Servitude for the freedom - 4. fejezet

Volterra


„Néha talán bátornak, vakmerőnek és elszántnak tűnhetünk. De valójában csak a félelmeink és a gyengeségeink irányítanak.”

(2006. 05. 05. péntek délután, Volterra)

Volterrába érve verőfényes napsütés nyugodott, a taxiban ülve gondolataimba merülve szemléltem az egyre közeledő kastély fenséges körvonalait. Mennyi ember mászkált mit sem sejtve az utcákon, gondtalanul és boldogan… nem is sejtve, hogy talán néhány méterrel a föld alatt egy ártatlan embertársukban éppen most hunyt ki a fény. Senkit sem érdekel, hogyha azt mondanám, hogy mennyien halnak meg. Lehet, hogy megdöbbentené őket, de komolyabban nem foglalkoznának vele, míg a szegény halottak névtelenül szállnak az egekbe, a pokolba vagy a mennybe. A taxim mellett egy szőke hajú kislány rohangál nevetve és barna hajú kisfiúval.
A velük lévő középkorú asszony, édesanya ijedt szigorral fogja meg kezüket, és hálásan int a sofőrömnek, amiért óvatosan vezetett, és nem ütötte el őket. Erre Olaszországban fokozottan figyelni kell, ugyanis megbotránkoztatóan hiányosak errefelé a közlekedési szabályok. Sok őrült szab százzal az utakon, és örülhet az ember, hogyha épp bőrrel megússza a napot.

Négy napja voltam itt, három napot töltöttem Rómában az átalakításom ügyében, majd vonattal Firenzébe mentem, onnan pedig taxival érkeztem meg ide. Rengetegen mértek végig férfiak, kik szembejöttek velem az utcákon, de én egyikükkel sem foglalkoztam. Nagyképűnek tűnhettem a szemükben, de nem érdekelt. Erőt gyűjtöttem, és megpróbáltam méltó búcsút venni az életemtől. Meglátogattam néhány nevezetesebb látványosságot, mint például a Colosseumot, de semmi nem hozott felüdülést. Csak arra tudtam gondolni, hogy amíg én viszonylag jól érzem magam, addig Edward szenved, és ez kínzott. A Rómában töltött napok alatt a várostól nem messze lévő kempingben szálltam meg, ami meglepően jól felszerelt volt. A recepción két nő fogadott, akik kedvesek voltak és válaszoltak minden kérdésemre. Még medence és internet is volt, de engem egyik sem foglalkoztatott. Fodrászhoz mentem, és egy egész napot a szépségszalonban töltöttem. Borzalmas volt. Idegesített, hogy teljesen idegen emberek kenik kenőcsökkel az arcomat, festik hajfestékkel a hajamat, és stb. Az egyik alkalmazott meg is ijedt a tekintetem láttán, amivel a műkörmös készletet illettem, és nem merte fel rakni. Nem is kértem belőle.

Ijesztő volt a tükörbe néznem, ugyanis egy ismerős idegen fogadott. Nyoma sem volt benne annak a Bellának, aki voltam. A hajam feketén hullott a vállamra, és a hajhosszabbításnak köszönhetően a derekamig ért. A szemem már nem barnán csillogott, ugyanis beszereztem egy zöldes árnyalatú kontaktlencsét, és azt hordtam. Az ajkaimat szájfény emelte ki, az arcomon púder és alapozó sötétlett. Nem akartam olyan fehérnek tűnni legelőször, mint ők. Kicsit gyanús lett volna.
De nem is ezért maradtam ott teljes három napig, hanem mert egy hamis személyit csináltattam minden női bájamat bevetve. Irtóra kellemetlen volt, de a cél szentesíti az eszközt. Hivatalosan Amabel Cringe lett a nevem, és nagymamám történeteiből hallottam a vámpírokról. Nem kell féltenem a nem létező nagymamámat, ugyanis a verziómban pár hete meghalt, és ezért is fordulok hozzájuk, mert nem érzem értelmét az életemnek. Persze szerkesztettem a mesébe egy-két dramatikus effektust, mert ennyi ok biztosan nem lenne hihető. Nekem pedig fontos volt, hogy higgyenek nekem.

- Miss Cringe, itt vagyunk – szólalt meg a taxis, és sürgetően a számlálóra mutatott, majd csillagos összeget mondott. Elhúztam a számat, de kifizettem, és kiszálltam. Azonnal elhajtott, én pedig egyedül maradtam a vállamon egy batyuszerű táskával, amibe néhány holmit rejtettem. A bőröndömtől megváltam, nem éreztem neki szükségét.
Bizonytalanul indultam el a kacskaringós utakon, mert fogalmam sem volt, hogy merre is van a bejárat. Régi stílusú utcák és sikátorok vettek körbe, és én sietősen haladtam végig rajtuk. Egyszer majdnem elbuktam egy kiálló macskakövön, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Aztán megpillantottam egy hatalmas ódon kaput.
A kastélyra siklott a tekintetem. Hatalmas és kísérteties volt, több torony is figyelmeztetően meredt a magasba. Mintha láttam volna egy-egy árnyat elsuhanni ezekben a magaslatokban, és biztos voltam benne, hogy ők lehetnek az őrök. Nem lehet észrevétlenül a kapu elé állni, de én nem is akartam. Pontos tervem még nem volt, mert féltem, hogy azelőtt vacsoraként végezném, mielőtt kinyitnám a számat. A lábam alatt fekvő talajra néztem, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy lehet, hogy Edward néhány méterrel alattam vergődik a kíntól. Megremegtem a gondolatra.

Lassan közelítettem meg a hatalmas kovácsoltas, szép mívű kaput. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, a lábaimmal egyetemben. Bevallom őszintén, hogy féltem, legszívesebben elfutottam volna. De ezt nem tehettem, nem hagyhattam Őt cserben, és a lábaim úgyse vittek volna messzire. Gyenge kezeimmel a kopogtató felé nyúltam, és megkongattam.
Mintha az egész kastély felelevenedett volna, anélkül, hogy láttam volna. Csak éreztem. Biztos voltam benne, hogy senki sem érti, hogy mit keresek itt, és mit akarok. Pontosan én sem tudtam, csak az egyiket. Hogy mit akarok, azt tudtam, de azt nagyon. Fogalmam sincs, mit mondok akkor, ha már beszélnem kell. Hogyan akadályozzam meg, hogy vacsora legyek?

Öt fekete csuklyás alak jelent meg előttem, lehajtott fejjel, de mintha egy pillanatig kivillantak volna rubintvörös szemeik.
- Kövess! – hallottam meg egy kísértetiesen fagyos hangot, a legelöl haladó felől, és én követtem. Magamon éreztem a vérszomjas tekinteteket. A rettegés a torkomba kúszott, nem akartam vacsora lenni. Engedelmesen haladtam a kis csoport közepén, és egyre inkább azon töprengtem, hogy hova vihetnek. Hiszen még nem mondtam semmit, és csak egy ember vagyok.
Végtelennek tűnő sötét folyosók, csendbe burkoló falak után végre megpillantottam egy aranyozott ajtót, amely most feltárult előttem. A terem hatalmas volt, és fenséges. Szemben velünk három trón magaslott, melyen három vámpír trónolt. Egyből megismertem őket Carlisle könyve alapján.
Baloldalon Marcus ült, középen Aro, jobbján pedig Caius. Nem hasonlítottak az általam ismert szeretett lényekre, hiszen áradt belőlük a gonoszság, és én azonnal tudtam, hogy ők soha nem kegyelmeznek. Aro tekintete talán más volt, mint a másik kettőé, valami mást tükrözött. Mintha szemeiben valamiféle őrület csillogott volna.
- Lám… lám! Micsoda meglepetés! – csapta össze meglepetten a tenyerét, tekintetében érdeklődés csillant rám nézve.
- Bebocsátást kért, uram! – hajolt meg az egyik őr alázatosan.
- Rendben van, elmehettek. Küldjétek be hozzánk Jane-t, Demetrit, Felixet, Alec-et, és Corát – adta ki a parancsot, majd az őrök eltűntek. Négyesben maradtam a Volturi uralkodóhármassal. Bíztató kilátások.
- Mi járatban, kedves emberlány? – kérdezte mézes mázos hangon, majd a kezem után nyúlt és színpadiasan megszorította azt. Láttam, ahogy a döbbenet kiül az arcára, és azonnal tudtam, hogy mi történt. Nem lát a fejembe, ahogy Ő sem látott soha.
- Érdekes… felettébb érdekes. Megtudhatnánk a neved, kedvesem? – csengett fel Caius hideg hangja.
- Amabel Cringe a nevem, és munkát szeretnék – feleltem határozottan, de a hangom eleinte megremegett. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék pocsék színésznő.
- Munkát? – értetlenkedett egy mély, rekedtes hang Marcus személyében.
- Nincs hová mennem, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy itt rengetegen dolgoznak. A föld alatt – hazudtam folyékonyan. Láttam, hogy megnyúlik a képük. Aro hahotázva felnevetett, egy örvendező kisgyerekre emlékeztetett.
- Ó, igazán? Kedves, Amabel… rabszolga szeretnél lenni?
- Igen, nincs már, amiért érdemes lenne élnem. Világ életemben másokat szolgáltam, így legalább lenne otthonom. Egy hatalmas várban biztosan akad hely számomra.

Ebben a pillanatban tárult fel újra az ajtó, és újabb vámpírok érkeztek. Éreztem a tekintetüket a tarkómon, de nem mertem megfordulni. A mesémet hitelesebbre terveztem, és féltem, hogy nem hiszik el.
- Mi oka lenne egy szép és fiatal lánynak, hogy önként induljon az oroszlán barlangjába? – kérdezte Caius elgondolkozva. Az oroszlán szótól megremegtem. – Aro?
- Ő az első lény, akinek nem hallom a gondolatait – szólalt meg Aro, engem nézve. Úgy tettem, mintha meglepnének a szavak. – Kedves Jane, vajon rád is immunis-e? – nézett a hátam mögé, majd egy szőke lány jelent meg előttem. Őt láttam az álmomban, ő kínozta a szerelmemet. Gyűlölet csillant zöldnek tűnő szemeimben, de nem tartott sokáig. Hamar úrrá lettem vonásaimon.
A gyermeteg, ámde kegyetlen arc erősen koncentrált valamire, és én tudtam, hogy mit vár. Hogy mikor hullok ordítva és vergődve a földre, de ez nem történt meg.
- Cora? Te következel – harsant fel ismét Aro hangja. Egy fekete, egyenes hajú lány jelent meg előttem, talán csak pár évvel lehetett idősebb Jane-nél. Gúnyosan rám vigyorgott, majd rám meredt. De ő sem ért el sikert. Tudtam, hogy mire képes. Ő a lelket kínozza hamis képek keltése által. Ő még Jane-nél is rosszabb.
- Érdekes – vigyorgott Aro. – Hát rendben kedves Amabel, kapsz tőlünk munkát. Ígéretes rabszolga leszel, sosem láttam hozzád foghatót. Pazarlás lenne megölni téged, egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy nem tudod, hogy mire vállalkoztál, de most már késő bánat. Ami rád vár… az a legsötétebb rémálmodnál is rosszabb lesz.

Ui: Köszönöm a 10.000 látogatót!!

Servitude for the freedom - 3. fejezet

Búcsú


„A búcsú sosem egyszerű, és talán még nehezebb némán, titokban távozni.
Nincs aki, azt mondja neked: Hiányozni fogsz!”

*.*

Este hagytam csak el a Cullen házat, a könyvet magamhoz vettem. A könnyeimet eltüntettem, úgy indultam vissza, La Pushba. Biztos voltam benne, hogy aggódtak értem, de gondosan meg kellett terveznem az ötletemet. Hiába hagytam üzenetet, túl sokáig távol maradtam. Ráadásul ma éjjel elmegyek Olaszországba, már a reptérrel is beszéltem. Hajnalban indul az Olaszországba tartó járat. Tudtam, hogyha túl sokáig késlekedem, meginog az elhatározottságom. Azt pedig nem akartam.
A repülőgép először Rómába visz, onnan pedig vonattal megyek Volterrába. A tervem volturis része még nem volt kész, de reménykedtem benne, hogy utazás közben eszembe jut valami. A legfontosabb, hogy senkinek nem szabad elárulnom, hogy hova megyek. A rendőrség nem kereshet, tizennyolc elmúltam. Charlie szomorú lesz, de előbb-utóbb úgyis el kéne mennem. Ha itt maradnék emberként és hagynám Edwardot szenvedni, abba úgyis belehalnék, és nem akarom, hogy szenvedni lásson. Eleget aggodalmaskodott értem így is, mindenkinek ez lesz a legjobb.
Reneének ott van Phil, majd megvigasztalódik. Lehet még gyereke, engem könnyen elfelejthet.
Jacob… neki is rossz lesz. Egy kis ideig. Aztán majd bevésődik, és akkor már úgysem lenne helyem az életében. Ő boldog lesz, és lesz egy tökéletes családja. Nem fogok hiányozni.
És bár megmentem Őt, nem jelent semmit. Akkor sem fogok jobban kelleni neki, így nem fogom hagyni, hogy hálából velem legyen. El fogok végleg tűnni az életéből és nem zavarom többet. De ennyivel még tartozom, hiszen rengetegszer mentette meg már ő is az életem. De a céljaim nem minden tekintetben ilyen nemesek, hiszen a főindok önzőségen alapul. Azért csinálom, mert tudnom kell, hogy él és jól van.

Már sötét volt, mikor visszaértem. La Push csendes volt, nem hallottam egy árva lelket sem. A kocsim dübörögve állt meg a ház előtt, majd csendesen elindultam befelé. Majdnem szívinfarktust kaptam, mikor egy alak jelent meg előttem a sötétben és felvillant a villany. Egy ideges Jake nézett velem farkasszemet. Szó szerint.
- Hol voltál? – kérdezte vészjósló szemekkel, mintha lenne oka a felháborodásra. Tudtam, hogy hazudnom kell, és nem akartam, de a számon kérő hang feldühített.
- Miért kéne beszámolnom neked? – kérdeztem dühösen. E nélkül is épp elég ideges voltam és bántott, hogy elrontja a búcsú pillanatát. Hiszen lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást, még ha ezt még nem is tudja.
- A szobámban laksz, a legjobb barátod vagyok, és egy elmebeteg akar téged megölni! Azt hiszem, hogy talán van bele szólásom, hogy hova mész és hova nem! – sziszegte mérgesen. Barna szemei csakúgy szikráztak a méregtől. Igyekeztem megőrizni minden pillanatot belőle, hiszen nagyon fontos volt ő számomra. De nem éppen ezt az arcot akartam az emlékezetembe vésni.
- Victoria visszavonult – jelentettem ki higgadtan és megpróbáltam elfojtani a rettegést, amit a neve váltott ki belőlem.
- Ja, igaz. Miután majdnem megölt és egy hétig kórházban feküdtél! – üvöltötte és mérgében a kanapéba rúgott. Higgadtan figyeltem, felkészülve a legrosszabbra, hogy átváltozik az érzelem hullámtól.
- De nem haltam meg, és ő visszavonult.
- Bells… én csak féltelek! – nézett rám elkínzottan. Felém nyújtotta a karját, hogy átöleljen, de aztán lehajtotta a fejét és faképnél hagyott. Most jutott eszembe, hogy az éjjel az erdőben járőrözik. Remélem, nem fog elkapni. Egy taxi fog elém jönni.
- Sajnálom, Jake – suttogtam, miután távozott, és elindultam a szobájába, hogy összepakoljam a holmim. De nem vihettem magammal sok mindent. Néhány ruha, meg ilyenek és persze a spórolt pénzem, amit a főiskolára spóroltam, ahova soha nem fogok járni. Érdemes mindent feladnom?
Igen, az Ő életéért bármit, még ha már halott is.

Mielőtt lefeküdtem pár órára megkerestem Charlie-t és átöleltem. Furcsán nézett rám, de gyanakodott. Nem is kérdezett sokat a mai napomról, aminek nagyon örültem. Aztán a szobába jöttem, és írtam egy búcsúlevelet. Nem akartam, hogy hosszú legyen, nem akartam, hogy szomorúnak tűnjek. Nem indokoltam meg a döntésem, csak annyit mondtam, hogy külföldre költök Edwarddal. Fájt leírnom a nevét, de erős maradtam. Azt hazudtam, hogy ma vele voltam, és elmegyek vele. Tudtam, hogy fájni fog Charlie-nak, de jobb volt, mint az igazság. Sokkal jobb… mit mondhatnék? Ezt?:
„Szia apu! Most Olaszországba megyek rabszolgának vérszomjas vámpírok közé, hogy megmentsem a vámpírszerelmemet, aki összetörte a szívemet, de azért szeretem? Na indulok, szia!”
Be is utaltatna egy klinikára.

A La Push rezervátum teljesen csendes volt, mikor könnyeimmel küzdve, bőrönddel a kezemben indultam a rám váró taxi felé. A szél, csendesen fújt, mintha megérezné a néma bánatot, a búcsút. Az ég tiszta volt, felületén csillagok fénylettek, és fényesen ragyogott a szépséges telihold. Mikor a kocsi ajtajához értem, még egyszer visszanéztem. Szívembe helyeztem minden egyes momentumot, hiszen biztos vagyok benne, hogyha nem lennék ilyen selejtes, egy boldog élet várt volna itt. De mikor voltam én átlagos és normális? Talán soha. A szerelmem és a legjobb barátnőm vámpírok, a legjobb barátom vérfarkas. Szinte vonzom a természetfeletti lényeket, nem csoda, ha néha kisebbségi komplexusom van. Hiszen mindenki gyorsabb és tökéletesebb nálam. Bennem pedig nincsen semmi különleges. Erre már Edward is rájött, talán már Alice is, és Jacob is rá fog.

A taxis türelmetlenül intett, és gyorsan beültem mielőtt rám dudálna. Akkor lebuknék, Jake őrjöngve rángatna vissza. Sosem mehetnék el, és Neki nem lenne semmi esélye a szabadulásra. A Cullen család nem juthat be oda, mert őket ismerik, de engem maximum az Ő emlékeiből. Ezért kell majd ott legelőször a külsőmön változtatnom, hogy ne ismerjenek fel. Mert akkor kudarcot vallok, és azt nem engedhetem meg magamnak. Erősnek kell lennem, és elszántnak, mert ha gyenge leszek, akkor minden reményem a kútba veszik.

Nem sírtam, mikor a taxiban ülve örökre magam mögött hagytam Forks városát. Nem sírtam, mikor először megrezgett a telefonom, egy idő után megállás nélkül. Némán ültem a reptéren az indulásra várva, és imádkoztam, hogy ne találjanak rám. Most csak Neki örülnék, de az lehetetlen, mert éppen érte sietek.

Voltak pillanatok, amikor elgyengült a hitem, és hülyeségnek és reménytelennek ítéltem ezt az egész helyzetet. Olyankor felálltam, és a cuccaimmal karöltve elindultam a kijárat felé. De mielőtt kiléptem volna, mindig visszafordultam.
- Jól érzi magát, hölgyem? – kérdezte meg a harmadik alkalommal egy idős férfi, aki egy hároméves aranyos kislányt ölelt a karjában.
- Látszik, hogy nyem, nagypapi – nevetett fel a szőke hajú apróság csilingelő nevetéssel. Megremegtem. A nevetése a Cullen családra emlékezetett.
- Köszönöm… jól vagyok – feleltem tetetett határozottsággal, és a kislányra mosolyogtam, mire ő zavartan elfordult.
- Ne haragudjon az unokám miatt, Gina néha kicsit cserfes – szabadkozott.
- Semmi baj – feleltem, majd elköszöntem, ugyanis a hangos bemondó bemondta, hogy el lehet kezdeni a felszállást és a csomagok leadását. Jól megnéztem magamnak a repteret, majd elindultam a végzetem felé.
Választottam egy utat, ideje, hogy elkezdjek járni rajta. Nem fordulhatok vissza, nem inoghatok meg, mert akkor minden erőm a porba hull. Talán ha magam is elhiszem, hogy sikerülhet, akkor sikerülni fog.

*.*

Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi jelentésüket.
„Te… nem… akarsz engem?” próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak ebben a sorrendbe.
„Nem.”
Felnéztem értetlenül a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz - nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arról, amit mondott.
„Nos, ez megváltoztatja a dolgokat.” meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.
Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt. „Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember.” Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. „Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.”
„Ne.” a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. „Ne csináld ezt!”
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
„Te nem vagy jó nekem, Bella.” megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
„Ha… ez az, amit szeretnél.”

*.*

Zaklatottan riadtam fel a rémálomból, megint újra álmodtam azt a pillanatot, amikor a tényleges életem véget ért. Az is egy búcsú volt, a szívemtől, az életemtől, a szerelmemtől búcsúztam. Most pedig minden mástól búcsúzok, és azért megyek, hogy megmentsem azt a férfit, aki eldobott magától és akinek nem kellettem.

A kezemet a számra szorítottam, hogy elfojtsam a zokogást. A kinti felhőkre néztem, és felsóhajtottam. A tekintetemmel mereven néztem őket egészen addig, amíg a gép ereszkedni nem kezdett. Fapofával szálltam le a gépről, és teljesen közömbösen méregettem, minden érdeklődés nélkül a szépséges és dicső Rómát.
Hát megérkeztem. Íme Olaszország. Már csak Volterrába kell eljutnom, de előbb irány egy szépségszalon, ahol megváltoztatom a külsőmet.
És elkezdődik az igazi történet, elindulok az úton, amely vagy életet vagy halált hoz majd számomra.

Elárulva szeretni, szerelemtől meghalni

Már semminek sem volt értelme az életemben. Olyan csapás ért, amit képtelen voltam feldolgozni. Vagy talán nem is akartam. A szívem még soha nem fájt ennyire, még akkor sem, mikor Edward és a családja elhagyott. Amit most tettek velem, az sokkal rosszabb volt. Elárultak. Sosem csalódtam még ekkorát, és még soha nem éreztem magam ennyire üresnek. Azóta nem állok szóba egy vámpírral sem. Túlságosan fájt a kétszeres árulás.
- Bells? – nézett be hozzám Charlie aggódva. Mostanában folyton körülöttem zsongott, ő neki nem mondhattam meg az igazat. Boldog volt, hogy meggyógyultam a különös dél-amerikai betegségemből. Anyu is folyton velem akart lenni, ő a vendégszobánkban szállt meg. Nem hagytak nyugtot, pedig én csak egyedül akartam lenni. Egyedül a fájdalmammal.
Nem válaszoltam.
- Kicsim… mi a baj? Biztos, hogy meggyógyultál?
Soha nem fogok meggyógyulni. Ez a seb soha nem heged be, a bizalmam, a szeretetem örökre elhagyott.
- Carlisle szerint a letargia lehet egyfajta utóhatás – folytatta óvatosan. Villámló szemekkel néztem fel, és sziszegve köptem a szavakat.
- Carlisle nem tud semmit! - üvöltöttem, majd dühösen a fejemre húztam a párnát. Reméltem, hogyha túl sokáig nyomom a fejemhez, belefulladok. De nem jártam sikerrel. Ahhoz sem volt elég erőm, hogy ártsak magamnak. Reneé-nek úgy kellett néha felráncigálnia, hogy felkeljek. Csak vécére voltam hajlandó menni, meg tusolni. Semmi másra nem mutattam hajlandóságot, az evésre pedig végképp nem. Tudtam, hogy nem vagyok túl jó állapotban, de talán ha éhen halok, vagy a kimerültségtől összeesek, akkor végre vége lesz mindennek.
Ez volt a másik. Mióta megtörtént… egy hete… csoda, ha egy-egy órát aludtam éjjelente. Fáradt voltam, de féltem a rémálmaimtól. Persze a legnagyobb az életem volt.
- A hirtelen hangulatváltozást is említette – sóhajtotta Charlie, majd elindult kifelé. – Hozok valamit enni. Ne aggódj, nem én főztem.
Ettől féltem. Így még mérgezést sem kaphatok.

Néhány perc múlva felhozta az ételt, de nem voltam hajlandó felnézni. A rántott csirke illatától bukfencet hányt a gyomrom. Undorodtam mindentől, ami életben tarthat.
Megint egy szent beszéd következett, ami nem volt jellemző Charlie-ra. De mindent megpróbált, hogy a lelkemre beszéljen. Azt hiszem, hogy az élet szépségei volt a téma. De hogyan is szólhatna hozzá? Az ő gyerekét még soha nem ölték meg. Hát még nem a gyerek apja és nagyapja. Mert megölték őt. És ezt soha nem bocsátom meg.
Alice még előtte elárulta, hogy lány lett volna. Ki is találtam a kincsem nevét.

Renesmee Carlie Cullen.

Most már biztos, hogy nem ezt a nevet adnám neki. Ha Cullennek lenni annyit jelent, hogy többszörösen elárulni azt, akit szeretsz, porba taposni, és elvenni tőle mindent, amit szeret… akkor én már nem akarok Cullen lenni. Talán Renesmee jobban járt, hogy nem erre a mocskos világra született, pont ebbe az áruló családba. Ő jobbat érdemelne. Egy jobb anyát, aki képes lenne megvédeni, mikor a saját apja fordul ellene gyilkos szándékkal.

A képébe nevettem, mikor azt mondta a gyermekünkre, hogy szörnyeteg. Talán nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kihordjam a lányát? Vagy talán mindig velem van a baj? Mi van, ha csak egy játék voltam, akivel mindent meg lehet tenni?

Pedig már elhittem, hogy én vagyok a földkerekség legszerencsésebb nője. Mrs. Edward Cullen lettem, egy csodálatos esküvő keretében. Minden tökéletes volt, a nászút maga volt a színtiszta gyönyör és boldogság. Mesés napokat töltöttem Esme szigetén. Minden abban a pillanatban romlott el, mikor megtudtam, hogy mi az oka furcsa viselkedésemnek. Előttem lebeg, ahogy Edward sokkot kapott a kijelentésemtől. De én naiv és hiszékeny! Azt hittem, hogy ha túllép a döbbeneten, akkor olyan boldog lesz, mint én! Vagy legalább annyira, amennyire az átlagos apák szoktak. De csalódnom kellett.

*.*

Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi, de érezhető dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna megmozdulni.

*.*

„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette. „Fáj
valamid?”
„Nem, nem.”
A mellkasára húzott. „Ne félj. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni. Carlisle
kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod esne
tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”

„Ezt az izét?”ziháltam.

*.*

Úgy éreztem, mint akit arcul csaptak. Fájt. Égetett. Nem elég, hogy nem örült, de gyűlölte is a kislányom. A kislányunk. Egy aranyos, mosolygós kisbaba. Egy kislány, aki átölve anyának nevez és a karjaimba szalad.
- Bella? – hallottam meg a hangját, de nem reagáltam. Megint eljött, de mintha most az ajtó hangját hallottam volna. Talán most hivatalosan jött, hogy Charlie ne nyisson be. Nem mintha lenne mit megzavarnia. Elhatároztam, hogy nem fogom arra méltatni, hogy bármit is mondjak. Nem érdemli meg a szavaim. Egy aljas gyilkos, egy alávaló áruló, az életem legnagyobb hibája, semmi több.
- Bella, szerelmem… Kérlek, ne csináld ezt. Érted tettem, mert szeretlek. Nem akartalak elveszíteni, és… az… izé meg ölt volna.
Már megint izé. Mintha valami mutáns lenne. Hát persze, milyen más megnevezést kaphatna az ÉN gyerekem? Mert hogy az övé nem, az is biztos. Nem érdemli meg az apa nevet. Miért nem lehet férfi nélkül gyereket nemzene? Bár lehet, hogy akkor szexhiányban halnának meg a férfiak.
- Szeretlek, Bella – suttogta elgyötört hangon, de én nem hittem neki. A férjem volt, de mégis immáron számomra csak egy idegen. Gyűlöltem, hogy még mindig hevesebben dobog a szívem, mikor hozzám ér… mikor bársonyos kezei végig simítanak az arcomon… Elég! Neki nem szabad tudnia, hogy jelent még számomra valamit a közelsége. Mert nem is szabadna éreznem bármit is. Hiszen gyűlöltem, és kínzott az ellentét. Gyűlöltem és szerettem egyszerre. A kín elemésztett. Szúró fájdalmat éreztem a testemben, de nem rezzentem össze. Már az sem érdekelt.
- Bella… bocsáss meg. Nem akartam neked rosszat. A vámpírok nemzésképtelenek, és ki tudja, hogy milyen teremtmény fogant meg benned. Veszélyt jelentett rád nézve. Alice látta, hogy… milyen állapotban lennél. Nem élted volna túl, édesem. Kérlek, ne haragudj rám. Nem is sejtettem, hogy ennyi szeretnél gyereket.
- Hm – reagáltam, de a tekintetem továbbra is üres volt. Ez az egyetlen hang is furcsán rekedten hagyta el a torkomat.
- Bella… könyörgöm… mondj valamit – esdekelt a kezemet szorítva. – Mondj el mindennek, mond el a véleményed. Még az is jobb, ha veszekszel… mint ez… Aggódom érted.
- Hát jó – sóhajtottam, és szinte láttam, ahogy megkönnyebbül. – Gyűlöllek. Úgy érzem, hogy elárultál, becsaptál és tönkretettél. Soha nem leszek képes megbocsátani neked azt, amit tettél. Fájt, hogy nem örülsz a lányunknak, de te ezen is túl tettél. Már nem tudlak szeretni. Nincs szívem, mert összetörted. Most jobb? Vagy tegyem hozzá, hogy többé nem is akarlak látni?
Elfáradtam, rég nem beszéltem ennyit. A vége már csak krákogás volt, de azért ő értette. Felnéztem. A szemében fájdalom… az engem simogató keze megdermedt. Az arca eltorzult a fájdalomtól. Legszívesebben átöleltem volna, hogy megvigasztaljam, de nem bírtam megfeledkezni arról, hogy megölte a gyerekem. Mindig is megvoltak bennem az anyai ösztönök.
- Bella… én… ennyire haragszol? – suttogta fájdalmasan.
- Megölted a gyermekem… a gyermekünk – néztem rá villámló szemekkel. – Ha ez a nagy Cullen családi szeretet, akkor én azt hiszem, hogy nem kérek belőle. Nagy szívesség lenne, hogyha eltűnnél az életemből? – kérdeztem csendesen. – Egyszer már megtetted. Akkor nem kértem, mégis elmentél.
- Életem legnagyobb hibája volt.
- Nem, a legnagyobb hibád a kislányod kegyetlen meggyilkolása volt.
- Bella, az a lény, ami benned növekedett, nem ember volt. Még csak nem is vámpír. Egy… egyedülálló izé…
- Hah… te már csak tudod. Voltál már terhes valaha? Nem! Akkor én azt hiszem, hogy jobban tudom! – üvöltöttem, de közben féltem, hogy a szüleim meghallják. Ők nem tudtak a babáról, képtelen voltam elmondani.
- Bella, én szeretlek – nyögte kétségbeesetten. Idegesen a hajába túrt, és fel s alá kezdett járkálni.
- Erre előbb kellett volna gondolnod.
- A feleségem vagy… szeretlek.
- Úgy tudom, hogy ezen könnyen lehet segíteni. Remek válóperes ügyvédek vannak, hamar elintézhetjük a formaságokat – mondtam érdektelenül, de már egyre nehezebben ment a beszéd. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.
- El… akarsz… válni? – döbbent meg. Láttam, hogy erre az eshetőségre nem gondolt. Mégis mit képzel ez magáról? Vagy majd sorban nyírja ki a szerelmünk gyümölcseit minden szex után? Mert hogy a makacs Edward Cullen nem hajlandó vámpírrá tenni. Akkor mégis miről beszélünk?
- Azt ne mond, hogy te még elvártad, hogy ezek után is a feleséged legyek - suttogtam halkan és behunytam a szemem. – Életem legszebb pillanataimat töltöttem veled, te voltál az egyetlen, aki boldoggá tudott tenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem szeretlek. De a gyűlölet, amit érzek… mindent háttérbe szorít. Sajnálom, hogy így alakult, Edward. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi mindent túlélt a szerelmünk… és most vége. Mert én nem folytatom. Miért van, hogy a napos égen mindig megjelenik egy hatalmas felhő? – mormoltam.
- Annyira sajnálom… Bella… én…
- Dúdold el, kérlek, még utoljára az altatómat. Csak még egyszer. És aztán kérlek, tűnj el az életemből.

*.*

Felhangzottak a szomorú dallamok, még egyszer utoljára… két szerelmes szív vérzett, ordított a kíntól, de mint minden igazi fájdalom, ez is néma volt. Edward Cullen úgy érezte, hogy minden összeomlott körülötte, könnyek nélkül zokogott. Bella kábultan sírta álomba magát, és többet fel sem ébredt. A szíve nem bírta a megterhelést, álmában érte a halál, csendes magányban. Edward csak délelőtt szerzett tudomást kedvese haláláról, ordítása Forks egész városát bezengte, és a faállomány is megszenvedte.

A temetésen a kisváros minden lakója jelen volt, és a napfényes Floridából is rengetegen érkeztek. Családtagok, régi barátok. Mindenki megemlékezett Bella Swanról. A szertartás végén minden megjelent, virágot, vagy koszorút helyezett a földből kimagasló sírhalomra. Edward Cullen lépett utoljára a sírhoz, és remegő kezekkel helyezett egy csokor vörös krizantémot (jelentése: Szeretlek!) szerelme porai. Nem szólalt meg, a fájdalma mélyebb volt minden kimondott hangnál. Egy egyébként is csak sírni vagy ordítani tudott volna.

„Bocsásd meg, hogy szeretlek! Bocsásd meg, hogy a szerelmem a halálba taszított! És bocsásd meg, hogy annyira szerettelek, hogy elárultalak!”

*.*

Ui: Ez a novella ajándék, amiért olyan sok vélemény érkezett a Servitude for the freedom 2. fejezetére :) Nem abbahagyni :P Ugye, nem nagy kérés? :)))

Servitude for the freedom - 2. fejezet

Cullen ház

Abban a pillanatban egyáltalán sejtelmem nem volt, mibe-hova kerültem. Szívesen mondanám el, hogy hitre találtam, sziklán vetettem meg a lábam, ellenállhatatlanul... ahol a téboly értelemre válik, a bánat örömre, a nem igenre. Sőt, a halál maga sem halál többé, hanem feltámadás. Az igazsághoz híven csak egyet mondhatok. Hogy amikor az élet és a semmi közt kellett választani, akkor mást választani, mint az életet, nem is lehetett, nem is annyira az élet miatt, az élet szerelme miatt, pláne nem az örök életért... inkább annak a reményében, hogy egy ideig az leszek, ami lehetek. Azért még lehet lelkesedni.

/William Clark Styron/

*.*

A kezem a kormányt szorította, és próbáltam úrrá lenni az izgatott remegésen. A fejem zúgott a sebességtől, de nem foglalkoztam vele. Sietnem kellett, mielőtt Jake keresni kezd. Még jó, hogy hagytam neki üzenetet, hogy ne aggódjon. Talán nem jön utánam. Nem vágytam társaságra.
Régen látott, ám annál jobban ismert fák suhantak el mellettem, és teljes erővel tapostam a fékre, amikor megpillantottam a szívemhez oly közel álló házat. Kívülről szinte teljesen ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttam, de már látszódott a gaz és a futónövények nyoma. Nem először jártam itt a távozásuk óta, mégis… minden alkalommal szíven ütött. Olyan volt, mintha soha nem lakott volna bent senki.

„Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.” – visszhangzott a fejemben a hangja.

Olyan erősen szorítottam az öklömet, hogy a körmeim élétől kiserkent a vérem. Elmorzsoltam egy könnycseppet, mert tudtam, hogy már semmi jelentősége ennek az apró balesetnek. Nincs itt egy vámpír sem, hogy rám támadjon, talán csak Victoria, de azóta meglapult. Talán új terveket kovácsolt, nem tudom. De már egy ideje nem éreztem magam tőle veszélyben.

Hosszú percekig ültem a kocsimban és némán bámultam a régebben modern hatású falakat, majd a gázra tapostam és a garázs elé parkoltam, ahol régen egy ezüst Volvó parkolt. Az én ócska tragacsom a nyomába se ért. A két kocsit ha egymás mellé állítanánk, akkor tökéletesen szemléltethetnénk, hogy hogyan festettem Őmellette. Természetesen nem én hasonlítottam a Volvóra.

Remegő lábakkal szálltam ki, és szépen lassan elindultam az ajtó felé. Ahogy lépkedtem képek peregtek le a szemem előtt, azokból az időkből, amikor még minden rendben volt és először vetődött fel az ötlet, hogy idejöjjek.

*.*

−Jól vagyok! − bizonygattam. − A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy? Egy pillanatig az arcomat fürkészte.
− Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz! − jelentette ki váratlanul. Elpirultam örömömben, és lesütöttem a szemem.
− Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem mehetnénk már? − kérdeztem.
− Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?
− Így van! − vágtam rá, meglepődve, hogy milyen lazán képes kimondani azt a szót.
Megcsóválta a fejét.
− Egyszerűen hihetetlen vagy!

OoO

Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem erre. Az elegáns épületen nem látszott meg az idő múlása, bár stílusából ítélve százéves is lehetett. Lágy fakófehérre festették, három
emelet magas volt, négyszögletes, az arányai tetszetősek. Az ablakok és az ajtók vagy még az
eredeti házból maradtak, vagy tökéletes másolatok voltak. Az én furgonomon kívül más
kocsit nem lehetett látni. Hallottam, hogy valahol a közelben, a fák rejtekében zúg a folyó.
− Hűha!
− Tetszik? − kérdezte Edward, és elmosolyodott.
− Hát... egészen csinos, a maga módján. Meghúzta a lófarkam, és felkuncogott.
− Felkészültél? − kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.
− Távolról sem... de azért menjünk!

OoO

A ház belseje még meglepőbb volt, mint a külseje, még kevésbé hasonlított arra, amire számítottam. Nagyon világos volt, és nagyon tágas. Itt régen alighanem több szoba lehetett, de a falak nagy részét eltávolították, és most az egész földszint egyetlen, tágas helyiséget alkotott. A hátsó, délre néző falat teljes egészében üvegre cserélték, mögötte, a cédrusok árnyékán túl egészen a széles folyóig terjedt a pázsit. A szoba nyugati oldalát tömör, kanyargó lépcső uralta. A falak, a magas, gerendás mennyezet, a padló és a vastag szőnyegek mind a fehér különböző árnyalataiban ragyogtak.

OoO

− Igen... és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati szokásaikat illeti.
Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget vehetsz, hogy amíg tovább nem álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek szem elől.
Összeborzongtam.
− Végre, egy épeszű reakció! − morogta. − Már kezdtem azt hinni, hogy az önfenntartási ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled!
Ezt a megjegyzést válasz nélkül hagytam. Tekintetem bekalandozta a tágas helyiséget.
Edward követte a pillantásomat.
− Nem ezt vártad, igaz? − kérdezte önelégülten.
− Hát nem − ismertem be.
− Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem, még pókhálónk
sincs... mekkora csalódás lehet ez neked! − vigyorgott.
Elengedtem az ugratást a fülem mellett.
− Olyan világos... olyan nyitott! - Most már komolyan felelte:
− Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk!
A dal, amelyet még mindig játszott, az én dalom, a végéhez közeledett, az utolsó akkordok melankolikusabb hangnemre váltottak át. Az utolsó hang még ott rezgett szívszaggatóan a levegőben.
− Köszönöm! − mormoltam. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Zavartan töröltem le.
Edward megérintette a szemem sarkát, és elcsípett egy könnycseppet. Felemelte az ujját, és tűnődve vizsgálgatta azt a csöppnyi nedvességet. Aztán képzelet-gyorsán a szájához emelte az ujját, és megnyalta.

*.*

Könnyek szöktem a szemembe az emlékek hatására. Lassan és óvatosan simítottam végig a kopottas falon. Az idő nyomott hagyott az épületen, és rajtam is. Az eltelt hónapok megváltoztattak. Már nem az a Bella vagyok, aki voltam. Ha középkorúnak születtem, akkor most öreg vagyok, nagyon öreg. Egy idős nő, aki kétségbeesetten kapaszkodik régi ábrándjaiba és a reményeibe. Talán már pocsék színésznő sem vagyok, hiszen remekül játszom a szerepem, mely szerint élek. Nem ordítok naphosszat, és egyre kevesebbet sírok. Játszom az érzéketlent, csakhogy ne érjen fájdalom. Falat emeltem a lelkem köré, és csak Jacobot engedem be néha.

A házba lépve döbbenetes látvány fogadott. Nem voltam erre felkészülve. Mikor utoljára jártam itt, akkor sem volt ilyen lepusztult és elhagyatott. A gaz benőtte a repedezett padlót, és a bútorok hiánya is szembeszökő volt. Némán jártam végig a házat, és fogalmam sem volt, hogy mit keressek, vagy hogy mi segíthet. Csak egy megérzés vezetett ide, de nem tudom, hogy hogyan segíthetnék Rajta. Tehetetlennek érzem magam és üresnek.

Végig jártam minden helyiséget, az Ő szobáját hagytam utoljára. Sehol nem volt ágy, vagy bármiféle bútor. Mintha soha nem léteztek volna. Már kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam, mikor Alice szobájában megpillantottam valamit. A szoba egyik sarkában a földön egy vaskos könyv hevert. Rajta valami téglalap alakú vékony, fehér tárgy. Remegve nyúltam utána, és a földre rogyva próbáltam kinyitni a borítékot. Felsikkantottam, mikor megpillantottam a papírlapon Alice gyöngybetűit.

Drága Bella!

Nincs mentségem arra, hogy mindenféle búcsú nélkül hagytalak magadra, akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne a barátnődre. Edward szerint így neked a legjobb, és könnyen elfelejtesz majd minket. Őszintén remélem, hogy igaza van, de azt is látom, hogy ezzel csak önmagát győzködi.
Talán furcsának tűnhet, hogy egy levelet hagyok neked a szobámban, de láttam, hogy el fogsz jönni, hogy szükséged lesz erre a könyvre. Azt nem tudom, hogy miért, és nagyon remélem, hogy nem tervezel semmi őrültséget! Miért érdekel téged a vámpírok történelme? Nem értem, és nagyon remélem, hogy nem fogod olvasni a soraimat, mert félek, hogy bajhoz vezethet, amit te annyira vonzass.
A könyvet Carlisle írta, és összegyűjtött benne mindent, amit a vámpírokról és a történelmünkről tud. Mindannyian kiolvastuk már, elég vastag, az tény. Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi, de ebben minden benne van.
Kérlek Bella! Ne csinálj semmi őrültséget! Szívből kívánok egy emberi, de boldog életet!

Szeretettel:
Alice Cullen

Könnyes szemmel olvastam a sorokat, és még mindig nem hittem el, hogy milyen hatalmas és váratlan segítséget kaptam. Ó, drága Alice! Hát mégsem hagyott itt minden szó nélkül, és ennél hatalmasabb segítséget aligha kaphattam volna. Ebből talán rájövök, hogy hol van Edward. A vastag kötet felé nyúltam és az ölembe húzva olvasni kezdtem, felcsapva a tartalomjegyzéknél…


(Részlet Carlisle könyvéből)

Az első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia, aki miután megölte öccsét, Ábelt, lelke örökre elkárhozott. A mai tudomány szerint Káin vashiányban szenvedett, és úgy találta, hogy az öccse vére meggyógyíthatja betegségét. Nem található magyarázat arra, hogy hogyan alakult ki a vér utáni szomj, vagy az, hogy harapással más embereket is meg lehet fertőzni. Azokból az időkből kevés forrást ismerünk, és az akkori vámpírokat már más nomádok kiirtották.
De mondhatjuk, hogy a vámpírizmus maga egy őskori betegség, ami fertőzés és harapás útján továbbterjedt napjainkra. A megbetegedett ember testében méreg termelődött, ami átterjedt a szervezet minden részére. Átalakította az emberi funkciókat, eltörölte az emberi külső hibáit, a genetika összetétel megváltozott. Mindez három nap alatt, amíg az áldozat szörnyű kínokat élt át. Az „átváltozás” kitörli a szervezetből a vasat, ennek következménye a vérszomj. A gyomor, a vese, a szív és más szervek működése leáll. Minden testi szükséglet leáll. Az izmok teljesítőképessége hatalmas mértékben megnövekedik, a bőr sebezhetetlenné válik, a testet már nem korlátozza annyira a testiség, így őrületes sebességek megtétele is lehetővé válik.
Az emberek történelmében szinte állandó motívum, ugyanis régen nem korlátozták törvények a titoktartást az emberekkel szemben. Nem foglalkoztak az óvatossággal, vagy bármi mással, csak a vérszomj uralta őket.
Ez később megváltozott, ugyanis három vámpír emelkedett ki a homályból. Aro, Caius és Marcus, vagy ahogy később elhíresültek a Volturi Uralkodóhármas. Testőrökkel védték magukat, majd törvényeket teremtettek. Aki megszegte ezeket, arra halál várt, erről ők maguk gondoskodtak.
Nehéz megölni egy vámpírt, csak egyetlen módja van. Testét darabokra szaggatni, majd tűzben elégetni. Ez a sors várt azokra, akik könnyelműen megszegték a szabályokat, és beszéltek az embereknek a vámpírokról. Súlyos következményei lehetnének annak, hogyha az emberek tudomást szereznének erről a világról, olyan szörnyűséges dolgok történek fel a múltból, amiknek súlyos következményei lehetnek.

De a büntetésnek nem csak ez az egy módja volt. Előfordult, hogy a Volturi másképp döntött, és a büntetett képességére való tekintettel megkímélte az életét. De rájuk sokkal rosszabb sors várt.

Kevesen tudják, hogy mi rejtőzik a volterra-i kastély alatt. Sötét katakombák, kíméletlen tömlöcök, kínkeserves élet és rabszolgamunka. Rosszabb sorsot elképzelni sem lehetne, mint azét, aki idekerül, és nem csak azért, mert az élet itt nem áll másból, mint szenvedésből… nem. Innen lehetetlen megszökni. Akit egyszer lehurcolnak a sötét, nyomasztó falak közé, azok számára nincs menekvés.
A tömlöcökben csak vámpírok vannak, őket emberrabszolgák veszik körül, de akad közöttük olyan is, aki a falak között lett vámpír, ha valaki megkívánta. Könyörtelen munka körülmények, és kínzó élet jellemzi a körülményeiket. Feltétlen engedelmességgel tartoznak minden egyes vámpírnak, minden parancsot teljesíteniük kell. volturi-rabszolga bárki lehet, de még nem volt rá példa, hogy valaki önszántából csatlakozott volna. Volterra erődítményéből még egy ember sem távozott élve, de még élőhalottként sem. Aki egyszer belép azon a kapun, az többé ki nem jöhet. Nem kegyelmeznek se élőnek, se holtnak.

A rabszolgák sorsánál már csak a raboknak a rosszabb, bár ők nem feltétlenül maradnak a börtön falai között örökké. Viszont egy biztos: még ép elmével nem távozott senki. Elég csak pár hét abban a pokolban, hogy a rab elveszítse minden emberi mivoltát, és emlékét. A vérszomj csillapítására nincsen mód. Nem kapnak táplálékot, így a vérszomj szép lassan mindenkit felemészt. A sötét, a büdös, a hideg, és a magány önmagában is képes minden elmét felbomlasztani. És ha ez még nem lenne elég két vámpírnő is mindennapos látogató a cellák mélyén.
Az egyikük Jane, talán ő élvezi a legjobban a szerencsétlenek kínzását. Az ő képessége pokoli fizikai fájdalomnak teremti meg az illúzióját. Minden áldozat rettegve beszélt azokról a percekről, volt, aki néhány alkalom után belepusztult. Van, aki hónapokig, vagy évekig bírja. Talán nem is Jane a legrosszabb, bár csak ő jelenik meg előttük személyesen. Cora (saját szereplő) hatalma ennél sokkal szörnyűségesebb. Neki nem kell feltétlenül az áldozat közvetlen közelében tartózkodnia, elég, ha ötvenméteres körzetben marad. Az ő képessége, hogy bármilyen képet meg tud jeleníteni az áldozat fejében, elég csak a vámpír arcára összpontosítania. Képes bármit úgy elhitetni, mintha az a saját emlékei volnának. Meg tudja győzni akármelyik férfit, vagy nőt, hogy neki nincs senkije, hogy mindenkije meghalt, vagy hogy soha nem szerette senki. A célja, hogy kiirtsanak minden érzelmet az ottaniakból, hogy aztán gondolatnélküli robotok, gyilkoló gépek, vagy esetleg végrehajtók legyenek. Csak a képességük miatt tartják meg őket, semmi másért.
Akad olyan is, akiről a Volturi megfeledkezik, és örökidőkig a cella mélyén hever, érzelmek nélkül. Talán ők járnak jobban, mert őket nem használják fel galád célokra. Nem gyilkolnak többé embereket, nem kell többé szenvedni a vérszomjtól. Azok után, akik meghaltak, talán ők jártak a legjobban.

(Bella, Alice szobájában)

Hosszú órákig olvastam, de a Volturis részt nem bírtam befejezni. A könnyeimtől szinte már semmit sem láttam. Minden ízemben remegtem. Már tudtam, hogy hol van Ő… Edward. Az álmomban őt láttam a katakombák mélyén, és a nő, aki kínozta az Jane volt. A könyvben szerepeltek képek a Volturikról, és azonnal megismertem a gyermekarcú szőkelányt, aki kéjes élvezettel kínozta a szerelmemet. És ott volt egy másik lány is, aki szintén kedvesnek tűnt, neki fekete haja volt. Csupán csak vörös szemeiben fénylett a hidegség, de kívülről nyoma sem volt annak, hogy élvezettel kínoz másokat.

Zokogva szorongattam Carlisle könyvét, és az agyam csak az imént olvasottakon zakatolt. Aztán megtaláltam a megoldást. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Rabszolga leszek, hogy Edward közelében lehessek, és kihozzam onnan. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy még soha senki nem jutott ki onnan. De még olyan se volt, hogy valaki önként ment volna határozott céllal.
Ha pedig nem sikerül… akkor úgysincs miért élnem. Egy olyan világ, melyben Edward egyáltalán nem létezik… az nem az én világom.

*.*

UI: Szeretnének megkérni bennetek, hogy ha tetszik nektek a történet (ha nem, akkor is) írjatok véleményt, vagy legalább a fejezet alatt található "kockák" valamelyikére kattintsatok rá. (megdöbbentő, érdekes, romantikus) Köszönöm! Persze nem kötelező, de nagyon örülnék, és talán több ihletem is lenne :P:P

Servitude for the freedom - 1. fejezet

Kudarc


„A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.”

(2006. 05. 01. hétfő hajnal, Jacob szobája)

Zihálva, vérfagyasztó sikoly kíséretében ébredtem. A takaró a testemre tekeredett, az arcom, és minden porcikám verejtékben úszott. A fejem zúgott, a hajam kuszán meredt mindenfelé, a szememből pedig könnyek folytak. Szexi vagyok tényleg.
A kezem a szívemre szorítottam, mert észveszejtő sebességgel dörömbölt a mellkasomban. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt, de még így megállapíthattam, hogy ez nem az én szobám. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Se a berendezés, se a falak színe, se az illat nem volt ismerős. Az ablakfüggöny nem volt elhúzva, a sötét éjszakában világított be a telihold fényessége. Egy pillanatra elbambulva meredtem a jelenségre, mert gyönyörű volt.
Nem ugrott be az álmom minden részlete, de borzalmas volt. A sötét falak, a dermesztő hideg, a kétségbeejtő fájdalom, ami a levegőben uralkodott… és Ő. Ebben az egyben biztos voltam. Tudtam, hogy az ő szemén keresztül láttam a dolgokat, de nem értettem semmit. Nem voltam gondolatolvasó sosem, soha nem tudtam, hogy mire gondolnak mások. Főleg nem ilyen távolból, innen még Neki se menne. Akkor pedig mi történhetett? Biztosan csak egy rossz álom és semmi több. De miért volt olyan valóságos? Ő szabad, és nem kínozza senki, főleg nem egy… nő. Talán a szeretője. Nem, biztosan nem, hiszen a fiatalos külsejű szőkeség bántotta Őt, és örült a szenvedésének. Nem szerethették egymást. Ő rám gondolt a cella fogságában. Miattam szenvedett, engem gyászolt. De én nem haltam meg! Talán ez azt akarja jelenteni, hogy meg fogok halni hamarosan? Talán Victoria elkap és megöl? Vagy egy óvatlan baleset lesz a végzetem? Nálam ezt nem lehet tudni…

- Bella! – esett be egy ijedt arc. Most jöttem csak rá, hogy hol is vagyok. Az ajtó egy darabban dőlt ki a helyéből az erejétől. A falak is megremegtek. Ránéztem, de nem sikerült lepleznem, hogy mennyire zaklatott vagyok. Minden az arcomra volt írva. Azonnal mellettem termett és erős karjaival átölelt. Biztonságban éreztem magam mellette és belesimultam az ölelésébe. Szükségem volt egy támaszra, elvesztem volna e nélkül. A mellkasomban tátongó sebnek gyógyír kellett.
- Jake – motyogtam sírós hangon. Az álmom képei újra felrejlettek előttem és az erős farkasomba kapaszkodtam. A forróság nem keltett bennem ugyanolyan jó érzést, mint máskor. Felhevült testem szabadulni akart, hidegre vágyott. Nem akartam arra gondolni, hogy milyen volt, amikor még egy jéghideg test szoríthatott magához. Hideg ajkak csitították hajdan feltüzelt orcámat… De mindez a múlt. Felejtenem kell végre, még ha nehéz is. Muszáj, mert csak így élhetem túl az életet.
- Mi a baj, Bells? Rosszat álmodtál? – kérdezte lágyan, és finoman simogatta a hátamat. Aggódott értem, éreztem. Amióta a sziklaugrásom majdnem katasztrófába fulladt, nem voltak rémálmaim. Vagyis voltak, csak senkinek nem beszéltem róluk. Elég volt annyi, hogy nem hallották többet a sikolyomat és már el is tüntettem a gyanú minden árnyékát.
De most… már nem hazudhattam. De mindent mégsem akartam elmondani. Hetek óta álmodtam egy félelmetes kastélyról, sötét katakombákról és dermesztő hidegről. Minden reggel fázva ébredtem, de soha nem emlékeztem semmi konkrétra. Kivéve most. Ő ott volt. Most már közöm volt ehhez az álomhoz, és tudnom kellett, hogy mi ez az egész.
- Igen – motyogtam. – Ne haragudj, Jake… én…
- Bella – nevetett fel. – Ugyan már! Miért haragudnék? Úgysem aludtam, kint voltam sétálni egy kicsit. De ha tudtam volna, hogy baj van, itt maradok veled – nyomott egy csókot a homlokomra. Szemeiben szeretet csillogott, ami fájdalmasan érintett. Még mindig képtelen voltam őt szeretni. És ő ezt tudta, mégsem foglalkozott vele. Pedig a tegnap este épp elég kiábrándító lehetett számára. – Ha a tegnap miatt, akkor ne haragudj rám, én nem akartam semmit sem erőltetni.
- Nincs semmi baj – ellenkeztem hirtelen és elsöpörtem a vizes tincseket az arcomból. Letöröltem a könnyeket, és mosolyt erőltettem az ajkaimra. Nehezen, de sikerült. Nem volt túl hihető, de most erre futotta. Viszonozta, és hagyta, hogy felálljak. Bizonytalan léptekkel indultam a fürdőszoba irányába, hogy rendbe szedjem magam, és hogy túl éljek még egy napot. És még egyet, és még egyet… és így tovább. Egyszer majd vége lesz.
A tegnapot nem akartam felhozni. Nem akartam emlékezni a csúfos kudarcomra, amit elszenvedtem. Bebizonyosodott, hogy ezalatt az a nyolc hónap alatt sem tudtam elfelejteni Őt. Egyre inkább tudtam, hogy lehetetlen. És most már Jake is. Nem fog többet próbálkozni, ahogy senki más sem. Mert ugyan ki futna egy halott szekér után? Ki akarna egy olyan nőt, aki ha belegebed sem őt fogja szeretni? Főleg akkor, hogyha nincsen benne semmi különleges és a lelke tele van sebekkel. Esélytelen. Képtelen vagyok felejteni. Talán el kéne gondolkoznom azon, hogy szerezzek-e egy macskát…

(Előző este, Jacob szobájában)

- Érezd magad otthon, Bells – tárta fel Jake a szobája ajtaját előttem és az arcán hatalmas mosollyal engedett be. Felszabadultan követtem, és vidáman hallgattam a további a vicceit, majd felnevettem, mikor Billy felkiabált, hogy ne untasson már engem az örökös és el nem múló komolytalanságával. De én fel sem vettem, hiszen imádtam Jake vicceit. Elfeledtették velem a gondjaim és mosolyt csaltak az arcomra. Mostanában már majdnem jól voltam és ezért kimondhatatlanul hálás voltam neki.
- Ne haragudj – nevetett abban a hiszemben, hogy egyetértek Billyvel, de leintettem.
- Nem untatsz – mondtam mosolyogva. Jake arcán hatalmas mosoly terült el ennek hallatán. Ennek legbelül örültem is, meg nem is. De most elkergettem a képzeletbeli sötét fellegeket. Nem akartam újra összeomlani, hiszen örültem, hogy élek.
- Nem akarlak kitúrni a szobádból, Jake… - sóhajtottam fel, mikor megszemléltem a hatalmas rumlit.
- Ugyan, Bella – vigyorgott rám. – Nekem megtiszteltetés, hogy megoszthatom veled. Még Charlie sem ellenkezett.
- Miért is ellenkezne? Semmi ellen nincs kifogása, ami veled kapcsolatos… - mosolyogtam, és a hangomba tettem egy kis neheztelést, de nem gondoltam komolyan. Ezt ő is tudta. Csak néha idegesített, hogy ha Jake és én valamiben nem értettünk egyet, akkor is az ő pártját fogta. Én elhiszem, hogy hálás neki, amiért visszahozott az életbe, de azért ez mégiscsak túlzás, szerintem.
- Na és hol az ágyam? – tereltem más vizekre a témát. Körbenéztem, de csak egyetlen ágyat láttam magam előtt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy még nem intézkedett ebben a kérdésben.
- A szemed előtt – nevetett, mintha egy buta óvodással beszélne.
- De hát… - ellenkeztem durcásan. – Én csak a tiédet látom.
- Az nehéz lehet, Bells. Ugyanis az én fekhelyem a nappaliban van, eddig kanapéként funkcionált – magyarázta vigyorogva és én rögtön elszégyelltem magam. Semmiképpen nem akartam őt száműzni a szobájából, hisz csak egy betolakodó voltam. Nem akartam megfosztani őt a jogos kényelmétől, inkább alszom én a kanapén.
- Jake, ez így nem jó. Nem szükséges. Majd én alszok kint a kanapén, vagy beköltözök Charlie-hoz a vendégszobába, de semmi esetre sem szeretném… - hadartam elszántan, de a következő pillanatban egy forró tenyeret éreztem a számon, jelezvén, hogy hallgassak el. Sértetten meredtem a még mindig vigyorgó Jacobra.
- Bella, css. Nekem ez így teljesen megfelel, és nem hiszem, hogy jó helyed lenne a vendégszobában. Magamból indulok ki. Én nem érezném jól magam, ha egy szobában kéne laknom az apámmal, még ha egy éjszakára is. Ne aggodalmaskodj annyit. Csak a ma éjjelről van szó, holnaptól Leahvel fogsz lakni – magyarázta, de Leah nevénél elhúzta a száját. Ugyanis ő nem kedvelt engem, nagyon nem. Bár ha belegondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy senkit nem kedvelt igazán. Én mégis megértettem őt, hiszen én is átéltem már egy nagyon fájdalmas szakítást. Nekem mégiscsak jobb, mert nekem nem kell néznem, ahogy a szerelmem egy másik nő ajkait csókolgatja azzal a szerelemmel, amit én érzek.
Leahnek ezt kellett átélnie, és senki nem érti meg őt. Én megpróbáltam vele beszélgetni, de eddig nem jártam sikerrel, viszont már nem fintorgott, akárhányszor meglátott.

Észre se vettem, hogy Jake keze már nem fogja be a számat, csak azt észleltem, hogy valami forró, puha és édes tapad az ajkaimra egy nyögés közepette. A szám önkéntelenül nyílt ki, bebocsátást engedve Jacobnak. Váratlanul ért, így tiltakozni sem tudtam.
- Olyan gyönyörű vagy, Bells. Nem bírom tovább – nyögte, majd a nyakamat kezdte csókolgatni, szívogatni. A mozdulat feszélyezett, mégiscsak vámpírral voltam együtt korábban, de nem mutattam jelét. Kezemmel óvatos finomsággal simítottam végig a testét, ujjaimmal kirajzolva az izmos, kidolgozott felsőtestet. Éreztem, ahogy mind a ketten megremegünk, és szinte eggyé olvadunk. Élveztem, de tényleg. Nem éreztem szerelmet, sem mindent elsöprő vágyat, de jól esett. Végre úgy éreztem, hogy én is nő vagyok, és talán kellhetek valakinek, ha már Ő nem kért belőlem.
A levegő szinte felizzott, mikor az ajkaimmal vándorútra indultam. Valami kemény nyomódott, döfött a hasamba, de nem érintett kellemetlenül. A pólóm, lassan de biztosan repült el valahova messze, és nemsokára Jacob ingje is követte. A simogató ujjak már a melltartóm csatjával bíbelődtek, gondosan vigyázva, hogy el ne szakítsák azt… mikor váratlan dolog történt. Egy váratlan dolog, ami észhez térített. Ami ráébresztett a nyilvánvalóra, hogy én még mindig nem őt szeretem…

Lelki szemeim előtt egy elkínzott arc tűnt fel, ordítva a fájdalomtól. A fekete szemekben olyan tűz égett, amit nem tudtam hova tenni. Talán a mélységes bűntudat vagy fájdalom lenne a megfelelő szó, de valahol mélyen éreztem az egész lényéből áradó szeretetet, szerelmet… irántam.
Aztán Ő felordított, és én együtt sikoltottam vele. A testem megfeszült, és görcsösen, könnyeim kereszttüzében löktem el magamtól Jake értetlen testét, mintha az életem múlna rajta. Talán túlságosan erősen, ugyanis az ágyra zuhant.

Sírva rogytam a földre, remegő kezeimmel átkulcsoltam a mellkasomat, mert úgy éreztem, hogy menten ketté hasadok, és a szívemben lévő lyuk szélei veszélyesen sajogni kezdtek. Nem értettem semmit. Tudtam, hogy kit láttam, de semmi mást nem tudtam megállapítani, csak azt, hogy rossz neki és szenved. De minden bizonnyal csak képzelődöm, ahogy régebben az Ő hangját hallottam a fejemben, egészen addig, amíg le nem vetettem magam a szikláról. Hiányzott. Nagyon.

- Bella! – kiáltott fel ijedten Jacob, de nem mert közelebb jönni. Azt hitte, hogy ő rontott el valamit.
- Ne haragudj – zokogtam, a fejem a térdemre hajtva. – Nekem ez nem megy. Annyira sajnálom.
- Soha sem felejted már el, igaz? – kérdezte csendes szomorúsággal. Bűntudattól égve tekintettem fel.
- Nem – jelentettem ki, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ez valóban így van. Képtelen vagyok a felejtésre, de az emlékezésre is. Megtagadom a jövőm, szenvedem a múltat, és vegetálok a jelenben. Szép kilátások.
- Azt hiszem… - állt fel bizonytalanul. – Jobb, hogyha… magadra hagylak – mondta és már itt sem volt. Hallottam a becsapódó ajtó zaját, majd elvánszorogtam az ágyig. A fejemet a párnámba temettem, majd álomba zokogtam magam.

(2006. 05. 01. délelőtt, La Push)

Néztem, ahogy a sós tenger hullámai a parton lévő sziklaszirteket nyaldossa a szikrázó napsütésben. A lágy, tavaszi szellő gyengéden simogatta az arcomat, a hajamat pedig óvatosan fújta ki az arcom elől. Némán meredtem a szépséges tájra, La Push partjai mindig is lenyűgöztek. Csak Ő járt az eszemben, és szomorúan gondoltam arra, hogy most semmiképpen sem lehetne velem a nap sugarai miatt. Pedig olyan káprázatosan nézett ki, mikor a nap fénye márvány bőrére vetült, és úgy csillogott, mint egy gyémánt vagy egy drágakő.
Felsóhajtottam.
Fájt Őrá gondolnom, de az álmom nem hagyott nyugodni. Nem tudtam abban a tudatban élni, hogy Neki baja esett és szenved. Ki kell derítenem, hogy hol van és hogy mi történt vele! De hogy?
Ahogy a hatalmas erdőség fáira siklott a tekintetem, már tudtam a megoldást. Őrült módon kezdtem rohanni arra, amerre a piros furgonomat sejtettem…

Mennyből a vámpír

Békés és Boldog Karácsonyt Kívánok minden olvasómnak és látogatómnak!

A novellát sok-sok szeretettel ajánlom barátnőimnek, nektek: Brigyo; DorcikusS; Réku; Melinda
Továbbá sok-sok szeretettel ajánlom internetes barátnőimnek, nektek: Zsófiii; Lana; Rosalie; és persze minden olvasónak!

...................................................................................

Kábultan pihentem Edward biztonságos karjaiban és mosolyogva élveztem a lágy simogatást. Sokkal finomabb és óvatosabb volt, mint az éjjel, amikor együtt voltunk minden tekintetben. Boldog sóhajjal emlékeztem vissza a kellemes éjszakára, és egy finom csókot leheltem a szerelmem szépséges arcára. Csibészes félmosollyal figyelte minden mozzanatot, de a csókom nyomán ő is behunyta a szemét.

- Jó reggelt, szerelmem – mormogta behunyt szemmel, majd végig simított márvány fehér bőrömön.
- Az éjszakákat jobban szeretem – vigyorogtam.

Edward felnevetett.
- Milyen jó, hogy nem kell aludnunk, nem igaz? Több időnk marad – nevetett felszabadultan. – Csodálatos voltál, édesem.
- Te is – motyogtam zavarban. Még jó, hogy vámpírként nem pirulhattam el. Felnéztem az aranybarna szemekbe, és már majdnem menthetetlenül elvesztem, mikor… feltárult az ajtó hatalmas csattanással. A földszinten Emmett nevetése harsant a levegőbe. Meghökkenten bámultam az ajtóban álló izgatott kislányomra.

- Anyu! Apu! Karácsony van! Boldog karácsonyt! – kiáltotta izgatottan, majd ugrott egyet és közénk vetette magát. Mind a ketten megszeppenve hallgattunk. Renesmee hátravetette a fejét, vörösesbarna tincsei hátrahullottak, majd nagy barna szemeivel meglepetten nézett ránk.
- Ti miért vagytok meztelenek? – kérdezte bájosan csilingelve. Ha most lenne vérem, most olyan piros lennék, hogy… hagyjuk. Te jó ég..
- Apukát most ellenőrizte, hogy nem e lehet mégis kistestvéred, Nessie! – harsant fel Emmett vidám hangja. Renesmee szemei meglepettségről árulkodtak, ellenben az apjával, aki dühösen elindult a földszintre, hogy leállítsa kedves bátyját. De én mégis felnevettem, mert ha mi voltunk a vicc tárgya, akkor is vicces volt.

- Apu most hova megy? – kérdezte a kicsim angyali szemekkel, és én a karjaimba kaptam. A fejével a vállamhoz dörgölőzött, majd kérdésre várva nézett rám. Amikor a földszintről egy csattanás hallatszott, még jobban felvetődött benne a kíváncsiság.
- Hát… megosztja Emmett bácsival a tapasztalatait, aztán megmutatja, hogy mitől nem lehet valakinek gyereke.
- De hát a vámpíroknak nem lehet gyerekük, Carlisle mondta… - értetlenkedett.
- Ez igaz, kicsim. De mi azért kísérletezünk, a remény hal meg utoljára – nevettem, és néhány pillanat múlva több csilingelő nevetés is csatlakozott hozzám. Jól van, na… nem gondoltam, hogy két évvel a születése után már szexuális felvilágosítást kell tartanom.

Még mindig szégyenben úszva kezdtem öltözködni, és hagytam, hogy Edward csitítsa Renesmee teljesen jogos izgatottságát. Két éves volt, de gyors növekedése révén minden tekintetben egy ötéves lánynak felelt meg. Vöröses barna fürtjeit egy mikulássapka alá rejtette, és egy aranyos egybe részes szoknyába bújt a karácsony színeiben. Biztos voltam benne, hogy Alice segített neki felöltözni.
Amikor lementünk a nappaliba Alice már javában szervezkedett, csak annyit láttunk, hogy összevissza cikázik a nappaliban oda-vissza. A többiek csak kényelmesen terpeszkedtek a kanapén, kivéve Esmét, aki karácsonyi süteményeket sütött az egyetlen unokájának, és Jacobnak, aki benéz hozzánk másnap, hogy a lányommal töltse a karácsony első igazi napját. De Rosalie olyan hevesen tiltakozott az ellen, hogy Szent Estén is itt legyen, hogy Jake visszavonulót fújt egy szokásosnál is keményebb szőke nős vicc kíséretében. Nessie kicsit csalódott volt, de belátta, hogy nem ajánlatos a kedvenc farkasát vámpírok közé hívni a szeretet ünnepén.

- Segíthetek a díszítésben? – állt a kislányom az ide-oda röpködő Alice elé, aki kénytelen volt megtorpanni. Úgy meredt rá, mintha valami kábulatból ébredt volna, majd szélesen elmosolyodott.
- Persze! – felelte, majd a szerelmemre nézett. – Feltéve, ha te Edward, eljátszod az új karácsonyi dalaid közben!
Láttam, hogy Edward meglepetten felvonja a szemöldökét, én pedig őt néztem érdeklődve. Nekem nem említett semmilyen karácsonyi számokat.
- Milyen dalok? – kérdezte Rosalie.
- Jellemző – morogta bujkáló jókedvvel. – Még el sem határozom, hogy megcsinálom, de már követeli. Nem kéne egy kis magánéletet hagyni?
- Hagyunk elég magánéletet éjjel a szobátokban – felelte Emmett, majd válaszra sem várva felkapta Renesmeét, és a magasba emelve megpörgette. Csilingelő nevetés harsant a levegőbe, miközben Jasper a fényképezőgép után nyúlt és vadul kattintgatni kezdett, hogy megőrizzen minden pillanatot. Én idén kimaradtam a díszítésből, és inkább Edward mellé telepedtem, aki leült a zongora elé. Elgondolkozva meredt rá, majd felém fordult és csókot lehelt az ajkaimra.
- Most már van ihletem – szuszogta a fülembe, majd a kezét a billentyűkre helyezte és lassan játszani kezdett. Én pedig átkaroltam, és közben a kislányomat néztem, aki nevetve teszi fel a piros és aranyszínű üveggömböket.

Emmett volt az, aki minden alkalommal megemelte a kislányom, miközben egy új keletű karácsonyi éneket dalolt, amiben a refrén a „Mennyből a vámpír” volt.


Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!
Emmetthez menvén
fogjátok, fogjátok..

El is jönnétek a köszöntésre
azonnal, azonnal,
Szép ajándékot hozván szívükben
magukkal, magukkal.

Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!
Emmetthez menvén
fogjátok, fogjátok..

A kis Emmettet egyenlőképpen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.

Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!


Esme fejcsóválva szemlélte fiát, aki most tényleg egy nagyra nőtt gyerekre hasonlított. De ő semmi nem volt a lángoló tekintetű Rosalie-hoz képest. A dal nyomban abba is szakadt, mikor a két tekintet összetalálkozott. Emmett feljajdulva fogadta az újabb taslit, amit Renesmee egy nevetéssel jutalmazott.

A fa hatalmas volt, két méter magas. Fel sem értem a tetejét, de egy vámpírcsaládnak magasság nem okozott gondot. Ahogy a pénz sem. Mindenből azt vettük meg, amelyik a legjobban tetszett. Az idei design mégis a piros-arany színkavalkád lett, ellensúlyozva fajtánk hidegségét. Alice mindent megtett, hogy a Cullen villa a lehető legbarátságosabb színekben pompázzon. Már hetekkel ezelőtt szervezkedni kezdett, és lelőni sem lehetett. Szegény Jasper már teljesen kikészült a feleségéből áradó energikusságtól. De nem tehetett semmit, bár Emmett ajánlott nekik egy-két energia levezető módszert. Cserébe csak gyilkos tekinteteket kapott.
Rosalie a konyhába ment segédkezni Esmének a sütemények behozatalában, bár nem mintha szükséges lenne. Nessienek egy tál süti is elég lenne, de Esme szokás szerint egy hadseregre főzött. Nem baj, majd Jacob elpusztítja holnap, és viszek majd belőle Charlienak is.
Carlisle az égőket helyezte el teljesen tökéletesen a fán, szinte sebészi pontossággal. Talán munkahelyi ártalom, ahonnan nemrég érkezett haza. Éjjeli ügyeletes volt a kórházban, de szerencsére egy baleset sem történt. Nem is csoda, hiszen már nem voltam ember. Csökkent a baleseti statisztika, és persze a bűnüldözési is, mert egy vámpír sem akart megölni.

Nem tudom, hogy a lágy dallamok tették-e, vagy csak szimplán a családom és a karácsonyfa látványa, de karácsonyi melegség áradt szét lelkemben, estére már teljesen álomittas hangulatba kerültem. Még inkább Edwardhoz bújtam.

- Mindig is szerettem a karácsonyt – suttogta Edward csendesen, de nem hagyta abba a szépséges dallamok alkotását. – Mikor kisfiú voltam csak pár évente futotta a családomnak egy soványka fára. Ajándék ilyen formában nem is létezett, mint ma. Annak örültünk, hogy egy szép fa van előttünk, és hogy meleg kandalló mellett ülhetünk. Ez volt a kedvenc ünnepem, de gyermekkorom röpke évei alatt nem tapasztaltam meg igazán sem a szeretetet, sem a karácsonyi hangulatot. Mikor vámpír lettem meggyűlöltem ezt a napot. Utáltam mindenkit, aki boldog, és aki gondtalanul ember lehet. Szörnyetegnek éreztem magam, holott Carlisle, majd később Esme is kitett magáért. Mikor a szökevény éveim után visszatértem hozzájuk, ők tárt karokkal fogadtak vissza. De nem csak bűntudatot éreztem, hanem szeretetet is. Aztán eljött a karácsony. Csodálatos volt, és már nem éreztem magam annyira kívülállónak. Kezdtem hinni Carlisle-nak. Kezdtem hinni, hogy ha ennyi érzelmet tud produkálni elkárhozott lelkem, akkor talán még sincs minden veszve. A család egyre nagyobb lett, és egyre nagyobb lett az ünnep varázsa. Egy idő után megint úgy kezdtem érezni, hogy nem tartozom közéjük. Hiányzott az életemből az, ami most megvan. A szerelem. A családom minden tagja intenzíven gyakorolta ezt az érzést, és fájt látnom a boldogságukat, mert én is vágyni kezdtem rá. Csak magamnak sem ismertem be. Aztán jöttél te.

- Ezt úgy mondod, mintha valami nagydolog lennék – motyogtam zavartan, és az arcára néztem. Ellenállhatatlan vágy ébredt bennem arra, hogy megcsókoljam, de nem tettem. Kíváncsi voltam a történet folytatására.

- Az embereknek van egy történetük, egy betlehemi csillagról, nem tudom, hogy miről szól pontosan. De te is egy csillag voltál az életemben. Egy csillag, ami felragyogott a sötét égbolton. Kezdetben azt hittem, hogy minden csillag, te is eltűnsz majd, és újra egyedül maradok a vaksötétben. De nem így történt. Mindent megadtál nekem, amire valaha is vágytam. Van egy szerető feleségem, egy imádnivaló kislányom, és egy tökéletes családom. És persze, az örökéletről se feledkezzünk meg. Ha kívánnom kéne, azt hiszem nehéz helyzetbe kerülnék. Mindenem megvan, amire szükségem van. Ti itt vagytok nekem, és csak ez számít ma.

- Oh, Edward – nyögtem, és furcsa szorítást éreztem a torkomban. De ez most nem a szomjúság volt. A kitörni készülő meghatott könnyek nélküli sírás első tünetei.

- Lehet akármilyen szép ez a karácsonyfa, lehetnek akármilyen pontosan felrakva Carlisle égői, lehet akármilyen finom a szaloncukor, lehet akármilyen jól megszervezve a program, és kaphatok akármilyen jó ajándékokat, de mindez nélkületek semmit sem ér. Hiszem, hogy ezen a napon csak a szeretet számít, semmi má… - mondta halkan a szemembe nézve, de nem tudta befejezni, ugyanis az ajkaim ösztönösen csaptak le az övéire. A vágy, a meghatottság, és a szeretet együttes ereje. Most még Emmett nevetése sem zavart.

- Ez életem legszebb karácsonya – suttogtam lágyan. – Veled. Veletek.
- De hisz még el sem kezdődött, még az angyalka sem jött! – ellenkezett Renesmee hevesen, én pedig felkaptam a fejem. A nagy szerelem közepette szinte meg is feledkeztem az egyetlenemről. Intettem neki egyet, hogy jöjjön ide hozzánk.

Tüstént ide is szaladt fülig érő mosollyal az arcán.

- Szeretlek, kicsim – kaptam az ölembe, és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy Edward bizsergető teste is hozzánk simul. Így egyesültünk egyetlen boldog ölelésbe mind a hárman.
- Én is szeretlek, anyu, és téged is apu – suttogta halkan Renesmee. – Kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim – válaszolt helyettem Edward. Alice tőlünk pár méterre felkuncogott, majd elhelyezkedett Jasper karjaiban. Mintha azt motyogta volna, hogy eszes kislány.
- Mikor szeretnétek elmondani, hogy nem létezik se a mikulás, se Jézuska, de még az angyalka sem? Csak mert akkor nem kéne Alice néninek annyit szervezkedni…

Néhány perc múlva elhalt minden beszélgetés a Cullen villában, és karácsonyi dalok szálltak a levegőbe, versenyt szállva a lágyan hulló békés hópelyhekkel. A táj fehérbe öltözött, ösztönös békesség szállta meg a világot, s a természetet. A mennyei szépségű Cullen ház pedig csakúgy ragyogott a lakók szeretetétől, és messziről sugározta a boldogságot. Csilingelő nevetés járt át mindent, mikor a kiscsalád a fa köré gyűlt átadva egymásnak ajándékaikat, majd a dal ismét felcsendült.

Karácsony ünnepén
Mindenhol gyertya ég.
Békesség jelképe
A gyertyaláng.

Mindennap gyújtsatok
Gyertyákat, emberek!
Égjen a béke- láng
Mindenhol már!

Halvány kis gyertyaláng,
Hol van a kék madár?
Mindenki várja őt,
Miért nem jön már?

Sok még a gyűlölet,
Éhség és szenvedés;
Mikor lesz vége már,
Kis gyertyaláng?

Fenyőfa, sok cukor,
Ajándék mindenhol,
De az én szívemben
Nincs nyugalom.

II:Ki mondja meg nekem,
Hogy éljek, s mit tegyek,
Hogy karácsony ünnepén
Boldog legyek?:II

Servitude for the freedom - Prológus

Prológus: Álom

Mindig az a perc a legszebb perc
Mit meg nem ad az élet
Az a legszebb csók, amit el nem csókolunk.

Mindig az az álom volt szép
Mely gyorsan semmivé lett
Amit soha többé meg nem álmodunk.

/Mihály István/

Egy sötét cellában feküdtem, a reménytelenség és a szomjúság elemi erővel kínzott. A sötét falak, a baljós csend és a szívemben érzett mélységes gyász megőrjített. Már nem ordítottam, nem kiabáltam és nem káromkodtam. Nem szidtam az életet, sem a kegyetlen fogva tartóimat. Jane és egy másik nő gyakran tettek látogatást a cellám előtt. Jane mindennap megtisztelt jelenlétével és válogatott kínzási módszereivel. A másik vámpír ritkábban jött, de azok az alkalmak sokkal rosszabbak voltak.

Jane általában addig kínzott engem azzal a gúnyos arcával, amíg a földre nem rogytam. Minden egyes alkalommal csilingelően nevetett, és elmesélte, hogy milyen jót vadászott, mielőtt betért hozzám. Apró részletekbe menően elmondta, hogy milyen érzés volt elvágni egy férfi torkát, és kiszívni a vérét, miután kielégítette a vágyait. Undorodtam tőle. A gyermeteg lányos külső, ami látszólag ártatlanságot mutatott, aljas hazugság volt, mégis mindenki bedőlt neki.

Amikor először jött, hogy megkínozzon, keserűen kinevettem. Nem mintha olyan különösen vidám lettem volna, de nagyon jól esett. Azt hittem, hogy csak egy tréfa és átvernek ezzel. De mikor távozott, nem volt erőm nevetni. A pokoli kín semmi ahhoz képest, amit ő okozott. Semmi. Nem csak fizikai fájdalmat okozott, de olyan képek lebegtek a szemem előtt, hogy majdnem beleőrültem. Az általa okozta látomásokban Bella szerepelt, és minden alkalommal, más halállal pusztult el a törékeny teste, minden alkalommal másképp hunyt ki a tekintete szeretetteljes fénye. Ilyenkor támadt a legnagyobb hangzavar. Én ordítottam kétségbeesetten, rettegő félelemmel, hogy mindez megtörténhet, vagy talán meg is történt, ő pedig harsogva nevetett a szenvedésemen.

Nem hatotta meg semmi. Soha senki előtt nem aláztam meg így magam, mint őelőtte. A büszkeségem egy hónap alatt hullott a porba. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tömlöc rabja lettem, meghaltam a családom számára. Mert nekik azt mondták, hogy megöltek, ahogy kértem. Ma már tudom, hogy mekkora őrültség volt. Elárultam Carlisle-t, és a szeretteimet. Megtagadtam mindent, amire tanított. Még az is jobb lett volna, hogyha a nomádokkal öletem meg magam, mert a Volturi volt a lehető legostobább lehetőség. Soha az életben nem bántam meg így semmit, azon kívül, hogy elhagytam Bellát.

Az egyetlen, ami bíztatott, hogy Bella soha nem tudja meg, hogy mi történt velem. Ez az egyetlen, ami segített nem megőrülnöm a napi kínzások, a bezártság, a szomjúság, és az iránta érzett gyász következtében. És még valami… nem igazán volt mit veszítenem. Bella nélkül a létezésem teljesen haszontalan és értelmetlen. Mint az élet napfény nélkül, mint a gitár húrok nélkül, mint a szívem érzések nélkül. Mert ő volt számomra minden, és miattam halt meg. Csakis miattam, az én hülyeségem kergette abba az öngyilkosságba, hogy levesse magát azon a sziklán, és örök időkre a vízbe merüljön.

- Megjöttem! – rikkantotta álságos vidámsággal egy hang. Egy szőke hajzuhatag és egy kegyetlen mosolyba húzódó arc jelent meg a cellám ajtajában. Felnyögtem. Nem volt erőm felállni, de a fejem az ajtó felé fordítottam.
- Dögölj meg – nyögtem rekedten. A hangom reszelős és rideg volt. Nyoma sem volt a vámpír mivoltomból eredő természetes csilingelésnek és tökéletességnek. Biztos voltam benne, hogy szánalmas látványt nyújtok, de nem tudtam volna megmondani, hiszen olyan szinten sötét volt, hogy a vámpírlátásom sem működött rendesen. Csak homályosan láttam a testemet, és Jane alakját is. Egy halovány körvonal volt csupán, csak az arcát láttam tisztán. A vörös szemek nem ismertek kegyelmet, de elhatároztam, hogy ezúttal nem alázom meg magam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Erős leszek, már csak azért is, hogy hű maradjak Bella emlékéhez.

A fájdalom nem ért váratlanul, a testem szinte már felkészülve várta a kések szúrásait, és minden más kegyetlen kínt. A gyomrom, ami kongott az ürességtől, és a vér hiányától, egyetlen ponttá zsugorodott. A tüdőm, amiben nyoma nem volt levegőnek - lassan száz éve - összenyomódott. A torkom egyetlen síkba rendeződött, a fejem észveszejtően zúgott, lángolt és mindenféle képek peregtek le a szemem előtt.

-.-

Egy szakadék mellett álltam, vagyis inkább egy sziklaperemén. Előttem Bella állt egy lenge nyári ruhában, és gyűlölettel figyelt. Furcsán éreztem magam, és lelkileg összetörtnek, ahogy ő is. Mindketten szenvedtünk. A lágy vonások most mérges fintorokká alakultak. A kedves hang, pedig olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket már korábban is megérdemeltem volna. Nem értettem semmit sem, nem értettem, hogy hogyan lehettem ennyire idióta, hogy eljutottam idáig. Láttam, ahogy a kecses ajkak mozognak és beszélnek hozzám, de a szavak csak nehezen váltak értelmes mondatokká.
- Minden a te hibád, tönkretettél… Már nem vagyok ura önmagamnak, teljesen megváltoztam, már nevetni sem tudok. Lyukat égettél a mellkasomban és a sebek képtelenek beforrni. Bánom, hogy valaha is beléd szerettem, mert nem érdemelted meg.
- Bella… - suttogtam fájdalmasan. A kezemmel őhozzá közelítettem, de nem értem el. Vörös ajkai búcsúszavakat formáltak, majd egy gyors pillanat, és levetette magát a perem széléről. Nem tudtam semmit sem tenni. A lábaim bénán szegeződtek a talajhoz, az agyam bénultan és némán figyelte a lehetetlent. Éreztem, ahogy feltör bennem egy gát, és utána ordítok… De ő csak zuhant és zuhant… közben egyet villámlott az ég, átszelve a végtelen eget.
- Gyűlöllek, Edward Cullen! – sikoltotta még utoljára, majd karcsú teste egy sziklának csapódott és minden csendes lett. A vér, vörössé változott, és én csak álltam és nem tettem semmit. A vérvörös víz lassan, de biztosan sodorta tőlem minél messzebbre a szívemet.
Mindenről én tehettem, nem érdemlem meg, hogy éljek. Egy kegyetlen és lelketlen szörnyeteg vagyok. Miattam halt meg. Miattam.