Múltam sötétje - 8. fejezet

Aggodalom

Zokogva rogytam a földre, és csak néztem azt a pontot, ahol Jaspert utoljára láttam. Tudtam, hogy Bella itt van mellettem, de mindent hirtelen olyan távolinak éreztem. Még soha nem haragudott így rám. Megérdemeltem. Nem számít, hogy mennyire vagyok összezavarodva, felelnem kellett volna. De egyszerűen… az agyam hirtelen leblokkolt. Most sem tudnék válaszolni, és soha nem fogja ezt megbocsátani nekem.

Kopogtattak. Nem néztem fel, de hallottam a lépteket. Juan volt az. Nem akartam, hogy itt legyen. Szóra nyitottam a számat, de a szavak ismét cserbenhagytak. Nem tudtam őt elküldeni.

- Jobban vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, makacsul hátat fordítottam neki. – Mary, kérlek…

- A nevem Alice Cullen – csattantam fel. A hangom hisztérikus jellege még engem is meglepett. De túl sok volt ez nekem. Éreztem a levegőben a családom megvetését. Aggódtak értem, de csalódtak is bennem. Egyrészt mert titkolóztam, másrészt Juan miatt. Ő rontott el mindent.

- Emlékezni fogsz rám, Mary. Már elkezdted érezni, elkezdtél emlékezni. Vissza fogsz térni hozzám. Nem látod a jövőnket?

- Téged nem látlak benne – feleltem, bár valójában semmit sem láttam. Túl zaklatott voltam. Szaporán vettem a levegőt, annak ellenére, hogy nem is lenne rá szükségem. – Mitől vannak velem ezek a dolgok?

- Csak akkor mondom el, ha visszatérsz hozzám – jelentette ki mosolyogva. Hallottam egy dühös morgást lentről.

- Szóval fenyegetsz. Akkor kénytelen leszek magam rájönni, vagy együtt élni vele.

- Egyedül nem leszel rá képes.

- Nincs egyedül – hallottam meg Bella hangját az ajtó felől. Leplezetlen gyűlölettel figyelte Juan nagyképű arcát.

- Nekem így is jó. Amint visszatérnek az emlékeid, könyörögni fogsz nekem. Most akkor búcsúzom, de hallani fogsz még felőlem. Mindig itt leszek neked, Mary. Megígértem, és betartom ezentúl a szavam.

- Tűnj el – suttogtam, de valahogy inkább marasztaltam volna. Talán már nem voltam ura önmagamnak. Magam sem tudtam, hogy vajon, mire van szükségem. Talán csak egyedül akartam lenni egy kicsit. Juan elment. Hallottam. A feszült csend nem szűnt meg. Talán azt várták, hogy mindent megmagyarázzak. De mit?

- Alice? Esetleg…

- Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amit én sem értek? – kérdeztem csendesen. Bella némán leült mellém. Jól esett, mégis zavart a jelenléte. Sírni akartam, zokogni, tombolni. A régi életemet akartam, azt, amikor semmi baj nem volt velem, amikor még Jasper nem haragudott rám. Amikor még minden rendben volt.

- Szerinted megbocsát nekem? – kérdeztem Bellától.

- Persze, biztos vagyok benne. Csak túl sok volt ez neki. Talán azt hiszi, hogy… nem szereted.

- Én… össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, Bella. Magamra hagynál? Jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit.

Aggodalmasan bólintott, majd kiment. Felálltam és magamra zártam az ajtót. Nem mintha akadály lenne ez a vámpírok számára. Csak ki akartam fejezni valahogy, hogy ne zavarjanak. Hirtelen feszélyezni kezdett, hogy mindenki mindent hall. Minden mozdulatom, minden hangot, ami elhagyja a torkomat.

Egyedül akartam lenni. Elmenni messzire, ahol mindent átgondolhatok, és ahol nem olvasnak ki mindent a fejemből. Edward bizonyára alig várta, hogy kommentálhassa a fejemben lévő zűrzavart. Fogtam a cucctáskámat és beledobtam néhány ruhámat. Aztán a szemem előtt egy teljesen más kép jelent meg.

„Jasper egy barátságos szobában feküdt egy ágyon, amikor kopogtattak. Felnézett és rámosolygott a belépő Tanyára.

- Kényelmes a szoba? Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És tudod… hogy nálunk mindig otthon érezheted magad.

- Köszönöm, Tanya – nézett rá Jasper kedvesen.

- Megvagytok…? Te és Alice? – tért Tanya egyből a tárgya. Edward után Jasper tetszett neki a legjobban. Most hogy Edward nős lett, lemondott róla, erre itt a lehetőség, hátha Jasper elhagy engem. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártuk Jasper válaszát.

- Én… nem tudom – felelte szomorúan. Legszívesebben átöleltem volna, de Tanya megtette ezt helyettem.”

A féltékenység és a bánat elemi erővel öntött el. Hirtelen vágytam arra, hogy Denaliban legyek, de mégsem így döntöttem. Inkább a vállamra raktam a táskámat, firkantottam a családomnak egy rövid üzenetet, majd kiugrottam az ablakon és rohantam. Mielőtt még megállíthattak volna.

„Ne haragudjatok. Egy kicsit egyedül kell lennem, hogy átgondolhassak mindent. Majd jelentkezem. Alice”

Fogalmam sem volt, hogy merre rohanok. A fák elől ösztönösen tértem ki, és végül egy idegen városban találtam magam. Megtorpantam. Itt mégse leplezhettem le vámpírsebességemet. Így hát tettem néhány bizonytalan emberi lépést. Az emberek éppolyan átlagosak voltak, mint bármely máshol. Azzal a különbséggel, hogy ösztönösen óvakodtak tőlem. Még soha nem fordult ez elő velem, hiszen kedves mosolyom minden félelmet eloszlatott az emberekben. Kivéve, hogy most nem tudtam mosolyogni. Nem tudtam nevetni, és nem tudtam kedves lenni. Elárulva éreztem magam Tanya miatt, holott én voltam az, aki elárulta őt. Megtettem mindent, hogy összetörtem a bizalmát felém. És hol van egy házasság bizalom nélkül? Sírni kezdtem. Tényleg Jasper volt a mindenem. Még emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor Bella és Edward oldalán megérkeztünk Volterrából. Jasper szemében olyan boldogság ült, amit már nagyon régen láttam rajta. Nekem örült, hogy élek. Én tettem boldoggá. Hát akkor most miért nem vagyok képes rá?

Ezzel szemben viszont ott volt Juan. Aki úgy vonzott, mint egy mágnes, és aki tudta, hogy mi történik velem. Két tűz között álltam, egyedül. Hiába Bella, vagy akárki más… nem tudták, hogy mit érzek. Fogalmuk sem volt. Nem az ő testük kezdett furcsán viselkedni, illetve Bella egyszer már túl esett hasonlón, de annak megvolt az oka. Nekem pedig semmi. Semmi magyarázat.

(Bella szemszöge)

Tanácstalanul álltam az egész előtt. Éppen hogy hazaértünk és belecsöppentünk egy vulkánkitörésbe. Sajnáltam Alice-t, holott nem értettem őt. Együtt éreztem vele, de egy kicsit bántott, hogy így utólag kell mindent megtudnom. Edward arcát figyeltem.

- Miért ment el? – kérdeztem a szerelmemet. Néhány perce hallottunk, ahogy Alice egyszerűen kiugrik az ablakon és elrohan. Reménykedtem benne, hogy Jasper után megy. De nem voltam biztos, sőt… igazából kevés esélyt láttam rá. A család többi tagja is Edwardot nézte, egyedül Renesmee volt az, akit a szobájába parancsoltam.

- Volt egy látomása Jasperről…

- Jól van? – kérdezte aggodalmasan Esme.

Edward keserűen bólintott.

- Denaliban van, és ha Alice nem téved, akkor éppen Tanya vigasztalja.

Néma csend. Még levegőt sem mertünk venni hirtelen. Észrevétlenül roppantottam össze a szék karfáját tétlen dühömben.

- Hogy lehet ekkora barom? – csattant fel Emmett bosszúsan, kifejezve a saját érzelmeimet is. Alice-nek most támogatásra lenne szüksége, hiszen teljesen össze van zavarodva. Még soha nem láttam ilyennek, mintha nem is ő lett volna. A mindig vidám Alice. Hova lett? Juan miatt történt az egész. Magam mögött hagytam egy idilli álomvilágot, és mikor visszatértem csak romokat találtam a helyén.

- Nos… szerintem mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Carlisle higgadtan, és megszorította a szomorú Esme kezét. – Egy kis… bonyodalom természetes a mi életünkben. Alice és Jasper megnyugszanak, beszélünk ezzel a Juannal és nem lesz semmi probléma.

Rosalie felhorkant.

- És persze boldogan élünk, amíg el nem égünk, nem igaz? – kérdezte gunyorosan, mire Emmett felkuncogott.

- Rosalie… - szólt rá Esme. Ő volt az, aki a legjobban a szívén viselte a család sorsát.

- Megnézem Renesmee-t. Bizonyára Jacob is mindjárt itt fog kaparni az ajtóban, jobb ha, előbb én beszélek a lányommal – sóhajtottam. Edward feszülten bólintott. Nem nézve végig az aggodalmas arcokon felmentem Nessie szobájába.

Ahogy arra számítani lehetett a kislányom duzzogva ült az ágyán. A kezét összevonta a mellkasa előtt. Pont olyan volt, mint egy átlagos tízéves, de gyönyörű szemeiben aggodalom csillogott.

- Mi van Alice nénivel? – kérdezte komoly hangon. Nem kezdett el hisztizni, ahogy más gyerekek tennék. Legalábbis egyelőre.

- Kicsim, ez bonyolult. De nincs semmi baj.

- Alice néni nem volt önmaga, és most sincs itt. Szóval? Tudom, hogy imád, és azonnal jönne ölelgetni és halálos vásárlási túrával ijesztgetni. Vidáman mosolyogna, és már azon tanakodna, hogy mit vegyek fel az elkövetkezendő hetekben. Jasper bácsit sem látom. Azóta, hogy felbukkant az a valaki, és furcsa dolgot mondott. Anyu, hogyan lenne az az idegen Alice néni férje? Amikor neki Jasper bácsi a férje!

Sóhajtottam. Néha nagyon bosszantó egy okos gyerek, aki mindent észrevesz.

- És miért ájult el Alice néni? Ugye, jól van? – kérdezte könnyes barna boci szemekkel. Leültem mellé és átöleltem.

- Alice nem emlékszik arra az emberre, feltehetőleg akkor ismerkedtek meg, amikor még ember volt. Ezért öhm… nagyon meglepődött. Kicsit összevesztek ezen Jasperrel és most elmentek mindketten egy kicsit, hogy együtt töltsenek egy kis időt kettesben.

- És tőlem el sem búcsúzott? – kérdezte szipogva. Olyan csalódottnak tűnt, hogy belehasadt a szívem.

- Személyesen sajnos nem tudott, azt hitte, hogy alszol. De azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nagyon szeret, és hogy puszil.

- Így egy kicsit jobb – húzta el a száját. – De érzem, hogy nem vagy teljesen őszinte, anyu.

- Kicsim, én…

- Tudom, tudom, kicsi vagyok – sóhajtotta durcásan, majd felragyogtak a szemei. – Mikor találkozhatok Jake-kel?

- Ha szeretnéd, felhívhatod. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átjön – mosolyogtam rá. Hirtelen eltűnt róla minden negatív érzelem, talán nem hitt nekem igazán, de szerette volna elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész.

- Annyira hiányzott. Köszönöm, anyu! – ölelt meg hevesen, majd a telefon után nyúlt. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy az én kislányomra már akkor lecsapott a szerelem, amikor én még fel sem épültem a szülésből… Pedig jó lett volna kisajátítani Edwarddal egy kicsit. De nem akartam fájdalmat okozni neki, úgyhogy muszáj volt összebarátkoznom a gondolattal.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Alice-re gondoltam. Vajon, mi az, amit tehetnék érte? Keressem meg? Hol kéne keresnem? Hová mehetett? És mit művel Jasper? Nem volt még épp elég a baj, neki még többet kell csinálnia? Alice és Jasper mindig is az igazi szerelem, az álompár volt a szememben. Hihetetlennek tűnt, hogy amit ennyire biztosnak hittem, ilyen könnyen megtörhet. Néhány röpke pillanat alatt, néhány csepp kétely és egy bosszantó idegen miatt. Talán tényleg nem létezik olyan, ami tökéletes lenne.

Aggódtam. Alice miatt. Jasper miatt. De a legjobban talán a kapcsolatuk miatt. Lehet, hogy a vámpírházasságok örökre szólnak. De mi van, akkor, ha Alice kétszer is lett egy vámpír felesége? Akkor melyik tart örökké?

Sziasztok! Azért hoztam előbb a fejezetet, mert hétfőn nyaralni megyek és 12-e előtt nem nagyon fogok ráérni. Szóval itt a jövőheti fejezet :)

Múltam sötétje - 7. fejezet

Összezavarodva

(Jasper szemszöge)

- Bellát hol hagytad? – kérdezte a szerelmem meglepetten.

- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte Edward és éreztem a meglepettséget áradni felőle.

- Milyen ismerősöm?

De a válasz magától érkezett meg. Bella lépett be egy idegen vámpír oldalán. Csendesen köszönt és én különös érzelmeket éreztem felőle. Alice hirtelen megingott mellettem és majdnem összeesett. Ijedten kaptam utána és megtartottam remegő testét. Semmit nem értettem. Miért nézi így a feleségem? Miért akart Alice elájulni? A vámpíroknál ez lehetetlen! Bár az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett és még soha nem aggódtam ennyire miatta.

- Alice?! – néztem rá aggodalmasan, és láttam, hogy ő is az idegent nézi. Meredten. Mi folyik itt? Egyre dühösebb és bevallom, féltékenyebb lettem.

- Ki vagy te? – szólalt meg végül halk, gyenge halkon. Szinte rá se ismertem. A férfi elmosolyodott, és szomorúság áradt felőle. Egy pillanatra megenyhültem, de a következő mondata minden empatikus érzelmemet szétrombolt bennem.

- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig az ÉN feleségemre nézett. - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?

Morogni kezdtem. Hogy mer ilyet hazudni? Az egész család felzúdult, hallottam, ahogy mindenki kiabál, de én csak dühödten meredtem rá és szét akartam tépni. Elengedtem a kedvesemet és már ugrottam volna, amikor Edward és Emmett mellém ugrottak és elkapták a karomat, hogy visszatartsanak. De ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve. Egy puffanás. Úgy pördültem meg, mintha dróton rángattak volna. Alice feküdt a földön eszméletlenül. Az arca fehérebb még a szokásosnál is, a szemei csukva, a teste pedig ernyedten hevert néhány méterre tőlem. A levegő megfagyott. Edwardot és Emmettet is félrelökve rohantam a kedvesemhez. Megőrültem az aggodalomtól és a félelemtől. Csak egy dolog járt a fejemben: Elveszíthetem!

Carlisle is azonnal ott termett és vizsgálni kezdte. Odébb kellett mennem, hogy odaférjen. A Juannak nevezett férfira néztem, és nekiugrottam. Meg akartam ölni. Bevallom, elvesztettem a fejemet. De csak azt akartam, hogy ő essen össze, csak ő darabokban.

- Mit csináltál vele?! – vicsorogtam, miközben Emmett és Edward megpróbált lefogni és lenyugtatni, de nehezükre esett, mert a dühöm és az aggodalmam a képességem révén rájuk is átragadt. De azért bírtak velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Renesmee szemei könnyel teltek meg, és Bella a karjaiba kapja, majd eltűnik vele az emeleten. Eközben Carlisle felkapja Alice-t, és Rosalie kíséretében követik Belláékat.

- Jasper, nyugalom – szólalt meg Edward. – Ki vagy te? És mi folyik itt? Azt mondtad, hogy Alice régi ismerőse vagy. Ezért engedtük, hogy velünk gyere.

- Már mondtam. Alice férje vagyok – felelte unottan. Felhördültem.

- Én vagyok Alice férje! – csattantam fel.

- Ez bizonyára félreértés, Juan – próbálta menteni a menthetőt Edward. – Alice a mi családunk tagja és évtizedek óta Jasper felesége.

- Az lehet – vonta meg a vállát. – De én sokkal régebb óta ismerem, előbb vettem el, mint te. Mielőtt átváltozott.

Csend. Döbbenten meredtem rá. Nem, az nem lehet. Alice férjhez ment volna emberként, egy vámpírhoz?! Teljességgel kizárt! Alice engem szeret.

- Hazudsz – sziszegtem.

- Nem kell hinned nekem. Bár nem értem, hogy mit talált egy vademberben, aki előbb akar ölni, aztán csak gondolkozni, esetleg kérdezni. Alice emlékezni fog rám. Most is velem van. Mint minden álmában.

- A vámpírok nem alszanak – jelentette ki Emmett.

- Ti nem is, de Alice igen. Vagy ezt sem mondta el nektek? – vigyorgott. – Nem azért jöttem, hogy veletek harcoljak. Szeretem őt, és vissza akarom őt kapni. Most még te vagy előnyben, de élvezd minden percét, mert amint emlékezni fog, engem választ majd – mondta határozottan a szemembe nézve.

(Alice szemszöge)

Amint visszatért a tudatom, tudtam, hogy baj van. Hallottam a veszekedést a fejem felett. Felrémlettek előttem a kósza álomképek, és próbáltam összerakni a mozaikdarabjait. Most már tudtam, hogy Juant az emberi életemből ismerem. És volt egy húgom. Cynthia, akit nagyon szerettem. Már biztos halott. De hogyan lettem volna emberi életemben egy vámpír felesége? A mondat kiverte nálam a biztosítékot. Én Jaspert szerettem, és akkor felbukkan egy alak, hogy engem akar. Ráadásul ezek a fura dolgok velem mostanában… félek.

- Alice? – hallottam meg a szerelmem lágy hangját egészen a fülem mellett és éreztem, ahogy finoman megcsókolja az ajkaimat. Érezte, hogy ébren vagyok. Én pedig tudtam, hogy aggódott. Tartoztam neki annyival, hogy megnyugtatom. De mi van, ha csak még inkább felzaklatom? Nem tagadhattam tovább azokat a dolgokat, amiket Carlisle már tudott.

- Kicsim, ne félj – suttogta halkan, mire kinyitottam a szemem. De nem tudtam a szemébe nézni. Inkább lesütöttem a szemem. Megpróbáltam nem a nappaliban folyó vitára koncentrálni. A vita, aminek én voltam a központja.

- Sajnálom – suttogtam szomorúan.

- Hogy érzed magad? – hagyta reakció nélkül a szavaimat és aggódva nézett rám. Tudtam, hogy mennyire félt engem.

- Össze vagyok zavarodva – sóhajtottam.

- Végre őszinte vagy – húzta el a száját. – Érzem, hogy hetek óta titkolsz előlem valamit. Valamit, amit az a Juan tud, de én nem. Miért mondta, hogy nálad nem furcsa, ha elájulsz?

Meglepődtem.

- Hogyan ne lenne furcsa? Vámpír vagyok! – csattantam fel, mire a vita elhalt odalent. De nem jött fel senki. Inkább hallgatóztak.

- Ezért nem értek semmit. Beavatnál? Féltelek, Alice – csattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Nem akarlak elveszíteni.

- Én sem téged – mondtam csendesen. – Nem értem ezt az egészet. Minden akkor kezdődött, a baleset előtt. Láttam egy furcsa lányt, aki hasonlított rám. Aki később azt mondta, hogy Juan eljön értem. Aztán a balesetkor… egy férfit láttam. Ő volt az. Azt a döbbenetet érezted. Mert előtte láttam őt egy látomásban. Aztán álmodni kezdtem vele…

- Hogy mit csináltál? – nézett rám megütközve. A földszinten egy váza zuhant a földre és hatalmas csattanással tört darabokra.

- Én… aludtam. Mostanában. Néhányszor – vallottam be zavartan. A legnagyobb zajjá egy több kilométerre innen lévő halk madár ének vált. Még soha nem láttam így Jaspert, ilyen… döbbentnek. Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nagyot nyelve folytattam. – És múltkor, amikor Charlie-nál voltam… Sue megkínált az ebéddel. És nekem ízlett.

- Az nem lehet – nyögte olyan rémülten, hogy megijedtem. Nem nézett rám. Csak csóválta a fejét. Aztán leült és döbbenten meredt maga elé. Meredten, mozdulatlanul. Mint egy kőszobor. Edward önsanyargatására emlékeztetett. Nem kellett még egy belőle. Nem kellett, hogy így érezzen. Velem van a baj és nem vele. Vagy talán biztos van rá valami magyarázat. Kell lennie.

Bella lépett be a szobába, de ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelt. Jól esett, és engedtem neki. Hiányzott a legjobb barátnőm. Szerepcserében éreztem magam. Én lettem Bella, Jasper pedig Edward. Határozottan nem tetszett a helyzet. Nem mintha bajom lenne velük, de én csak a régi életemet akartam. A sajátomat, amiben az volt a fő bajom, hogy Emmett tönkretette a Gucci cipőmet. Amikor még tökéletes életem volt. Hol vannak azok az idők?

- Tudom, mit érzel most – húzta el Bella a száját. – Én is ilyen zavarodott voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Edward csak ült és úgy nézett ki, mint aki többet meg se mozdul. Pont úgy nézett ki, mint most Jasper. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, vagy hogy mi történik velem igazán. De túléltem, hála nektek. Melletted vagyunk, Alice, rendben?

- Én csak félek… annyira félek – suttogtam. Jasper végre felnézett, hozzám lépett, szinte félre lökte Bellát, aki kissé sértetten húzódott arrébb és szorosan magához ölelt.

- Kérlek, ígérd meg, hogy ezentúl mindent elmondasz nekem. Kérlek.

Bólintottam.

- Ígérem.

- Mit tudsz erről a Juanról?

- Miközben… nem voltam magamnál álmodtam.

- Mit?

- Egy réten voltam, a felhőket néztem. Egy másik lánnyal, aki a húgom volt. Cynthia. Egyszer csak egy medve támadott meg minket. Futni kezdtünk, de akkor előbukkant egy férfi a semmiből. Legyőzte az állatot. Én megkövülten figyeltem, ahogy kiszívta a vérét és széttépte. Aztán megmondta a nevét és én is az enyémet. Azt mondtam, hogy Mary Alice.

- Tehát az emberi életedből ismered őt?

Bólintottam.

- Emlékszel még bármi másra?

- Úgy néztem ki, mint az a lány a boltban. Majdnem ugyanúgy. De nem őt láttam a látomásaimban, hanem magamat. Én is így néztem ki. Én… azt hiszem, hogy szerettem őt.

- Tehát igaz – suttogta üveges arccal. – A felesége vagy.

Megráztam a fejem.

- Nem érdekel, mint mond. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Én téged szeretlek, és nekem te vagy a férjem. Csak te.

- Ezt mondod most. De hetekig titkolóztál előttem. Nem bíztál bennem. Róla sem beszéltél. Muszáj volt így megtudnom? Tud rólad olyan dolgokat, amiket én nem. Szeretted őt. Hozzámentél. Ezek után… meg kell kérdeznem valamit tőled Alice. Ugyanúgy szeretsz, mint mielőtt felbukkant volna Juan?

Összezavarodva néztem rá, és próbáltam válaszolni. De a hangok a torkomban ragadtak. Jasper arcán csalódottság suhant végig, majd fogta magát, kiugrott az ablakon, és nekiindult az erdőnek.

Múltam sötétje - 6. fejezet

Férj a múltból

Carlisle betartotta az ígéretét, nem mondott senkinek semmit, de Jasper most már rá is gyanakodott. Újra beletemetkeztem az esküvő szervezésébe.

- Hol legyen szerinted? Én a házunkra gondoltam – mosolyogtam Jasperre, aki szerelmes pillantással figyelt és válasz helyett megcsókolt.

- Tökéletes – mosolygott, de nem figyelt a mondandómra. Nagyon szerettem, amikor ilyen aranyos, de most túlságosan fel voltam pörögve.

- Nem is figyelsz rám! Fel lehetne díszíteni az egész lakást és az udvarban megtartani az egész ceremóniát. Legyenek emberek is, vagy vámpíresküvő legyen? Mert ha az utóbbi, akkor tarthatnánk napsütésben is. Na? – néztem Jasperre.

- Nekem mindegy, drágám – felelte, mire megforgattam a szemem, és mérges lettem.

- Neked minden mindegy?! A mennyasszony személye is mindegy? Mert akkor keress valaki mást magad mellé! – csattantam fel és felpattantam. Döbbenten nézett rám, és megpróbált átölelni, de ellöktem a kezét.

- Most mi a baj? Igen, talán nekem minden mindegy, Nekem csak egy dolog számít ebben az egészben. Hogy te állj mellettem, hogy te fogd meg a kezem, hogy téged csókoljalak meg mindenki előtt és ígérjek minden szépet és jót másodszorra is, amit örökké be fogok tartani. Csak az számít, hogy a te arcod sugározzon a boldogságtól, hogy te mondd nekem azt, hogy szeretlek és még soha nem voltam ilyen boldog. Mi ezzel a baj? – kérdezte ingerülten, én pedig meghatottan néztem rá, majd a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

- Ne haragudj… megint túlreagáltam – suttogtam bűntudatosan, és a tekintete megenyhült. Hozzábújtam és lenyugtattam magam. Teljesen meghatottak a szavai. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt és a tekintetem elhomályosult.

- Bella, Edward és Nessie hamarosan hazajönnek! Még ma! – kiáltottam vidáman és félretéve az esküvős terveket szervezni kezdtem, hogy hogyan fogadjam a kis tündérkét.

- Alice, nyugi. Tudod, hogy nem szeretik a felhajtást… - nyugtatott Jazz és megpróbálta elterelni a figyelmem – meg kell hagyni hatékony módszerekkel – de én tovább pörögtem és egyből díszíteni kezdtem a nappalit. A célom az volt, hogy egy hatalmas felirat lógjon a nappaliban „Üdv újra itthon, Nessie” felirattal. Közben a többiek is előkerültek.

- Mit csinálsz, húgi? – dörmögte Emmett értetlenül.

- Mindjárt hazaérnek! Edward, Bella és Nessie – magyaráztam, mire Emmett ujjongva bokszolt a levegőbe.

- Végre – szólalt meg Esme boldogan. – Főzök valamit Nessie-nek.

- És Jacobnak – szólaltam utána és a telefon után kaptam, hogy felhívjam az említettet. Leírni nem tudom, hogy milyen vidám lett a hangja, amikor meghallotta, hogy Renesmee hazajön. Azt mondta, hogy azonnal átjön. Pár perc múlva már itt is volt.

- Már megint milyen büdös van – fintorgott Rosalie, mire Jake felnevetett.

- Még mindig szőke vagy – csóválta vidáman a fejét.

- Te meg még mindig itt rontod a levegőt. Ha csontot ragasztok a tenger aljára megszabadulunk tőled?

- Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott. Egy tükör a víz aljára és viszlát szőke…

- Ha-ha…

Vigyorogva néztem a szócsatájukat, ahogy a többiek is. A figyelmemet nem kerülte el, hogy Emmett pénzt csúsztat Jasper kezébe. Szóval megint fogadtak valamiben. Javíthatatlanok voltak. És azt hiszem én is. Megéreztem Esme főztjének az illatát, és csak nagy nehezen tudtam leplezni az érzéseimet. Éhség. Rémület. És félelem, hogy Jasper megérzi ezeket. A fáradtság is alattomosan támadt meg. Már három napja nem aludtam. Még jó, hogy olyankor Carlisle fedezett engem. Csak kár, hogy nem jött még rá semmire. Hiába kutatott.

- Kérsz enni Jacob, vagy megvárod az unokámat? – szólalt meg Esme kedvesen.

- Inkább megvárom, köszönöm, Esme – hálálkodott Jacob. Most néztem csak meg, hogy mennyire izgatott. Furcsa dolog ez a bevésődés, de talán én sem viselkednék másképp, ha Jasperről lenne szó.

- Mikor jönnek? – kérdezte tőlem. Koncentrálni kezdtem. Kicsit nehezen jött az információ, de végül megláttam a választ.

- Még tíz perc – feleltem mosolyogva és felragasztottam az üdvözlő feliratot. Igazam lett. Tíz perc múlva egy autó fékezett le a ház előtt. Már messziről hallottam a kicsi Nessie hangját, de mégis sokat változott. Vajon, mennyit nőhetett? Még jó, hogy pár év és megáll a növésben. Bár izgalmas volt így vásárolni. Hiszen mindig vehettem neki valami új ruhadarabot, és legalább Esme is sokat jótékonykodhatott. Tiszta haszon. De azért Jacobot nem irigyeltem. Hiszen a bevésődése állandóan változott. Furcsa lehet.

- Hahó – kiáltotta Renesmee és a szüleit megelőzve rontott be az ajtón. – Meglepetés! – kiáltotta, de amikor rájött, hogy rávártunk, akkor elvörösödött. – Titeket nem lehet meglepni – sóhajtotta, majd sorban átölelt mindenkit. Aztán belépett Edward is, és vigyorogva nézte a kislányát.

- Bellát hol hagytad? – kérdeztem meglepetten.

- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte, mire felvontam a szemöldökömet.

- Milyen ismerősöm?

Ekkor léptek be. Bella és egy férfi. Nem kellett egy másodperc sem ahhoz, hogy megismerjem. Juan volt. A férfi az álmaimból, a férfi, aki a balesetet okozta, és a férfi, aki értem jött a titokzatos lány szerint. Ahogy belépett köszönt, de a tekintetét egyenesen rám szegezte. Ahogy a tekintetünk találkozott, megszédültem. Jasper tartott meg, ha ő nincs a földön kötöttem volna ki.

- Alice?! – kérdezte Jasper aggodalmasan és a tekintetét kettőnk között kapkodta. De én nem bírtam elszakítani a tekintetemet az előttem álló alakról.

- Ki vagy te? – kérdeztem rekedtes gyenge hangon, mire ő szomorúan elmosolyodott. A nappaliban izzott a levegő, mindenki minket nézett. Furcsán éreztem magam. A fejem zúgni kezdett, ami biztosan nem normális.

- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig engem nézett azokkal a sötét igéző szemekkel… - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?

Hallottam, ahogy Jasper morog mellettem, és elengedett. Neki akart ugrani az idegennek. Reméltem, hogy a többiek lefogják. De nem tudtam figyelni rá, mert a sötét tekintet örvényében a világ megbillent és minden elsötétedett.

Egy réten feküdtem és a felhőket néztem. Egy lány feküdt mellettem, ismertem őt. Nevettünk valamin. Azt hiszem már órák óta beszélgettünk. A lány az egyik felhőre mutatott.

- Az olyan, mint édesanyánk, amikor dühös – mondta nevetve, és én ezt valamiért nagyon viccesnek találtam. Nem emlékeztem erre a jelenetre, de tudtam, hogy ott voltam.

- Hogy mondhatsz ilyet, Cynthia? – csóváltam a fejem, de nagyon jól szórakoztam. Kisöpörtem egy kóbor barna hajtincset a szememből.

Cynthia. Igen, így hívták a lányt. Tudtam, hogy ismerem őt. Tudtam, hogy szeretem őt. Nem tudom, hogy honnan, de éreztem. Talán mert egymás mellett feküdtünk, talán mert…

- Bárcsak minden este ilyen jó lenne, Alice – sóhajtotta. – De a nővérem vagy és nemsokára férjhez adnak… nem akarlak elveszíteni – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szemében.

- Ki lenne az a férfi, aki elvenne engem? Szerintem te előbb leszel feleség, mint én. Az anyám sem hisz abban, hogy valaha megkérik a kezem. Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mindketten mások vagyunk.

- Miért nem titkolod el, amiket látsz?

- Már késő. Már megtudták. Nem olyan könnyű eltitkolni a jövőt – sóhajtottam. – Mert érzem, tudom, hogy a jövőt látom. Nagyapa halálát is láttam. De mi értelme volt? Nem akadályozhattam meg… Akkor miért?

- Mert különleges vagy, és most nem a hihetetlen energikusságodra gondoltam – nevetett. – Néha olyan vagy, mint akit felhúznak és addig pörög, rohan, amíg tart az eleme. Csak sose fogy ki.

Vele nevettem.

- Talán egyszer majd te szervezhetnéd az esküvőmet – mosolygott Cynthia, a húgom. Sose gondoltam, hogy volt egy testvérem, de reméltem. Mindig is szerettem volna egy igazit, aki hasonlít rám, aki olyan, mint én.

- Édesanyánk nem engedné meg – nevettem fel. – Nézd azt a felhőt… olyan szép. Mint egy madár, aki gondtalanul szárnyal az égen. Aki szabad és boldog.

- Gyönyörű… - értett velem egyet, de a egyszer csak megzörrent a közelünkben lévő bokor. Ijedten felkaptam a fejem. Egy medve éhes tekintetével találkoztam. Rémülten sikítottam, és a testvéremre néztem, aki dermedten nézte az állatot.

- Cinthia! Rohanj! Menekülj! – kiáltottam a testvéremre, és futni kezdtem, megpróbálva magam után húzni őt. Még soha nem rohantam így. De megnyugtatott a tudat, hogy a húgom is jön utánam. Csak sajnos a medve is.

Hirtelen egy férfi tűnt elő a semmiből és amikor hátranéztem láttam, ahogy leteríti a medvét. Azt hiszem, hogy akkor döbbentem meg igazán. Megtorpantam és sokkos állapotban meredtem a férfi és a vadállat harcára. Cynthia szerencsére még nem vette észre, hogy lemaradtam. Én csak megigézve néztem az előttem zajló jelenetet. A férfi volt az erősebb. Megharapta az állat nyakát, és úgy tűnt, mintha szívna valamit. Olyan volt, mint akik kiszívják a mérget valakinek a testéből. De most nem azt szívta. Hanem a vérét. A valóság döbbenetes volt. Aztán a medve elernyedt, a férfi pedig darabokra szakadta a testét. Mindezt a szemem láttára. Azt hiszem, hogy minden érzelmem kiült az arcomra, mert a férfi óvatosan közelített. Hátráltam. Féltem tőle. Biztosan bántani akart. Éreztem az emlékbeli énem minden érzelmét és uralkodtak rajtam. Eggyé váltam a lánnyal.

- Ne félj, nem bántalak. Nincs semmi baj. Juan Davis a nevem. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.

- Alice – nyögtem ki nagy nehezen. – Mary Alice – tettem hozzá. Kedvesen nézett rám. Sötét szemei egyenesen engem néztek. Nem vette le rólam a tekintetét. Úgy éreztem, mintha elvesznék az örvényben. Akárcsak a jelenben, a múltban is elvesztem benne.

Dejavu…

The Vampire Diaries: Crazy Love

Sziasztok!

Egy ideje rengeteg vámpírnaplók témájú fanficet olvastam és én is kedvet kaptam hozzá. Néhány hete bele is kezdtem az írásába, és most úgy döntöttem, hogy elérhetővé teszem a számotokra. Ha van kedvetek nézzetek be az új blogomra. A történet a Crazy Love címet kapta. Remélem, hogy tetszeni fog!

A blog címe: http://ginewra-crazylove.blogspot.com/

Tartalom:

Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán? Kérdezhetné valaki Damon Salvatore-tól. Nem elég, hogy Katherine Pierce a bolondját járatta vele, majd beleszeret Katherine hasonmásába, Elenába, aki szerelmes az öccsébe. Ha ez még nem lenne elég felbukkan egy különös lány, aki az álarc alatt ugyanúgy néz ki, mint Elena vagy Katherine…

Charlotte P. Davis bosszúszomjasan érkezik Mistic Fallsba, hogy megkeresse barátnője, Lexi gyilkosát. Csak egy dolog jár a fejében, mikor belecsöppen a hihetetlen világba: Megölni Damon Salvatore-t! De mikor találkozik vele és megismeri a kisváros természetfeletti lakóit… a terve felborulni látszik. Képes megküzdeni mindennel? Képes két hasonmásával versenyezni Damon szerelméért? Képes megőrizni kilétének valódi titkát? Képes megküzdeni azokkal a veszedelmekkel, amik várnak rá? Minden az ő sorsán múlik… De vajon, túl lehet-e élni ennyi titkot?

Érettségi

Sziasztok!
Hamarosan szóbelizek az előrehozott választott tantárgyamból, és szinte még sehol sem tartok a felkészüléssel. Soha nem marad rá időm. Szóval... csak az érettségi után tudok friss fejezetet hozni, nagyjából a hónap végén. Remélem, hogy megértitek, és amint végeztem, igyekszek új fejezetet hozni. Ez nem minden blogomra érvényes, mert ahol vannak előre megírt fejezetek, ott továbbra is tudok frissíteni. De a Múltam sötétjéből sajnos nincs.
Sajnálom és köszönöm a megértéseteket!
Puszi:
Ginewra

Múltam sötétje - 5. fejezet

Pánik

Az elkövetkező pár hétben nem sok minden történt. Nem beszéltem senkinek a lányról, valahogy úgy éreztem, hogy ez továbbra is csak rám tartozik. Arról nem is beszélve, hogy láttam előre, hogy Jasper őrültnek hinne. Ezt pedig nem bírnám elviselni. De mi van, ha tényleg őrült vagyok? Ha a lány csak a fejemben létezik? Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni, így inkább úgy tettem, mintha minden rendben volna. Jazz gyakran nem értette a hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban boldog voltam, aztán egyszer csak eszembe jutottak az aggasztó dolgok és aggódni kezdtem. Aztán erőt vettem magamon és újra boldog voltam. Azt hiszem a szerelmemet ezzel kikészítettem. Néha elgyötörten nézett az érzelmeim miatt, de nem tette szóvá.

- Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Bella a telefonba. – Arra biztos hazamegyünk…
- Még nem tudom – feleltem, és a hangom teljesen üresen csengett.
- Valami baj van Jasper és közted? – aggodalmaskodott Bella a hangsúlyom hallatán.
- Nem, nem, dehogyis. Remekül megvagyunk.
- Akkor mi a baj?
Felsóhajtottam.
- Őszintén? Fogalmam sincs, Bella. Mostanában valami aggaszt, de fogalmam sincs, hogy mi.

Mindenki látta rajtam az idegességet, de senki nem tette szóvá. Talán mert tudták, hogy azonnal felhúznám magam. Egyre többet pörögtem, ez legalább megszokott volt. Az viszont nem, hogy egyre gyakrabban fáradtam el. Akárhányszor Jasper vadászni ment, elrejtőztem a szobámban és aludtam néhány órát. Ez aggasztott a legjobban. Csak néhány naponta fordult elő, de soha nem szabadna megtörténnie. Nem mertem erről beszélni. Senkinek. Nem értenének meg.

A következő furcsa dolog akkor történt velem, amikor meglátogattam Charlie-t. Nem tudom, hogy miért pont hozzá vezetett az utam, de meglátogattam. A ház semmit nem változott, mióta legutóbb láttam.
- Alice! – kiáltott fel Charlie boldogan, amikor meglátott.
- Jó reggelt, Charlie. Remélem, nem zavarok… - mosolyogtam kedvesen. Kedveltem Bella apját, tetszett, ahogy ezt az egész helyzetet kezelte. De egy kép megmutatta, hogy nincs egyedül. A következő pillanatban igazam lett. Sue lépett ki a konyhából, és mosolyogva köszönt. Szemmel láthatólag zavarban volt.
- Sue átugrott főzni valamit ebédre, csatlakozol hozzánk? – kérdezte Charlie zavartan. De én nem zavartattam magam, örültem, hogy boldogok. Charlie igazán megérdemelte, hiszen nagyjából húsz éve nem volt senkije. Ha valaki ő megérdemli.
- Nemrég ettem otthon, de köszönöm – hazudtam könnyedén, de legnagyobb döbbenetemre a megcsapó étel illata kellemes volt. Még soha nem éreztem kellemesnek.
- Biztos vagy benne? Egyáltalán nem lenne probléma…
- Talán megkóstolom – nyögtem ki zavartan és magam sem tudom, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. A vámpírok nem esznek! A vámpírok nem alszanak! A vámpírok csak a vér illatát tartják kellemesnek! Most vettem csak észre, hogy a torkom sem kapar annyira, mint ahogy szokott.
Charlie is meglepetten nézett rám. Nem tudta pontosan, hogy mik vagyunk, de azt tudta, hogy még egyikünket se látta enni. És azt hiszem azt is sejtette, hogy mi nem eszünk. Most gyanakodva mért végig, talán más furcsaságok után kutatva, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Vidámságot tetettem és őket faggattam az életükről, miközben Sue tálalta nekem az ebédet. Valami hús volt, azt hiszem. Meg talán valamilyen rizs. Nagyot nyelve kóstoltam meg. Charlie meredten nézett rám, hogy mikor kiabálom azt, hogy április bolondjai, még ha nem is április volt, hanem július. De az ebéd… ehető volt. Nem mondanám túl finomnak, de jobb volt, mint a föld. Nem szabadna ehetőnek tartanom az ebédet. Pánikba estem, de próbáltam nyugodtnak tetetni magam. Tudtam, hogy ez több, mint furcsa. Felkavarodott a gyomrom. Végre valami normális reakció! Talán végre jelzi a testem, hogy nekem vérre van szükségem. Talán… jó lenne! Ez is csak velem történhet meg.
Zaklatottan köszöntem el tőlük, és láttam, ahogy aggodalmasan összenéznek. Hiába, én sem értettem semmit. Miért alszok? Miért ettem? Miért kavarog most a gyomrom? Miért vagyok ennyire ideges? Tudtam, hogyha ezt magamban tartom, megőrülök. Csak egy valaki volt, akivel beszélhettem.
Bepattantam a Rosalie-től kölcsönvett kocsiba és elindultam. Lassabban hajtottam, mint máskor. Le kellett még nyugtatnom magam. Pánikba esve nem állíthattam be Carlisle rendelőjébe, nem ijeszthettem meg. Úgy kell tennem, mintha semmiség lenne. Mintha nem rémültem volna halálra. Mintha nem lenne nagy dolog.

De amikor megálltam a kórház előtt, még mindig halálra voltam rémülve. És az emberek is furcsán néztek rám. Egész testemben remegtem. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból, majd lassan elindultam Carlisle rendelőjébe. De nem mentem be, képtelen voltam. Elővettem a mobilomat.
- Carlisle? – szóltam bele fojtott hangon, de a pánikot nem tudtam eltüntetni. Szinte láttam, ahogy megijed a hangomtól.
- Alice, te vagy az? Mi történt?
- Beszélhetnénk négyszemközt? Itt vagyok a kórháznál.
- Gyere be az irodámba, rendben?
- Megyek, egy perc – feleltem idegesen és elindultam. Nem kellett az utat figyelnem, már régen kívülről tudtam. Megpróbáltam nem az emberekre nézni, megpróbáltam nyugalmat erőltetnem magamra, de nem ment. Felzaklatott ez a dolog.

Carlisle az irodájában várt engem. Ő sem volt túl nyugodt, azt hiszem, hogy megijesztettem. Amikor beléptem, rám nézett. Meglepetten húzta össze a szemöldökét.
- Mi a baj? Már egy ideje furcsán viselkedsz, ennek köze van hozzá?
Remegve bólintottam.
- Elmondod nekem?- kérdezte nyugtató hangon, és intett, hogy üljek le, de nem akartam.
- Inkább te ülj le – sóhajtottam. – Nem fogsz hinni nekem.
- Bízom benned, Alice. Tudom, hogy igazat mondasz majd nekem.
- Azt fogod hinni, hogy megőrültem. Talán… így van.
- Mesélj el mindent. Kérlek, Alice – nézett rám feszülten az apám és én leültem a vele szemben lévő székre és kibukott belőlem minden.
- Mostanában különös dolgok történnek velem. Főleg a baleset óta. Az is elég fura, hogy akkor elájultam… de ez több, mint furcsa. Már egy ideje… alszok.
- Hogy mi? – kérdezte Carlisle döbbenten, és azt hitte, hogy rosszul hall.
- Jól hallottad – erősítettem meg, mire a maradék nyugalom is eltűnt az arcáról. – Tudom, hogy a vámpírok nem alszanak… de én nem, hogy tudok aludni, de azt hiszem, hogy szükségem is van rá. Gyakran vagyok álmos és fáradt. És az alvás után jobban érzem magam.
- Ez lehetetlen – nyögte ki.
- Tudom. És ami még különösebb… ma Charlie-nál jártam és éppen Sue tálalta az ebédet. Kellemes illata volt… és ehető íze.
- Íze?
- Megettem – vallottam be. – Mi baj van velem?
- Jaspernek már elmondtad?
- Nem! – kiáltottam fel rémülten. – Nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg. Kérlek, én bízok benned. Muszáj volt valakinek elmondanom, és te orvos vagy. De nem mondhatod el nekik. Jasper azt hinné, hogy megőrültem.
- Szeret téged, biztos vagyok benne, hogyha te mondod, elhinné.
- Láttam, hogy nem…
- Rendben, nem beszélek erről senkinek. De mindent el kell mondanod nekem. Történt veled valami szokatlan a baleset előtt?
Bólintottam.
- A boltban láttam egy különös lányt. Nem vámpír volt, az biztos. Engem nézett, és azt kérdezte, hogy nem-e emlékszek rá. Hasonlított rám, nagyon is. Csak hosszú haja volt és kék szemei. És persze nem volt olyan sápadt, mint én.
- Fogalmad sincs, hogy ki lehet?
Megráztam a fejem.
- Köze volt a balesethez?
- Neki nem. Van egy férfi… akit az álmaimban láttam ezzel a lánnyal. Egyszer csak megjelent előttem az úton. És én megijedtem, félrerántottam a kormányt… és a többi már megtörtént magától. Jasper ezt a döbbenetet érezte rajtam.
- Hogy nézett ki? – kérdezte feszülten.
- Vámpír volt. Hófehér bőr, sötét szemek, sötét vállig érő egyenes haj, középmagas talán. Nálam biztos magasabb.
- Még sose láttam.
- Igen, én sem. Juan a neve. A lány így hívja a látomásaimban és az álmaimban.
- És mi a lány neve?
- A lány nevét sose hallottam. De Carlisle… mi bajom lehet?
- Nem tudom. De ez a Juan csinálhatott talán veled valamit. Nincs más ötletem. Próbálj Jasper közelében maradni. Minden rendben veletek?
- Vele igen, de velem? Néha ok nélkül veszekedek vele, és érzi az érzelmeimet. Félek, hogy megharagszik rám.
- El kéne mondanod neki.
- Nem, azt nem! – tiltakoztam. – Mi lesz, ha Edwardék megjön, Edward majd mindent kiolvas a fejemből.
- Biztos vagyok benne, hogy veled akar majd erről először beszélni. Ne aggódj emiatt – mosolygott. – Megpróbálok utánanézni ennek a dolognak. Szóval mik a tünetek? Alvás? Fáradtság? Emberi ételek fogyasztása? A vérrel mi a helyzet?
- Szomjas vagyok… de már nem annyira.
Carlisle felsóhajtott.
- Ez az egész annyira képtelenül hangzik – sóhajtott fel. – Vért kéne vegyek tőled, hogy többet tudjak, de túl kemény a bőrünk. Nem tudlak megvizsgálni. Sajnálom. Várnunk kell. Addig is… vigyázz a lánnyal és Juannal. Ha látod őket, szólj nekem.
- A lány azt mondta, hogy Juan értem fog jönni. Félek.
- Vigyázunk rád. Megígérem – ölelt át rá nem jellemző módon a fogadott apám és én könnyek nélkül sírni kezdtem.

Múltam sötétje - 4. fejezet

Ingerlékenység

Aggasztott a nemrég látott látomás. A tudat, hogy Jasper őrültnek fog hinni kikészített. Nem viselkedhettem furán. Ha megakadályozom, akkor a jövő megváltozik. A jövő képlékeny, ez a telefonhívás nem történhet meg. Nem gondolhat rólam ilyeneket Jasper. Meg kell akadályoznom, bármi is ez az egész. Az utóbbi napokban egyre többször tört rám különös álmosság, de hála a makacsságomnak, nem aludtam el többet és persze, baleseteknek sem lettem áldozata. Úgy gondoltam, hogy most végre újra boldog vagyok. Inkább a közeledő második esküvőmre koncentráltam. Vidáman pörögve kezdtem el szervezkedni és szinte őrületbe kergettem mindenkit. Folyton ez járt a fejemben, de csak azért, hogy kizárjak minden mást. Mondjuk a két különös idegent, akik észrevétlenül törtek az életembe.
- Alice, nyugi – csattant fel egyik reggel Rosalie, és vasvillaszemekkel jutalmazta az izgatottságom és a boldogságom.
- Most mi van? – nevettem fel. – Nem én tehetek arról, ha rossz éjszakád volt… - mondtam neki vigyorogva, mire egy párna repült felém. Rosalie pedig kiviharzott a házból.
- Hé, mi a baj? – kiáltottam utána, és zavart, hogy most csak mi ketten voltunk itthon. Rosalie után indultam, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám és követtem egészen az erdő széléig, ahol végre utolértem.
- Mi a baj? Én nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy… - szabadkoztam, pedig sejtettem, hogy igazából nem én voltam a viselkedése hátterében. Rosalie ingerlékeny természet volt, és bármiért volt ideges, a dühét mindig másokon vezette le. Általában a férjén.
- Hagyj, semmi baj… - felelte, de nem nézett rám. Tekintetével a messzeséget fürkészte. Tudtam, hogy direkt nézett el mellettem.
Melléléptem és magam felé fordítottam. Az arcán fájdalmat láttam, és tudtam, hogy soha nem látott vizekre eveztem. Rosalie még soha nem osztotta meg velem a gondjait, és tudtam, hogy most sem fogja.
- Ne haragudj, Alice… én nem rád haragszom – felelte bűnbánóan, és kisimította a szeme elől szőke tincseit. Valahogy sejtettem, hogy így van, de meglepődtem az őszinteségén.
- Rose…
Szótlanul ült le egy sziklára háttal nekem. – Olyan jó neked – sóhajtotta, mire meghökkentem. Vajon, megint elaludtam és álmodom?
- Miért?
- Jasper mindenben melletted áll, és soha nem fog téged elhagyni. Aranyos és szeret téged.
- Gondok vannak Emmett és közted? – éreztem rá azonnal és azon járt az agyam, hogy miért nem láttam előre ezt a helyzetet. Ötletem se volt, hogy mi gondja lehet Rose-nak és Emmettnek, hiszen láttam, hogy mennyire szeretik egymást.
- Igen… Mostanában képtelen vagyok vele beszélgetni, vagy a szexen kívül bármi mást csinálni. Egy szex éhes tuskó lett, aki az eszét a lenti zacskóiban hordja. Már nem is érdeklem, csak elégítsem ki és kész. Az utóbbi napokban nem is beszélgettünk, nem csináltunk semmit sem közösen, és egyre kevésbé látom rajta, hogy ki tudom elégíteni… Le fog cserélni… Megunt engem.
- Ugyan, Rose – kezdtem megrázva a fejem. Képtelennek tartottam a helyzetet, és éreztem, hogy Rose téved. Lehetetlen, hogy Em megunta volna őt. Pont őt?
- Nem is értem miért mondom el neked… Ne mond el neki, kérlek. Csak olyan rossz, hogy úgy érzem, hogy van neki valaki más, aki biztosan valami ember… Talán ő is gyereket akar, egy Nessie-t, és én ezt nem tudom megadni neki, és…
- Rose, fejezd be! – csattantam fel. – Ez badarság, látom Emmetten, hogy mennyire szeret téged, és gondolod, hogy egy szeretőről nem tudnék? Semmi okod ezt feltételezni, és ha szereted őt, megbízol benne!
- Én… jaj, te ezt úgy sem érted! – csattant fel mérgesen. – Mit értesz te a szeretőkhöz? Volt neked valaha Jasperen kívül bárkid? Ugyan már… Könnyen éreztetheted velem, hogy Emmett hűséges, amikor te csak a hűséget és boldogságot ismered! Hogyan érthetnél meg? – kiabált mérges, fensőbbséges arccal, és kezdtem megbánni, hogy utána jöttem. – Csak egy különc vagy fura látomásokkal, hogyan érthetnél meg?
- Befejezted? – kérdeztem fagyosan. Olyan dühöt éreztem magamban, amit nagyon régen és a családomra még soha nem voltam mérges. – Miért hiszed, hogy te vagy a szegény szerencsétlen? Belegondoltál, hogy nem csak te hordod a világ fájdalmát?
- Miért talán te? Ezt egy szóval sem mondtam. Nézd már meg a tökéletes életedet! Olyan, mint egy rózsaszín tündérmese egy mesebeli herceggel!
- Igazán? Nem mondom, hogy rossz életem van, mert nem igaz. Tudod, én boldog vagyok, mert boldog akarok lenni, és nem siratom magam minden semmiségért. Én nézzek magamba? Emmett a tenyerén hordoz téged, gyönyörű vagy, próbáld meg nézni a szép dolgokat, és ne mard el magad mellől az embereket, mert magányos leszel. Nem is tudod, hogy az mennyire rossz – mondtam neki mérgesen. A végére már kiabáltam, majd elindultam a ház felé, egyenesen a szobámba.

A méreg hamar eltűnt, helyette bűntudat került a szívembe, amiért ennyire nem értettem meg. Igaza volt mindenben, de abban nem értettem egyet, hogy nekem minden tökély, mert a rejtélyes idegenek nem hagytak nyugodni. Néha már látomás formájában is megjelentek, vagyis inkább csak homályos foltok, amik még inkább összezavartak. Különféle helyek, és én nem tudtam, hogy miért látom mindezt. A képességem mostanában folyton ezekre a különös dolgokra irányult és féltem, hogy nem látom meg, ha közeleg valamilyen tragédia. Mostanában szinte semmit nem láttam a családról vagy Belláékról, akik iszonyatosan hiányoztak, hiszen Bella volt a legjobb barátnőm, Edward a legkedvesebb bátyám, Renesmee pedig a legimádnivalóbb kislány az egész világon. Imádtam őket, meg persze a többieket is, de velük mostanában nem sokat beszéltem. Az időm nagy részét Jasperrel töltöttem…

Hogy lenyugtassam magam, egy könyvért nyúltam. Lana Adriantól kezdtem el olvasni „A vámpír csókja” című könyvet, és órák hosszat böngésztem a sorokat. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem találnak a vámpírokról. De mégis… nagyszerű könyv volt. De nem olvastam sokat, Rose nem hagyott nyugodni.

- Alice? Ne haragudj – jelent meg az ajtóban a szőke szépség, és én mosolyogva odamentem hozzá, majd átöleltem.
- Semmi baj. Ennek ellenére, biztos vagyok benne, hogy Emmett szeret téged. Talán beszélned kéne vele.
- Talán igazad van – sóhajtotta.
- Mit szólnál egy kis vásárláshoz? – döntöttem el hirtelen, és reméltem, hogy neki se lesz ellene kifogása. Láttam, hogy remekül fogunk szórakozni. Szükségem volt egy kis feltöltődésre. A ruhák mámorító világa mindig elvarázsolt. A város hangulata is nagyon tetszett. Port Angeles mindig is a kedvenc vásárlóhelyem marad. Bár még mindig Forksban éltünk, lassan hét éve. De Bella Charlie-t, Nessie pedig Jacob-ot nem tudta maga mögött hagyni. Így legalább próbáltunk úgy kinézni, mintha öregebbek lennénk. Változtattuk a stílusunkat ha nyilvános helyre mentünk és kerültük a feltűnést. Szerencsére ez Port Angelesben nem számított. Ahhoz épp elég nagy volt, hogy akármikor elvegyüljünk.
Rosalie természetesen igent mondott a vásárlási ötletemre, ami inkább volt utasítás, mint kérdés. A többiek még mindig vadászni voltak, így hagytunk nekik egy üzenetet. A múltkori után ez volt a minimum, talán.
- De én vezetek – jelentette ki Rose gúnyosan, mire csak a fejemet ingattam. Ez egy gonosz megjegyzés volt. De ugrándozva pattantam be a gyönyörű sportkocsijába. Ha már a kocsiknál tartunk… mikor kapok egy új sárga porshét? Már annyira hiányzik a drága. Pedig még csak néhány nap telt el azóta.
- Imádom ezt a sebességet – mosolyogtam a nővéremre, mire még inkább a gázra taposott. De nem tehettük ezt meg sokáig. Ahogy beértünk a városba, lassítanunk kellett. Nem szívesen tettük, de nem akartunk feltűnést. A lassúság idegölő volt, de szerencsére hamar odaértünk a kedvenc plázánkhoz.

Rosalie mintha máris jobban érezte volna magát. Vidáman támadtuk meg a jobbnál jobb boltokat, és nem nyugodtunk addig, amíg tele nem lett a kezünk ezerféle ruhás táskákkal. Nem tudom, hogy meddig tartott ez az egész, de élveztem. Feltöltődtem elemekkel. Boltkóros voltam, azt hiszem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Rose nincs sehol. Az imént bepakoltam a táskákat a kocsi csomagtartójába, de mire visszaértem már nem volt sehol. Lassan bezárnak a boltok, legalábbis a kiírás szerint. De hol lehet Rose?

Idegesen néztem körbe, valami nyugtalanított. Megcsörrent a telefonom. Kapkodva néztem a kijelzőre, de az Jasper nevét mutatta. Magamra erőltetve a nyugalmat, vettem fel.
- Jazz. Szia!
- Alice, merre vagytok?
- Vásárolunk Rose-zal, miért?
- Csak kérdeztem – válaszolta mosolyogva. – Akkor én nem is zavarok. Érezzétek jól magatokat. Szia!
- Szia! – köszöntem el megkönnyebbülten, és újra keresni kezdtem a barátnőmet a szememmel.
Akkor láttam meg újra a különös lányt. Meredten nézett rám, de valami különös szomorúság áradt a tekintetéből. Egymásra néztünk és ő elmosolyodott. Odamentem hozzá, és mintha ezen nem lepődött volna meg.
- Ki vagy te? Mi dolgod velem?
A lány csak mosolygott. – Nem emlékszel?
- Ki vagy te? – ismételtem meg.
- Juan majd mindent elmagyaráz, amint eljön az ideje. Ne félj, Alice. Nemsokára érted jön – suttogta halkan, majd faképnél hagyott. Döbbenten hallgattam a szavait, és sehogy nem találtam benne értelmet. Mit akarnak ezek tőlem? Dühös lettem, és emberi tempóban futni kezdtem utána. De arra nem számítottam, hogy ő is rohanni kezd. Nem futhattam vámpírként, mert ahhoz még túl sok ember volt. Ő se volt nálam gyorsabb, de sajnos lassabb sem, így nem tudtam leküzdeni a távolságot, és egyszer csak eltűnt a szemem elől.
Dühösen néztem utána, de legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban megláttam a barátnőmet az egyik kirakat előtt.
- Rose! – kiáltottam dühösen, mire értetlenül nézett rám.
- Mi van?! – kérdezte.
- Hova tűntél? Téged kereslek már egy ideje…
- Hát most megtaláltál… Na én végeztem itt. Mehetünk?
Szótlanul bólintottam, és elindultunk a kijárat felé. Még a szemem sarkából láttam a lányt, aki egy reklámos tábla mögül bújt elé és továbbra is engem figyelt. De most nem rendezhettem jelenetet, hiszen Rose is itt volt.