Extra hosszú fejezet :) Várom a véleményeket! :)
Amire nincs bocsánat- Kérdezhetek valamit? – nézett rám Jasper óvatosan másnap reggel.
Bólintottam.
- Mi döbbentett meg a balesetedkor? Össze voltál zavarodva… és olyan furcsa volt az egész. Ha valami baj van… én szeretnék tudni róla. Nem akarlak összezavarni, érzem a boldogságod. Csak féltelek.
- Nincs semmi baj, tényleg – nyugtattam meg, és egyből érezni kezdtem egy különös idegességet. Már éreztem is, ahogy nyugalomhullámot küld felém, de fel is tette mellé a következő kérdést.
- Mi okozta a balesetet?
- Figyelmetlen voltam, ez minden – vontam meg a vállam, és próbáltam nem bűntudatot érezni a hazugságom miatt.
- Látomásod volt?
- Igen – hazudtam könnyedén. – Láttam a saját balesetem, és ez megdöbbentett, mert ugyebár vámpír vagyok… nem történhetett volna meg.
- Bármi nyomja a lelked, elmondod nekem, ugye?
Összeszorult szívvel bólintottam.
- Ne haragudj, hogy így viselkedtem, csak aggódtam. Sajnálom, édesem – suttogta lágyan, bűntudatosan, pedig nekem kellett volna rosszul éreznem magam.
- Semmi baj. El kéne menjek vadászni, régen voltam… - Most vettem csak észre, hogy mennyire éget a torkom.
- Elkísérlek – ajánlkozott mosolyogva és kinyújtotta a kezét, és elegáns meghajlással felsegített.
- De te most voltál – értetlenkedtem. Nem akartam, hogy ennyire kedves legyen. Ettől csak még rosszabb, hogy nem beszélhettem Juanról és a lányról.
- Nem baj, akkor csak kísérő leszek. Szeretnék veled lenni, kicsim. Nagyon hiányoztál – suttogta és megcsókolt. A csókja most is lágy volt és természetes, mint mindig.
Belesimultam a karjaiba, és magamban hálát adtam az égieknek, hogy ő itt van nekem. Csak abban reménykedtem, hogy soha nem marom el magam mellől, mert azt nem élném túl.
Nem fáradtunk azzal, hogy a bejáraton át távozunk, inkább az ablakot választottuk és nevetve ugrottunk ki a semmibe. Elegánsan érkeztem a nedves talajra, cipőt se vettem fel.
- Verseny – kacsintott rám és eliramodott, én pedig engedelmesen követtem. Sokáig haladtunk fej-fej mellett, amíg meg nem éreztem egy ízletes vad illatát, és megtorpantam.
Jasper kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem. Mélyen beszívtam a zamatos aromát, amit a lágy nyári szellő fújt felém, és mélyen magamba zártam. Éreztem, ahogy szétárad az ereimben, a zsigereimben, élveztem a röpke kéjmámort, ami hatalma alatt tartott. A szemeim írisze lassan feketébe váltott és mélyről jövő morgás tört fel a bensőmből. A lábaim olyan rutinosan és ösztönösen mozdultak, hogy nem is volt időm arra, hogy felfogjam, mit teszek. A tudatom lassabb volt, mint minden vadászatnál. Lassan, nesztelen suhantam a fák között, de természetesen egyiknek sem ütköztem neki, a hajam egyetlen szála sem görbült meg. Vad iramban tartottam a mit sem sejtő áldozatom felé, és az ajkaim kéjes mosolyra húzódtak. Szomjas voltam, a szomj kaparta, égette a torkomat belülről… El akartam oltani… Kecsesen vetettem rá magam, és mielőtt megfutamodott volna a szende kis gyámoltalan őz, éles fogaimat a nyaki ütőérbe vájtam és ütemesen szívni kezdtem az édes nedűt. Az erdő ezen része elnémult, a madarak ijedten röppentek szét, csak az én vad, állatias morgásom hallatszott a mély, látszólag nyugodt csendben. A barna őzike szemekben néma rémület ült, akkor nem foglalkoztam vele, hogy állat létére, milyen mély érzelmek látszanak a szemekben. Aztán elernyedt a test, és én jólesően nyaltam meg az ajkaimat. Nem is emlékszem, hogy mikor élveztem ennyire a vadászatot utoljára.
- ALICE, ÁLLJ! – üvöltötte egy hang a távolból.
A vörös köd lassan tűnt el a szemem előtt, és mikor kinyitottam a szemem, vettem csak észre, hogy mit tettem. Nem egy őz feküdt a karjaim szorításában, hanem egy ötéves forma apró kislány. Vakrémület nyomai még felfedezhetők voltak arcának vonásain, kicsiny kezei tiltakoztak ellenem, de én meg sem éreztem. Szakadt, piros ruhácskáját vérfoltok tarkították, elrejtve az apró kis virágokat szem elől. Sápadt bőre ijesztően hasonló volt hozzánk, de az élet csak az imént hunyt ki belőle.
Zihálva hátráltam. Kioltottam egy ártatlan kislány életét… Te jó ég…
Felsikoltottam. A következő pillanatban a világ megfordult körülöttem és két erős kar szegezett a földhöz. Az érintése ismerős volt, de a tudatom nem tudta feldolgozni az új információkat.
- Alice – hallottam a hangját, mely mintha kétségbeesetten hatott volna, de én csak az apró kis testre meredtem holtra vált arccal.
Megráztam a fejem.
- Nem – motyogtam, mintha egyetlen szóval semmisé tehetném azt a szörnyűséget, amit okoztam.
- Alice… figyelj rám…
- Nem… nem… NEM! – sikítottam fel, és rohanni kezdtem. Szégyelltem az önuralmam csúfos kudarcát, és nem tudtam szabadulni a vérbefagyott kislány képétől. Tudtam, hogy ez az örökkévalóságom végéig üldözni fog…
- ALICE! – üvöltötte utánam, de nem tudtam jelentést adni a szavainak, abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki beszél hozzám. Azt hiszem, ezt hívják sokkos állapotnak.
- NEM! – sikoltottam és rombolni kezdtem az utamba kerülő fákat. Tövestül téptem ki mind, és ordítottam közben. De a rohanást nem hagytam abba, nem akartam, hogy bárki is utolérjen. Nem tudtam senkinek a szemébe nézni. Egy szörnyeteg lettem. Egy gyilkos szörnyeteg… Erre nem volt bocsánat! Hogy tehettem?
Dühös lettem és kétségbeesett, nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Őrjöngeni, törni-zúzni akartam, de nem akartam, hogy még több kárt tegyek a természetben vagy mások életében. Nem tudom, hogy meddig tomboltam, de éreztem, hogy valaki szomorú aggodalommal figyel, de nem állít meg. Csak Jasper lehetett az, felnéztem és találkozott a tekintetünk. Nem bírom elviselni, hogy ő még így sem haragszik rám, hogy így sem kezd ordibálni velem. Csak néz rám, és érzem, hogy szeret, de csalódott bennem. Ebben biztos voltam, hiszen mindig is hatalmas önuralommal rendelkeztem. Miért pont most vallottam kudarcot? Soha egyikünk sem ölt meg ártatlan kislányokat, borzalmas vagyok. Egy ártatlan életet vettem el, egy olyanét, aki előtt még hosszú évek álltak. A szülei borzasztóan aggódhatnak, hogy hova tűnt a csemetéjük és lehet, hogy már a rendőrséget is hívták, ahol persze közlik velük, hogy nem telt le a huszonnégy óra és nem kezdhetik el keresni. Erre persze a szülők kiakadnak, ha vannak testvérei talán sírva is fakadnak, hiszen nagyon szerethetik a kislányt. Az apja biztosan elindul maga megkeresni a gyermekét, az édesanya pedig körbetelefonálja a fél várost, hogy megtalálja elveszett csemetéjét. De persze senki nem tud róla semmit, és az apa sem talál semmit. Kétségbeesnek. Tönkretettem a családjukat. Egy gátlástalan gyilkos vagyok. Semmi több.
Carlisle ezek után nem fog szívesen látni a családunkban, és majd távoznom kell. Jasper velem akar majd tartani, de nem fogom engedni, és boldogtalan lesz, hiszen a vámpírházasságok általában tényleg örökre szólnak, örök szerelemmel, meg minden. Mindent és mindenkit tönkretettem. Már láttam magam előtt a szomorú jeleneteket. Bella fog bennem a legnagyobbat csalódni, persze csak Nessie után. A kicsi Renesmee nem fogja egyből elhinni, hogy ilyesmire képes voltam és majd tagadólag megrázza a fejét, és mikor rájön, hogy nem hazudnak neki, sírva fakad, és a fejemhez vágja, hogy utál…
Tudom, hogy ez lesz, ehhez még látomás sem kell.
- Alice? – szólalt meg Jasper bátortalanul, mikor már hosszú percek óta bámuljuk egymást némán. Nem válaszolok, csak némán a földre rogyok, és könnyek nélkül rázni kezd a zokogás.
Érzem, hogy egy hideg test óvatosan magához ölel, és csitító szavakat mormol a fülembe, de én ettől még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg én ezt a férfit, ő túl jó nekem.
- Menj innen – suttogom rekedten. A hangom sem az enyém már, a szememre nem is merek gondolni. Már biztosan látszik benne egy kis vörös árnyalat. A gyilkolásom jeléül.
- Kicsim, ne gyötörd magad. Ha jobban figyelek rád, akkor ez nem történik meg. Az én hibám, hiszen sejtettem, hogy történt veled valami, amitől össze vagy zavarodva és… hagytam, hogy olyan hibát kövess el, ami után gyűlölnéd magadat. Kicsim, kérlek… Bárkivel előfordul ilyesmi, ezért nem kell, hogy megvesd magad… - suttogta Jasper és gyengéden végigsimított az arcomon. Csak néztem a szép arcot, és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja nekem. Mindezek után… még ő vigasztal engem?
- De… egy szörnyeteg vagyok – suttogtam makacs önutálattal, és lehajtottam a fejem.
- Kedvesem… Az önmarcangolás Edward szakterülete, ne vedd el tőle – kacsintott rám mosolyogva és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.
- Annyira szeretlek – suttogtam szipogva és hagytam, hogy szerető kezei lágyan simogassanak. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, biztosan csinált velem valamit. De nem bántam, mert kellemes volt. Nem éreztem semmit, csak fáradt lettem. Laposan pislogva néztem őt, egészen, míg meg nem elégelte a helyzetet.
- Gyere, kicsim. Hazamegyünk – szólalt meg és udvariasan felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul elfogadtam és hagytam, hogy erősen, de mégis finoman felsegítsen ülő helyzetemből. Mikor függőleges helyzetbe kerültem, megtántorodtam. Túl gyengének éreztem magam, még a járáshoz is. Jasper karjai megtartottak. Kábán néztem körbe, alig hittem a szememnek… Ez a pusztulás az én művem lenne? Bizonyosan igen.
Jasper minden kérdés nélkül kapott a karjaiba és kezdett velem rohanni a házunk felé, de figyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljek kényelmetlen testhelyzetbe.
Nem éreztem közben semmit, csak végtelen nyugalmat. El tudtam volna lebegni ebben az állapotban az örökkévalóságig is. Kellemesen simultam a szerelmem karjaiba.
- Mi történt? – sikoltotta Esme, mikor meglátott engem Jasper karjaiban üvegesen nyugodt arccal. – És hova ment Carlisle…? – folytatta ijedten, mikor nem kapott választ a kérdésre. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, megremegtem.
Carlisle már tudja. Tudja, hogy mit tettem. Most bizonyára a kislány holttestét intézi, biztosan talán majd megoldást, és ki is gyanakodna pont rám? Pedig börtönben lenne a helyem. Bárcsak meghaltam volna akkor, amikor az ismeretlen idős férfi átváltoztatott. Bárcsak ne lennék most itt, és ne lennék egy szánalmas gyilkos.
- Mi a baj, Alice? – aggodalmaskodott Esme, mikor még percek múltán is Jasper mellkasához bújva feküdtem az említett karjaiban és rázni kezdett az elfojtott zokogás.
- Történt egy baleset – vallotta be a szerelmem halkan, és bűntudatosan. Ismertem ezt a hanghordozást, és fájt, hogy megint miattam érzi rosszul magát. Mindig én voltam kettőnk közül az, aki optimizmusával feldobta a kapcsolatunk, de úgy látszik ehhez most nem lesz elég.
- Én jól vagyok – szólaltam meg, miután lehiggadtam. Nem néztem rájuk, arra képtelen voltam. Nem mertem, gyáva voltam. Jasper némán felvitt a szobánkba és az ágyra fektetett. Hálás szemmel figyeltem, ahogy gondosan kényelembe helyez, de éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Ellent mondtam Carlisle elveinek, és egyben a sajátjaimnak is. Korábban is öltem már embert, még mielőtt rátaláltam volna a Cullen családra és Jasperre, de akkor még nem sejtettem, hogy a szomjam oltására létezik más mód is. De most már tudom. Szörnyeteg lett belőlem, valóra vált a legnagyobb félelmem. Hiába óvtam annyira Jaspert tőle, a végén engem támadott meg.
Behunytam a szemem, de a külvilágot nem tudtam kizárni. Éreztem Jasper jelenlétét, és hallottam, hogy a nappali megtelik a család többi tagjával és fojtott hangú társalgásba kezdenek, de nem tudnak semmi konkrétumot. Felsóhajtottam.
- Nem mész le? – kérdeztem anélkül, hogy megmozdultam volna. – Szeretnék gondolkodni… és a többiek biztosan… biztosan tudni akarják, hogy mi történt… - ejtettem ki a fájó szavakat és megremegtem.
- Rendben… Alice… Kérlek… ne csinálj semmi őrültséget – kérlelt halkan és fájdalmasan, majd elindult az ajtó felé.
- Jasper? – szólaltam meg halkan, rekedten. – Nem várom el, hogy megvédj. Megérdemlem, hogyha elítéltek, nem kell aggódnod értem. Megértem, ha te is… - A hangom elcsuklott, és a másik oldalamra fordultam. Nem tudtam soha sem hazudni, mert nem volt igaz, hogy nem várom el a védelmét. Nem érdemeltem meg, de reménykedtem benne, hogy mellém áll. Ettől éreztem magam igazán undorítónak.
- Te voltál az, aki mellettem állt, amikor senki. Te voltál az, aki lelket vert belém és jó útra térített. Te vagy az, akit tiszta szerelemmel szeretek. Te vagy az egyetlen, akit el tudok képzelni magam mellett. Ne várd el tőlem, hogy ne álljak melléd egy apró vétek miatt. Nem tudsz olyat mondani, vagy tenni, amitől ne szeretnélek. Ezt jól jegyezd meg, szerelmem. Amíg élek, melletted állok, és ezen nem változtathatsz, még te sem – fejezte be végül halkan és elindult le a nappaliba, és én egyedül maradtam a meghatódottság bizsergető érzésével és a bűntudatom mardosó fájdalmával.
Némán hallgattam a lent folyó társalgást, majd hirtelen álomba szenderültem.
- Alice? – hallottam meg magam mellett egy ijedt hangot. A szemeim kipattantak és Jasper riadt szemeivel találkozott a tekintetem. Te jó ég! Most biztosan rájött, hogy elaludtam és még jobban aggódni fog értem, hogy mi a bajom, miért tudok aludni. Olyat éreztem, amit már szinte el is felejtettem. Álmos voltam, de uralkodtam magamon.
- Jasper, mi a baj? – nyögtem rekedten, de teljesen úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen. Így is történt, még ha ezúttal nem is csináltam semmi rosszat.
- Percek óta szólongatlak, és olyan nagyon nyugodt voltál, hogy megijedtem. Jól vagy?
Megnyugodtam. Nem buktam le, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akár aludhattam is, hisz a fajtánk nem volt képes ilyesmire.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy feljöttél. Nagyon sajnálom – néztem rá esdekelve és ő azon nyomban megenyhült. Annyira szerettem, hogy ennyire szeret, hirtelen úgy éreztem, hogy vágyom a szeretetre.
Szomorúság kerített a hatalmába és arra gondoltam, hogy talán most töltöm az utolsó perceimet ebben a szépséges házban, ebben a kincset érő családban. Nem akartam őket elveszíteni, de megérteném, hogy ha ők nem lennének hajlandók többet a közelükben tudni.
- Gyere le velem, kérlek – nézett rám kedvesen. – A többiek beszélni szeretnének veled.
Ettől féltem, most jön az a perc, amikor kimondja Carlisle a végítéletet és kitagad. Nem fogok rá neheztelni érte. Békében fogok távozni, csendesen szenvedve, ahogy Bella mondaná.
Némán felálltam és hagytam, hogy Jasper átölelje a derekam, és még egyszer utoljára hozzásimultam, érezni akartam a közelségét. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem a szobámra, mintha most látnám utoljára és elindultam Jasper oldalán lefelé a lépcsőn. Nem néztem sem előre, sem fel, csak le, mintha a padló eddig ismeretlen titkokat rejtene, amiket most akarok megfejteni. Éreztem a jelenlétüket, de a képességeim cserbenhagytak. Semmit nem éreztem a jövővel kapcsolatban, ami nagyon idegesített.
Az első meglepetést Esme okozta, mikor sebesen elém lépett és magához ölelt. Megmondom őszintén, hogy egy anyai pofonra számítottam, de aztán megdöbbentem még a feltételezéstől is, hiszen Esme lenne az utolsó ember, aki bárkit is megütne. Főleg a gyermekét. Már ha annak tart még engem…
- Jaj, kincsem – susogta halkan a fülembe, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta.
- Húgi, minden rendben? – mosolygott rám Emmett együtt érzően. Ez volt a második meglepetés. A következő akkor ért, mikor felnéztem. Egyikük arcán sem láttam gyűlöletet, csak aggodalmat és szeretetet. Sorban öleltek magukhoz, még Rosalie is virult a kedvességtől és az együttérzéstől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést.
- De hát…
- Miért vagy meglepődve, kedvesem? – nevetett fel mellettem Jasper és ő is magához szorított.
- Én… szörnyű dolgot tettem. Ellent mondtam az elveinknek, és kioltottam egy ártatlan kislány életét. Erre nincs bocsánat.
- Alice! – szólalt meg Carlisle nyugodtan. – Nem vagyunk tökéletesek, és nem rendelkezünk hibátlan önkontrollal. Vannak az életünkben nehéz időszakok, de azért vagyunk egy család, hogy segítsünk egymáson a bajban. Nehézségeid akadtak és össze vagy zavarodva. Milyen lény lennék, ha ezért megtagadnám a gyermekemet, mikor már én is oltottam ki emberéletet? Ettől még nem leszel szörnyeteg, hisz tulajdonképpen ez lenne a természetes nekünk. Amíg vannak érzéseid, amíg bimbódzik benned a szeretet és a lelkiismeret, addig bármit teszel, nem lehetsz szörnyeteg. Nem csak a jó és a rossz létezik, vékony köztük a határ, de te jó ember vagy, Alice.
- Melletted állunk – szólalt meg az eddig néma Rosalie és én hálás meghatódottsággal néztem rá.
- Köszönöm – hebegtem hálásan és szorosan megöleltem az apámat, Carlislét, akinél nincsen csodálatosabb lény. Talán csak Jasper, vagy még ő se.
- Ami a kislányt illeti – szólalt meg ismét Carlisle. – A Port Angeles-i árvaház lakója volt, a szülei meghaltak autóbalesetben mikor egyéves sem volt, így nem volt családja, aki megsiratná, nem okoztál senkinek fájdalmat. Egy évvel ezelőtt egy ritka halálos betegséget állapítottak meg nála, és már csak napjai vagy hetei voltak hátra. Az erdőbe szökött, tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hiszen érezte a gyengeségét. De nem akart párnák közt meghalni csövekkel a testében, így megszökött a kórházból és az volt minden álma, hogy még utoljára valami izgalmas részese legyen. Akaratlanul is, de teljesítetted a kislány utolsó kívánságát. Ha beszélni tudna, biztosan megköszönné neked, hogy gyorsan és fájdalom nélkül halt meg egy kaland közepette – fejezte be, és rám mosolygott.
Túl sok információ volt ez nekem hirtelen, de nem tudtam úgy elfogadni a helyzetet, ahogy Carlisle beállította. Mert ő úgy mondta, mintha egy nemes cselekedetet hajtottam volna végre. Jasper felé fordultam és hagytam, hogy magához öleljen, és szeretetével támogasson. Szerettem Jaspert, igazán, és szükségem volt rá. Főleg most, hogy éreztem, hogy valami történik velem.
- Szeretlek – mormoltam halkan és hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A boldogság hamar szétterjedt az ereimben és magamban hálát adtam az égnek, hogy megáldott egy ilyen családdal, egy ilyen férjjel… Kívánhatnék ennél többet? Nem, de minden túl szép lett, hogy sokáig tartson. A képzeletbeli baljós fellegek még nem tűntek el a fejem fölül…
- Köszönöm – néztem végig a családomon, és igazán hálás voltam. Mégis… vajon, Bella és Edward is ilyen jól fogadja majd? És én megbocsátok magamnak valaha, még ha ez volt a lány sorsa is? Én nem tudtam, nem ezért tettem, tehát ettől nem lett kevesebb a bűnöm.
A tekintetem elhomályosodott egy kép jelent meg a szemem előtt.
Jasper volt az első, akit megláttam. Éppen telefonált, az arca komor és aggodalmas volt. Nem tudom, hogy mikor fog ez történni, de éreztem, hogy még nem mostanában.
- Edward… nem mondanám ezt, ha látnék más utat. Tudom, hogy a Denalik mennyire szeretik Renesmeét, de szükség van rátok itthon.
- Mi történt? A telefonon keresztül nem hallom a gondolataidat.
- Aggódom Alice miatt – sóhajtotta a szerelmem. A hangja elfúlt az aggodalomtól.
- Történt valami? Mi van vele?
- Megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülötte. Aggódom, érted? Talán szüksége lenne Bellára, nekem fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. Ráadásul te olvasnál a gondolataiban. Különös dolgokat képzel mostanában… én attól félek, hogy ha nem teszünk valamit… Alice megőrül…
