Servitude for the freedom - 10. fejezet

Gondolatok egy életről

„Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Ha bezáródik egy ajtó, kinyílik egy ablak… Soha ne add fel, mert vár még napfény a felhők mögött!”

(2006. 10. 04. Volterra)


Edward soha nem beszélt nekem arról, hogy milyen, amikor a vámpírméreg a szervezetedbe hatol. Már átéltem egyszer James által, de akkor meg lettem mentve. Most minden bizonnyal nem, pedig életem szerelme néhány méterre volt tőlem. Illetve… ő már nem ő volt. A lelke meghalt, ahogy most az enyém is követi. Mert érzem, hogy ez már a halál… Annyira fáj… ez nem lehet az élet. Felix bizonyára nem állt meg, és túl sokat szívott. De akkor miért ilyen rossz?
Csak ne fájna ennyire, bárcsak eltűnnének a lángok. Nem akarok itt állni a semmi közepén, ahol az őrjítő lángok a testemet mardossák. Elemésztenek. Érzem, ahogy a bőröm szinte lehámlik a testemről… porrá hullok, de mégse. Mert még egyben vagyok, bár nem érzem semmimet.
Nem tudom megmozgatni a karom, vagy a kezem, hogy bármibe is kapaszkodjak. Nincs menedék, el fogok veszni az éjsötét semmiben. Nem akarok… Az élet fáj, de élni muszáj… én minden fájdalom ellenére szeretek élni.

Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Olyankor úgy érzem, hogy új utak nyílnak meg előttem. Hisz mindennap egy új esély a boldogságra. A napsugarai is küzdenek, hogy utat törjenek, nekem is harcolnom kellett minden örömteli percért, de megérte. Mert ez az élet. Bátran küzdeni, elviselni a szenvedést, kinevetni a kínt, büszkén talpra állni, tovább lépni… és mosolyogni. Persze nekem az utóbbi soha nem ment könnyen, de olyan jó érzés volt a legnagyobb nyomoromban is a tükör elé állni, és csak mosolyogni. Attól mindig jobb kedvem lett.

Valaki ordított, hallottam. Hangja irtózatos kínról és fájdalomról árulkodott, néha pedig halálért rimánkodott. Néha vegyült mellé néhány mély tónus, akik a lányt nyugtatgatták, de ő továbbra is kiáltozott. Aztán ahogy lebegtem, rájöttem, hogy a hangok belőlem jönnek. Én rimánkodok, én ordítok, én könyörgöm. A halálra vágynék? De miért? Minden szenvedés jobb a semminél. De miért akarok most ennyire élni? Korábban nem meghalni akartam? Miért érzem úgy, hogy még nem akarom feladni?

Cely – villant az eszembe barátnőm arca a ködön át. Felidéződött zavarodott elmémben mosolytól ragyogó arca, mikor ránézek. Olyankor teljesen más lett, mintha minden gond lehullott volna egy pillanatig a válláról. Bárcsak minden pillanatban ilyen lehetett volna, annyira szerettem vele lenni. És őt magát is szerettem. Nem hittem, hogy Alice után képes leszek-e így bízni valakiben…

Gill. Az édes és szeretnivaló pöttömlány, aki elviselhető tette az életem itt töltött időszakát. Bölcsebb volt néhány felnőttnél, de olyan szertelen volt, mint egy gyermek. Egy igai csodalény. Ő példátlan volt az emberiség történelmében. Még Carlisle is azt hitte, hogy egy vámpír nem nemzhet gyereket. De akkor mi a magyarázat erre a különleges lányra? Egy biztos, bár soha nem mondtam. Szeretem őt, olyan mintha a lányom és a húgom lenne egy személyben. Mindig is vágytam egy testvérre.

Talán értük érdemes lenne élni, de nem miattuk vagyok itt. Miért is? Hirtelen semmi nem tűnik egyértelműnek, csak a fájdalom. Másra akarok figyelni, de olyan görcsös minden. Mintha tüzes vassal kínoznának, vagy szépen lassan kíméletlenül tépnének darabokra. Mintha minden porcikámat egyesével kioperálnák a testemből, és engem itt hagynának üresen… égve a tűzben.

Nem érzek füstöt, mégis égek. Lelkem parázslik, mint az izzó vas. Edward is így érzett, mikor ő halt meg? Belőlem is vámpír lesz, vagy én simán meghalok? Létezik élet a halál után? Mennyi tudós feszegeti éjt nappallá téve ezt a kérdést, pedig egyszer mindnyájan meghalunk. Talán ha tudnánk, hogy létezik, könnyebb lenne elfogadni a halált? Vagy ha tudnánk, hogy nem, kétségbeesetten küzdenénk az életért? Egy biztos, hogy vagy választ kapok a kérdéseimre, vagy nem kérdezek többet.

Egyre inkább égtem. Nem is tudnám, mihez hasonlítani. Még soha nem vetettem magam a lángok közé, még soha nem tettem ki magam ilyen forró élménynek. Az ordítás nem maradt abba. Ha berekedek, akkor abbahagyom végre? Nem akarok kiáltani, sikoltani, nem akarom magam gyengének mutatni, vagy sebezhetőnek. Mindig én vigasztaltam másokat, én adtam tanácsokat Reneének is a pasik terén, egészen tizenhárom éves korom óta, még ha nem is értettem hozzájuk. Edward volt számomra az egyetlen.

Phoenixben nem vett észre senki sem, csak egy átlagos szürke kis egér voltam. Az emberek nem a tulajdonságaimról jegyeztek meg, hanem arról, hogy folyton csetlek és botlok. Az osztálytársaim már fel se néztek, ha hasra estem, olyan mindennapos jelenség volt. Ilyenkor persze fülig vörösödtem és még bénább lettem. Néha ki is nevettek, és napokig azt hallgattam, hogy Bella Swan hogyan esett el újra a saját lábában. Egy idő után megszoktam, elfogadtam és meg tanultam vele élni, de sosem éreztem magam túl jól egy nagyobb társaságban. Sosem kerestem többé a menők társaságát, inkább ugyanolyan szürke kisegerekkel barátkoztam, mint amilyen én voltam. Sok mindenben hasonlítottak rám, de ők szerettek ilyenek lenni. Egy idő után én is megelégedtem. Forksban sem kívántam egyebet, mint elvegyülni. Talán pont azért ért olyan váratlan az irántam való érdeklődés. Mike, Erik, Jessica, Angela, Tyler… és a Cullen család.

Ó, a drága Alice. Ő megmondta, hogy nem leszek sokáig ember. Vajon, igaza lesz vagy a tűz elevenen eléget? Lesz valaha csend, hol nem hallom a saját zihálásom, vergődésem? Vagy legalább egy hang itt lenne… olyan magányos vagyok. Edward pedig régen soha nem hagyott magamra. Mikor utoljára a tűzben égtem… ő beszélt hozzám, egy angyalnak éreztem. Vigasztalt, hogy nem egyedül harcolok, mint ahogy most.

- Mikor kezdődött? – hallottam messziről egy hangot. Nem ismertem fel a tulajdonosát. Mikor kezdődött? Nem inkább azt kellene kérdezni, hogy mikor lesz már vége? Nem akarom, hogy fájjon. A kín mássá alakult, most valahogy inkább egy pontra kezdett koncentrálódni. A szívemre.
Arra a szívre, melyet szerelem és örök boldogság ígéretével kecsegtettek, majd darabokra törtek. Arra a szívre, mely oly veszettül dobogott, mikor Edward a közelébe hajolt. Arra a szívre, mely készült feladni a harcot.

- Már nincs sok hátra, egyre hevesebben ver a szíve. Nemsokára meghal, és vámpír lesz – mondta egy másik hang. Ezt valahonnan ismertem a ködön túlról, de a neve nem rémlett. De félelmet keltett benne, ahogy a többiek is. Több vámpír is motoszkált odabent. Egyre élesebben kezdtem hallani a zajokat, és a szívem is egyre hevesebben, gyorsabban vert.

Aztán hatalmas robbanás rázta meg a testem.

Kíméletlen fájdalom, egy vérfagyasztó sikoly.

Majd végül néma csend.

Meghaltam?

- Amabel, hallasz engem? – kérdezte egy fülsértő hang. Hangosnak éreztem, nem szoktam meg. Ijedten kaptam a fülemhez, mikor zajok és illatok kavalkádja ért el. Hallottam fájdalmas jajveszékeléseket, gonosz nevetéseket, izgatott sustorgásokat, fojtott zokogásokat, sőt még néhány gépjármű hangja is elért hozzám. Váratlanul ért, de a szabadság lehelete jóérzéssel töltött el. Úgy éreztem, hogy talán van remény. Bár minden új volt, mégis tudtam, hogy mi történik velem. Hiszen hányszor gondoltam arra, hogy milyen lenne vámpírnak lenni.

Minden olyan más volt, féltem kinyitni a szemem. De érdekelt, hogy lehetséges ez az egész. Hiszen Felix rám támadott, megharapott. Kizártnak tartottam, hogy megállta volna, és nem szívta volna ki az utolsó csepp véremig. Abban pedig, hogy Edward kitörte a rácsokat és megmentette az életem, végképp nem számíthattam. Hiszen ő is úgy nézett rám, mint egy éhező afrikai gyermek a kenyérre, vagy mint az oroszlán a bárányra.

Fájt, hogy minden így megváltozott. Mindent megadtam volna, hogy újra a régi Bella legyek Edwarddal, és nem ez az új Amy Edward nélkül. De a legrosszabb, hogy soha semmi nem lesz a régi. Én nem leszek ember, és talán Edward se lesz soha az enyém. Viszont ha azt vesszük, innentől kezdve egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre, hogy kiszabadítsam és segítsek neki boldognak lenni. Tudtam és éreztem, hogy érte mindent feláldoznék. Az egész lényem nem ér annyit, mint ő magának egy csepp részlete.

- Amabel? – kérdezte újra a hang és én kinyitottam a szemem. A fényözön megijesztett, zaklatottan kapkodtam a fejem. Megdöbbentetett, hogy egy sarokban ültem, és nem feküdtem, mint ahogy egész eddig éreztem. Rengeteg vörös tekintet meredt rám, reakcióra várva, és kétségbeesetten láttam magam a szemükben, vörös, riadt szemekkel. Már nem kell aggódnom a kontaktlencse miatt, bár már régóta nem hordtam.

Itt volt Aro, Demetri, Jane, Heidi, Cora és Alec. Érdeklődve figyeltek, Aro majdhogynem barátságosan, ellenben Jane és Cora meg tudott volna a tekintetével. Mindkettejük arca mélységes megvetésről árulkodott. A gyűlölet kölcsönös volt, és láttam, hogy meglepődnek az ellenszenvemen. Egy biztos megbánják még, azt, amit a szerelmemmel tettek. Újszülött vagyok? Vajon, erősebb vagy gyengébb vagyok náluk? Ezt feltétlenül tudnom kell.

- Amabel, nyugodj meg – szólalt meg Aro. Mióta ilyen kedves? Tuti, hogy akar valamit. Az olyanok, akik képesek hónapokig kínoztatni másokat, csak érdekből lehetnek kedvesek. Hibáztatna most valaki, amiért nem bízom benne?
- Nyu… - a hangom csilingelt, meglepett. – Nyugodt… vagyok – feleltem, és elégedetten szemléltem bársonyos hangomat. Új volt, de tetszett. Dallamos volt és kellemes, mint Edwardnak vagy a Cullen családnak.
- Bizonyára érzed a változásokat.
Bólintottam.
Hülyének néz? Miközben hozzám beszélt, megváltozott önmagamat szemléltem. Gyors mozdulatok… fehér bőr… néma csend a szívem tájékán… ez mind önmagáért beszél.
- Vámpír vagy – folytatta óvatosan, árgus szemekkel lesve a reakcióimat.
Legnagyobb döbbenetükre lazán megrántottam a vállam.
- Nem lepődsz meg?
- Nem vagyok hülye – feleltem. – És vak sem. Már egy ideje rájöttem.
- Miből? – gyanakodott.
- Voltak jelek, de talán nem árulkodó, ha egy halottsápadt alak neked ugrik, és szívni kezdi a véred? – kérdeztem unottan. Tényleg nem érdekelt. Hirtelen minden kép a helyére került, és valami ólmos ürességet éreztem magamban. Az emlékek nem voltak olyan élesek, mint vártam, de kétségtelenül fájt. Meggyalázottnak éreztem magam, soha többé nem akartam senki szemébe sem nézni.

Aro hahotázva felnevetett. Ez nem normális.
- Igazad van Amabel. És milyen ez az új élet, milyen volt meghalni?
- Fura – feleltem őszintén.
- Uram, sajnálom, hogy ez megtörtént – szólalt meg hirtelen Demetri, és illedelmesen fejet hajtott.
- Ez az egy ok, amiért élsz még, Demetri – szólalt meg fagyosan Aro. – De ez nem a te felelősséged.
- Uram, Felix már megkapta a büntetését – ellenkezett hirtelen Jane.
- És mindez elég vezeklés arra, hogy megszegte a parancsomat? Megtiltottam, hogy megtámadjátok Amabelt, mert ő különleges.
Jane megvetően felhorkantott, majd rám szegezte a tekintetét, mintha koncentrálna. Gúnyosan elmosolyodtam. Aro megint felnevetett, Jane szinte toporzékolt dühében.
- Mondtam én, hogy különleges. Amabel… Felix változtatott át, így neki kellene engedelmességgel tartoznod, de jelen körülmények között… Felix nem érdemli ezt meg, így rám hárul a tisztség. A vámpírlét nem egy aranyélet. De felteszem a kérdést, amire már egy ideje kíváncsi vagyok. Csatlakozol hozzánk, Amabel?

Én, mint Volturi? Ez egy vicc? Rossz vámpír legyek, éljek embervéren? Tagadjak meg mindent, amiben eddig hittem? Öljek embereket, és még élvezzem is? Tartozzak azokhoz, akiket gyűlölök? Bella Volturi? Még a név is idegen.

Ha nemet mondok, mi történik? Megölnek? Utamra engednek, és többet nem térhetek vissza? Hogyan szabadítom úgy ki Edwardot? Mi van, ha ez az utolsó lehetőségem?

De megéri-e ekkora áldozatot hoznom?

- Én… - haboztam, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Végig néztem az esetleges családtagjaim arcán, és újra szólásra nyitottam a szám.

Servitude for the freedom - 9. fejezet

Ismerős szempár

„Nehéz rádöbbeni, hogy elkéstél, és hogy minden hiába volt.”

(Alice szemszöge)

(2006. 09. 13. Anglia, London mellett)

Szomorúan szemléltem a bús, esős angol tájat. Vagy a szomorúságot csak én képzeltem bele? Szegény Jasper, biztosan nehezen bírja már mellettem, pedig pár hete már csak az én viharos érzelmeimet kell elviselnie. De nem bírtam feldolgozni, hogy nem láttam időben a tragédiákat, Edward és Bella halálát. Azóta nem voltam önmagam. Bella csakúgy hipp-hopp levette magát a szikláról és onnantól minden fenekestül felfordult. Edwardot nem lehetett megfékezni, Emmett, Jasper és Carlisle kevés volt ahhoz, hogy lefogja. A mélységes letargiáját valami újfajta elszánt halálvágy vette át, ami kicsit sem tetszett.
Aztán megnyugodott.
De mindez csak álca volt, hogy elszabaduljon. Hazudott nekünk, Jasper képességét pedig sikeresen átverte. Elaltatta a gyanakvásunk. Egy kis idő után azt hittük, hogy már nem indul el Olaszországba, de tévedtünk. Akkor tette meg, mikor vadásztunk és nem voltunk ura önmagunknak. A látomásom már későn jött, nem értük őt utol. Carlisle és Esme mentek el a Volturihoz, hiszen ők ketten voltak azok, akik képesek voltak úgy odamenni, hogy ne tegyenek olyat, amit később megbánhatnak. De ott bizonyosságot nyert a bizonytalan. Aro, Marcus és Caius teljesítette Edward kérését, mivel hatalmas felbolydulást okozott St. Marcus ünnepén. A legkedvesebb testvérem, Edward halott volt. És én tehettem róla. Ha egy kicsit előbb láttam volna… ha jobban átlátok a maszkján, most nem tartanánk itt.
- Kedvesem… Alice… minden rendben? – kérdezte Jasper finoman, a nyakamba csókolva.
Megráztam a fejem és sírva fakadtam.
- Semmi nincs rendben, Jazz. Milyen nap van ma? Régen néztem a naptárt… - próbáltam elterelni a témát, de aztán különös dologra lettem figyelmes. Jasper lesütötte a szemét, nem nézett rám.
- Fontos ez?
- Jasper!
- Szeptember 13 – felelte végül, mire felsikítottam és megint könnyek nélküli zokogásba kezdtem.
- Bella… istenem… - suttogtam hisztérikusan, és próbáltam száműzni a fejemből, hogy ma lett volna a barátnőm tizenkilencedik születésnapja, és hogy egy teljes éve még minden rendben volt.
- Annyira sajnálom, Alice… minden az én hibám – suttogta Jasper, és szorosan magához ölelt.
- Ez nem igaz, nekem kellett volna látnom. Miért látom a jövőt, ha pont azt nem látom, ami fontos? Miért kellett meghalniuk?! Bárcsak visszacsinálhatnám… Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen… bárcsak élnének…
Akkor még mindig létezne a Cullen család és a boldogság. És nem csak három megkeseredett házaspár éldegélne messze egymástól, a múlt emlékein és fájdalmain merengve…

(Bella szemszöge)

(2006. 10. 01. Volterra)


Az elkövetkezendő hetek viszonylag nyugalomban teltek, bár bennem volt valami furcsa nyugtalanság. Úgy éreztem, hogy történni fog valami… valami rossz. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen mióta Cullen-mentes lett az életem, csak szörnyű dolgok történnek. Hogyan hihették, hogy jó lesz így nekem? De min csodálkozok? Hiszen az, hogy az én érdekemben mentek el csak kifogás. Edwardnak valaki más kellett, nem én. Vajon az új barátnője hogyan reagált Edward öngyilkos olaszországi útjára? Vagy lehet, hogy nem is miattam jött ide, hanem amiatt a nőért? Egyáltalán volt másik nő, vagy én reagálom túl? Lehet. Hiszen Edward nélkülem akart élni, de az nem azt jelenti, hogy másik nővel. Nagyon hülye vagyok?

Cely és Gill lettek az új családom. Gill viccből Jones-szá fogadott, mint Amy Jones. Hiába bíztam bennük az eredeti nevemet nem árultam el, magam sem tudom, hogy miért. Egy idő után talán azért, mert az lett volna, hogy miért titkoltam idáig. Most meg már mindegy. Úgysem derül ki sohasem.

- Felkelni! – dörrent egy mély hang, és úgy pattantam ki az ágyból, mint aki alá rugót tettek. Újabb Edwardos álmomból riadtam fel, és remegtem az átéltektől. De ahogy kinyitottam a szemem, már mástól is reszkettem. Egy vörös szempár meredt rám gúnyos vágyakozással.
Megdermedtem.
- Felix – motyogtam ijedten, mire a vigyora még szélesebb lett.
- Amy? Jössz? – kérdezte Cely, Gill kezét fogva, miközben szemeit a vámpír és köztem jártatta. Gill ijedten meredt rám. Én már tudtam, hogy túl sokáig húztam az elkerülhetetlent. Féltem, de valahol mélyen elfogadtam. Nem úszom meg, épp úgy, ahogy Cely sem úszta meg annak idején. De remélem, hogy én nem leszek terhes. Annál rosszabb aligha történhetne velem.
- Cely, Gill… menjetek csak – krákogtam ijedten, majd büszkén felálltam. Nem hagyhatom, hogy megalázzon.
- Drága Amabel, szánna rám néhány percet? – kérdezte mézes-mázosan. Mindketten tudtuk, hogy ez csak álca.
- Van más választásom? – kérdeztem, és karba fontam a kezeim, elrejtve félelmem áruló jeleit.
- Nincs – nevetett. – A mi drága Demetri barátunk elutazott néhány hete… és végre akadt egy kis időm, hogy kihasználjam a távollétét.
- Mily szerencse – gúnyolódtam.
- Demetri egy barom, amiért nem élt a lehetőségekkel. Van egy emberi mondás, biztos hallottad már, Amabel. Túl sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, vagy valami hasonló. Hm… a farok igazán ideillő kifejezés.
- Nagyon vicces.
- Szerintem is – morogta, majd egy szempillantás alatt előttem termett, és átölelte a derekam. Erős kezei fájdalmat okoztak, mintha vasmarkok fogságába estem volna. Akaratlanul is felszisszentem, és ez élvezettel töltötte el.

Durva ajkak kezdték bebarangolni a testem, és kapkodó kezek indultak sietősen a ruháim felé, hogy letépjék azt a testemről. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem ezek ketten, hiszen nem voltam szép. Betegesen sovány és sápadt voltam. Hajam egészségtelen és fénytelen. Bőröm száraz és repedezett, néhol kék és zöld foltokkal tarkított. Mi tetszhetett bennem?
Mikor már a könnyek folyni kezdtek az arcomról megállíthatatlanul, és mikor már azt hittem, hogy minden elveszett, akkor nem várt segítség érkezett. Hirtelen eltűnt rólam minden súly, és a hangok is visszatértek.
- Megszegted Aro parancsát, ő az enyém! – üvöltötte Demetri, vadul ütlegelve a vágytól ziháló Felixet, aki iszonyatosan dühös lett, amiért megzavarták. Kimeredt szemmel néztem a kettősüket, majd bekapcsolt a védekező ösztönöm. Futni kezdtem. Mindegy, hogy hova, csak el innen.

Vadul zihálva torpantam meg, de nem engedtem magamnak annyi időt sem, hogy körülnézzek. Nem láttam a könnyeimtől, így néha orra buktam, néha nekimentem egy falnak, de nem álltam meg. Most is nekilendültem. Már nagyon régóta menekültem, mikor úgy éreztem, hogy figyelnek. Egy tekintetet éreztem magamon, de néma csend vett körül. Csak a saját zihálásom hallatszott.

Letöröltem a könnyeim, és kisöpörtem az arcomból a bőrömre tapadt tincseket, hogy körülnézhessek. Sötét volt, és cellák vettek körbe, melyekben rabok voltak. De egyből feltűnt, hogy nem emberek… aztán a tekintetem megakadt azon a fekete, ismerős szempáron, amely engem figyelt.

Azt hittem, hogy menten elájulok. A térdem felmondta a szolgálatot, és a földre rogytam, de a szemeim nem kaptam el. Rabul ejtett, elvarázsolt, mégis megijesztett. Hány éjjel ébredtem sikoltozva még Forksban töltött életemben, ezt az arcot magam elé képzelve.
És igen…
Ő volt…

- Edward – ejtettem ki a szépséges nevet csodálattal. Más volt, mint amire emlékeztem. Külseje megviselt és megtört volt, ruhái rongyként lógtak rajta. Arca még a szokásosnál is beesettebb volt, szemei feketék, mint az éjszaka. Mégis a legszebb lény volt, ami csak létezhet.
Nevére nem kapta fel a szemét, továbbra is valami furcsa mohósággal figyelt. Mintha fel akarna falni. A tekintete az első találkozásunkra emlékeztetett, de ez most… félelmetesebb volt. Tudtam, hogy ki ő, mégis megrettentem.

Nem szólalt meg, nem mondta ki a nevem. Hasonlóan nézett rám, mint Felix vagy Demetri és ez fájó csalódottságként nehezedett sokkos lelkemre. Csak néztem a szép arcot, de képtelen voltam mozdulni. Szép volt és veszedelmes, mint egy oroszlán. Egy mélyről jövő félelmetes morgás tört fel a mellkasából, ami még inkább megijesztett.
- Edward… nem ismersz meg? – kérdeztem tétován, félve a választól.
De csak újabb morgást kaptam, és egy éhes, mohó, ölni vágyó tekintetet. Nem ismert meg.
- Bella vagyok – próbálkoztam újra, eredménytelenül, majd erőt vett rajtam a kétségbeesett zokogás. Minden reményem elveszett. Megtaláltam Edwardot… vagy legalábbis azt a valamit, vagy valakit, aki megmaradt belőle. Talán… Lehet, hogy az én Edwardom már meghalt. Ahogy a tekintetébe néztem, már biztos voltam benne:

Elvesztettem őt.
Elkéstem!
Az én hibám!

- Hát, itt vagy! – csendült egy dühös hang, és egy durva kéz ragadott meg. Felix vörös szemei szinte felnyársaltak, ajkai vadul csaptak le rám. Rongyokká vált ruháim egy szempillantás alatt tűntek el rólam. Egy kemény, botszerű hatolt a lábaim közé, és én felordítottam a fájdalomtól. Éreztem, ahogy több csontom is megadja magát, a bőröm lehorzsolódott, majd eszemet vette a fájdalom.
A lábaim közül ömleni kezdett a vér, végig folyva a combomon… Néhány másodperc alatt a földre zuhantam és a fejem nagyot koppanva esett a padlóra. Még egyszer Edward őrjöngő sziluettjére néztem, és suttogva rimánkodtam az életemért.
- Edward… segíts… szeretlek – nyöszörögtem erőtlenül, de hiába vártam az örökös megmentőmet. Ezúttal cserbenhagyott. Valami a combomba harapott, és elviselhetetlen fájdalom zuhant az elmémre. Azzal a tudattal vesztettem el az eszméletem, hogy a célom egyik felét teljesítettem. Megtaláltam Edwardot, még ha azon nyomban el is veszítettem. A másik gondolatom, hogy őt láthattam utoljára, és hogy még elmondhattam neki, hogy szeretem…

Aztán csak fájdalom. Sötétség. Lebegés valahol a semmiben. Hát itt vagyok… végre engem is elragadott a halál…

Servitude for the freedom - 8. fejezet

Születésnapi nyugalom

„Még egy év, mely lepergett az életemből. Egyre kevesebb van hátra, és én egyre öregebb leszek. És ha azt hiszed, hogy ez az éved szebb lesz. Tévedsz. Egy ünnepnaptól még nem semmi sem jobb vagy rosszabb. Ugyanolyan marad, vagy rosszabb.”

(2006. 09. 13. Volterra)

Hónapok teltek el, minden egyes nap ugyanúgy. Nem mértem az időmúlását. Nappal dolgoztam, este Demetri játékszere voltam, éjjel pedig mindenfélét álmodtam. Kezdtem napirendre térni a rémálmaim felett, melyekben Edward szenved, de nagyon fájt. Viszont nem tudtam mit kezdeni egy múltkori álmommal. Ott is szomorú voltam, de mégis teljesen más volt. A saját érzéseim voltak, és szabad voltam. Nem lehetett a múlt, de a jövő sem. Milyen hülyeség az, hogy Edward azt mondja nekem, hogy elhagytam, mikor azt ő tette? Én csak álltam és szégyenszemre megaláztam magam, mikor megtette. Nem kellett volna könyörögnöm, de már mindegy. Talán ha méltóságteljesen viselem a kínt, akkor most nem lennénk itt. Egyébként jellemző. Edward Cullen azt képzeli, hogy minden mindig az ő hibája.

- Boldog szülinapot! – ugrott hirtelen a nyakamba Gill, és puszit nyomott az arcomra. Először megdöbbentem, aztán elfintorodtam. Képek özönlötték el az elmémet. Egy ártatlan mozdulat, mely mennyi katasztrófát vont maga után. Egy kis óvatlanság, és Jasper már rohan is felém, a véremet kívánva.
Celynek mindenről meséltem az égvilágon, de a Cullen és a vámpírtémát erősen mellőztem. Csak annyit említettem, hogy az én szívem már menthetetlenül össze van törve. Nem kérdezett semmit, csak várt. Talán arra, hogy majd megosztom vele, ha képes vagyok rá. És milyen igaza volt. Neki beszélhettem a vámpírok hihetetlen világáról,hiszen akaratlanul is része lett.
- Mi a baj? – kérdezte Gill. - Valami rosszat mondtam? – kérdezte ijedten, mikor meglátta összerándult fájdalmas arcomat. Az egyik Demetri miatt szerzett zúzódás megsajdult a bőrömön. Tény, hogy tele voltam kék és zöld, esetleg lila foltokkal. Pokolian értett a kínzáshoz, hiszen egy vércseppem sem hullottam. Csak fájt. De ez semmi nem volt ahhoz, hogy mit éreztem valahányszor megérintett.
- Dehogy – mosolyogtam erőltetetten. – Csak… rossz emlékek. Nem szeretem a születésnapomat, egyre csak öregszem… - Hirtelen csapott belém a felismerés… egy újabb év. Már két évvel idősebb vagyok a szerelmemnél.

Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de aranyos volt Gill nevetése.
- Öregszel? – nevetett. – De hisz még csak tizenkilenc éves vagy! – vágta a fejemhez a valóságot. Igaza volt, mégis tévedett. Számomra ez… rossz volt. Egyre kevesebb időm maradt.
- Igen. Egy éve még minden vágyam az volt, hogy örökre tizenhét éves maradjak.
- De az lehetetlen – rázta meg a fejét Gill.
- Nem, nem az – suttogta hitetlenkedve Cely. – Mond, hogy nem arra gondolsz… - nézett rám dühös szemekkel.
- De igen.
- Gill, kicsim… magunkra hagynál egy kicsit? – fordult Cely a kislányhoz, aki most durcásan meredt rám. Nem akart kimaradni semmiből. Mérgesen ökölbe szorította a tenyerét, sötétbarna haját hátracsapta, majd elindult a cellánk felé, mi pedig egyedül maradtunk a sötét folyosón. Csak egy fáklya égett.
- Mutatok egy helyet, ahol nem hall meg minket senki. Kövess – szólalt meg, majd elindult az ellenkező irányba.
Követtem.

- Most pedig szeretném tudni, hogy mi közöd a vámpírokhoz. És ha már itt tartunk… azt is elmondhatnád, hogy miért vagy itt. Mi lehet az oka, hogy egy tizennyolc éves lány a szenvedést és a rabságot választja? A szolgasorsot a szabadság helyett?
Sóhajtottam.
- Nem egészen így van, inkább mondjuk úgy, hogy a szolgasorsot választottam a szabadságért.
- Ezt nem értem.
- Voltál már szerelmes, Cely? Úgy igazán? Mikor úgy érezted, hogy semmi nem számít? Akárhányszor megpillantottad az egész tested remegett és az arcod lángba borult? A gyomrodban pillangók cikáztak? Csak arra tudtál gondolni, hogy minél jobb legyél, és megérdemeld őt? Hogy minél boldogabbá tedd?
- Voltam már szerelmes, de inkább amolyan múlóféle. De nem tartott sokáig, miután kihunyt a szenvedély szakítottam vele. Barátok maradtunk.
- Én soha nem tudnék csak a barátja lenni. Ő egyszer azt mondta nekem, hogy olyan vagyok számára, mint a saját ínyére készült heroin. Nagyjából én is úgy éreztem. Nem volt teljes, ha ő nem volt velem. Korábban kinevettem az effajta ömlengéseket, de ma már tudom, hogy semmi nem volt túlzás. Igazán szeretem még ma is.
- Azt mondtad, hogy összetört a szíved. Ő tette, igaz? – kérdezte csendesen.
- Igen, ő. Tudod… már mikor megismertem tudtam, hogy ő és a családja különlegesek, mások, mint a többiek. Szépek voltak, gyönyörűek. Öten voltak testvérek, a szüleik mindnyájukat örökbe fogadta. Ketten-ketten egymással jártak, egy házban éltek, csak Edward különbözött. Neki nem volt párja, nem engedett magához közel senkit.
- Fura.
- Az… és bár nem voltak igazi rokonok, mégis hasonlítottak. Aranybarna szemeik voltak, sápadt bőrük, csilingelő hangjuk, kialvatlan arcuk és páratlan tudásuk.
- Nem… Vámpírok voltak? – kérdezte döbbenten.
Bólintottam.
- De a vámpírok szeme piros, legalábbis itt ezeknek.
- Mert ők embervéren élnek.
- Mi máson lehetne?
- Állatokon, ők nem ölnek embert – magyaráztam teljes odaadással, mint egy kisgyerek, aki áhítatos büszkeséggel beszél a szüleiről, a családjáról. Mindent elmeséltem a Cullen családról, és élveztem. Most az egyszer nem fájt az emlékezés. Jamestől elkezdve, a boldog pillanatokig mindent elmondtam, de nem fűlt a fogam a kellemetlen születésnapom részleteihez.
- Ez mind szép és jó, Amy – mosolygott. – De ha ilyen jó volt, minden akkor mi történt? Miért vagy itt? És hol vannak ők? Miért nem szabadítanak ki?
- Mindig is tudtam, hogy nem vagyok méltó Edward tökéletességéhez – sóhajtottam szomorúan, és a mellkasom sajogni kezdett a kíntól.
- De ez hülyeség… Szeret, vagy legalábbis szeretett.
- Talán… de nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után, mely majdnem tragédiába torkollott… ő maga is rájött, hogy nem vagyok elég jó, és nem kellek neki.
- Jaj, Amy – suttogta együtt érezve és átölelt. – De hisz ez szörnyű… ezt mondta neked?
- Igen, ezt mondta, aztán elköltöztek. Még Alice sem búcsúzott el tőlem, pedig legjobb barátnőmnek tekintettem, olyan volt számomra, mint egy régóta vágyott testvér, egy szerető nővér. De aztán mikor elmentek… minden üres lett.
Hosszú hallgatás után szólalt meg.
- És miért jöttél ide?
- Ő is itt van. Edward.
- Mi? – kiáltott fel döbbenten. – Ezt nem mondod komolyan!
- Nem tudom pontosan, hogy miért. Talán azt hiszi, hogy öngyilkos lettem miatta. Ugyanis leugrottam egy szikláról szórakozásképp, és biztosan bűntudata volt. A halálát kívánta a Volturiktól, de ők bezárták ide. Ezért jöttem. Meg kell őt találnom, mielőtt nem késő!
- Segítek neked – szólalt meg, miután feldolgozta a meglepetést. – De én a helyedben nem jöttem volna érte. Összetörte a szíved, te meg feláldozod érte az életed. Ugye tudod, hogy nagyon buta vagy?
- Mondták már – motyogtam, és könnyes szemmel átöleltem. – Köszönöm.
- Mire valók a barátok? És amúgy is… unalmas volt itt nélküled, hiányzik már egy kis kaland. De most menjünk, mielőtt észreveszik a hiányunk…

A nap végén meglepődve döbbentem rá, hogy ez a nap nem is volt olyan rossz. Cely kedvessége, megértése és barátsága sokat dobott a hangulatomon. Gill sem engedte, hogy ma is a letargiámban dagonyázzak. Úgy viselkedett, mintha nem is egy különleges lény lenne, hanem egy gondtalan emberlány. Nevetett, és komolytalan viselkedésével szórakoztatott minket. Miközben véresre horzsoltam a kezem az ügyetlenségemtől, nevettem. A többiek gyilkos szemmel méregettek minket, de néha elkaptam egy lopott mosolyt, mikor a hétévesnek tűnő Gillre néztek. Nekik is feltűnt a kislány rohamos növekedése, de nem szóltak egy szót sem. Voltak, akik úgy néztek ránk, mint a leprásokra, de nekem végre eszembe jutott, hogy milyen egy igazi szívből jövő mosoly, és ez szebb volt minden ajándéknál. Cely és Gill fontosak lettek számomra, és ugyanannyira megszerettem őket, mint a Culleneket. Milyen ironikus, hogy minden természetfeletti lény képviselőjével jóban vagyok. Jacob, Gill és Cullenék. Lehet, hogy ez balszerencse, de nem bántam meg, hogy bármelyiküket is megismertem. És bár Edward kínzó szenvedést hagyott maga után… attól még szerettem és hálás voltam neki a boldog percekért. És talán ezért is vagyok itt. Megérdemli a szabadságot.

Aznap este még egy kellemes meglepetés ért. Demetri nem jött el értem, hogy még egy szenvedéssel teli éjszakát okozzon. Azt hiszem, hogy tényleg ez volt a legszebb nap, amit itt töltöttem. És valahol mélyen legbelül éreztem, hogy ez se fog többé elismétlődni. Tizenkilenc éves lettem, és tapasztalatból tudtam, hogy minden év rosszabb, mint az előző. Főleg ha a tizennyolcadikra tekintek vissza. Mondhatnám, hogy annál rosszabb már nem lehet, de tévednék. Mert a sors mindig meghazudtol.

Boldog mosollyal az arcomon aludtam el. Sejtettem, hogy rossz lesz, ami rám vár, de a félelmeim közelében sem jártak annak, ami a jövőben fog várni rám…

Servitude for the freedom - 7. fejezet

Halovány fénysugár

Ha az élet elvesz Tőled valamit:
mindig ad helyette mást.
Ha keresed és kutatod:
Legalább egy ösvényt,
Melyen kijuthatsz sorsod szorításából,
s a fény, mely mindig világít,
mutatja Neked az utat:
újra és újra átölel Téged.

(2006. 05. 07. vasárnap éjjel, Volterra)


Egy harsány nevetés harsant a levegőbe, Demetri felkapta a fejét, de előtte még vetett rám egy dühös pillantást. Aro és Felix állt a folyosó végén. Az előbbi nevetett, a másik inkább mérges volt. De ami a legmeglepőbb, hogy nem rám. Demetrit nézte villogó szemekkel.
- Megegyeztünk – sziszegte. – Nem sajátíthatod ki!
- Ugyan már, Felix… ha én végeztem, kölcsönadom – mondta gúnyosan. Egyre inkább dühös lettem, hogy tárgynak tekintenek. Nem vagyok guminő…
- Fogadtunk! Először az enyém ez a liba! Nem volt jogod, hogy…
Aro nevetése beléfojtotta a szót, és legnagyobb bánatomra nem derült ki, hogy miben fogadott a két szemét állat.
- Ugyan már, barátaim. Ez itt egy majdnem közönséges emberlány, aki mindjárt összeesik a fáradtságtól és a félelemtől. Bár meg kell hagyni van benne kurázsi…
- Nem is sejti mennyi – sziszegtem mérgesen, mert idegesített, hogy bár nem olvas a gondolataimban, mégis átlát rajtam. Valóban csillagokat láttam…
- Ó, dehogynem, drága Amabel. Nem gondolod, hogy egy percig is elhittem a mesédet?
Elsápadtam.
- De túl értékes vagy ahhoz, hogy megöljünk. Egyelőre. Úgy látom, megtetszettél a két Casanovának.
- Aro – morogta Demetri, és durván megragadta a kezem. Feljajdultam.
- Demetri, nyugalom. A kishölgy még sokáig élvezi a vendégszeretetünk. Miért kell lerohannod egyből? Még a végén megölöd… hisz az se tudja, hogy kikkel áll szemben.
- Ezt bízd rám. Kell egy gyönyörrel teli éjszaka, ebbe te sem szólhatsz bele.
- Több tiszteletet. Rajtam múlik, hogy mit teszel a lánnyal… és most neked adom. A tiéd erre az éjszakára, de a következő alkalom Felixé. De ajánlom, hogy élje túl, mert ha nem, a haragomat nem teszed zsebre…
- Ígérem. Az enyém?
- A tiéd – bólintott, majd Felixxel eltűnt a folyosóról. Én pedig egyedül maradtam a gyötrő valósággal. Egy durva kéz simított végig a testemen, és már tudtam, hogy elkezdődött. Nincs menekvés.

Rettegve néztem a borzas hajat, a sápadt arcot, a rémséges vörös szemeket és a gonosz vigyort. A gyomrom remegett, mondhatni fel s le liftezett, és a félelemtől alig álltam a lábamon. De a legrosszabb, hogy ellene nincs esélyem. Ha még ember lenne, talán, de így?
Nem akarom! – zokogtam fel.
- Ne bömbölj – morogta mérgesen, majd a kezem után nyúlt és a merevségére helyezte. – Érzed ezt itt? Vágyom rád. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi különleges van benned, de közel annyira kívánlak, mint a mennyasszonyomat. Ez pedig… megdöbbentő. Simogasd… - Nem tettem. – Simogasd! – Erősen belemarkoltam az ágaskodó hímvesszőbe, mire összerezzent. Nem üvöltött, nem görnyedt össze… csak egy kicsit összerezzent. Nem lehet igaz!
Majd felkacagatott. Mélyről jövő gonosz kacaj hangzott fel.
- Remek trükk, minden elismerésem. Szeretem a tüzes nőket. De nálam ezzel nem mész semmire. Nem állhatsz ellen. Egy közönséges férfi már üvöltene, de most nincs ilyen szerencséd…
- Nem leszek a magáé! – sziszegtem könnyes szemmel. Legszívesebben összerogytam volna és elbújtam volna egy sötét sarokba.
- Ó, dehogynem! De ha ezzel megnyugtatlak… nem ma leszel az enyém, legnagyobb bánatomra.
Döbbenten meredtem rá, nem hittem neki.
- Hogy miért? Mert nem akarlak Felixnek adni, egy röpke pillanatra sem. Ha most megteszem, következő éjjel már az övé leszel. De ha nem hatolok beléd… minden este az enyém. A csókjaid, az ölelésed és a tested. A véred illata… mondták már, hogy egyenesen mámorító? Nem is tudom mihez hasonlítani… mézédes aroma… különleges. Van benned valami, amiért nem csak egy éjszakát akarok.
- Hát? – kérdeztem gúnyosan.
- Félre ne értsd… nem akarok tőled komolyat… inkább mondhatjuk, hogy te leszel az én saját bejáratú szexuális rabszolgám… és a teljes kielégülésen kívül mindent megtehetek veled, miután meguntalak… pedig már azt is.
- Szemét – sziszegtem.
- Lehet. De nem érdekel a véleményed. Nem félsz tőlem?
- Nem – szegtem fel a fejem dacosan. Nem akartam, hogy félni lásson, vagy gyengének. Hiába voltam az…
- Hiszen remegsz… vagy csak annyira kívánsz? – vigyorgott.
- Álmodozz csak…
- Tüzes… hm… egyre jobban vágyom rád. De elég a szóból… nem a beszélgetés a legjobb a dolog, amit a száddal csinálhatok – mondta gúnyosan, majd durván megcsókolt. Az undor volt az első, amit éreztem, aztán eszembe jutott, hogy ellen kéne álljak. De felesleges volt. Olyan volt, mint egy kőszikla. Csak magamnak okoztam fájdalmat.
Belesikoltottam a csókba, mikor a fogai a bőrömhöz értek. Azzal nyugtattam magam, hogy talán megúszom vér nélkül… de szörnyen féltem. Pokolian fájt. Más volt, mint Edward bódító, szerelmes csókja. Ez durva volt, érdes, és pokolian nyálas. Hányingerem lett. Ha erőszakos karjai nem tartottak volna erősen már biztosan a földre zuhantam volna. Nem akartam megadni neki ezt az örömet, még a végén azt hitte volna, hogy a csókjától vagy a közelségétől aléltam el.
- Csókolt már meg férfi? – kérdezte hirtelen és vadul simogatott.
- Persze – feleltem nemtörődöm hangsúllyal.
- Hánnyal?
- Köze?
- Válaszolj!
- Kettővel, de ezerszer jobban csókoltak, mint maga! – mondtam hevesen, és megpróbáltam nem hányni. Bár akkor talán megundorodna tőlem.
- Nem is vártam más választ, tüzes mennyecske.
- Nem mondtak magának, hogy ne játsszon a tűzzel? – sziszegtem, és hátrasimítottam a hajam. Vadul lélegeztem, a szívem szinte utat akart törni kifelé a mellkasomból, de nem a vágy okozta. Még akkor sem, ha kétségkívül hiányzott egy férfi érintése. De nem Edward ért hozzám, nem ő ölelt, nem ő kényeztette kiszáradt ajkaimat. Így semmit nem ér az egész. Legyen vége. Minél előbb legyen vége.
- Mintha említették volna párszor – nevetett. – De nem hiszem, hogy pont te bánthatnál engem, szivi. Képtelen vagy arra, hogy fájdalmat okozz nekem. Gyenge vagy, egy szánalmas és törékeny nő.
Megvetően horkantottam.
- Ne várja, hogy meghajoljak az akarata felett. Igaza van. Gyenge vagyok, de míg élek, harcolok. Most azt tehet velem, amit akar… de vigyázzon… egyszer nehogy forduljon a kocka.
Harsogva kacagott.
- Most aztán megijedtem, szivi. De ne aggódj, mára beérem ennyivel. Mindjárt összeesel, és nem tudnék mit kezdeni egy eszméletlen nőcskével. Látni akarom a vágyat, vagy legalább a szenvedést az arcodon, mikor hozzád érek. Anélkül nincs értelme. Most visszavitetlek, de holnap ajánlom, hogy jobb formában légy. Talán egy-két pofon ígérete ösztönözni fog…

Demetri nem hazudott. Minden éjjel eljött értem, és kezdtem mindent meggyűlölni, aminek köze van a sötéthez és az éjszakához. De megtanultam nem sírni a gyengeségeimen. Cely támogatása sokat segített. Mikor először tértem vissza remegve és zokogva, még ébren várt, és szó nélkül segített eljutnom az ágyamig.
- Megtette? – kérdezte csendesen, mert többen is figyeltek minket. Nyeltem egy nagyot, és szipogva kinyögtem a választ.
- Nem, még nem. De minden éjjel eljön értem. – Ennyit mondtam, és ő átölelt. Nem mondott semmit, nem vigasztalt. Ő tudta a legjobban, hogy mit élek át, vagy legalábbis, hogy mit fogok. Ösztönösen érezte, hogy a szavak semmit nem érnek. Úgysem hinném el, hogy minden rendben, és nem nyugodnék meg.

Szó nélkül elém tett egy tálat, de én nem akartam enni. Nem volt étvágyam. De addig erősködött, míg magamba erőltettem, majd erőtlen az ágyra dőltem és elaludtam.


*.*

(Álom: Edward szemszögű)

Szomj, kínzó vérszomj.
Őrületes, pokoli fájdalom.
Mélyről jövő üresség.
Fájdalmas, messzi emlékek.

Ordítottam. Nem! Nem akartam látni Bella gyűlölettől eltorzult vonásait… nem akartam látni a megvetést a szemeiben. Nem akartam látni élettelen kicsavarodott testét, ahogy vérbe fagyva fekszik egy vizes sziklán. Nem akartam látni Carlisle csalódott arcát, Esme törékeny zokogó testét, Emmett dühét, Rosalie gúnyos ábrázatát… Alice és Jasper fejcsóválását, Alice közelítő erejét… És nem akartam hallani azt a mondatod, ami éjjel-nappal a fejemben zakatol:
- Egy szörnyeteg vagy, nem érdemled meg a létet.

*.*

Felriadtam, de annyira erőm sem volt, hogy felzokogjak. Fordultam egyet, majd újra álomba merültem, mielőtt még jönne a kíméletlen ébresztés… A rémálmok ellenére sem akartam felébredni, mert a valóság rosszabb volt.

*.*

(Álom: Bella szemszögű)

Egy réten feküdtem, a mi rétünkön. Az eget felhők borították, csak néha kósza fénysugár tört át, és világította meg a Földet, és az arcomat. Sóhajtottam. A bőröm megcsillant, éreztem. Ha valaki most látna, tudná, hogy valami nincs rendben velem. Rájönne, hogy a lényem korántsem emberi. Egy sóhajtással kisimítottam az arcomba hullott sötétbarna tincseket. Fáradt voltam, de nem is fizikailag. Inkább lelkileg.
- Tudtam, hogy itt leszel – szólalt meg egy halk, szomorú hang. Ijedten felkaptam a fejem, és Őt pillantottam meg. Először nem hittem a szememnek, de tényleg Ő volt. Teljes életnagyságban, és mintha meggyötörtebb lett volna az arca, mióta utoljára láttam. Egy egész éve, mely borzasztóan lassan telt.
- Mit keresel itt? – hajtottam le a fejem. Ma napig kínzott a pokoli bizonytalanság, hogy jó ötlet volt-e elhagynom. De nem akartam, hogy…
- Téged. Bella, miért? Miért hagytál el? Tudom, hogy nem érdemellek téged, tudom, hogy jobbat érdemelsz. Tudom, hogy rengeteget hibáztam, és rengeteget bántottalak, és azt is, hogy bűneimre nem létezik bocsánat. De te… olyat tettél… megmentettél. Soha nem szerettem mást, csak téged. Azt hittem, hogy te is szeretsz és kapok még egy esélyt arra, hogy végre boldoggá tegyelek. Nélküled nincs értelme semminek.
- Te meg miről beszélsz? – kérdeztem döbbentem. Próbáltam felfogni a szavak értelmét, de nem ment. Tévedtem volna? – Én…

Servitude for the freedom - 6. fejezet

Az első nap

„Egy igaz barát mindig akkor talál rád, mikor a legnagyobb szükséged van rá. A közösen átélt borzalmak pedig egy olyan köteléket kovácsolnak közétek, amit se az élet, se a halál, de még az idő sem választhat szét.”

(2006. 05. 06. szombat reggel, Volterra)


Pontban hatkor tárult fel a cellaajtó. Felix lépett be rajta, arcán ördögi vigyorral. Felpattantam. Lendületemben majdnem Celynek ütköztem, így bocsánatkérően néztem rá.
- Felkelni! – mennydörögte Felix, de olyan hangsúllyal, mintha kutyákhoz beszélne. Egy idős asszony állt fel hirtelen és a vámpír felé kezdett rohanni őrült fénnyel a szemében. A férfi gúnyosan elmosolyodott és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, de már nem tudtam megállítani az asszonyt, aki rá vetette magát. Minden gyorsan történt, alig néhány másodperc alatt. A néni törékeny teste a falnak csapódott, a feje lehanyatlott, de még egy elhaló nyögés szakadt fel a torkából. Aztán csend. Nem mozdult többé. Elszörnyedve bámultam a jelenetet, láttam, hogy Gill szemeiben könnycseppek jelennek meg. Cely vigasztalóan szorította meg a kislánya kezét, de nem úgy tűnt mintha megrendítette volna az idős nő halála.
Felix néhány rongyot, és furcsa tárgyakat dobott a talajra.
- Tudjátok az utat, aki nem áll munkába azonnal, az ne is nagyon gondolkodjon a jövőjén – vetette nekünk majd gyors léptekkel távozott. A cella lakói gyors léptekkel a szerszámok után nyúltak, majd elindultak kifelé. Kérdőn tekintettem Celyre, mikor megpillantottam a nekünk hagyott szerszámokat.
- Mik ezek? – kérdeztem.
- Ütőkövek – felelte helyette Gill, majd felkapott egy rongyot. – Mindenkinek jár egy, de nekem anya nem engedi, hogy használjam. Én csak takarítok.
- Egyáltalán mit kell csinálni?
- Mi felelünk az alagútrendszer kiépítéséről – mondta egy sóhaj keretében, majd felkapott egyet. – Gyere, útközben elmondom a többit.
Engedelmesen követtem a sötét utakon.
- Az a céljuk, hogy minél több területek legyenek a birtokukban, természetesen a föld alatt. Senki nem sejti a ténykedésük. A rabszolgaság több szekcióra van osztva. Azt hiszem ötre, abból hármat alkotnak nők, a többit férfiak. A szektorok tagjai általában nem találkoznak egymással, de előfordul, hogy különleges jutalom gyanánt egy férfi egy nőt kap ajándékba, egyetlen éjszakára.
- De ez szörnyű…
- Az. Minden részlegnek más a feladata, az alagút vésés általában a férfiak feladata, de néhány hete a miénk is. Tehát ezt kell neked is csinálnod. Nézd a többieket, kövesd a mozdulatainkat.

Elszörnyedve érkeztem a munkaterületre. Mindenki szótlanul ütögette a köveket a falhoz, minden szakértelem nélkül. Mindenki máshogy fogta a köveket, volt, akinek már kora reggel kicsordult a vére a kő éles felülete miatt. Talán ezért nem felügyeltek minket a vámpírok. A vér miatt. Nem akarnak mindenkit lemészárolni egyetlen csepp miatt. Pedig én tuti, hogy bénázni fogok, bár mióta itt vagyok még nem botlottam meg. Most már tudtam valamit erről a helyről, de Cely a vámpírfoglyokról nem beszélt. De hogyan is tudhatna róluk? És ilyen körülmények között én hogyan fogom megtalálni őt? Merre keressem? Lassan egész Olaszországot behálózza a vámpír klán. Ez lehetséges? De hiszen ez… akkor mindenhova eljuthatnak szinte minden akadály nélkül. Akárkit megölhetnek, elrabolhatnak, megkínozhatnak. Mondjuk ez eddig is így volt.

- Amy, figyelj arra, amit csinálsz – suttogta Cely rosszallóan. – Nem fog tetszeni nekik, hogy csak ennyit dolgozol.
- Ne haragudj – hebegtem, mikor rájöttem, hogy igaza van. Elkalandoztam, és csak álltam egyhelyben. A szerszám ernyedten csüngött a karomban. – Már csinálom is, csak elkalandoztam - magyaráztam, majd figyelni kezdtem az ő mozdulatait. Aztán nekikezdtem.
Néhány perc múlva már ki is serkent az első csepp vérem. Közvetlenül azután, hogy először hasra estem, és még a térdem is bevertem.

Fogalmam sem volt nemsokára az időről, minden egybeolvadt. Kezeim fáradt, monoton mozgása görcsösen küzdött az akadállyal. A sziklás kemény volt, és nagyon nehéz volt áttörni. Néha vizet is találtam, ilyenkor az a képembe zúdult, teljesen váratlanul. Nem szóltam semmit, csak megtöröltem vizes arcom, és az sem érdekelt, hogy a víz és a verejték eggyé olvadt a kezemre száradt vérrel.

Izmaimban ólmos fáradtság uralkodott, minden tagom fájt, kíméletlenül. Éreztem, hogy nemsokára megjelennek az első vízhólyagok kezeimen. A bőröm piroslott, nem bírta az effajta terhelést. Nem szokta meg. Cely-nek ez már meg se kottyant. Titkon irigyeltem érte, és mégsem. Nem akartam hozzászokni, mert az mindennapi kemény munkát jelentene. Nekem ez nem megy, de muszáj kitartanom. Őérte.

Már nem is éreztem, hogy mikor lett vége. Robotként tettem a dolgom. Nem törődtem a többiekkel, nem akartam hallgatni még az ő kínjukat is. Már bántam, hogy ilyen elhamarkodottan idejöttem. Az lett volna a legjobb, ha megkeresem a Cullen családot. Ők többet tehetnének nálam. Több hasznuk lenne, mint egy szánalmas és gyenge embernek.

De mi van ha, ők sem tudnak semmit tenni? Honnan tudjam, hogy ők nem raboskodnak itt? Élnek-e még? Alice biztosan megakadályozná Edward szenvedését, és ő mindent meglát előre. Emmett megfékezte volna őt nyers erejével. Jasper lenyugtatta volna háborgó, bűntudattól ittas érzelmeit. Esme és Carlisle a lelkére beszéltek volna. Rosalie veszekedve próbálta volna kifejteni nem tetszését, és ellenérzetét. De mi van, ha mindezt megtették és nem volt elég? Vagy mi van, ha ezt nem tették meg? Talán őt is cserbenhagyták, mint engem. Nem őt biztosan nem hagyták el… ő családtag, egy Cullen, akit szeretnek. Velem ellentétben.

„A mi családunk nem hagyja cserben a másikat” – mondta egyszer Carlisle Rosalie-nak, mikor megvédtek engem Jamestől. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Bármennyire éreztem úgy, hogy nem érdemlem meg, jól esett. Hittem bennük, és azt hittem, hogy ők is hisznek bennem. Alice-ről komolyan azt hittem, hogy szeret. De még csak annyit se mondott, hogy viszlát, vagy valami. Ez is kevés lenne, de a semminél minden több. Miért hagyott ő is magamra? Edward kérésére? Miért volt az elég? Talán, mert őt jobban szeretik.

De ha egy Cullen soha nem hagyja cserben a családtagjait, akkor hogyan került Edward e sötét falak közé? Vagy talán az álmom igaz lenne, melyben Edward fejéből láttam a dolgokat? Carlisle kitagadta volna? De miért? Mi oka lehetne rá? Embert ölt volna? Az lehetetlen. Edward a legtisztább lény, mi létezhet. Magában viseli az összes emberi jóérzést, vámpír léte ellenére. Soha nem találkoztam nála nemesebbnél, és ha mégis ölne… én azt is elnézném neki. Mert azt sem gonoszságból, vagy önérdekből tenné. Mert ő jó, jobb bárkinél, vagy bárminél. És ezt nem elfogultságból mondom, hanem mert így van.

Fájdalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, túl sok volt mára az emlékekből. Szenvedést okozott a múltam, de fáradhatatlanul kapaszkodtam belé, mert az emlékeim szebbek voltak minden valóságnál.

Észre se vettem, hogy mikor tántorodtam meg. Csak azt éreztem, hogy egy remegő, hideg kéz utánam kap, és megtartja gyenge testemet. Vettem néhány mély levegőt, mire kitisztult a kép. Cely sötét szemeiben aggodalom csillant a fáradtság mellett.
- Jól vagy?
Erőtlenül bólintottam, és elmosolyodtam.
- Igen. – Magamat se győztem meg, de nem érdekelt. Csak pihenni akartam, és behunyni a szemem. Az éhség csak másodlagos volt bennem.
Most vettem csak észre, hogy már a cellánknál járunk. Cely segített elmennem az ágyamig, ahova egyből levetettem magam. Úgy ahogy voltam, piszkosan és ruhástól. Még hallottam Gill aggodalmas érdeklődését, majd álomtalan álom nyomott el. De akkor még nem is sejtettem, hogy az éjszaka sem hoz számomra megnyugvást. Inkább egy olyan rémálmot, amit nem a saját ágyamban fekve tölthettem el.

Egy durvakéz rántotta meg a vállam, és én fájdalmasan szisszentem fel. A jobb vállamon ékesen maradt ott a kéznyom. Felnéztem. Két vörös gúnyos szem figyelte minden mozzanatom.
- Ébresztő angyalom – sziszegte Demetri a fülembe. Megremegtem, ahogy kezeivel végigsimított az arcomon. A hideg rázott, de nem fáztam. Gill csendesen zokogott a sarokban, ő már tudta, hogy mi következik. Én még túl kába voltam hozzá. – Azonnal menj és tisztálkodj. Ruhát is kapsz tőlem ma éjjelre. Ugye, milyen kegyes vagyok? Bár tiszta pénzpocsékolás ruhát adni rád, hiszen úgyis letépem.
- Miről beszél? – hebegtem ijedten. Az agyam vészesen forogni kezdett, a testem megbénult a félelemtől.
- Méltóképpen köszöntöm az újlányt - felelte nevetve, majd elindult kifelé. – Kapsz tíz percet, mikor lejárt… ajánlom, hogy az ajtó mögött várj. Ha nem engedelmeskedsz, hidd el, megbánod. Rengeteg nő van itt, nem vagy különleges, vagy pótolhatatlan. Ezt gondold át, mielőtt engedetlenkednél.

- Amy… - suttogta Cely rémült arccal, hozzám sietett, majd átölelt. Elkezdtek folyni a könnyeim. Gill is hozzám futott, pici kezeivel letörölgette őket.
- Tarts ki – súgta és bátorítóan rám mosolygott.
- Che cosa è necessario per salvare il tanto – morogta egy középkorú asszony. (Mit kell annyira sajnálni!) Cely dühös szemmel nézett rá, és mondott valamit olaszul, amit nem értettem.

Remegő tagokkal elindultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam és lelkiekben legalább egy kicsit felkészüljek arra, ami rám vár. Már bánom, hogy nem tettem meg Jacobbal, akkor legalább nem egy szadista vámpírnak adnám azt, amit Edwardnak szántam. Könnyek mardosták az arcomat, és elszörnyedve tekintettem egy aprócska piszkos tükörbe a fürdőnek nevezett helyiség falán. Szörnyen néztem ki. Kócos hajam rendezetlenül és piszkosan hullott fedetlen vállamra. A ruháim véresen, mocskosan és szakadtan lógtak rajtam. Az arcom fehér volt, a szemeim alatt sötét karikák feketéllettek. Bőrömön könnyek csillogtak. Egy bizonyos: nem voltam valami szexi látvány.

Öt perc múlva az ajtó mellett álltam. Nem néztem senkire, lehajtottam a fejem. Cely ide akart jönni hozzám, de intettem, hogy ne tegye. Erős szerettem volna lenni, de féltem. Mindentől. A fájdalomtól, a szégyentől és a megaláztatástól. Mégis a legrosszabb az volt, hogy ezek után, ha kiszabadulnánk Edwarddal és meggondolná magát, miszerint mégis kellek neki… akkor sem érne hozzám. Miért érintene meg egy meggyalázott nőt? Bár… talán inkább dühös lenne. Nem nézne rám, hanem inkább mérgesen járkálna fel s alá a szobában, miközben én sírva őt szólongatnám. De ő nem reagálna, hanem inkább magában vitatkozva viaskodna meg a döbbenetes ténnyel. De jobb, ha nem álmodozom. Ha valaha is mindketten szabadok leszünk… akkor sem vetemedne arra, hogy megérintsen engem. Hiszen megmondta: én nem vagyok elég jó neki.

- Na gyere szépségem – jelent meg Demetri vigyorogva és durván megrántotta a karomat. Engedelmesen követtem, és őt sem méltattam a tekintetemmel. – Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte hirtelen és megtorpant.
Nem válaszoltam.
Dühösen felmorrant.
- Elvárom, hogy válaszolj, ha kérdezek.
- Nem figyeltem – szegtem fel dacosan a fejem. Engem nem fog megszégyeníti egy szadista szexéhes vámpír.
Felnevetett.
- Látom, hogy felvágták a nyelved, kicsi lány. Angol vagy, ugyebár?
- Amerikai.
- Amerikai… hm… hm… szeretem a szép amcsi lányokat – mondta, majd közelebb hajolt és a fülembe suttogott. – Csak nyugalom, cicám… én élvezni fogom. Légy önzetlen, és valld be, hogy csak ez számít. De lásd… én sem vagyok olyan szemét, mint amilyennek látszom. Megígérem, hogy a másodikat jobban fogod élvezni.
Gonoszan felnevetett.
Először azt hittem, hogy csak viccel. Ez nem történhet meg velem! Nem, nem és nem! Nem akarok Demetri Volturi szexuális játékszere lenni… Ennél még a halál is jobb lenne.
Nyeltem egy nagyot, hogy visszaszívjam könnyeim, majd felemeltem a fejem, és a vörös szemekbe néztem.
Aztán… leköptem.
Utána minden nagyon gyorsan történt…

Servitude for the freedom - 5. fejezet

Ajándék fejezet!! A 10.000-es látogatásért :) (L) Köszönöm!!!

Az első éjjel

„Nehéz ráébredni, hogy senki nincs, aki védelmezzen. Nehéz rájönni, hogy csak magadra számíthatsz, és az életed csak hajszálon múlik. Nehéz rájönni, hogy valahol, valamikor tönkretetted az életed.”


(2006. 05. 05. péntek este, Volterra)

Felix és Demetri végeláthatatlan katakombákon át egy sötét kis szobába vezetett. Aztán mikor beléptem, rájöttem, hogy nem is olyan kicsi. Tíz ágy feküdt egymás mellett, közöttük csak fél egy méter szabadhely volt. Ablak helyett csak valami szellőzőnyílás szerűség volt, állott, poros szag terjengett. Eluralkodott rajtam a bezártság érzése, de egy mély levegővel elűztem a kellemetlen érzést. Mégse most kéne kialakulnia bennem a klausztrofóbiának, nem? Elég kellemetlen lenne.

Több szempár is rám meredt, mikor beléptem a szobámnak nevezett lyukba. Voltak idős asszonyok, középkorú nők, fiatalok, de gyerekek is. Bele se mertem gondolni, hogy milyen lehet egy ilyen helyen felnőni. Mindannyian ellenségesen meredtek rám, mint valami betolakodóra. Milyen pokoli lehet itt az élet? Bizonyára kibírhatatlan, de nekem ki kell, hogy bírjam. Edwardért.

Nevetve hagytak magamra, miután rámutattak egy koszos ágynak nevezett bútordarabra, hogy az az enyém. Egyre bizonytalanabb lettem és féltem. A sötétség kétségbeejtően nyomasztott, égetett belülről. Éreztem magamon a tekinteteket, miközben közelebb léptem az ágyamhoz és egy picinyke szekrényhez. A holmimat, amit magammal hoztam, nem kaptam meg. Csak egy apró fényképet őriztem a szívemhez közel, a ruhámba rejtve, amin Edward és én mosolyogtunk boldogan. Ezt a képet a Cullen házból hoztam, senki nem vehette el tőlem. Edward azt hitte, hogy minden emlékemet magával vitte, de azzal nem számolt, hogy valaha még be fogok lépni hajdani szobájába. Innen is látszik, hogy nem szeret. Nem akart rám emlékezni, még egy képen keresztül sem.

- Idiota puttana (hülye szuka, hülye cafka) - nézett rám egy középkorú asszony megvetően, miközben végig mért. Nem értettem olaszul, de biztos voltam benne, hogy a megszólítás nem lehet túl kedves számomra. Tudtam, hogy mire érti. Még senki nem jött ide magától. És az zavarja, hogy én képes voltam rá, míg ő csak szabadulni akar. Rosalie logikáját jutatta az eszembe, és szúrni kezdett a szemem.
- Non si sa cosa si è impegnata! (Nem tudod, hogy mire vállalkoztál!) - tette még hozzá fitymálódva, majd a megszeppent fiára nézett, és egy határozott mozdulattal az ágyba fektette. Többet nem beszélt, ő sem különbözött a többiektől. Mindannyian végtelenül kimerültnek tűntek, legtöbben csak üres tekintettel gubbasztottak a koszos fal tövében.
Nyeltem egyet.
Vajon, rám is ez vár? Bevallom, féltem. Még soha nem rettegtem ennyire, de ennyire elszánt sem voltam még soha. A félelem állandóan kaparta a torkomat, remegtette a gyomromat, és a kezeimet. De az elhatározásom erősebb volt. Sosem voltam magabiztos és határozott. Talán a fájdalom mindenkit megváltoztat.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Elővettem a fényképet, és nézegettem. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy miért is vagyok itt. De a szörnyűséges körülmények megrendítettek. Nem mindenki volt körülöttem épelméjű, valaki már bele is őrült. Ketrecbe zárt állatnak éreztem magam, akit csak dolgozni engednek ki. Hogyan lehetnek ennyire kegyetlenek a Volturik? De egy a lényeg: Én nem törhetek meg.

Az éjszaka közepén sikerült csak lehunynom a szemem. Fájdalmasan gondoltam azokra, akiket magam mögött hagytam, hálátlanul. Előttem lebegett Jacob elkínzott arca a kórházban, mikor azt hitte, hogy elveszíthet. És most elveszített. Ki tudja meddig tart az önkéntes mentőakcióm. Talán már öregasszony leszek, mire újra megpillantom a napfényt, de nem adom fel a reményt, mert nem szabad. Ki kell tartanom, és sietnem kell. Ki tudja, Edward meddig bírja még…

Éktelen bömbölés riasztott fel, riadtan pattantak ki a szemem, és villámgyorsan ültem fel. Először nem láttam semmit, majd meggyulladt egy gyertya. Többen is felriadtak, és most szitkozódva figyelték a nálam nem sokkal idősebb lányt, aki egy kicsiny, aranyos ötéves kislányt próbált csitítani, aki szüntelenül sírt. Apró kezei a lány vállait markolták, fejét édesanyja mellkasába temette.
- Éhes vagyok – sírta a kislány. Belehasadt a szívem a látványba. A fiatal nő könnyes szemmel vigasztalta.
- Gill, nemsokára itt a reggel és jön a reggeli. Tarts ki addig, kicsim. Próbálj meg aludni – csitítgatta sikertelenül. A pillantásom a kisszekrényre meredt. Maradt még néhány falat a vacsorámból, ami egyébként egy szelet kenyeret és egy pohár vizet takart. A bűztől nem volt étvágyam, így csaknem a kenyér fele és a víz egyharmada megmaradt. Gondolkodás nélkül álltam fel és ragadtam meg szegényes vacsorám maradékát és némán, lehajtott fejjel indultam el feléjük. A nő csak akkor vett észre, mikor leültem az ágyuk szélére. Rámosolyogtam a kislányra.
- Tessék, neked adom – nyújtottam, mire a kicsi lány boldogan kapott utána. Hálás pillantása megmelengette a szívem.
- Ne fogadd el, Gill – jött vissza a nő hangja. Értetlenül néztem rá, de ő is hasonlóan vélekedett rólam.
- Mit kérsz cserébe? Gondolom, nem önzetlenül kenyerezed le a lányom – mondta nekem ellenségesen.
- Nem kérek érte semmit cserébe. Nem voltam éhes, és gondoltam neki adom. Mi értelme megtartani a romlandó ételt, mikor éhes szájak éheznek? Nem mérgeztem meg, nem vezérel rossz szándék.
- Megeheted – fordult a lánya felé, de továbbra is bizonytalanul méregetett. – Ha bármi baja esik Gillnek, magam kaparom ki a szemeidet. Érthető? – próbált keménynek, rendíthetetlennel tűnni, de én átláttam az álarcon. A fájdalom vezérelte, és számára Gill volt a legfontosabb.
- A nevem Amabel Cringe – mutatkoztam be az álnevemen. Mintha az arca egy kicsit barátságosabbá vált volna, miközben néztük, ahogy Gill jólesően rágja az ételt.
- Cicely Jones, hívj nyugodtan Cely-nek. Ő pedig a lányom…
- Gillian Jones – mutatkozott be a kislány, miután lemosta a vízzel a kései vacsoráját. – Köszönöm, Amy.
- Amy? – hökkentem meg a becenév hallatán. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki ezen a nevemen fog becézgetni.
- Baj, ha így hívlak? – szeppent meg ijedten, mire nevetve megráztam a fejem.
- Dehogy – feleltem, majd Cely-re néztem. – Angolok vagytok?
- Angliában születtem, igen. Gill, pedig idebent, tehát ő elvileg olasz.
- Itt? – kérdeztem megütközve, mire szomorúan elmosolyodott.
- Igen, tizenkilenc éves voltam, mikor a szüleimmel eljöttünk Olaszországba nyaralni, a vőlegényem nem tartott velem. Volterra kastélyát is meg akartuk nézni, turistaként érkeztünk. Nem gyanakodtunk, majd rémálommá vált minden.

Sejtettem, hogy mi történt. A Volturi klán előszeretettel fogyasztja a gyanútlan turistákat, akik körbevezetésre jöttek.
- Hogyhogy életben hagytak? – kérdeztem halkan. Gill úgy nézett rám, mintha ő mindent tudna. Más volt, mint azok a kislányok, akiket eddig láttam. Szokatlan intelligencia sugárzott hatalmas kék szemeiből.
- Megtetszettem az egyiküknek, és felhasznált magának – rántotta meg a vállát, de a szemeiben fájdalom csillant.
- És így lettem én – mondta nekem Gill természetes hangon. Megdöbbenve figyeltem a kettősüket. De hát a vámpíroknak nem lehet gyerekük!
- Hogy nézett ki… Gill apja?
- Hófehér volt a bőre, vörös szemek. Azt hiszem, hogy tudod, hogy miről beszélek. Erre vagy kiváncsi, igaz?
Bólintottam.

- Te jó ég – suttogtam. – Nehéz elhinni.
- Tudom, hogy valami nem stimmel ezen a helyen – suttogta úgy, hogy más ne hallja. – Saját szememmel láttam, hogy hogyan ölték meg a szüleim. És az se normális, hogy Gill abnormálisan gyorsan növekszik, hiszen egy éve szültem.
- De hisz öt évesnek simán kinéz.
- Ez az. De nem tudom, hogy miért is mondom el neked. Azalatt a másfél év alatt, amit itt töltöttem, megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Neked mégis mennyi mindent elmondtam. Hogy csináltad?
- Fogalmam sincs. Én tudom, hogy mi történik itt, és te is. Talán ez lehet az oka. Mások is tudják?
- Nem, csak én és Gill. De hogy lehet ez, Amy?
- Egykor én is lehetetlennek hittem, aztán rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen.

- Aludj kicsim – mondta Cely, majd csókot nyomott Gill homlokára.
- De én nem akarok, Amy-vel akarok beszélgetni – hisztizte, de laposakat pislogott. Nevetve nyugtattam meg.
- Ne aggódj, még holnap is itt leszek. Akarod, hogy dúdoljak valamit? – mosolyogtam.
- Igen! – felelte, mire dúdolni kezdtem az altatómat. Felidéztem magamban azokat a pillanatokat, mikor Edward dúdolta ezt nekem… Istenem, hányszor töltöttük egymás mellett az éjszakát, hányszor aludhattam úgy, hogy nem kellett félnem a holnaptól. Erős, hideg karok vigyázták az álmom, nem volt semmi gondom. Minden szép volt, mint egy romantikus filmben.

Észre se vettem, hogy mikor kezdtek folyni a könnyeim. Gill édesen szuszogott az ágyon, hófehér bőre világított a sötétben. Azt hiszem, hogy vonzom a természetfeletti lényeket. Beleszerettem az utamba eső legelső vámpírba, összebarátkoztam az utamba akadó első vérfarkassal és megkedveltem az első utamba eső félvért, akinek a létezését eddig lehetetlennek véltem.
- Amy? Minden rendben? – kérdezte Cely aggódva. – Mi a baj?
- Semmi baj – töröltem meg az arcomat, majd felálltam, hogy nyugovóra térjek a saját ágyamban.
- Mit dúdoltál? Mi a címe?
- Bella altatója – nyögtem ki, majd végig feküdtem az ágyamon, és a párnámba temettem az arcom. Nem sokkal később nyugtalan álomba szenderültem.

*.*

Kezdtem feladni a reményt. Mindenem fájt, a testem égett, a lelkem üvöltött. Jane őrült arca lebegett szemem előtt, és azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy mindaz, amit látok, képzelet.

- Gyűlöllek! – sziszegte Carlisle a képembe. – Szégyent hoztál a nevünkre! Már bánom, hogy valaha is a fiammá fogadtam egy ilyen szörnyet. Hogy tehetted? Hogy? Hát hiába volt minden fáradtságom? Senkire nem gondolsz csak magadra!
- Carlisle, hagyd.
- Esme, kérlek, ebbe ne avatkozz bele. Tudod, hogy nekem van igazam.
- Tudom, szerelmem. Én is csalódtam benne – mondta szomorúan és fájdalmas arccal rám nézett. Ez jobban fájt, mint bármilyen szitok. – Már nem a fiam.

A fájdalom felemészt, eléget, elpusztít mindent itt bent. Már nem is emlékszem, hogy mióta mozdultam meg utoljára. Csak mozdulatlanul harcolok a lelkem démonjaival és a rám küldött fájdalmas képekkel és a testemet tépő őrült fájdalommal.
Sóhajtottam egyet.
Feladom.
Nem érdemlek semmilyen létet. Egy ilyen szörny csak a szenvedést érdemli. Talán ez már a pokol, és Bella haláláért vezekelek.
Talán már a gondolatoknak sincs értelme.

*.*

Verejtékben úszva ébredtem. A zokogásomba majdnem belefulladtam. Égetett az álomból áradó reménytelenség és a lelket tépő kín. Egy gyengéd kéz rázogatta a vállam. Cely nézett rám ijedt aggodalommal. Akaratlanul kerültem megint a figyelem középpontjába, mindenkit felébresztettem a megváltó álomból. Legtöbben gyűlölködve figyeltek, csak egy-két együtt érző arccal találkoztam, mikor körbenéztem. Már Gill sem aludt, hanem engem nézett.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem. Cely átölelt. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy megkedveljen. De nagyon jól esett. Már az első éjszakán barátot szereztem a pokolban. Ez azért… nem várt fordulat.
- Gyere, Amy. Mindjárt jönnek és kezdődik a robotmunka. Jól vagy? – aggódott.
- Persze – hoztam össze nagy nehezen egy mosolyt, és megpróbáltam felkészülni arra, ami rám vár… A jövő sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam.

Servitude for the freedom - 4. fejezet

Volterra


„Néha talán bátornak, vakmerőnek és elszántnak tűnhetünk. De valójában csak a félelmeink és a gyengeségeink irányítanak.”

(2006. 05. 05. péntek délután, Volterra)

Volterrába érve verőfényes napsütés nyugodott, a taxiban ülve gondolataimba merülve szemléltem az egyre közeledő kastély fenséges körvonalait. Mennyi ember mászkált mit sem sejtve az utcákon, gondtalanul és boldogan… nem is sejtve, hogy talán néhány méterrel a föld alatt egy ártatlan embertársukban éppen most hunyt ki a fény. Senkit sem érdekel, hogyha azt mondanám, hogy mennyien halnak meg. Lehet, hogy megdöbbentené őket, de komolyabban nem foglalkoznának vele, míg a szegény halottak névtelenül szállnak az egekbe, a pokolba vagy a mennybe. A taxim mellett egy szőke hajú kislány rohangál nevetve és barna hajú kisfiúval.
A velük lévő középkorú asszony, édesanya ijedt szigorral fogja meg kezüket, és hálásan int a sofőrömnek, amiért óvatosan vezetett, és nem ütötte el őket. Erre Olaszországban fokozottan figyelni kell, ugyanis megbotránkoztatóan hiányosak errefelé a közlekedési szabályok. Sok őrült szab százzal az utakon, és örülhet az ember, hogyha épp bőrrel megússza a napot.

Négy napja voltam itt, három napot töltöttem Rómában az átalakításom ügyében, majd vonattal Firenzébe mentem, onnan pedig taxival érkeztem meg ide. Rengetegen mértek végig férfiak, kik szembejöttek velem az utcákon, de én egyikükkel sem foglalkoztam. Nagyképűnek tűnhettem a szemükben, de nem érdekelt. Erőt gyűjtöttem, és megpróbáltam méltó búcsút venni az életemtől. Meglátogattam néhány nevezetesebb látványosságot, mint például a Colosseumot, de semmi nem hozott felüdülést. Csak arra tudtam gondolni, hogy amíg én viszonylag jól érzem magam, addig Edward szenved, és ez kínzott. A Rómában töltött napok alatt a várostól nem messze lévő kempingben szálltam meg, ami meglepően jól felszerelt volt. A recepción két nő fogadott, akik kedvesek voltak és válaszoltak minden kérdésemre. Még medence és internet is volt, de engem egyik sem foglalkoztatott. Fodrászhoz mentem, és egy egész napot a szépségszalonban töltöttem. Borzalmas volt. Idegesített, hogy teljesen idegen emberek kenik kenőcsökkel az arcomat, festik hajfestékkel a hajamat, és stb. Az egyik alkalmazott meg is ijedt a tekintetem láttán, amivel a műkörmös készletet illettem, és nem merte fel rakni. Nem is kértem belőle.

Ijesztő volt a tükörbe néznem, ugyanis egy ismerős idegen fogadott. Nyoma sem volt benne annak a Bellának, aki voltam. A hajam feketén hullott a vállamra, és a hajhosszabbításnak köszönhetően a derekamig ért. A szemem már nem barnán csillogott, ugyanis beszereztem egy zöldes árnyalatú kontaktlencsét, és azt hordtam. Az ajkaimat szájfény emelte ki, az arcomon púder és alapozó sötétlett. Nem akartam olyan fehérnek tűnni legelőször, mint ők. Kicsit gyanús lett volna.
De nem is ezért maradtam ott teljes három napig, hanem mert egy hamis személyit csináltattam minden női bájamat bevetve. Irtóra kellemetlen volt, de a cél szentesíti az eszközt. Hivatalosan Amabel Cringe lett a nevem, és nagymamám történeteiből hallottam a vámpírokról. Nem kell féltenem a nem létező nagymamámat, ugyanis a verziómban pár hete meghalt, és ezért is fordulok hozzájuk, mert nem érzem értelmét az életemnek. Persze szerkesztettem a mesébe egy-két dramatikus effektust, mert ennyi ok biztosan nem lenne hihető. Nekem pedig fontos volt, hogy higgyenek nekem.

- Miss Cringe, itt vagyunk – szólalt meg a taxis, és sürgetően a számlálóra mutatott, majd csillagos összeget mondott. Elhúztam a számat, de kifizettem, és kiszálltam. Azonnal elhajtott, én pedig egyedül maradtam a vállamon egy batyuszerű táskával, amibe néhány holmit rejtettem. A bőröndömtől megváltam, nem éreztem neki szükségét.
Bizonytalanul indultam el a kacskaringós utakon, mert fogalmam sem volt, hogy merre is van a bejárat. Régi stílusú utcák és sikátorok vettek körbe, és én sietősen haladtam végig rajtuk. Egyszer majdnem elbuktam egy kiálló macskakövön, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Aztán megpillantottam egy hatalmas ódon kaput.
A kastélyra siklott a tekintetem. Hatalmas és kísérteties volt, több torony is figyelmeztetően meredt a magasba. Mintha láttam volna egy-egy árnyat elsuhanni ezekben a magaslatokban, és biztos voltam benne, hogy ők lehetnek az őrök. Nem lehet észrevétlenül a kapu elé állni, de én nem is akartam. Pontos tervem még nem volt, mert féltem, hogy azelőtt vacsoraként végezném, mielőtt kinyitnám a számat. A lábam alatt fekvő talajra néztem, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy lehet, hogy Edward néhány méterrel alattam vergődik a kíntól. Megremegtem a gondolatra.

Lassan közelítettem meg a hatalmas kovácsoltas, szép mívű kaput. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, a lábaimmal egyetemben. Bevallom őszintén, hogy féltem, legszívesebben elfutottam volna. De ezt nem tehettem, nem hagyhattam Őt cserben, és a lábaim úgyse vittek volna messzire. Gyenge kezeimmel a kopogtató felé nyúltam, és megkongattam.
Mintha az egész kastély felelevenedett volna, anélkül, hogy láttam volna. Csak éreztem. Biztos voltam benne, hogy senki sem érti, hogy mit keresek itt, és mit akarok. Pontosan én sem tudtam, csak az egyiket. Hogy mit akarok, azt tudtam, de azt nagyon. Fogalmam sincs, mit mondok akkor, ha már beszélnem kell. Hogyan akadályozzam meg, hogy vacsora legyek?

Öt fekete csuklyás alak jelent meg előttem, lehajtott fejjel, de mintha egy pillanatig kivillantak volna rubintvörös szemeik.
- Kövess! – hallottam meg egy kísértetiesen fagyos hangot, a legelöl haladó felől, és én követtem. Magamon éreztem a vérszomjas tekinteteket. A rettegés a torkomba kúszott, nem akartam vacsora lenni. Engedelmesen haladtam a kis csoport közepén, és egyre inkább azon töprengtem, hogy hova vihetnek. Hiszen még nem mondtam semmit, és csak egy ember vagyok.
Végtelennek tűnő sötét folyosók, csendbe burkoló falak után végre megpillantottam egy aranyozott ajtót, amely most feltárult előttem. A terem hatalmas volt, és fenséges. Szemben velünk három trón magaslott, melyen három vámpír trónolt. Egyből megismertem őket Carlisle könyve alapján.
Baloldalon Marcus ült, középen Aro, jobbján pedig Caius. Nem hasonlítottak az általam ismert szeretett lényekre, hiszen áradt belőlük a gonoszság, és én azonnal tudtam, hogy ők soha nem kegyelmeznek. Aro tekintete talán más volt, mint a másik kettőé, valami mást tükrözött. Mintha szemeiben valamiféle őrület csillogott volna.
- Lám… lám! Micsoda meglepetés! – csapta össze meglepetten a tenyerét, tekintetében érdeklődés csillant rám nézve.
- Bebocsátást kért, uram! – hajolt meg az egyik őr alázatosan.
- Rendben van, elmehettek. Küldjétek be hozzánk Jane-t, Demetrit, Felixet, Alec-et, és Corát – adta ki a parancsot, majd az őrök eltűntek. Négyesben maradtam a Volturi uralkodóhármassal. Bíztató kilátások.
- Mi járatban, kedves emberlány? – kérdezte mézes mázos hangon, majd a kezem után nyúlt és színpadiasan megszorította azt. Láttam, ahogy a döbbenet kiül az arcára, és azonnal tudtam, hogy mi történt. Nem lát a fejembe, ahogy Ő sem látott soha.
- Érdekes… felettébb érdekes. Megtudhatnánk a neved, kedvesem? – csengett fel Caius hideg hangja.
- Amabel Cringe a nevem, és munkát szeretnék – feleltem határozottan, de a hangom eleinte megremegett. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék pocsék színésznő.
- Munkát? – értetlenkedett egy mély, rekedtes hang Marcus személyében.
- Nincs hová mennem, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy itt rengetegen dolgoznak. A föld alatt – hazudtam folyékonyan. Láttam, hogy megnyúlik a képük. Aro hahotázva felnevetett, egy örvendező kisgyerekre emlékeztetett.
- Ó, igazán? Kedves, Amabel… rabszolga szeretnél lenni?
- Igen, nincs már, amiért érdemes lenne élnem. Világ életemben másokat szolgáltam, így legalább lenne otthonom. Egy hatalmas várban biztosan akad hely számomra.

Ebben a pillanatban tárult fel újra az ajtó, és újabb vámpírok érkeztek. Éreztem a tekintetüket a tarkómon, de nem mertem megfordulni. A mesémet hitelesebbre terveztem, és féltem, hogy nem hiszik el.
- Mi oka lenne egy szép és fiatal lánynak, hogy önként induljon az oroszlán barlangjába? – kérdezte Caius elgondolkozva. Az oroszlán szótól megremegtem. – Aro?
- Ő az első lény, akinek nem hallom a gondolatait – szólalt meg Aro, engem nézve. Úgy tettem, mintha meglepnének a szavak. – Kedves Jane, vajon rád is immunis-e? – nézett a hátam mögé, majd egy szőke lány jelent meg előttem. Őt láttam az álmomban, ő kínozta a szerelmemet. Gyűlölet csillant zöldnek tűnő szemeimben, de nem tartott sokáig. Hamar úrrá lettem vonásaimon.
A gyermeteg, ámde kegyetlen arc erősen koncentrált valamire, és én tudtam, hogy mit vár. Hogy mikor hullok ordítva és vergődve a földre, de ez nem történt meg.
- Cora? Te következel – harsant fel ismét Aro hangja. Egy fekete, egyenes hajú lány jelent meg előttem, talán csak pár évvel lehetett idősebb Jane-nél. Gúnyosan rám vigyorgott, majd rám meredt. De ő sem ért el sikert. Tudtam, hogy mire képes. Ő a lelket kínozza hamis képek keltése által. Ő még Jane-nél is rosszabb.
- Érdekes – vigyorgott Aro. – Hát rendben kedves Amabel, kapsz tőlünk munkát. Ígéretes rabszolga leszel, sosem láttam hozzád foghatót. Pazarlás lenne megölni téged, egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy nem tudod, hogy mire vállalkoztál, de most már késő bánat. Ami rád vár… az a legsötétebb rémálmodnál is rosszabb lesz.

Ui: Köszönöm a 10.000 látogatót!!