„A búcsú sosem egyszerű, és talán még nehezebb némán, titokban távozni.
Nincs aki, azt mondja neked: Hiányozni fogsz!”
Este hagytam csak el a Cullen házat, a könyvet magamhoz vettem. A könnyeimet eltüntettem, úgy indultam vissza, La Pushba. Biztos voltam benne, hogy aggódtak értem, de gondosan meg kellett terveznem az ötletemet. Hiába hagytam üzenetet, túl sokáig távol maradtam. Ráadásul ma éjjel elmegyek Olaszországba, már a reptérrel is beszéltem. Hajnalban indul az Olaszországba tartó járat. Tudtam, hogyha túl sokáig késlekedem, meginog az elhatározottságom. Azt pedig nem akartam.
A repülőgép először Rómába visz, onnan pedig vonattal megyek Volterrába. A tervem volturis része még nem volt kész, de reménykedtem benne, hogy utazás közben eszembe jut valami. A legfontosabb, hogy senkinek nem szabad elárulnom, hogy hova megyek. A rendőrség nem kereshet, tizennyolc elmúltam. Charlie szomorú lesz, de előbb-utóbb úgyis el kéne mennem. Ha itt maradnék emberként és hagynám Edwardot szenvedni, abba úgyis belehalnék, és nem akarom, hogy szenvedni lásson. Eleget aggodalmaskodott értem így is, mindenkinek ez lesz a legjobb.
Reneének ott van Phil, majd megvigasztalódik. Lehet még gyereke, engem könnyen elfelejthet.
Jacob… neki is rossz lesz. Egy kis ideig. Aztán majd bevésődik, és akkor már úgysem lenne helyem az életében. Ő boldog lesz, és lesz egy tökéletes családja. Nem fogok hiányozni.
És bár megmentem Őt, nem jelent semmit. Akkor sem fogok jobban kelleni neki, így nem fogom hagyni, hogy hálából velem legyen. El fogok végleg tűnni az életéből és nem zavarom többet. De ennyivel még tartozom, hiszen rengetegszer mentette meg már ő is az életem. De a céljaim nem minden tekintetben ilyen nemesek, hiszen a főindok önzőségen alapul. Azért csinálom, mert tudnom kell, hogy él és jól van.
Már sötét volt, mikor visszaértem. La Push csendes volt, nem hallottam egy árva lelket sem. A kocsim dübörögve állt meg a ház előtt, majd csendesen elindultam befelé. Majdnem szívinfarktust kaptam, mikor egy alak jelent meg előttem a sötétben és felvillant a villany. Egy ideges Jake nézett velem farkasszemet. Szó szerint.
- Hol voltál? – kérdezte vészjósló szemekkel, mintha lenne oka a felháborodásra. Tudtam, hogy hazudnom kell, és nem akartam, de a számon kérő hang feldühített.
- Miért kéne beszámolnom neked? – kérdeztem dühösen. E nélkül is épp elég ideges voltam és bántott, hogy elrontja a búcsú pillanatát. Hiszen lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást, még ha ezt még nem is tudja.
- A szobámban laksz, a legjobb barátod vagyok, és egy elmebeteg akar téged megölni! Azt hiszem, hogy talán van bele szólásom, hogy hova mész és hova nem! – sziszegte mérgesen. Barna szemei csakúgy szikráztak a méregtől. Igyekeztem megőrizni minden pillanatot belőle, hiszen nagyon fontos volt ő számomra. De nem éppen ezt az arcot akartam az emlékezetembe vésni.
- Victoria visszavonult – jelentettem ki higgadtan és megpróbáltam elfojtani a rettegést, amit a neve váltott ki belőlem.
- Ja, igaz. Miután majdnem megölt és egy hétig kórházban feküdtél! – üvöltötte és mérgében a kanapéba rúgott. Higgadtan figyeltem, felkészülve a legrosszabbra, hogy átváltozik az érzelem hullámtól.
- De nem haltam meg, és ő visszavonult.
- Bells… én csak féltelek! – nézett rám elkínzottan. Felém nyújtotta a karját, hogy átöleljen, de aztán lehajtotta a fejét és faképnél hagyott. Most jutott eszembe, hogy az éjjel az erdőben járőrözik. Remélem, nem fog elkapni. Egy taxi fog elém jönni.
- Sajnálom, Jake – suttogtam, miután távozott, és elindultam a szobájába, hogy összepakoljam a holmim. De nem vihettem magammal sok mindent. Néhány ruha, meg ilyenek és persze a spórolt pénzem, amit a főiskolára spóroltam, ahova soha nem fogok járni. Érdemes mindent feladnom?
Igen, az Ő életéért bármit, még ha már halott is.
Mielőtt lefeküdtem pár órára megkerestem Charlie-t és átöleltem. Furcsán nézett rám, de gyanakodott. Nem is kérdezett sokat a mai napomról, aminek nagyon örültem. Aztán a szobába jöttem, és írtam egy búcsúlevelet. Nem akartam, hogy hosszú legyen, nem akartam, hogy szomorúnak tűnjek. Nem indokoltam meg a döntésem, csak annyit mondtam, hogy külföldre költök Edwarddal. Fájt leírnom a nevét, de erős maradtam. Azt hazudtam, hogy ma vele voltam, és elmegyek vele. Tudtam, hogy fájni fog Charlie-nak, de jobb volt, mint az igazság. Sokkal jobb… mit mondhatnék? Ezt?:
„Szia apu! Most Olaszországba megyek rabszolgának vérszomjas vámpírok közé, hogy megmentsem a vámpírszerelmemet, aki összetörte a szívemet, de azért szeretem? Na indulok, szia!”
Be is utaltatna egy klinikára.
A La Push rezervátum teljesen csendes volt, mikor könnyeimmel küzdve, bőrönddel a kezemben indultam a rám váró taxi felé. A szél, csendesen fújt, mintha megérezné a néma bánatot, a búcsút. Az ég tiszta volt, felületén csillagok fénylettek, és fényesen ragyogott a szépséges telihold. Mikor a kocsi ajtajához értem, még egyszer visszanéztem. Szívembe helyeztem minden egyes momentumot, hiszen biztos vagyok benne, hogyha nem lennék ilyen selejtes, egy boldog élet várt volna itt. De mikor voltam én átlagos és normális? Talán soha. A szerelmem és a legjobb barátnőm vámpírok, a legjobb barátom vérfarkas. Szinte vonzom a természetfeletti lényeket, nem csoda, ha néha kisebbségi komplexusom van. Hiszen mindenki gyorsabb és tökéletesebb nálam. Bennem pedig nincsen semmi különleges. Erre már Edward is rájött, talán már Alice is, és Jacob is rá fog.
A taxis türelmetlenül intett, és gyorsan beültem mielőtt rám dudálna. Akkor lebuknék, Jake őrjöngve rángatna vissza. Sosem mehetnék el, és Neki nem lenne semmi esélye a szabadulásra. A Cullen család nem juthat be oda, mert őket ismerik, de engem maximum az Ő emlékeiből. Ezért kell majd ott legelőször a külsőmön változtatnom, hogy ne ismerjenek fel. Mert akkor kudarcot vallok, és azt nem engedhetem meg magamnak. Erősnek kell lennem, és elszántnak, mert ha gyenge leszek, akkor minden reményem a kútba veszik.
Nem sírtam, mikor a taxiban ülve örökre magam mögött hagytam Forks városát. Nem sírtam, mikor először megrezgett a telefonom, egy idő után megállás nélkül. Némán ültem a reptéren az indulásra várva, és imádkoztam, hogy ne találjanak rám. Most csak Neki örülnék, de az lehetetlen, mert éppen érte sietek.
Voltak pillanatok, amikor elgyengült a hitem, és hülyeségnek és reménytelennek ítéltem ezt az egész helyzetet. Olyankor felálltam, és a cuccaimmal karöltve elindultam a kijárat felé. De mielőtt kiléptem volna, mindig visszafordultam.
- Jól érzi magát, hölgyem? – kérdezte meg a harmadik alkalommal egy idős férfi, aki egy hároméves aranyos kislányt ölelt a karjában.
- Látszik, hogy nyem, nagypapi – nevetett fel a szőke hajú apróság csilingelő nevetéssel. Megremegtem. A nevetése a Cullen családra emlékezetett.
- Köszönöm… jól vagyok – feleltem tetetett határozottsággal, és a kislányra mosolyogtam, mire ő zavartan elfordult.
- Ne haragudjon az unokám miatt, Gina néha kicsit cserfes – szabadkozott.
- Semmi baj – feleltem, majd elköszöntem, ugyanis a hangos bemondó bemondta, hogy el lehet kezdeni a felszállást és a csomagok leadását. Jól megnéztem magamnak a repteret, majd elindultam a végzetem felé.
Választottam egy utat, ideje, hogy elkezdjek járni rajta. Nem fordulhatok vissza, nem inoghatok meg, mert akkor minden erőm a porba hull. Talán ha magam is elhiszem, hogy sikerülhet, akkor sikerülni fog.
Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi jelentésüket.
„Te… nem… akarsz engem?” próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak ebben a sorrendbe.
„Nem.”
Felnéztem értetlenül a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz - nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arról, amit mondott.
„Nos, ez megváltoztatja a dolgokat.” meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.
Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt. „Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember.” Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. „Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.”
„Ne.” a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. „Ne csináld ezt!”
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
„Te nem vagy jó nekem, Bella.” megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
„Ha… ez az, amit szeretnél.”
Zaklatottan riadtam fel a rémálomból, megint újra álmodtam azt a pillanatot, amikor a tényleges életem véget ért. Az is egy búcsú volt, a szívemtől, az életemtől, a szerelmemtől búcsúztam. Most pedig minden mástól búcsúzok, és azért megyek, hogy megmentsem azt a férfit, aki eldobott magától és akinek nem kellettem.
A kezemet a számra szorítottam, hogy elfojtsam a zokogást. A kinti felhőkre néztem, és felsóhajtottam. A tekintetemmel mereven néztem őket egészen addig, amíg a gép ereszkedni nem kezdett. Fapofával szálltam le a gépről, és teljesen közömbösen méregettem, minden érdeklődés nélkül a szépséges és dicső Rómát.
Hát megérkeztem. Íme Olaszország. Már csak Volterrába kell eljutnom, de előbb irány egy szépségszalon, ahol megváltoztatom a külsőmet.
És elkezdődik az igazi történet, elindulok az úton, amely vagy életet vagy halált hoz majd számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése