Elárulva szeretni, szerelemtől meghalni

Már semminek sem volt értelme az életemben. Olyan csapás ért, amit képtelen voltam feldolgozni. Vagy talán nem is akartam. A szívem még soha nem fájt ennyire, még akkor sem, mikor Edward és a családja elhagyott. Amit most tettek velem, az sokkal rosszabb volt. Elárultak. Sosem csalódtam még ekkorát, és még soha nem éreztem magam ennyire üresnek. Azóta nem állok szóba egy vámpírral sem. Túlságosan fájt a kétszeres árulás.
- Bells? – nézett be hozzám Charlie aggódva. Mostanában folyton körülöttem zsongott, ő neki nem mondhattam meg az igazat. Boldog volt, hogy meggyógyultam a különös dél-amerikai betegségemből. Anyu is folyton velem akart lenni, ő a vendégszobánkban szállt meg. Nem hagytak nyugtot, pedig én csak egyedül akartam lenni. Egyedül a fájdalmammal.
Nem válaszoltam.
- Kicsim… mi a baj? Biztos, hogy meggyógyultál?
Soha nem fogok meggyógyulni. Ez a seb soha nem heged be, a bizalmam, a szeretetem örökre elhagyott.
- Carlisle szerint a letargia lehet egyfajta utóhatás – folytatta óvatosan. Villámló szemekkel néztem fel, és sziszegve köptem a szavakat.
- Carlisle nem tud semmit! - üvöltöttem, majd dühösen a fejemre húztam a párnát. Reméltem, hogyha túl sokáig nyomom a fejemhez, belefulladok. De nem jártam sikerrel. Ahhoz sem volt elég erőm, hogy ártsak magamnak. Reneé-nek úgy kellett néha felráncigálnia, hogy felkeljek. Csak vécére voltam hajlandó menni, meg tusolni. Semmi másra nem mutattam hajlandóságot, az evésre pedig végképp nem. Tudtam, hogy nem vagyok túl jó állapotban, de talán ha éhen halok, vagy a kimerültségtől összeesek, akkor végre vége lesz mindennek.
Ez volt a másik. Mióta megtörtént… egy hete… csoda, ha egy-egy órát aludtam éjjelente. Fáradt voltam, de féltem a rémálmaimtól. Persze a legnagyobb az életem volt.
- A hirtelen hangulatváltozást is említette – sóhajtotta Charlie, majd elindult kifelé. – Hozok valamit enni. Ne aggódj, nem én főztem.
Ettől féltem. Így még mérgezést sem kaphatok.

Néhány perc múlva felhozta az ételt, de nem voltam hajlandó felnézni. A rántott csirke illatától bukfencet hányt a gyomrom. Undorodtam mindentől, ami életben tarthat.
Megint egy szent beszéd következett, ami nem volt jellemző Charlie-ra. De mindent megpróbált, hogy a lelkemre beszéljen. Azt hiszem, hogy az élet szépségei volt a téma. De hogyan is szólhatna hozzá? Az ő gyerekét még soha nem ölték meg. Hát még nem a gyerek apja és nagyapja. Mert megölték őt. És ezt soha nem bocsátom meg.
Alice még előtte elárulta, hogy lány lett volna. Ki is találtam a kincsem nevét.

Renesmee Carlie Cullen.

Most már biztos, hogy nem ezt a nevet adnám neki. Ha Cullennek lenni annyit jelent, hogy többszörösen elárulni azt, akit szeretsz, porba taposni, és elvenni tőle mindent, amit szeret… akkor én már nem akarok Cullen lenni. Talán Renesmee jobban járt, hogy nem erre a mocskos világra született, pont ebbe az áruló családba. Ő jobbat érdemelne. Egy jobb anyát, aki képes lenne megvédeni, mikor a saját apja fordul ellene gyilkos szándékkal.

A képébe nevettem, mikor azt mondta a gyermekünkre, hogy szörnyeteg. Talán nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kihordjam a lányát? Vagy talán mindig velem van a baj? Mi van, ha csak egy játék voltam, akivel mindent meg lehet tenni?

Pedig már elhittem, hogy én vagyok a földkerekség legszerencsésebb nője. Mrs. Edward Cullen lettem, egy csodálatos esküvő keretében. Minden tökéletes volt, a nászút maga volt a színtiszta gyönyör és boldogság. Mesés napokat töltöttem Esme szigetén. Minden abban a pillanatban romlott el, mikor megtudtam, hogy mi az oka furcsa viselkedésemnek. Előttem lebeg, ahogy Edward sokkot kapott a kijelentésemtől. De én naiv és hiszékeny! Azt hittem, hogy ha túllép a döbbeneten, akkor olyan boldog lesz, mint én! Vagy legalább annyira, amennyire az átlagos apák szoktak. De csalódnom kellett.

*.*

Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi, de érezhető dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna megmozdulni.

*.*

„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette. „Fáj
valamid?”
„Nem, nem.”
A mellkasára húzott. „Ne félj. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni. Carlisle
kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod esne
tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”

„Ezt az izét?”ziháltam.

*.*

Úgy éreztem, mint akit arcul csaptak. Fájt. Égetett. Nem elég, hogy nem örült, de gyűlölte is a kislányom. A kislányunk. Egy aranyos, mosolygós kisbaba. Egy kislány, aki átölve anyának nevez és a karjaimba szalad.
- Bella? – hallottam meg a hangját, de nem reagáltam. Megint eljött, de mintha most az ajtó hangját hallottam volna. Talán most hivatalosan jött, hogy Charlie ne nyisson be. Nem mintha lenne mit megzavarnia. Elhatároztam, hogy nem fogom arra méltatni, hogy bármit is mondjak. Nem érdemli meg a szavaim. Egy aljas gyilkos, egy alávaló áruló, az életem legnagyobb hibája, semmi több.
- Bella, szerelmem… Kérlek, ne csináld ezt. Érted tettem, mert szeretlek. Nem akartalak elveszíteni, és… az… izé meg ölt volna.
Már megint izé. Mintha valami mutáns lenne. Hát persze, milyen más megnevezést kaphatna az ÉN gyerekem? Mert hogy az övé nem, az is biztos. Nem érdemli meg az apa nevet. Miért nem lehet férfi nélkül gyereket nemzene? Bár lehet, hogy akkor szexhiányban halnának meg a férfiak.
- Szeretlek, Bella – suttogta elgyötört hangon, de én nem hittem neki. A férjem volt, de mégis immáron számomra csak egy idegen. Gyűlöltem, hogy még mindig hevesebben dobog a szívem, mikor hozzám ér… mikor bársonyos kezei végig simítanak az arcomon… Elég! Neki nem szabad tudnia, hogy jelent még számomra valamit a közelsége. Mert nem is szabadna éreznem bármit is. Hiszen gyűlöltem, és kínzott az ellentét. Gyűlöltem és szerettem egyszerre. A kín elemésztett. Szúró fájdalmat éreztem a testemben, de nem rezzentem össze. Már az sem érdekelt.
- Bella… bocsáss meg. Nem akartam neked rosszat. A vámpírok nemzésképtelenek, és ki tudja, hogy milyen teremtmény fogant meg benned. Veszélyt jelentett rád nézve. Alice látta, hogy… milyen állapotban lennél. Nem élted volna túl, édesem. Kérlek, ne haragudj rám. Nem is sejtettem, hogy ennyi szeretnél gyereket.
- Hm – reagáltam, de a tekintetem továbbra is üres volt. Ez az egyetlen hang is furcsán rekedten hagyta el a torkomat.
- Bella… könyörgöm… mondj valamit – esdekelt a kezemet szorítva. – Mondj el mindennek, mond el a véleményed. Még az is jobb, ha veszekszel… mint ez… Aggódom érted.
- Hát jó – sóhajtottam, és szinte láttam, ahogy megkönnyebbül. – Gyűlöllek. Úgy érzem, hogy elárultál, becsaptál és tönkretettél. Soha nem leszek képes megbocsátani neked azt, amit tettél. Fájt, hogy nem örülsz a lányunknak, de te ezen is túl tettél. Már nem tudlak szeretni. Nincs szívem, mert összetörted. Most jobb? Vagy tegyem hozzá, hogy többé nem is akarlak látni?
Elfáradtam, rég nem beszéltem ennyit. A vége már csak krákogás volt, de azért ő értette. Felnéztem. A szemében fájdalom… az engem simogató keze megdermedt. Az arca eltorzult a fájdalomtól. Legszívesebben átöleltem volna, hogy megvigasztaljam, de nem bírtam megfeledkezni arról, hogy megölte a gyerekem. Mindig is megvoltak bennem az anyai ösztönök.
- Bella… én… ennyire haragszol? – suttogta fájdalmasan.
- Megölted a gyermekem… a gyermekünk – néztem rá villámló szemekkel. – Ha ez a nagy Cullen családi szeretet, akkor én azt hiszem, hogy nem kérek belőle. Nagy szívesség lenne, hogyha eltűnnél az életemből? – kérdeztem csendesen. – Egyszer már megtetted. Akkor nem kértem, mégis elmentél.
- Életem legnagyobb hibája volt.
- Nem, a legnagyobb hibád a kislányod kegyetlen meggyilkolása volt.
- Bella, az a lény, ami benned növekedett, nem ember volt. Még csak nem is vámpír. Egy… egyedülálló izé…
- Hah… te már csak tudod. Voltál már terhes valaha? Nem! Akkor én azt hiszem, hogy jobban tudom! – üvöltöttem, de közben féltem, hogy a szüleim meghallják. Ők nem tudtak a babáról, képtelen voltam elmondani.
- Bella, én szeretlek – nyögte kétségbeesetten. Idegesen a hajába túrt, és fel s alá kezdett járkálni.
- Erre előbb kellett volna gondolnod.
- A feleségem vagy… szeretlek.
- Úgy tudom, hogy ezen könnyen lehet segíteni. Remek válóperes ügyvédek vannak, hamar elintézhetjük a formaságokat – mondtam érdektelenül, de már egyre nehezebben ment a beszéd. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.
- El… akarsz… válni? – döbbent meg. Láttam, hogy erre az eshetőségre nem gondolt. Mégis mit képzel ez magáról? Vagy majd sorban nyírja ki a szerelmünk gyümölcseit minden szex után? Mert hogy a makacs Edward Cullen nem hajlandó vámpírrá tenni. Akkor mégis miről beszélünk?
- Azt ne mond, hogy te még elvártad, hogy ezek után is a feleséged legyek - suttogtam halkan és behunytam a szemem. – Életem legszebb pillanataimat töltöttem veled, te voltál az egyetlen, aki boldoggá tudott tenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem szeretlek. De a gyűlölet, amit érzek… mindent háttérbe szorít. Sajnálom, hogy így alakult, Edward. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi mindent túlélt a szerelmünk… és most vége. Mert én nem folytatom. Miért van, hogy a napos égen mindig megjelenik egy hatalmas felhő? – mormoltam.
- Annyira sajnálom… Bella… én…
- Dúdold el, kérlek, még utoljára az altatómat. Csak még egyszer. És aztán kérlek, tűnj el az életemből.

*.*

Felhangzottak a szomorú dallamok, még egyszer utoljára… két szerelmes szív vérzett, ordított a kíntól, de mint minden igazi fájdalom, ez is néma volt. Edward Cullen úgy érezte, hogy minden összeomlott körülötte, könnyek nélkül zokogott. Bella kábultan sírta álomba magát, és többet fel sem ébredt. A szíve nem bírta a megterhelést, álmában érte a halál, csendes magányban. Edward csak délelőtt szerzett tudomást kedvese haláláról, ordítása Forks egész városát bezengte, és a faállomány is megszenvedte.

A temetésen a kisváros minden lakója jelen volt, és a napfényes Floridából is rengetegen érkeztek. Családtagok, régi barátok. Mindenki megemlékezett Bella Swanról. A szertartás végén minden megjelent, virágot, vagy koszorút helyezett a földből kimagasló sírhalomra. Edward Cullen lépett utoljára a sírhoz, és remegő kezekkel helyezett egy csokor vörös krizantémot (jelentése: Szeretlek!) szerelme porai. Nem szólalt meg, a fájdalma mélyebb volt minden kimondott hangnál. Egy egyébként is csak sírni vagy ordítani tudott volna.

„Bocsásd meg, hogy szeretlek! Bocsásd meg, hogy a szerelmem a halálba taszított! És bocsásd meg, hogy annyira szerettelek, hogy elárultalak!”

*.*

Ui: Ez a novella ajándék, amiért olyan sok vélemény érkezett a Servitude for the freedom 2. fejezetére :) Nem abbahagyni :P Ugye, nem nagy kérés? :)))