. – De hova lett Bella? – kérdezi elválva a lány csábító ajkaitól, majd egy erőteljes pofon csattan az arcán és Rose fújtatva megy el mellette, egyedül hagyva a meglepett Emmettet, aki nem értette, hogy mi rosszat mondott.”



Halkan felnevettem, és hálát adtam az égnek, hogy Edward túlságosan el van mélyülve ahhoz, hogy a gondolataimban olvasson. Azt hiszem, hogy nem nagyon díjazná Emmett férfias megnyilvánulását. Sőt… ebben biztos voltam.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem Jasper, mikor csatlakoztam hozzá a tömegben. Felsóhajtottam, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

- Nem, de hiszem, hogy egy nap minden rendben lesz, és boldogok leszünk.

- A remény hal meg utoljára, édesem.

- Tudom, de amíg van remény, ne add fel.



(Edward szemszöge)



Alice támogatása nagyon jól esett, és bár semmi nem változott tőle, én még is jobban éreztem magam egy kicsivel. Jól esett, hogy van egy ilyen nővérem, akire számíthatok.

Az ebédszünet hamar elérkezett, de én nem akartam bemenni. Egyrészt féltem, hogy újra a közönyös arcával találom szembe magamat, és bár tudom, hogy csak álca, akkor is fájt. Másrészt pedig bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam, hogy miképpen adjam elő, hogy szóba álljon velem a kifakadásom után. Még soha nem kiabáltam vele, és szégyelltem, hogy már ezen is túl vagyok. Nem voltam büszke rá.

- Én nem megyek be – torpantam meg, és úgy döntöttem, hogy talán majd valamikor máskor kerítek sort a nagy elnézésre…

- Ne csináld, Edward! – nyaggatott Emmett. – Muszáj jönnöd… Nélküled nem lesz buli…

- Emmett! – csattant fel bosszúsan Rosalie, és láttam rajta, hogy neheztel rá, de nem akartam megtudni, hogy miért. Megoldják ők ezt ketten, mint mindig. Nem ártom bele magam.

- Jó rendben – adtam meg magam, és nem kerülte el a figyelmem, hogy Alice gyanúsan kerüli a tekintetem. – De csak, mert bocsánatot akarok kérni…

- Jellemző – morogta Rosalie halkan.

- Parancsolsz? – kérdeztem egy kicsit bunkó hangon.

- Nem mondtam semmit – felelte gúnyosan, és lezártnak tekintette a társalgást.



Vettem egy mély levegőt, kizártam a fejemből az illatokat és a gondolatokat, majd beléptem az ebédlőbe, ahol a szokásos hangzavar fogadott. Gyorsan körülnéztem, és csalódottan vettem észre, hogy Bella sehol.

- Sajnálom – mondta halkan Alice és elindult az asztalunk felé. Csalódottan követtem. Esélyt se kaptam, hogy enyhítsek a bűnömön…



(Bella szemszöge)



Délután három óra. Nem tudok mit kezdeni magammal, de ha a tükörbe nézek sokkal elégedettebben szemlélem önmagam. Az arcom kevésbé sápadt, és a gyomrom sem liftezik annyira, ugyanis magamba erőltettem egy kis ebédet, ami jót tett a külsőmnek. Nem esett jól, de élveztem az utóhatásait. A másik változás, hogy visszafestettem a hajam. Nem pont ugyanaz az árnyalat, ami volt, de egyelőre ez is megteszi. Melanie festette be, miután megkértem rá. Nem értett egyet a döntésemmel, de tiszteletben tartotta és segített. És ez a lényeg. A régi ruhatáramat és előkotortam a szekrényem mélyéről, és kiválogattam, hogy melyik az a darab, amit a legjobban szerettem. Egy kék felső és egy átlagos farmer mellett döntöttem egy tornacipő társaságában. A hajamat kiengedtem és jó érzés volt, hogy ismét barna volt. Úgy éreztem, hogy legalább egy kicsit visszakaptam önmagamból.

Sminkelni sem sminkeltem, és nem törődtem a sápadtságommal, hiszen régen is fehér voltam, így az nem túl feltűnő.

Mikor hazaértem Melanie és Gavin segített beüzemelni a kocsimat, amiért nagyon hálás voltam és egyből ki is próbáltam, de nem mentem messze. Mégis hiányzott egy kicsit a járgányom, és örülök, hogy újra működik.



Négy óra volt, amikor elvetemült ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Nem bírtam magammal, minden áron bocsánatot akartam kérni Edwardtól. Nem akartam, hogy miattam eméssze magát, és úgy döntöttem, hogy ideje befejeznem az önsajnálatot és erősnek lennem, mert az élet nem állt meg.

- Mel? – mentem ki a nappaliba, miközben magamra kaptam egy vékony kardigánt.

- Azt hiszem, ma nem megyek sehova – sóhajtotta. – Hm, mit szeretnél?

- Ha Charlie előttem hazaérne, amit nem hiszek, de hátha… szóval, szólnál, hogy átmegyek Cullenékhez? Nem maradok sokáig.

- Mi? – rökönyödött meg. – Azt hittem, hogy haragszik rád… és egyébként is, egy vámpírokkal teli házba mész?

- Én inkább attól félek, hogy nem fogadnak szívesen.

Melanie hangosan felnevetett, nekem pedig egy kellemes emlék jutott eszembe, de gyorsan elhessegettem.

- Mikorra érsz haza?

- Nem tudom, de gyors leszek. Bocsánatot kérek Edwardtól, aztán szerintem jövök is. De holnap nincs suli, és nem bírom ki az őszi szünet végéig. Ugye, megérted?

- Persze… de holnap szünet, akkor miért ma mentek suliba? Ennek nem sok értelme…

- Hát nem… Szia…

- Szia! És Bella! – kiáltott még utánam, mire megfordultam. – Vigyázz magadra!

Elmosolyodtam.

- Vigyázok. Szia, Melanie – köszöntem el, majd kiléptem a házból és elindultam a kocsim felé, és szerencsére beindult… Elindultam a Cullen ház felé, de hirtelen valami különös idegesség lett rajtam úrrá. Éreztem, hogy most valami különös dolog fog történni. Nem feltétlenül jó.

Ahogy hajtottam az országúton egyre biztosabban éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyomrom kavargott, a fejem zúgott, de ami a következő pillanatban történt, arra nem voltam felkészülve…

Az út mellett egy tűzpiros ferrari és egy ezüst Volvó parkolt. A kezem némán megszorította a kormányt, de nem álltam meg. A két kocsi között Edward állt… és egy másik nőt tartott a karjaiban, szorosan… ahogyan régen engem ölelt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem álltam meg. Görcsösen nyomtam tövig a gázpedált és halkan elhajtottam a helyszínről. Már nem érdekelt merre, csak el innen. Minél messzebb innen.

Tévedtem. Edward nem szenvedett miattam egy percig sem, talán nem is szeretett. Talán mégis igaz, amit mondott. Csak illatom vonzotta, másra nem voltam jó. Legjobb lesz, ha örökre beletörődök, hogy nem vagyok különleges, és azt sem érdemlem, hogy a tökéletes Edward a szájára vegye a nevem. Ő túl jó hozzám, én pedig senki vagyok. Ez az igazság.

És ezt már ő is tudja. Túllépett rajtam. Elfelejtett. Csak én szenvedek, és ez nem változik meg sose. Már élni sem akarok…

A könnyeim némán folytak még akkor is, amikor elszáguldottam a Cullen ház mellett és céltalanul tartottam valahova előre…

Lélekvihar - A vér szava - 16. fejezet

Döbbenetes valóság 2/2

(Edward szemszöge)

Csendben néztem, ahogy fel kel a nap és mélyet sóhajtottam. A teraszunk lépcsőjén ültem, és az egész éjszakát a szabadban töltöttem és a csillagokat néztem, de nem szánt meg semmilyen szerencse az eget kémlelve, mert a felhők folyton el takarták előlem a szépséges eget. Tudtam, hogy mi fog rám várni, egy megszokott Bella, aki valószínűleg egy másik férfi oldalán lép be majd a suli kapuján. Elzártam magamban a képességemet, ami nem volt könnyű, de sikerült. Nem akartam hallani mások hangját a fejemben, a sajátom pont elég volt nekem.
- Indulhatunk? – jelent meg az ajtóban Emmett vigyorgó arca és láttam, hogy várja a sulit, mint valami stréber kiscserkész. Csak mi tudtuk, hogy nem a tanulást várja, hanem látni akarja Bella esetlenkedését, esetleg csúnyán rá akar nézni a pasijára, na meg nevetni Rosalie bosszankodásán. Ez volt Emmett, már meg sem lepett.
- Persze – morogtam kedvetlenül és a Volvóm felé indultam. Még egyszer felnéztem az égre és már szinte beletörődtem az általam elképzelt fájdalmas jövőre. Nem is sejtettem, hogy a valóság sokkal rosszabb.

(Bella szemszöge)

A hétfő reggeleket mindig is nagyon utáltam, de a mai talán túltett bennem mindenen. A rémálom újfent a hatalmában tartotta az éjszakámat és megint a mosdóban a vécé fölé görnyedve kezdtem a napot reggeli nélkül. A mérlegre rá sem mertem állni, féltem tudatosulni azzal, hogy mennyit fogyhattam a rengeteg depresszió miatt. Nem akartam szembe nézni a valósággal. Charlie szokatlanul vidáman kezdte a napot, amit nem tudtam mire vélni, de nem árulta el a boldogsága okát. Azt mondta meglepetés és én ráhagytam. Majd elmondja, ha akarja. Az első balszerencse mindjárt kora reggel pár perccel az indulásom után jelentkezett. A kocsim nem indult el. Hiába próbáltam beindítani szépszóval, nem sikerült. Elkeseredetten szálltam ki és elkönyveltem magamban, hogy ez is azt sugallja, hogy ma fel se kéne kelljek.
A zsebemben kutakodtam éppen a telefonom után – mert senki nem volt itthon, bár Melanie ki tudja merre járt – és taxit kellett hívnom, hogy bejussak a suliba. Bosszankodva hallottam, hogy a mobilom pittyeg egyet és elsötétül. Lemerült.
- A francba – morogtam kétségbeesve és éppen indultam volna vissza a házba, amikor egy hangos motor hang ütötte meg a fülem és a hang irányába fordultam. Egy vigyorgó Gavinnel néztem farkasszemet.
- Bella! Hát te? Mel itthon van? Nem mondtam neki, hogy jövök, de gondoltam meglepetésnek szánom.
- Melanie nincs itthon, kora reggel elment. Nem tudom, hogy hova. Én pedig suliba indultam volna, neked nem kéne? Vagy már végeztél?
- Tavaly voltam végzős, de halasztok egy évet az egyetem előtt. Suliba? És mi a baj? Nem indul a kocsi?
- Ühüm – motyogtam lehajtott fejjel, és felfedeztem, ahogy két hangya egymás hátára mászva cipelik az élelmet…
- Elvigyelek? – mosolygott rám kedvesen. – Melanie-ért ezek szerint feleslegesen jöttem, de téged elviszlek a sulihoz ha gondolod. A Forksi gimi, igaz? Az első évemet ott töltöttem, tudom, hogy hol van…
- Megtennéd? – néztem fel hálásan és a motorjához léptem, majd Gavin a fejemre helyezte a bukósisakot, hogy ne essen bajom esetleges baleset esetén. – Nagyon köszönöm – motyogtam, de szerintem, nem hallotta meg. Rátaposott a gázpedálra és elindultunk szélsebesen, de nem olyan őrült tempóban, mint Mirko vagy akár én szombaton. Gavin óvatosan vezetett és most jutott eszembe, hogy meg sem győződtem róla, hogy bármelyiküknek van e jogsija vagy sem… Most már mindegy is.
Az úton végig behunytam a szemem és próbáltam nem törődni a gyomromban lévő kavargással és a szédülésemmel. Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre megálltunk és én felsóhajtottam.
Az iskolaudvar üres volt. Szuper. Elkéstem. Már csak ez hiányzott.
- Ennyire rossz volt? – nevetett Gavin az arcomat látva, de segített levenni a sisakot a fejemről.
- Köszönöm, hogy elhoztál – háláltam meg kábán és a fejemre húztam a kapucnit és a szekrényem mélyéről előkotort napszemüveget.
- Ezek minek? – kérdezte értetlenül. – Ki elől rejted magad? Napszemüveg október végén? Tényleg, holnap nincsen suli a halottak napja miatt, ráérsz? Melt már megkérdeztem, ő is jön.
- Még nem tudom – feleltem, de biztos voltam benne, hogy nem megyek. Örülök, ha túlélem ezt a napot. – Most mennem kell, már így is elkéstem – mutattam az épület felé és még egyszer megköszöntem és elindultam a bejárat felé. Méterekkel később torpantam csak meg, mikor észrevettem egy ezüst Volvót a parkoló túlsó felén. Megdermedtem.
Mozdulatlanul hallottam, ahogy Gavin motorja elszáguld nagy port hagyva maga után, majd remegő léptekkel haladtam tovább. Most már biztos voltam benne, hogy nem élem túl ezt a napot. Az eddigiek is ezt bizonyítják…
Csak akkor néztem meg, hogy mi az a dudor, ami eddig nem tűnt fel a pulcsimban. Egy doboz cigi, és egy üzenet: „Látom, hogy ideges vagy. Ez kis mennyiségben segít, de ne vidd túlzásba! Légy jó, kiscsajszi! Gavin.”
Elmosolyodtam és kinyitottam a suli ajtaját, ahol egy mérges portás fogadott, de engem nem zavart. Mert megtaláltam a módját, hogy hogyan éljem túl a napot. Talán a cigi, bármennyire is utálom, lenyugtat. Ha hihetek másoknak, akkor ez igaz és jól esett Gavin figyelmessége. Már csak Edward jelenlétét kell túlélnem, ami még most sem tűnt könnyűnek. Mégis valami különös izgalmat éreztem, hogy láthatom… Nincs mese, nem vagyok normális…

Miután a portás utamra engedett néztem csak az órára és felmértem, hogy csak tízpercet késtem, ami nem is volt olyan eget rengető bűn, de amikor az órarendemre néztem és megpillantottam rajta a biológiát, akkor azt gondoltam, hogy bárcsak késtem volna többet. Még nem voltam erre felkészülve.
Remegő léptekkel álltam meg a biológia terem ajtaja előtt és lassan a kilincsre tettem a kezem, majd liftező gyomorral és lehajtott fejjel léptem be a terembe, ahol Mr. Banner döbbenten fogadott. Nem feltételezte rólam, hogy elkések…
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – mondta dorgálva és lehajtott fejjel botorkáltam a helyemre, de nem mertem fel nézni arra az arcra, amelyik minden álmomban engem kísértett, és akinek az arcára, a csókjaira annyira vágytam. Nem mertem se megszólalni, se felnézni, a lábaim remegtek és rosszullét kerülgetett.
Aztán erőt vettem magamon és felnéztem. De ő még csak nem is nézett felém, hanem a tanárt figyelte látszólag érdeklődve, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy mellette ülök. Hát ez is megtörtént. Elfelejtett. Hogy is gondolhattam volna mást? Ki vagyok én ahhoz, hogy egy olyan tiszta lény megőrizzen az emlékeiben, mint Edward? Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában! – szólt rám hirtelen Mr. Banner és hirtelen éreztem, hogy valami megváltozik. Éreztem a hitetlenkedő tekintetet magamon, ami mintha Edward felől érkezett volna…

(Edward szemszöge)

Becsengetéskor feszülten foglaltam el a helyem a biológia teremben, és nem törődtem a felém áradó ellenséges gondolatokkal. Láttam Mike Newton ellenséges arcát, és másokén is hasonló érzelmeket véltem felfedezni. Megrántottam a vállamat és helyet foglaltam a szokásos helyemen, amin mindig is Bellával osztoztam. A kezemmel az asztalon doboltan, de Bella nem volt sehol, csak a tanár érkezett meg. Nem értettem. Talán beteg? Miért nem néztem egy kicsit Alice gondolatai közé? Most tudnám, hogy miről van szó… mert így semmit sem értek. Remélem, hogy semmi baja nem történt, mert azt nem élném túl. Még ha soha többé nem ölelhetem át, akkor is csak úgy tudok létezni, hogy tudom, hogy ő létezik. Mert nélküle szürke a világ, amiben élek, vagyis amiben létezem. Ez nem élet.
Az óra végtelenül lassan telt és én szüntelen aggódtam és ideges voltam. Nem elég, hogy féltem a találkozástól, de még csak fel sem tűnik? Ekkor nyílt ki az ajtó és egy csont sovány lány lépett be a terembe lehajtott fejjel. Arcát nem láttam a kapucni és a napszemüveg takarásában, de a különleges illat egyből megcsapott, ahogy belépett a terembe. Nem volt különösebben édes, mint Bella illata, de hasonlított rá… csak volt benne valami különös zamat, ami teljesen megváltoztatta az egész illatanyagát, ettől nem volt olyan kellemes. De nem bántam, mert így legalább nem érzek késztetést arra, hogy megöljem.
Csak miután megszemléltem a lányt, lett rajtam úrrá a csalódottság, hiszen nem Bella volt az. Hol lehet? Mi van vele?
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – szólalt meg Mr. Banner dorgáló, de nem neheztelő hangsúllyal és a mellettem lévő üres helyre mutatott. Bella helyére. Düh hatalmasodott bennem, de fékeztem magam. Nem rendezhettem jelenetet, a bizonyára új lány, nem tehetett semmiről. De hol van Bella? Leadta a biológiát? Vagy? Nem, baja nem történhetett, az nem lehet. Azt nem élném túl.
Csak akkor döbbentem rá, hogy ezt a lányt láttam már, mikor kivillant egy vörös tincs a kapucnija alól. Akkor jöttem rá, hogy ugyanezt a lányt láttam szombat délután az országúton motorozni. Akkor leginkább a kurva kifejezést használtam volna a megjelenése láttán, de egyből feltűnt, hogy erről nem lehet szó. Hiszen egy nyílt erkölcsű lány nem bújna el a ruhák takarásában, ami csak arra utalhat, hogy gondjai vannak, méghozzá a súlyát látva, komoly gondjai. Nem akartam beleártani magam mások életébe, így nem is foglalkoztam vele. Direkt a tanárra néztem, hogy ne hogy azt higgye, hogy… Mit is? Mindegy.
Éreztem a tekintetét magamon, de nem foglalkoztatott különösebben, csak valami különös bizsergést éreztem, amit nem tudtam mire vélni. De nem érdekelt, csak az, hogy hol van most Bella és mit csinál… a következő pillanatban mintegy válaszként csattant fel most már dühös hangon Mr. Banner hangja.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában!

Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak és hitetlenkedve fordultam a lány felé, akit a tanár Bellának vélt azonosítani. Biztosan rosszul hallottam, annyit jár az eszem rajta, hogy rosszul hallottam. Nem lehet más oka, nem. Mert ő nem Bella! Azt azért észrevettem volna, már ne haragudjon… És különben is Bellának barna haja van és nem vörös, na meg nem utolsó sorban ő nem ülne motorra és nem tenne fel kurvás sminket. Na meg nem is ilyen sovány és a ruhái stílusa sem egyezik. Az illata sem!
De a gondolatok megakadtak bennem a következő pillanatban, ugyanis a mellettem ülő lány engedelmesen remegő kezekkel és szapora szívdobogással levette először a csuklyát, majd a napszemüveget. Éreztem, szinte hallottam a lelkében dúló feszültséget. És akkor legnagyobb döbbenetemre Bella ismerős vonásait pillantottam meg, korántsem ismerős változatban. Pedig ő volt, efelől már nem maradt kétségem, de a döbbenet minden érzést megfagyasztott bennem, és csak néztem, néztem… de nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Mert hogy attól még, hogy szemmel láthatólag ő volt, az is világos volt, hogy ez nem lehet Ő! Jó ez… értelmetlen agymenés, de talán érthető valamennyire. Vagy annyira érthetetlen, mint ez az egész helyzet?
- Elnézést, tanár úr – hallottam a halk hangot, ami az Ő ajkaiból származott, amik vöröses színben pompáztak tökéletes egyensúlyt alkotva a hajszínével. És csak mikor az arcát vettem szemügyre pillantottam meg egy apró kis könnycseppet a szeme szegletében, ami olyan lassúsággal folyt végig a gyönyörű szép arcon, mintha azt várná, hogy megérintsem és letöröljem onnan a bánatot. Kétségkívül ez volt minden vágyam, de persze ez tökéletes olyan dolog volt, amit nem tehettem meg.
Nem tudtam magamhoz térni, az óra hátralévő részében őt néztem, mert a tekintetem nem tudtam levenni róla. Megérezhette a tekintetem, mert egyre inkább fészkelődött és akarattal is távol tartotta a tekintetét tőlem. Mindketten tudtuk, hogyha az bekövetkezik, hogy szembenézzük egymással, annak érdekes következményei lehetnek, mert nem bírnám elviselni, ha fájdalommal nézne rám.
Nem felejtett el – villant meg bennem a felismerés, de nem hozott boldogságot számomra. Sőt… csak rosszabb lett, mert rádöbbentem, hogy mit tettem vele. Ez már nem Bella volt, csak egy árny.
Megszólalt a csengő, pár pillanatig egyikünk sem mozdult, majd remegve kezdte bepakolna a könyvét és a füzetét a táskájába és én aggódva figyeltem esetlen mozdulatait, majd felpattant és elindult kifelé, úgy… hogy rám sem nézett.
- Bella! – szóltam utána, Mike ellenszenvesen nézett rám, mert hozzámertem szólni Bellához.
Ő megtorpant, de nem fordult meg. Hallottam a szívének ritmikátlan dobolását és magam előtt láttam a régen látott vonásokat…
- Mi történt veled? – nyögtem ki végül, mert nem jutott jobb eszembe. Szánalmasan hangzott, hiszen tudtam, hogy mindenről én tehetek. De egyszerűn a kétségek és az aggodalom minden értelmes dolgot kiszorított a fejemből.
- Semmi – csattant fel és sebes léptekkel eltűnt az ajtó mögött.
- Én a helyedben békén hagynám Cullen – szólalt meg Mike karba tett kézzel.
- Mert ha nem? – kérdeztem mérgesen. Pont ő oktatna ki engem? PONT Ő??
- Megbánod. Nem hagyom, hogy még jobban tönkre tedd Bellát, erről én kezeskedem. Megértetted?
Megvetően felhorkantottam, de legbelül fellángolt bennem valami a szavaira. „Még jobban tönkre tedd”. Ez visszhangzott bennem szüntelen, pedig ezt én is jól tudtam. Miattam van minden.
- Most megijedtem, Newton. De ne aggódj, előbb ölöm meg magam, minthogy szándékosan és rosszakarattal fájdalmat okozzak neki! – csattantam fel, mire most ő horkantott fel villámló szemekkel.
- Akkor halott vagy, Cullen! – na ne mondja… - Mert már rég megszegted a szavad! – mondta, majd otthagyott és egyedül maradtam az üres teremben. Igaza volt, de még mennyire… Bárcsak ténylegesen halottnak lennék, és nem csak elméletben…

Hangtalanul léptem ki a folyosóra és kedvem támadt egy kis friss levegőt szívni, és semmi kedvem nem volt a következő órámhoz. A többiek már biztosan aggódtak miattam, de nem érdekelt most. Alice úgyis lát mindent, lesz is vele elszámolni valóm, amiért nem beszélt nekem az „új Belláról”. Akkor láttam meg azt a jelenséget, amit eddig lehetetlennek hittem. Mert eddig azt hittem, hogy ez nem történhet meg, de úgy látszik, hogy már semmin sem kéne meglepődnöm Bellával kapcsolatban. Messze nem érzékeltem senkit a közelben, csak ő ült a hideg lépcsőn és… cigizett. Ez nem lehet a valóság…
- BELLA? – kiáltottam döbbenten, mert nem bírtam megálljt parancsolni a hangomnak és a testemnek, ez most nem ment.
Ijedten nézett fel, de amint meglátta, hogy én vagyok megmerevedett, és ha lehet, még fehérebb lett. Most láttam csak igazán az arcát. Sápadt, nyúzott, beesett arc, kialvatlan, vörös szemek, amikben könny csillogott, és amik engem néztek. Gondosan felkent smink, ami megpróbálta takarni az arc egészségtelen állapotát. A ruhái teljesen ismeretlenek voltak számomra. Testhez álló, szexi viselet egy bő pulcsival. A felsője simulásával szinte láttam a bordákat, de ez szerencsére csak az éles látásomnak volt köszönhető. Emberszemmel nem szembeszökő. De engem letaglózott a látvány. Nem mintha így nem lett volna szép, ha leszámítom, hogy mennyire betegen néz ki… Csak ő annyira nem Bellás volt, hogy az már fájt. Szemmel láthatólag neki nem.
- Mit csinálsz? – gurultam dühbe, főleg mert eszembe jutott a szombati jelenet. Te jó ég, nem képzelődtem! Ő tényleg Bella volt. Mérges lettem, nem is inkább rá, mint inkább magamra.
- Cigizem, kérsz te is? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
- Nagyon vicces – morogtam és egyre inkább irritált a viselkedése. Ennyire félreismertem volna? Ez nem az én Bellám volt! Jó oké… szakítottunk, de attól még szerettem. Hiába volt tiltott érzés ez számomra, én őszinte szerelemmel szerettem.
- Még egyszer kérdezem, mit csinálsz? Cigi? Motor? Ez a kinézet? Mi a fészkes fene ütött beléd? – csattantam fel cseppet sem kedvesen, de képtelen voltam barátságosabb hangot megütni. Fájtak neki a szavaim. És nekem is.
- Csaknem érdekel? – kérdezte közönyösen.
- Miért ne érdekelne?
- Talán, mert nem kellettem neked, azért! – csattant fel hangosan. – Talán mert miattad akartam megváltozni! Talán mert… fáj az, hogy nem voltam elég jó és változtatni akartam!
- Miről beszélsz? – értetlenkedtem. – A szakításunkhoz ennek semmi köze nem volt! Ezt te is tudod!
- Na persze, mert rokonok vagyunk, mi? Hihető – köpte mérgesen a szavakat.
- Te… nem hitted el?? – kiabáltam döbbent méreggel a hangomban és éreztem, ahogy a dük elönti a testem minden porcikáját. Már nem figyeltem a szavaimra, a méreg irányított. A válasza pedig még jobban felhergelt.
- Nem – közölte hidegen, és közönyösen, mintha őt nem is izgatná. Engem pedig marhára izgatott! Pokolian fájt…
- NEM? Tudod mit? Akkor végre hallhatod azt, amire ennyire vágysz! Szó sincs semmiféle rokoni kapcsolatról! Soha nem szerettelek, csak a véred aromája csábított és élvezetes kihívás voltál számomra, egyfajta kísérlet! Mert hogy jönnél te a magasságos Edward Cullenhez, nem igaz? – csöpögtem gúnyos fennhangon, de egy mondatom se volt őszinte. Túllőttem a célon, éreztem, de nem tudtam megállni. A fájdalom elemi erővel tört fel belőlem és méregben távozott a szervezetemből. Hogy van ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a szavamat, a szerelmemet? – Nem vagy méltó hozzám, nem kellesz nekem. Ez van, nem igaz? Te is így gondolod… Hát gratulálhatsz magadnak, de… ahh… hagyjuk – ordítottam és sebes léptekkel tűntem el az épület irányában. Nem néztem hátra, a testem remegett, a levegő, amire nem volt szükségem, bent rekedt a tüdőmben és borzalmasan éreztem magam. De ezt akarta hallani, megadtam neki. Addig úgyse nyugszik meg…
- Ha tudnád, mennyire szeretlek – suttogtam magam elé a csendben és megremegtem.

(Bella szemszöge)

Néztem, ahogy eltűnik az épületben, de nem tudtam megszólalni. Nem mondtam neki, hogy álljon meg és bocsásson meg, amiért kételkedtem benne. Pedig ezt kellett volna tennem. Teljesen logikátlan vagyok, de tényleg. Most, hogy végre bevallotta, hogy hazudott, elhittem, hogy igazat mondott. De eddig még volt remény arra, hogy együtt legyek Vele, már nem. Pontosan ezért nem bírtam elfogadni a valós tényeket. Ezek a durva szavak kellettek ahhoz, hogy felnyíljon a szemem közel egy hónap szenvedés után.
Tudtam, hogy ez a tudat, hogy ő tényleg az ősöm (nem mellesleg, nem én voltam az első szerelme, hanem a szépanyám) az őrületbe fog kergetni. De talán a lelkem mélyén éreztem ezt, valahol legbelül nyugodt voltam. Vagy már semmi nem érdekelt. Elindultam a lánymosdó irányába, hogy rendbe szedjem magam. Monoton léptekkel lépkedtem és kezdtem hallani a zsibongó tömeg zajait, és biztos voltam benne, hogy a második órámon már nem fogok részt venni, mert kicsengettek. Mindegy, majd azt mondom, hogy rosszul lettem és a lányvécében töltöttem a tornaórát. Remélem, hogy senki nem látott meg. De ha igen, miért érdekel? Vannak komolyabb gondjaim is, mint hogy egy-két pletyka középpontjába kerülök-e, vagy sem.
A mosdó nem volt üres, de nem foglalkoztam vele. A tükörhöz léptem és megigazítottam a sminkemet. A látvány már kevésbé hasonlított egy hullasápadt lányra, de még mindig borzalmasnak találtam magamat.
- Bella? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül, és megpördültem, mert ismertem a tulajdonosát. Csilingelt. A mosdó ajtaja nyitva volt és egy szépséges szőke lány és egy medveszerű izmos férfi nézett rám döbbenten. Az utóbbi gondolom kísérő volt.
Rosalie semmit sem változott, már el is felejtettem, hogy milyen szürke kisegér vagyok a lenyűgöző szépsége mellett. Ezért se értettem sose, hogy annak idején, mikor Rosalie Edward párja szeretett volna lenni, akkor Edward miért utasította vissza. Én olyan szép soha sem leszek.
Emmett sem változott, ugyanaz a vidámság és bolondosság áradt maciszerű alakjából. Ő is nagyon jóképű volt, ők ketten talán a tökéletes páros lehetnének, ha lenne ilyen verseny. Az arca viszont meglepett. Megkövülten nézett, egyenesen engem. Láttam a szemeiben a néma döbbenetet, de mintha valami különös elismerő fény is csillogott volna benne. Döbbenten jöttem csak rá, hogy a tekintetével valószínűleg engem vetkőztet, holott nem voltam vetélytársa Rosalie-nak, közel sem.
Lesütöttem a szememet. Tudtam, hogy mi következik. Rosalie hamarosan észreveszi, hogy új, szerintem botrányos külsőm, elnyerte Emmett tetszését. És akkor… robban a bomba, és nem fog törődni azzal, hogy őt mennyire megleptem.
Sápadt arccal nyúltam a táskám után és Emmett mellett kislisszoltam az ajtón és gyors léptekkel elindultam az ellenkező irányba. Hallottam, hogy Emmett utánam fütyül, majd egy csattanás… néhány másodperc… Emmett hangosan felnyög… Rosalie idegesen fújtat…
- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk…

Zihálva érkeztem meg az angol órámra, és remegve foglaltam helyet Angela mellett, aki furcsán méregetett, de a szemében együttérzés villant meg egy pillanatra. Szánalmasnak éreztem magam nagyon. Meglepett Emmett reakciója, és Edward megrökönyödött tekintete is élénken élt még az emlékeimben. A szavai fájtak, de mind jogosan csapódtak a fejemhez.

Most döbbentem csak rá, hogy mennyi őrültséget tettem ezalatt a röpke egy hónap alatt, és hogy mennyire megváltoztam. Ez már nem én voltam, hanem egy ribanc külsejű csontsovány idegen. Alig ismertem magamra. Edward szavai ráébresztettek az igazság döbbenetes valójára és súlyára. Fáj belegondolnom, hogy neki mennyire nehéz lehet ez az egész helyzet, és még én is rátettem egy lapáttal. Mintha belerúgtam volna egy földön fekvőbe, ami persze az ő esetében lehetetlen, de csak átvitt értelemben gondolom. Csak most peregtek le igazán a szemem előtt azok a csodás percek, amiket együtt töltöttünk. Hogyan is kérdőjelezhettem meg azt a tiszta szerelmet, ami mindig is a tekintetében égett? Márpedig ezt tettem elég undorító módon. De talán még most is miattam aggódik, és magát marcangolja. Talán már meg is bánta kegyetlen szavait. Nem lepődnék meg rajta, hiszen az önsajnálat nem tartozik a fő jellemtulajdonságai közé. Nem. És ez a legborzalmasabb, hogy most már tudom, hogy szenved. Miattam.
- Minden rendben? – hallottam hirtelen Angela aggodalmas kérdését, és most vettem csak észre, hogy kezeim görcsösen markolják az asztallapot, a tekintetem a távolba mered, és a tanár már egy ideje magyaráz a katedra előtt.
- Pe-persze – hebegtem feleszmélve, és óvatosan elmosolyodtam. Jól esett a törődése, és a régi szép időket ébresztette bennem, amikor még minden rendben volt. Angela boldogan viszonozta baráti megnyilvánulásomat, és nem kezdett el faggatózni, hiszen világosan látta, hogy a Cullenek visszatérése zaklatott fel, és hogy semmit nem tehet értem. Ahogy senki sem.
A változásokat nagyon nehéz megakadályozni, hiszen minden percben a színfalak mögött lapulnak és lesben állva csapnak le rád. Neked el kell őket fogadnod, még ha úgy érzed, hogy nem is állsz rájuk készen. Hogy miért? Mert az élet maga a változás. Rengeteg apró folyamat eredménye. Nem lehet úgy élni, hogy közben nem változik semmi. A folytonosság unalmas. A változásokat el kell tűrni, mert része az életednek. Egyedül a halál állandó, semmi más.

Lélekvihar - A vér szava - 15. fejezet

Döbbenetes valóság 2/1

(Edward szemszöge)

Megráztam a fejem, és megálltam egy percre, mert nem akartam balesetet okozni azzal, hogy kábán száguldozom, még ha nekem nem is lehet bajom. Bárcsak lenne… Minden megoldódhatna…

Kezdek megőrülni, talán végleg el kellett volna költöznünk Forksból. Már mindenhol Bellát látom magam előtt. Borzalmasan hiányzik, és nem tudom, hogy hogyan leszek képes elviselni azt, hogy ő már továbblépett. Mert ebben biztos voltam. Gyönyörű és kedves, minden férfi ilyen nőt szeretne maga mellett tudni, most biztosan le se lehet vakarni róla a férfiakat. Akárcsak, mikor először megláttam a menzán. Már akkor éreztem, hogy ő az, de akkor még nem éreztem az illatot, mely oly hatalmas csábítás volt számomra. Akkor még azt hittem, hogy lehet kettőnknek jövője. Álmomban sem gondoltam, hogy a sors ilyen radikális eszközzel áll közénk. A vér szava. Ez áll közöttünk, semmi más. Mégis mindenbe beleszól, mindent tökretesz…

És most… Ahogy haladtam az országúton Forks felé megpillantottam egy vörös hajú lányt, aki annyira hasonlított rá… És ugyanazokat a csokoládébarna szemeket láttam magam előtt, amik egykor szerelemmel néztek rám. De mégsem ő volt. Hogy is lett volna ő, egy motor hátán vörös hajjal, kurvás sminkkel? Bella soha nem nézne ki így… ó, de bárcsak láthatnám…



A házunk semmit sem változott, mintha tegnap láttam volna utoljára. Nekem évtizedeknek tűnt a Bella nélkül eltöltött idő, és az, hogy azóta semmit nem hallottam róla. Alice gondosan rejtegeti előlem a hozzá kapcsoló látomásait és gondolatait, így biztos vagyok benne, hogy túllépett azokon az érzelmeken, amiket irántam érzett. És ez így van jól. Ennek így kell lennie, még ha fáj is…



Némán, lehajtott fejjel léptem be a házba és rá se néztem a többiekre, akik mind engem néztek vasvillaszemekkel. Ők tudtak valamit, amit én nem. Gondolatolvasó voltam, de mégsem tettem erőfeszítést, hogy kiderítsem. Nem akartam, hogy még jobban fájjon.

- Edward! – szólt utánam Alice halkan, mikor a lépcsőnél jártam. Nagyot sóhajtva fordultam vissza, de igyekeztem elterelni a figyelmemet az érkező gondolathullámok felől.

- Igen? – kérdeztem halkan és rekedten. Nem néztem a szemébe, nem tudtam.

- Elmentem Bellához – felelte, és én felkaptam a fejem. A szemeiben haragot láttam. Nem! Nem akarom hallani a gondolatait!

- És? – nyögtem ki fagyos fájdalommal.

- Nem volt otthon – felelte, és szavai úgy hatottak rám, mintha egy tőrt szúrt volna belém. Igen, ezt akartam, de fájt, hogy Bella elfelejtett. Pedig ez így van jól, hiszen rokonok vagyunk. A szépapja vagyok. Vagy a dédapja? Ki tudja már azt, nem az a lényeg… Brr… undorító.

- Értem – feleltem és nehéz léptekkel indultam a szobám felé, majd a zongora elé telepedtem, és játszani kezdtem az Ő altatóját. A meseszép dallamok szinte életre keltek a kezem alatt és magam előtt láttam a szépséges arcot, amelyek még mindig ugyanúgy megbabonáztak. De nem szerethetem. Nem, nem és nem. Erősnek kell lennem. Megint. Megérdemlem, én tehetek róla. Viseljem hát következményeit…


(Alice szemszöge)


Még csak végig sem hallgatott. Már nem bírtam titkolni előle a tényeket, és féltem, hogy hétfőn majd minden a nyakába zuhan, és nem fogja elbírni a terhet.

- Alice, ne emészd magad – szólalt meg Jasper mellettem. Bólintottam, hogy befejezem. Szemmel láthatólag megnyugodott.

- Alice, mi volt Charlie-nál? – kérdezte Esme halkan. Még Rosalie is felkapta a fejét erre a mondatra, és befejezte Emmett ajkainak a csókolgatását.

- Mesélj húgi – kacsintott rám Emmett vigyorogva. Hogy tud mindenen nevetni?

- Nem sok mindent mondhatok, Charlie nagyon megörült, mikor meglátott, és elmondtam neki, hogy csak elutaztunk egy hosszabb nyaralásra. Döbbenetet tetettem, mikor mondta, hogy mindenki azt hitte, hogy elköltöztünk, pedig mi egy szóval sem mondtunk ilyet. Megkérdeztem, hogy hogy van Bella.

- És? – csattant fel Rosalie, mire mindenki ránézett. – Most mi van?

- Semmi – mosolyogtam és folytattam. – Nem válaszolt és Edwardról kérdezett, hogy ő is marad-e. Nem tetszett neki, mikor mondtam, hogy természetesen. Bellát nem engedte szóba hozni.

- Ennyi? – kérdezte csalódottan Emmett.

- Igen.

- És hol van most Bella? – kérdezte Carlisle aggódva.

- Ül egy tábortűz mellett néhány másik vidám emberrel és bámul ki a fejéből. A többit meglátjátok hétfőn… Emmett, neked tetszeni fog – mondtam szomorúan és felálltam. – Holnap meglátogatom Bellát…



- Jó reggelt, Charlie – mosolyogtam, mikor másnap délelőtt ajtót nyitott nekem. Az arca bosszús volt, de szemmel láthatólag örült nekem. Nem csoda, hisz mindig is kedvelt. – Bellához jöttem.

- Jó reggelt, Alice – köszönt kedvetlenül és beljebb invitált. – Bells a szobájában van, de ma még nem láttam. Szóljak neki?

- Nem kell, köszönöm. Benéznénk hozzá magam, ha lehetséges…

- Persze, tudod, merre van?

- Természetesen – feleltem mosolyogva és elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz érve, bekopogtam, de válasz nem érkezett, így halkan benyitottam.

A látványra nem voltam felkészülve. A szoba sötét, rendezetlen és barátságtalan hatást keltett, és olyan drákói rend uralkodott benne, hogy megborzongtam. Személytelen volt, mintha nem is egy élő ember lakná. Az ágyon egy összegömbölyödött girhesen sovány alak feküdt a párnájába kapaszkodva. A takaró a lábára tekeredve hevert mellette, gyűrötten és megviselten.

- Halkan leültem az ágya szélére és őt figyeltem. A legjobb barátnőmet, akire szinte rá se ismertem. Vörös haja kócosan állt össze-vissza, bőre fehérsége a sajátommal vetekedett. Még az illata is más volt… volt benne valami idegen zamat, aminek eddig nem volt nyoma. Hallottam már arról, hogy bizonyos megrázkódtatások után megváltozik az emberek illata és kisugárzása, de még sohasem tapasztaltam. Mintha nem is ő lett volna… pedig ő volt. Sajnos. Néztem, ahogy lassan megérzi a jelenlétem és a szemei ijedten felpattanak…



- Alice? Tényleg te vagy? – motyogta percekkel később, miután kinyitotta a szemeit, és biztosította magát arról, hogy tényleg engem lát és nem egy álomkép vagyok. Fáradtan dörzsölte meg a kezével a szemeit, és hitetlenkedve meredt rám. Lesütöttem a szemem.

- Igen, én – feleltem szomorúan, de nem néztem továbbra sem a szemébe. Féltem, hogy engem hibáztatna. – Sajnálok mindent…

- Láttál mindent igaz? – kérdezte csendesen és felült. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában és úgy nézett rám. – Ő… ő… is visszajött igaz?

- Most ne beszéljünk róla, nem azért jöttem – kerültem el a kérdését, pedig tudtam, hogy semmi más nem érdekli. Én sem viselkednék másképp, de meg kell értenie, hogy ő és Edward nem lehetnek többet együtt. Igazságtalannak tartottam, de nekem is el kellett fogadnom, ahogy nekik is. Nem lehetnek egymáséi.

- Hát?

- Miért csinálod ezt Bella? Tönkreteszed magad… - kezdtem bele, de tökéletesen csilingelő hangom megcsuklott.

- Mert fáj… nem tudom. Nem direkt… össze vagyok zavarodva…

- Tudom, Bella. Tudom, de… a tegnap is! Megőrültél? – fakadtam ki, majd megöleltem, és hagytam, hogy a vállamon zokogjon. Én pedig csendesen vigasztaltam sablon mondatokkal, amiket még én magam sem hittem el, de őt megnyugtatta egy kicsit. Még ha nem is hitt nekem… De legalább itt voltam, és mellette álltam. Úgy ahogy a legeleje óta kellett volna. Akkor nem szabadult volna el ennyire a pokol.

(Bella szemszöge)

A vasárnapot jórészt Alice társaságában töltöttem, ami nagyon sokat segített rajtam. A borzalmas szombat emléke még élénken élt bennem az őrületem minden pillanatával együtt. A legerősebb érzés bennem a szégyen volt, a viselkedésem miatt. Nem tudtam ki igazodni magamon, de elvártam, hogy másoknak sikerüljön. Ami persze lehetetlen volt.

Charlie viszont Alice felbukkanása után elkezdett reménykedni, hogy jobb hangulatban leszek a barátnőm társaságától, és titkon ő is érezte, hogy Melanie nincs rám éppenséggel jó hatással. Ő persze nem tehetett erről. Más nevelést kapott és más körülmények között nőtt fel, mint én. És szerintem az volt a normális, amit ő csinált, és nem, amit én. De ezt nem szívesen mondtam volna az apám szemébe, aki egyre inkább neheztelte Mel viselkedését. De persze soha nem mondta volna meg neki a véleményét, mert nem akarta kidobni a házából az unokahúgát. Az ő becsülete ezt nem engedte meg.

De még nem tudott a motorozásról… Ez a szerencsém… szerencsénk. Mert ha megtudja elszabadul a pokol, ebben biztos voltam. Egy bizonyos részem meg is értette, csak a másik felem lázadt.

Mikor este a tükörbe néztem jöttem csak rá, hogy mennyire megváltoztam. Alice is máshogy viselkedett velem, mint régebben. Nem volt olyan nyitott és vidám, inkább óvatos, mint aki nem tudja, hogy mire számítson. Pedig ő látta a jövőt és nem voltam beszámíthatatlan őrült, akitől félni kell. Ő mégis más volt. A szemembe egyszer sem nézett, pedig akkor biztosan tudtam volna, hogy a barátnőm mindenben mellettem áll, de a nap végére egyre inkább elbizonytalanodtam.

Az Alice megjelenése okozta izgalom hamar elveszett bennem és átadta a helyét valami másnak, valami újnak, amit nem ismertem még magamon. Legfőképp buta voltam, mert az eszembe se jutott, hogy hogyha ő itt van, akkor a többiek is itt vannak, ami annyit jelent, hogy holnap ott lesz Edward a suliban.

Ezt nem hoztam szóba Alice előtt, mert nem volt hajlandó a bátyjáról vagy a családjáról beszélni, bármit kérdeztem velük kapcsolatban a kísérleteim ócska kudarcba fulladtak, így a nap végére feladtam a hiába való próbálkozást, és inkább éreztem azt az örömöt, ami a vele töltött idő nyújtott.

- Mennem kell, Bella – mondta este mikor a ház melletti padon ülve néztük, ahogy lemegy a nap.

- Maradj még – kértem halkan. Jól esett a társasága és tudtam, hogy milyen rosszul érezném magam újra egyedül. – Csak amíg Alkonyat van – magyaráztam és éreztem, hogy elsápadok. Olyan régóta nem gondoltam erre a napszakra és most eleven erővel hatott rám és kapkodva kaptam levegő után.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott, de én összeszedtem magam és megnyugtattam.

- Persze, csak… csak… semmi. Csak eszembe jutott valami – hebegtem, de éreztem, hogy magyarázatot vár. – Az Alkonyatról mindig ő jut az eszembe, de én nem akarok emlékezni. De felejteni sem akarok, mert nem tudnék elképzelni egy olyan világot, ahol Ő nem létezik és nem él a szívemben az arca, és az egész valója. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit gondoljak. Nem tudom, hogy miben kéne higgyek és hogy igaz e az a képtelenség, amit állít. Nem, azt nem tudom elhinni. Hiszen mennyi annak az esélye? Annyira szerencsétlen nem lehetek! Sokkal valószínűbb, hogy csak kitalálta… mert nem kellek neki. De olyan nehéz akár az egyiket is elfogadni. Ezért változtam meg… hogy más legyek, aki talán jó lehet neki.

- Bella… - suttogta szomorú arccal.

- Ne, Alice, hagyd. Nem akarom hallani. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha bizonyságot kapnák az igazságról, amit mindig is sejtettem. Még nem vagyok rá készen és…

- Értem, de meg kell, hogy beszéljétek. Bella… hidd el nekem, hogy ez neki se jó.

- Nem akart visszajönni, igaz?

- Nem. Valóban nem. De a lényeg az volt, hogy te azt hidd, hogy végleg elmentünk.

- De miért? – kérdeztem fájdalmas nehezteléssel.

- Hogy elfelejthess minket… - fejezte be fájdalmas arccal. – Mennem kell, muszáj vadásznom éjjel és Jasper is vár… már biztosan aggódik. Légy erős, Bella, kérlek… Előbb utóbb minden megoldódik, én pedig megpróbálok beszélni Edwarddal, rendben? De neked is muszáj lesz, mert… hagyjuk. Szia, Bella – ölelt meg hirtelen, majd eltűnt a fák között. Némán néztem utána és egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Nem értettem ezt az egészet, de tudtam, hogy szembe kell nézzek a valósággal. Megadatott a lehetőség, hogy beszéljek Vele, és bármennyire fáj, muszáj lesz élnem vele, és bizonyosságot kell szereznem arról, hogy mit rontottam el. Miért nem voltam elég jó és miért kellett így végződnie.

Mert ezt tudnom kell. Hogy utána mi lesz? Nem tudom, talán semmi. Igen, az lenne a legjobb, ha nem lenne semmi. Semmi az égvilágon… Még én se…

Lélekvihar - A vér szava - 14. fejezet

Mélybe vezető út 2/2

(Bella szemszöge)

A fák villámgyorsasággal suhantak el mellettem, de én erre igyekeztem nem figyelni. Nem szerettem a sebességet, még régebben Edward hátán sem. Pedig az ő közelségét még élveztem is. Mirko forróteste természetellenesnek hatott számomra, hiszen én a szerelmem hideg bőréhez szoktam. Azt szerettem.
Melegem volt, mert megszoktam a hideget. A rosszullét, mint valami gonosz árnyék, úgy kerülgetett és próbált a közelembe férkőzni, és én mélyeket lélegezve próbáltam elűzni. Kínkeserves harcot vívtam a gyomrom tartalmával.
Aztán végre megszűnt a mozgás alattam és az előttem ülő fiú nevetve próbálta kiszabadítani magát kezeim szorításából, sikertelenül.
- Bella – nevetett fel Gavin és Mirko egyszerre, majd az utóbbi a fülembe súgott. – Szépségem, most már kinyithatod a szemed, megérkeztünk – búgta mély hangon, én pedig fülig vörösödtem zavaromban, és a többiek nevetése mellett hagytam, hogy Mirko lesegítsen a motorról.
- Nyugi, Bell – kacsintott rám Otho, mire bezsebeltem Celia féltékeny tekintetét. Most néztem csak alaposabban körül egy tábori tűzrakhelyen találtam magam, de minden ízlésesen volt elrendezve. Három fatörzs sorakozott nem messze tőlünk, amiken a piák foglaltak helyet szép nagy mennyiségben. Mirko már meg is indult feléjük, amivel nem tette magát túl szimpatikussá a szememben. Oth és Cel azonnal csatlakoztak hozzá, a csaj azon nyomban kihúzott egy üveg vodkát, majd felfedezőútra indult a szerelme szájában, és percekig nem tudtak betelni egymással.
Elfordítottam a fejem, de ezzel csak annyit értem el, hogy Gavin és Mel párosát pillantottam meg, na meg persze Mirko vágyakozó tekintetét, amit rám vetett.
- Megmutassam, hogy kell egyedül vezetni a motort? Szerintem a többiek nem fognak minket hiányolni… Na? – kérdezte tőlem, de én haboztam. Nem igen volt hozzá kedvem, de végül bólintottam. Inkább, mint a többiek enyelgésének legyek a tanúja. Határozott kitérőt tettem a piás részleghez és benyakaltam egy fél vodkát, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A nyílt szenvedély felkavart. A vodkának kellemetlen íze volt, de nem volt ellenemre, így a másik felét is kihúztam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Mikor találkozott a tekintetem a sráccal döbbenetet láttam, és ez nevetésre késztetett. Olyan vicces látvány volt a hú, de vagány srác döbbenete.
- Mi olyan vicces? – találta meg a hangját, majd a kezem után nyúlt és elindultunk a motorja felé.
- Te – nevettem fel megint és tudtam, hogy a vodka nagyon hamar elkezdett a fejembe szállni. De már késő volt megbánni. – Kipróbálhatom? – böktem a motorra, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami nagyon őrült dolgot tegyek. Valami olyat, amit később megbánok. Valami észveszejtőt. Motorra akartam ülni, és már nem is emlékeztem a sebesség okozta félelmemre.
- Oké, megmutatom, hogy hogyan kell – ajánlotta csábos mosollyal. – Majd jövünk – kiáltotta a többieknek, de mintha meg sem hallották volna. Szép kis baráti találka, ahol mindenki csak smacizik.
Segített felülni, és közben magyarázni kezdte a szabályokat, és azt, hogy miképpen tudok fent maradni rajta, de én csak arra gondoltam, hogy talán most egy kis időre elfelejthetem a fájdalmamat. És ez igen kecsegtető ajánlat volt számomra.
Még be sem fejezte, amikor én működésbe hoztam a járművet. Eszembe jutott kislány önmagam, aki először látott ilyen csodát. Ez a motor is hasonló volt, nagyon is. Elmosolyodtam. A szerkezet hangtalanul indult el, és kezdett száguldani. Mirko a nevemet kiáltotta, de én csak hátranéztem és csábosan rákacsintottam. Láttam, hogy aggódik és ez megijesztett. A kétségbeesése rávett, hogy egy kicsit kijózanodjak. Próbáltam felidézni, hogy mit mondott a fékről, de nem jutott eszembe. A sebesség egyre növekedett, és nem tudtam, hogy hogyan kéne lassítsak. Kába voltam hozzá. Nem értem, hogy miért hatott ilyen gyorsan az alkohol, de egy biztos nem voltam józan.
Felnevettem szerencsétlen helyzetem, hiszen ebben nem volt semmi vicces. A szél durván fújta a hajamat, és rádöbbentem, hogy bukósisak sincs a fejemen, ami megvédhetne. A táj csak úgy suhant mellettem, és a hideg széltől könnyek szöktek a szemembe.
- BELLA! – hallottam a hangját, így arra következtettem kába elmémmel, hogy követ egy másik motoron. Félt engem. Sírva fakadtam. Edward mindig annyira féltett, óvón intett minden veszélytől, és porcelánbabának tekintett, akit meg kell védeni. Még önmagától is. De én nem akartam, hogy megfosszon a magában hordozott veszedelemtől. Most biztosan mérges lenne és követelné, hogy álljak meg. Aztán mikor látná, hogy erre képtelen vagyok, maga próbálna megállítani, megvédeni.
A következő pillanatban, mintha James arca jelent volna meg előttem és gúnyosan rám nevetett. Felsikoltottam és kitértem az irányából, de ezzel csak annyit értem el, hogy bár néptelen volt az út, melyen száguldottam, de összevissza haladtam rajta, és biztos, hogy az első szembejövő autó el fog ütni.
A következő pillanatban egy csattanást hallottam és a levegőbe repültem, majd a földre zuhantam és elvesztettem az eszméletem.

(Alice szemszöge, két nappal ezelőtt)

Kerültem Edwardot azóta, mióta eljöttünk Forksból. Képtelen voltam a látomásaim miatt a szemébe nézni, de a többiek szerint jobb, ha nem tud semmiről. Bella el fogja felejteni őt, és Edward is jobban lesz majd. Legalábbis Jasper szerint, de én vagyok a jövőbe látó, és nem ő. Nem ő látja, ahogy Bella szépen lassan tönkreteszi magát, és végig halad az úton, mely a mélybe vezet. De most betelt a pohár, egyszerűen nem bírom ezt némán tűrni, és nem érdekel az álláspontjuk, ha ők nem mennek vissza azonnal, akkor egyedül megyek.
- Visszamegyek Forksba – jelentettem ki a nappaliba lépve, Edwardon kívül mindenki bent volt.
- Alice… ezt már megbeszéltük. Tiszteletben kell tartanunk Edward döntését, és négy hétben egyeztünk ki, hogy addig nem megyünk haza. Még egy hét, kibírod.
- Nem! – fakadtam ki, és éreztem, hogy Jasper nyugalmat küld felém, de gyilkos pillantásom láttán abbahagyta. – Nem érdekel Edward! Nem csak róla szól minden! – kiabáltam remegve, és láttam a döbbenetet az arcukon. Sosem láttak még így kiakadni.
- Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte csendesen Esme.
- Sokkal rosszabb – feleltem mérgesen. – Megyek és csomagolok – jelentettem ki, majd leráztam magamról Jasper kezét és elindultam, hogy visszapakoljak mindent a bőröndjeimbe, mert egy percig sem bírtam tovább. Bella és motor olyan ijesztő látvány volt, hogy szinte beleborzongtam. A hajszínét, a ruháit, és az új viselkedését még elviseltem, dehogy vodkától részegen száguldozni kezdjen egy motoron, az már nekem is sok volt. Nem mehet ez így tovább, nem hagyom, hogy a barátnőm a halálba kergesse magát…
De ezt az egészet nem értem. Bella miért nem érti, hogy Edward nem hazudott? Nem értem. Minek kellett így eljönni, miért nem köszönhettem el tőle? Igaz, hogy csak pár hétre jöttünk, de akkor is… Ő ezt nem tudja.
- Mi a baj Bellával? – kérdezte a hátam mögül halkan Jasper. Nem is hallottam, hogy mikor lépett be a szobába, túlságosan magamba merültem.
- Nem akarom, hogy Edward tudja, lássa meg ő maga.
- Tőlem nem tudja meg.
- Jaj, Jasper! – fakadtam ki és hagytam, hogy átöleljen. – Én ezt nem bírom… szörnyű nézni, ahogy a barátnőm tönkreteszi magát. Milyen barátnő vagyok én? Búcsú nélkül eltűnök, és csak nézem, ahogy szenved, nem csinálok semmit…
- Mit tehetnél, kicsim? Ez nem a te harcod – vigasztalt.
- Az élet nem harc, Jasper. Bella a barátnőm, és én nem tettem semmit, hogy segítsek rajta. Magányos, és borzalmas, amit művel… még csak felelősségre sem vonható érte. Amit most láttam… Egy motoron részegen…
- Mármint Bella? – döbbent meg a kedvesem. – Nem lehet, hogy rosszul láttad? Bella és a motor egymást igen ütő fogalom…
- Tudom, és pont azért megyek haza, hogy ez így is maradjon. Nem engedhetem, hogy elrontsa az életét, nem engedhetem… De félek, hogy már elkéstem. Megváltozott.
- Veled megyek, és szerintem a többiek is jönnek. Egy hét, ide vagy oda… Nem számít. Veled tartunk, én mindenképp. Nem hagylak magadra a bajban – lehelt csókot az ajkaimra és én belesimultam védelmező karjaiba.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogtam, és a vállába temettem az arcom. Bella mellett nem volt senki, nem úgy, mint mellettem.
Ó, Istenem… Bella, bocsáss meg! Nem szabadott volna hagynom… nem szabadott volna tétlenül néznem, ahogy tönkreteszed magad… Ne haragudj…

(Bella szemszöge)

- Bella? Hallasz engem? – rázogatott egy erőteljes kéz, és éreztem, ahogy a sötétség lassan eloszlik, majd a fejembe lassan fájdalom nyilall. De szinte meg sem érzem. Kinyitom a szemem. Szemerkélt az eső, milyen meglepő. Az esőcseppek magukhoz térítenek és meglátom a felettem tornyosuló Mirkót, amint engem szólongat ijedten.
- Jól vagyok – szólalok meg halkan, és hagyom, hogy felsegítsen.
- Nem vagy jól, azonnal beviszlek az ügyeletre…
- Erre semmi szükség – tiltakoztam határozottan. Charlie nem tudhatja meg! – A szomszédom orvos, ha rosszul érezném magam, szólok neki, rendben? – hazudok könnyen és remélem, hogy hisz nekem. Máskülönben nem tudom, hogy mi lesz velem…
- Biztos? Akkor oké. De… mi ütött beléd? Miért nem álltál meg?
- Megijedtem és nem találtam a féket – vallottam be szégyenkezve, de a valódi indokokról hallgattam. Azokat úgysem hinné el. Ahogy más se. Még Alice sincs itt, hogy megoszthassam vele… az egyetlen igazi barátnőm…
- Nem hallottad, hogy arról magyaráztam? Na mindegy – legyintett, és bosszankodva vettem tudomásul, hogy a furcsa viselkedésemet valószínűleg a nemlétező személyes varázsának tudta be. Na jó, persze… nem volt ronda, de nem volt az esetem se. Mindegy, azt hisz, amit akar.
- Kérsz egy cigit? – kérdezi hirtelen, és felém nyújtja a dobozt, a másik kezében egy öngyújtóval. Az első gondolatom a heves tiltakozás volt, és már szóra is nyitottam a szám… - Nyugi, Bella. Csak megnyugtat, vagy talán… nem mered? – kérdezte vigyorogva. Céljai elérték a kívánt hatást. Idegesített, hogy gyávának hitt.
- Dehogynem – csattantam fel és legnagyobb döbbenetemre a cigi után nyúltam és kihúztam egy szálát, majd meggyújtottam. Közben persze majdnem elégettem a kezem, jellemző.
Beleszívok. Nem is olyan rossz, de rosszul esik a füst, és nagyot köhögve fújom ki. A tüdőm vadul tiltakozik, de én jobban érzem magam tőle.
- Nem is olyan rossz – vallom be. Nem válaszol, csak néz rám sötét szemeivel, és a fejemben megszólal a vészcsengő. Az ajkai egyre közelednek az enyéimhez és elfelejtek ellenkezni. Megcsókol, de furcsa érzés kerít a hatalmába. Nem élvezem, inkább mintha kellemetlen lenne. Nem akarom megcsalni Őt, nem bírom… nem tehetem.
Erőtlen mozdulattal ellököm magamtól és felpattanok. Nem szól semmit, látom rajta a csalódottságot, és csak percekkel később veszem észre, hogy mennyire zihálok.
Nyelek egyet.
- Ne haragudj… - hebegem.
- Nem történt semmi – ereszt meg egy félmosolyt, de világos, hogy hazudik. Azzal, hogy elutasítottam, beletapostam az önérzetébe, és ezt a férfiak nehezen bocsátják meg. Persze, vannak kivételek, de ő nem volt az. Hibáztatni nem lehet érte, inkább csak engem, amiért képtelen vagyok felejteni és továbblépni. Bárcsak képes lennék rá… de nekem csak Ő kell, senki más.
- Menjünk vissza a többiekhez, már biztosan lecuppantak egymásról – morogta és meg sem várva a motorra pattant és miután megnézte, hogy követem e, elindult. Figyelt rám, de én a helyében nem engedtem volna motorra ülni magam. Józan fejjel sikerült megállnom, és most gyorsan sem mentem. Nem is volt olyan nehéz, én mégsem vágytam többet felülni rá. Ez nem az én világom, a saját életemet elvesztettem. Edward elvette tőlem, még mielőtt megkaphattam volna.
- Hát, ti meg hol voltatok? – vigyorgott ránk Gavin és meglepetten vettem észre, hogy a tűz már ég, és csak ránk vártak. Nem is sejthették, hogy mi mindent műveltem ilyen rövid idő alatt. Nem vagyok normális. Ez már biztos.
- Sehol – feleli helyettem Mirko és vigyorogva foglal helyet a barátai mellett. Annyira kívülállónak érzem magam hirtelen, hogy belesajdult a szívem. De az arcomra mosolyt erőltettem, és úgy csináltam, mint aki remekül érzi magát.

A boldogsághoz szív kell, és az én szívemet Edwardnak adtam. Elvitte magával, az emlékével együtt. Innentől az út már csak a mélybe vezethet… Vagy már végig mentem rajta?

Lélekvihar - A vér szava - 13. fejezet

Mélybe vezető út 2/1

A következő napok eseménytelenül teltek, Mike természetesen folyamatosan kereste a társaságom, de nem voltam túlzottan barátságos vele, a pénznek csak az egyik részét tudta meg adni, de megígérte, hogy amint egyenesbe jön, megadja nekem. Nem haragudtam rá, pedig tudom, hogy lenne rá okom. Mégsem tettem, nem éreztem haragot. Amit aznap este átéltem múló emléknek tekintettem és az akkor érzett haragom is elszállt. Ezt neki is megmondtam, de nem hitte el, továbbra is üldözött a bocsánatkéréseivel, de már inkább Jess kegyeit kereste, nem az enyémet. Ennek örültem egy kicsit, hiszen talán ők összeillenek, és biztos voltam benne, hogy Jessica soha nem akarná összetörni Mike szívét, hiszen rajongással vegyes érzelmekkel szereti, ami elég kitartónak bizonyult az elmúlt hónapokban.

Egy biztos, hogy ez az október nem éppen volt az életem fénypontja, és örültem, hogy a végéhez közeledik. Pontosabban jövő hét kedden egy új hónap kezdődik, talán akkor az életem is helyre jön egy kicsit.

A kurvás stílust nem adtam le, nem tudom pontosan, hogy miért. Nem győzött meg Melanie győzködése, hogy ez nem cédás, csupán jól áll, mégis hallgattam rá. A szombati őrült programot sem adtam le, pedig tudtam, hogy Charlie kitér a hitéből, mikor megtudja. Reméltem, hogy ez nem következik be, mert kínszenvedés lenne látni a reakcióját.

Charlie ki nem állhatta a motorokat, ami nem is csoda, hiszen mégiscsak rendőr. Emlékszem, mikor négyévesen itt töltöttem a nyarat és ámulva néztem egy mellettem elszáguldó motor után, Charlie úgy kiabált velem, mint még soha. Megszeppenve hallgattam, hogy soha még csak fel se merjek ülni egyre se, sőt a gondolatát is verjem ki a fejemből. Sosem felejtem el azt a napot, úgy megijedtem a mindig nyugodt apám mérgétől.

- Apu, veszel nekem egy fagyit? – kérleltem nyavalyogva, pedig nem telt egy óra sem, mióta elnyalogattam a citromos jégkrémemet. Még is, akkor az örökkévalóságnak tűnt, és én újra át akartam élni az élményt. Imádtam a fagyit.
- Bells, az előbb vettem neked egyet – felelte mosolyogva Charlie, de láttam rajta, hogy egy kis gyerekes hiszti, amihez elég közel álltam és megadja magát.
- De én fagyit akarooook – hisztiztem és a szám széle lefelé kezdett görbülni. Akaratosan toppantottam egyet a lábammal és kérlelő szemekkel néztem rá, de tudtam, hogy felesleges. Nem hiába nem szoktam hisztizni… Reneé-nél ez soha nem válik be, hiába töröm magam könnyekkel vagy bármivel. – Fagyiiiit – szipogtam, de aztán elhallgattam, mert megpillantottam valamit, ami sokkal érdekesebb volt.
- Én is sok mindent akarok – morogta apu az orra alatt, de megenyhült és a kezem után nyúlt, mikor megígérte, hogy a következő boltnál vesz nekem még egy fagyit. De én nem figyeltem rá, és értetlenül nézett le rám, mikor nem mozdultam meg és nem kezdtem el visítva örvendezni a sikeremnek. Tátott szájjal néztem egy furcsa tárgyat, ami kivívta a figyelmemet.
Volt két gurulója – ebből arra jutottam, hogy olyan lehet, mint amin anyu szokott fuvarozni az oviba. De mégis máshogyan nézett ki, ebbe talán még az eső is beesett, mert nem láttam tetőt. Csak valami fura dolgok voltak rajta, és csak egy ülés, amit nem értettem. Ő vajon, hogyan viszi a gyerekeit az oviba? Nem hiszem, hogy ezen a valamin elfér rajta kívül bárki is.
A következő pillanatban egy furcsa külsejű alak jelent meg a valami mellett, és én továbbra is ámulva figyeltem az ijesztő bácsit, akinek még a fogai sem voltak meg rendesen.
- Bells, mit nézel? – kérdezte Charlie, majd érdeklődve követte a tekintetem. Én pedig kerekre tágult szemekkel figyeltem, ahogy a bácsi felpattan arra a valamire, és olyan hihetetlen gyorsasággal száguld el, hogy percekig csak porfelhőt látok magam előtt és apu bosszús ábrázatát.
- Wáóó – álmélkodtam gyermeki csodálattal. – Apuuu! – visítottam fel hirtelen csillogó szemekkel. – Nem kell fagyi! Olyan valamit akarok, ami annak a bácsinak volt! Fúú, de gyors volt… Gyorsabb, mint az Aladinban a varázsszőnyeg. Apu, olyat én is akarok!
- Nem – csattant fel vörös fejjel Charlie és a hirtelen haragja megszeppenésre késztetett. Nem értettem, hogy mi rossz fát tehettem a tűzre. – A gondolatát is felejtsd el, az én lányom nem fog motorozni! SE MOST, SE KÉSŐBB! – kiabálta haragosan, és egy kósza könnycsepp gördült le a szemem sarkából. Az utcán lévő emberek rosszallva bámultak apura, én pedig csendben szipogtam. – Megértetted, Bella? Ígérd meg, hogy nem fogsz ráülni arra a… ha ráülsz, téged is elveszítelek – nézett hirtelen a távolba, és bár nem értettem semmit ebből az ígérgetésből, de nem bírtam látni, hogy apu ennyire rosszul van. Csak később értettem meg az ígéretem valódi súlyát, akkor négyéves gyerek fejjel, még nem.
- Megígérem, apu! – suttogtam halkan és megöleltem a derekát. – Csak ne légy szomorú – fejeztem be, mire az arca megenyhült.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is apu.


Azóta sem szegtem meg az akkor tett ígéretem. Egészen mostanáig, mert már nem hiszek az ígéretekben. Hiszen egy ember, vagy akár egy vámpír annyi mindent ígér az élete során, mégis annak a rengeteg szónak, aligha a fele igaz. Miért én tartsam be mindig a szavam? Ki vagyok én, hogy jobb legyek másoknál? Mi értelme lenne? Charlie is rengeteg mindent ígért életem során, melyet nem tartott be. Mégsem haragszom rá, talán ő sem fog.

Ezzel áltattam magam, holott tudtam, hogy ha megtudja, hogy motorozni fogok menni, akkor olyan műsort rendez, amilyet még sose láttam.

- Bella! – nyitott be a szobámba szombat reggel Melanie. Mikor meglátta, hogy még fel sem keltem, megcsóválta a fejét. Nem is sejthette, hogy mi mindenen merengek. Jobb is, kinevetne, ha tudná. – Zavarok? – torpant meg és rám mosolygott. Némán megráztam a fejem és felültem. Az elmúlt éjszakák rémálmait még mindig éreztem a zsigereimben, de nem hagytam magam elgyengülni. Melre mosolyogtam.

- Tudod már, hogy mit veszel fel? – kérdezte és vidáman indult a szekrényem felé. Tudta a választ a saját kérdésére.

- Nem, még nem találtam ki – feleltem, de nem árultam el, hogy sokkal fontosabb gondjaim vannak, mint a ruházkodásom. Nem értené meg. Vagyis megértené… de ahhoz túl sok mindent kéne neki eláruljak, olyanokat is, amit másnak még nem árultam el. Nem volt kedvem hozzá, pedig bíztam benne. Tudtam, hogy bár nem is különbözhetnénk jobban, de ennek ellenére megértené a gondolatmenetemet. Mindegy.

- Arra gondoltam, hogy kényelmesen kéne öltöznöd, de mégsem ártana, ha csinos lennél – beszélt és közben a ruhatáramat fürkészte, majd kutakodni kezdett a darabok között. – Egy hosszú farmer lenne a legjobb, hiszen elég hűvös van mostanában és a rövid alsó nem éppen ideális a programunkhoz – kacsintott rám cinkosan. Bólintottam. Kikapta egy eddig soha nem használt csőnadrágomat, amit még Reneé vett nekem Phoenixben, hogy nagyobb sikerem legyen a pasiknál, de sohasem vettem fel, mondván, hogy ez nem az én stílusom. Nem is tudtam, hogy magammal hoztam Forksba.

- Nem szeretem azt a nadrágot – adtam hangot a nemtetszésemnek halkan.

- Ugyan már… biztos remekül áll, bízd csak rám – felelte és egy kihúzott egy testhez simuló ujjatlant, ami elég keveset takart, és szintén Reneé vette ugyanabból az okból. Mondanom se kell, azt sem viseltem még. – Nem is tudtam, hogy ilyen jó cuccaid vannak – álmélkodott, majd elégedetten szemlélte a ruhákat, amiket nekem választott. Hozzárakott még egy tornacipőt és egy vékony pulcsit is. Kételkedtem benne, hogy az esti órákban nem e fogok megfagyni benne, de nem ellenkeztem. Teljesen olyan voltam, mint a papucsférjek, de nem volt erőm felesleges ellenkezésre. Fáradt voltam hozzá, holott még csak most kezdődik a nap.

- És te miben jössz? – érdeklődtem, mert meguntam a csendet.

- Majd meglátod, csibe – kacsintott rám. – Ebéd után indulunk, kettőre legyél kész, megyek rendbe rakom magam én is. Gyantáznom is kéne…

- Múlt héten gyantáztál…

- Nem baj, most is fogok. Meg megmosom a hajam, ilyenek – mondta sebesen, majd kisietett a szobából. Mindig meglepett Melanie gyorsasága, magabiztossága, határozottsága. Ő volt az, aki mindig tudta, hogy mit akar elérni, és nem esett nehezére elérni a céljait. Kiskoromban irigyeltem érte. Ő nem volt olyan ügyetlen, mint én, és soha nem botlott meg a saját lábában. Csak ha céljai voltak vele, mert ilyen viszont megesett. Ok nélkül nem csinált semmit, minden rosszban megtalálta a jót, megtalálta azt a dolgot, ami az előnyére válhat, és meg sem fordult a fejében, hogy ígéretekhez kösse magát. Imádott szórakozni, tipikusan szabad természet volt, mint egy betöretlen vad ló, ami nem csinál mást, csak élvezi az életet. Ilyen volt ő, Melanie, a szöges ellentétem.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyamba és azokra a szép időkre gondoltam, amikor még Edward itt volt velem, és megmentett minden fajta őrültségtől, majd egy papírt vettem elő és rajzolgatni kezdett. Nem sokkal később a képen Edward arcának körvonalai jelentek meg…


*.*

Pontosan kettőkor érkezett meg Gavin kocsija, pont abban a pillanatban, amikor Charlie-nak hagytam üzenetet, készenléti állapotban. A hajam kivasaltan és szénaboglya stílusban meredezett a fejemen, így nehezemre esett az írás, de ez volt a legkisebb gondom. Mosolyogva néztem, ahogy Melanie izgatottan szájon csókolja Gavint üdvözlésképp – nem is tudtam, hogy már járnak – és csendesen beültem a hátsó ülésre, nem akartam zavarni, de miután szétváltak, köszöntem az elkábult srácnak, aki mámorosan indította be a kocsit. Az úton nem sok szó esett köztünk, inkább csak a rádió zengte be köreinket, de én nem bántam. Vagyis… a szám csöpögős mivolta kezdett idegesíteni, mert folyton az Edward iránt érzett érzelmeimet jutatta eszembe. De türtőztettem magam és egész jól viseltem a kialakult helyzetet. Nem volt okom panaszra.


Gavin haverjai, Mirko és Otho a helyszínen vártak minket, de velük volt még egy szőke bombázó is, aki Otho vállába kapaszkodva figyelte, ahogy kiszállunk az autóból. Gavin a barátai kezébe csapott, majd bemutatott mindenkit mindenkinek.

- Ő Melanie és Bella, valamint csajok… ők a haverjaim Mirko és Otho, továbbá az utóbbi hősszerelmes barátnője…

- Celia – fejezte be a mondatot a szőke szépség és Gavinre nézve, megrebegtette a szempilláit. Melanie kezei ökölbe szorultak mellettem, de csendben ránéztem, jelezve, hogy ne húzza fel magát semmiségeken.

Ha logikusan össze akartam rakni a helyzetet, rájöhettem, hogy egy hármas motoros randi kellős közepébe csöppentem, Mirko partnereként. Nem mintha ronda lett volna, vagy ilyesmi, de egyből tudtam, hogy nem illünk össze és Edward hiánya iránt érzett lyuk sajogni kezdett a mellkasomban.

Mélyet sóhajtottam, majd rámosolyogtam a srácra. Rövid fekete haja volt, amiben egy fehér pánt helyezkedett el, mintha valami bokszolóval lenne dolgom. Persze erről nem volt szó, bár kemény, vad arca láttán látványosan nyeltem egyet, de a mosolya nem sugárzott veszedelmet, mint inkább vidámságot és felelőtlenséget. Az utóbbi nem tetszett annyira, de mindegy. Idegesen végig simítottam vállig érő vörös hajamon, és fogamat csikorgatva engedtem, hogy átölelje a derekam, ugyanúgy, ahogy Gav tette Mellel, valamint Celia Othóval.

- A következő a terv, mindenki a párjával felpattan egy motorra és így indulunk a táborhelyre, ahol már mindent előkészítettünk tegnap Melanie-val. Ellenvetés? – vigyorgott ránk Gavin, és látszott rajta, hogy nem vár ellenkezést. Nem is volt. Mel bátorító pillantásával kísérve hagytam, hogy Mirko a motor felé vezessen, majd felsegítsen rá. Természetesen és hátul foglaltam helyet, és kénytelen voltam a magabiztos fiú testébe kapaszkodni. Kellemes érzés volt beszívnom az illatát, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugtot, így nem merültem bele ilyesfajta érzelmes gondolatokba.

Miközben az úton száguldottunk kinyitottam a szemem minden előzőleg elhangzott tiltás ellenére. Mel szerint borzalmas a motoron nyitott szemmel utazni, míg behunyt pillákkal, maga az élvezet. Nem értem, hogy honnan jött a késztetés. De a következő pillanatban egy ezüst Volvót pillantottam meg, ami mellénk érve, mintha levett volna a sebességéből, de még így is olyan gyors volt, hogy nem láthattam a vezető arcát. Biztosan a képzeletem játszott velem, mert egy ismerős alak körvonalait láttam az ablaküveg mögött, de a következő pillanatban se a kocsit, se a sofőrjét nem láttam. Becsuktam a szemem és biztos voltam benne, hogy nem volt semmiféle Volvó, nemhogy Edward vezette volna… Hiszen ő elment és magamra hagyott. Már magam sem tudtam, hogy miért. Nem is ez számított, csak az, hogy mindenről lemondtam volna csak azért, hogy láthassam és megérinthessem. Hogy meggyőződhessek róla, hogy az a pár hónap, amit együtt töltöttünk valóban igaz volt e, vagy csak a képzeletem vagy az esetlegesen megbomlott elmém játszadozott velem… Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem maradt nyoma. Eltűnt a messzeségben. Még szorosabban öleltem át Mirko izmos, edzett derekát. Nem láthattam, hogy vidám mosoly jelenik meg az arcán. Nem is érdekelt.

A motor, amit Bella meglát kislányként:

Lélekvihar - A vér szava - 12. fejezet

Sűrű, sötét erdőben bolyongtam, valahogy minden olyan hatalmasnak tűnt a szememben, mintha minden a háromszorosára nőtt volna hirtelen. Félelem szorította apró testemet és éreztem, hogy a könnyek végig folynak az arcomon. Futottam, minél távolabb akartam kerülni attól a szörnyű helytől. De a lábaim esetlenek voltak és ügyetlenül a földre estem, majd sírva fakadtam. Döbbentem néztem le a kezeimre, és pici apró kis ujjakat láttam. Három vagy négyéves lehettem.

Ijedten néztem fel a sötét erdőre…

- Mami? – szólaltam meg, mikor megreccsent egy gally valahol messze tőlem. Hangom természetellenesnek hatott a csendben és úgy éreztem, hogy szörnyek vesznek körül, és engem akarnak. Az ágak félelmetesen suhogtak, nem hallottam a madarak kellemes hangocskáját, amik mindig megnyugtattak. Most kísérteties csend honolt mindenfelé. De éreztem, hogy nem vagyok biztonságban.

- Szörnyek – motyogtam sírós hangon, félve.

A következő pillanatban két kéz emelt a magasba és ijedten felsikoltottam. Kitágult szemekkel meredtem arra a nőre, aki korábban megijesztett. Utáltam a nénit.

- Hát itt vagy! Hogy mertél elfutni ilyen messzire? – dorgált meg szigorúan és megvetően mérte végig karjaiban remegő testemet.

- Hol a mami? – sírtam fel hangosan, panaszosan. A mamit akartam.

- Ne bömbölj megint, és ne merj többet szófogadatlan lenni- kiáltott rám, majd erős kezével rácsapott könnyes arcom jobb felére, és égő fájdalmat éreztem a helyén. Elhallgattam, és csendben szenvedtem tovább. Hiszen én amolyan csendben szenvedő típus voltam.

***

Zihálva ébredtem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így csak nyögve átfordultam a másik oldalamra, és ismét álomba merültem.

***

Ismét ugyanabban az erdőben találtam magam, de most valahogy minden másabb volt. Csak a szívemben érzett rettegés volt ugyanaz. Sűrű volt és sötét, a nap sugarai ide nem találták meg az utat, és a kísérteties csend egyenesen megrémisztett. Nem hallottam egy állatot sem, nem csiripeltek a madarak és nem csipkedtek szúnyogok. Minden olyan volt, mintha valami horror film főszereplője lennék, csak én nem tudtam, hogy melyik filmben vagyok éppen.

Felsikoltottam.

A távolban három alak nézett le rám más-más tekintettel. De mindegyikük félelemre késztetett. Legelöl egy szőke hajú férfi állt, hosszú haját copfban hordta és úgy meredt rám, mint a balett stúdióban. James volt az, akitől úgy féltem a halála előtt.

Már meghalt – motyogtam, de nem tűnt el. Ugyanolyan valós volt, mint a másik két alak. A másik arc gúnyosan tekintett rám, játékszernek tekintett, de volt valami őrültség a szemeiben, ami arra késztetett, hogy őt se becsüljem le. Victoria kemény ellenfél volt, és rengeteget gondoltam arra, hogy mi lesz, hogyha értem jön és megbosszulja a mellette álló férfi halálát.

A harmadik alak arcán nem láttam gyűlöletet, de tömény féltékenységgel meredt rám. Nem volt különösebben szép, hosszú, göndör barna haj keretezte hosszúkás arcát, és csokoládébarna szemeit, és szeplős bőrét. Vámpír volt, de mégsem olyan szép, mint mondjuk Rosalie.

- Bella – susogta egy hang mögöttem. Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, és zihálva kaptam levegő után, de csak Edward volt az. A megkönnyebbülés elöntött és tudtam, hogy megvéd majd minden veszélytől.

Biztonságban vagyok – futott ám az agyamon, és azután vettem csak szemügyre a szép arcot, aminek minden részletét ismertem. Most nem láttam rajta szeretetet, a szemei sem voltak olyanok, mint általában, feketeség örvénylett benne. Nem szerelemmel figyelt, csak hideg, fagyos közönnyel. A távolabb álló hármasra futott a tekintete, és láttam, hogy a számomra ismeretlen nőt nézi. Edward tekintete meglágyult a nőre nézve és én megrettenve kaptam levegő után. A vámpírnő arcára elégedettség ült ki, és szájával csókot formált Edward felé, aki mosollyal válaszolta meg a szerelmes gesztust, majd a könnyes arcomra futott a tekintete.

- Edward – motyogtam halkan és zavartan.

- Igen? Mit akarsz tőlem? – kérdezte fagyosan, mint aki egy kellemetlen ellenséggel állna szemben és nem a hajdani szerelmével, aki még mindig vágyakozó szerelmet érez iránta.

- Szeretlek.

- Sajnálom, de én már nem. Tudom, hogy tévedtem a szakításunkkor, de azóta rádöbbentem, hogy helyesen döntöttem. Nem vagy elég jó nekem.

- De én megpróbáltam megváltozni… csak érted… miattad lettem ilyen! – kiáltottam kétségbeesettem.

- Miattam? Kár, mert ma már undorodom tőled. Nem is értem, hogy hogyan szerethettem beléd, hiszen annyira… nem is tudom. Én jobban érdemlek nálad, sosem szerettelek igazán. Csak a véred illata számított, nem bírtam ellenállni neki, csak az vonzott feléd, semmi más. Ezért akartalak magam mellett tudni téged, hogy ki élhessem képzeletbeli vágyaimat. De ma már az is elvesztette a varázsát. Soha nem láttam nálad tökéletlenebb emberlényt. Sajnálom. Most mennem kell – fejezte be, majd vetett rám még egy utolsó pillantást, és intett a három vámpírnak, majd eltűnt a messzeségben. A lábaim önkéntelenül is utána indultak. Szaporán szedtem őket egymás után, de sötét volt, és a botladozásom nem érhetett fel az ő gyorsaságához.

Összerogytam a földön és összegömbölyödtem, hogy ne essek ezernyi darabra. A könnyeim folyni kezdtek és felsikoltottam. Edward szavai mély sebeket hagyott a szívemen, amik most vérezni kezdtek. Szinte éreztem, ahogy folyik belőle ki a vér… A kezemre emeltem fáradtan a tekintetem. Véres volt. A félhold alakú sebhelyem iszonytatóan lüktetni kezdett, és akaratlanul is, de felnyögtem.

Morgást hallottam a három alak felől és felnéztem rájuk. James és Victoria eszelős tekintete mellett láttam az idegen megvető arcát, majd egy negyedik alakot láttam meg mellettük feltűnni. Ő ember volt, akárcsak én, de ő sem nézett rám kedvesebben, mint James. Villámcsapásszerűen csapott belém a felismerés, mikor rájöttem, hogy kit látok. Dermedtem láttam, ahogy James elszakítja rólam a tekintetét, majd hozzá lép, és erőszakosan szájon csókolja, és ő hiába ellenkezik, nincs elég ereje hozzá. Victoria dühös morgással jutalmazza a jelenetet, és zaklatottan kezdi rombolni a fákat, amik meghajolnak az erejétől. James ellöki magáról a nőt, mintha valami felesleges súly volna, majd elindul felém. Szemeiben vad gyilkolási vágy ég, de mielőtt lecsapna rám, köddé válik.

***

A következő pillanatban arra ébredtem, hogy ég a kezem, az arcomon könnypatakok folynak, és a torkomban heves hányingert érzek. Remegve kaptam a bal kezemmel és szám elé, és botladozva siettem a fürdőszobába, és a vécé elé térdeltem, majd kiadtam a gyomrom tartalmát. Jobb kezemet, amin a régi heg lüktetett, alig tudtam megmozdítani, és azt is észrevettem, hogy vérzik. Biztosan felszakítottam álmomban a heget, mert biztosan csapkodtam is a rémálom közepette.

Homlokomat a hideg csempének támasztottam és lassan, egyenletesen, mélyeket lélegeztem, hogy elmulasszam a rosszullétemet. Percekkel vagy órákkal később álltam csak fel és remegve kerestem kötszert a kezembe, de előbb még óvatosan lefertőtlenítettem. Rutinos voltam a sérülések ellátásában, hiszen rengetegszer kellett ellátnom saját magamat, mert kimondhatatlan balszerencsém mindig közbenjárt az érdekemben.

Miután végeztem, megmostam jéghideg vízzel az arcomat, és megpróbáltam eltüntetni a könnyeim nyomait, de nem sok sikerrel jártam. De azért javítottam a helyzeten. Alaposan megmostam a fogaimat, hogy eltüntessem a hányás nyomait, majd erőtlen mozdulatokkal letisztítottam a vécét. Mikor mindent rendben találtam, visszasétáltam a szobámba és sóhajtva dőltem le az ágyamra. Az órám reggeli ötöt mutatott, még volt egy egész órám aludni, de én rettegtem attól, hogy újra le kelljen hunynom a szememet, de aztán mégis megerőltettem magam és nyugtalan, de álommentes álmomba merültem.

Reggel ólmos fáradtsággal, lüktető kézzel botorkáltam le a konyhába, ahol Charlie reggelizett dudorászva, és felidéződött bennem a tegnap esti veszekedés emléke. Gyorsan kiűztem a kellemetlen képeket a fejemből, és kivettem egy almát a kosárból, mert másfajta élelemre nem éreztem elég erőt.

- Jó reggelt, Bells. Melanie felkelt már? – kérdezte, és csak utána nézett fel az újságból. Rám nézett, majd aggodalom jelent meg a vonásain is megszólalt. – Jól vagy?

- Ühüm – motyogtam, nem túl meggyőzően, és megerőltettem egy gyenge mosolyt.

- Ez nem volt túl meggyőző. Mi a baj? Rosszul vagy? Olyan fehér vagy… és te jó ég! Bells! Mi történt a kezeddel?

- Rosszat álmodtam – vontam meg a vállam. – És beverhettem valamibe az alkaromat, mert arra ébredtem, hogy vérzik és fáj. Tegnap az étterembe rosszat ehettem, mert a gyomrom nincs túl jól, de nincs semmi gond. Már sokkal jobb – hazudtam, és meg sem próbáltam említeni a szívemben tátongó sérüléseket.

Melanie ekkor botorkált le a konyhába és megeresztett egy lusta ásítást és nyújtózott egyet.

- Jó reggelt. Bella, Gavin írt, hogy téged is meghívott szombatra, akkor jössz? – fordult egyből felém, és csak egy szemöldökráncolással reagált megrozzant külsőmre.

- Mégis hova? – csattant fel Charlie karba tett kézzel.

- Csak egy baráti összejövetel, Charlie bácsi. Biztosan segítene Bellának kikapcsolódnia – felelte kedvesen, majd mikor apu nem nézett rá, rám kacsintott.

Charlie tekintete egyből megenyhült.

- Oh, hát persze, hogy elmehettek. Mész, ugye, Bells?

- Üm… persze – feleltem, és észrevétlenül a szemetesbe dobtam az almám maradványait. Miután Mel is megreggelizett, mellém lépett és karon ragadott.

- Gyere, rendbe hozlak egy kicsit, nem mehetsz ilyen beteges külsővel emberek közé – magyarázta „kedvesen”, de engedelmesen hagytam, hogy maga után ráncigáljon és feljavítsa a külsőmet, ami igencsak rám fért. Hosszú éjszakám volt és a rémálmom sehogy sem hagyott nyugodni. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehetett a negyedik alak, akit James erőszakosan megcsókolt… Az álmomban ismertem őt, de most nem ugrott be se arca, se a neve.
Furcsa…