Servitude for the freedom - 1. fejezet

Kudarc


„A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.”

(2006. 05. 01. hétfő hajnal, Jacob szobája)

Zihálva, vérfagyasztó sikoly kíséretében ébredtem. A takaró a testemre tekeredett, az arcom, és minden porcikám verejtékben úszott. A fejem zúgott, a hajam kuszán meredt mindenfelé, a szememből pedig könnyek folytak. Szexi vagyok tényleg.
A kezem a szívemre szorítottam, mert észveszejtő sebességgel dörömbölt a mellkasomban. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt, de még így megállapíthattam, hogy ez nem az én szobám. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Se a berendezés, se a falak színe, se az illat nem volt ismerős. Az ablakfüggöny nem volt elhúzva, a sötét éjszakában világított be a telihold fényessége. Egy pillanatra elbambulva meredtem a jelenségre, mert gyönyörű volt.
Nem ugrott be az álmom minden részlete, de borzalmas volt. A sötét falak, a dermesztő hideg, a kétségbeejtő fájdalom, ami a levegőben uralkodott… és Ő. Ebben az egyben biztos voltam. Tudtam, hogy az ő szemén keresztül láttam a dolgokat, de nem értettem semmit. Nem voltam gondolatolvasó sosem, soha nem tudtam, hogy mire gondolnak mások. Főleg nem ilyen távolból, innen még Neki se menne. Akkor pedig mi történhetett? Biztosan csak egy rossz álom és semmi több. De miért volt olyan valóságos? Ő szabad, és nem kínozza senki, főleg nem egy… nő. Talán a szeretője. Nem, biztosan nem, hiszen a fiatalos külsejű szőkeség bántotta Őt, és örült a szenvedésének. Nem szerethették egymást. Ő rám gondolt a cella fogságában. Miattam szenvedett, engem gyászolt. De én nem haltam meg! Talán ez azt akarja jelenteni, hogy meg fogok halni hamarosan? Talán Victoria elkap és megöl? Vagy egy óvatlan baleset lesz a végzetem? Nálam ezt nem lehet tudni…

- Bella! – esett be egy ijedt arc. Most jöttem csak rá, hogy hol is vagyok. Az ajtó egy darabban dőlt ki a helyéből az erejétől. A falak is megremegtek. Ránéztem, de nem sikerült lepleznem, hogy mennyire zaklatott vagyok. Minden az arcomra volt írva. Azonnal mellettem termett és erős karjaival átölelt. Biztonságban éreztem magam mellette és belesimultam az ölelésébe. Szükségem volt egy támaszra, elvesztem volna e nélkül. A mellkasomban tátongó sebnek gyógyír kellett.
- Jake – motyogtam sírós hangon. Az álmom képei újra felrejlettek előttem és az erős farkasomba kapaszkodtam. A forróság nem keltett bennem ugyanolyan jó érzést, mint máskor. Felhevült testem szabadulni akart, hidegre vágyott. Nem akartam arra gondolni, hogy milyen volt, amikor még egy jéghideg test szoríthatott magához. Hideg ajkak csitították hajdan feltüzelt orcámat… De mindez a múlt. Felejtenem kell végre, még ha nehéz is. Muszáj, mert csak így élhetem túl az életet.
- Mi a baj, Bells? Rosszat álmodtál? – kérdezte lágyan, és finoman simogatta a hátamat. Aggódott értem, éreztem. Amióta a sziklaugrásom majdnem katasztrófába fulladt, nem voltak rémálmaim. Vagyis voltak, csak senkinek nem beszéltem róluk. Elég volt annyi, hogy nem hallották többet a sikolyomat és már el is tüntettem a gyanú minden árnyékát.
De most… már nem hazudhattam. De mindent mégsem akartam elmondani. Hetek óta álmodtam egy félelmetes kastélyról, sötét katakombákról és dermesztő hidegről. Minden reggel fázva ébredtem, de soha nem emlékeztem semmi konkrétra. Kivéve most. Ő ott volt. Most már közöm volt ehhez az álomhoz, és tudnom kellett, hogy mi ez az egész.
- Igen – motyogtam. – Ne haragudj, Jake… én…
- Bella – nevetett fel. – Ugyan már! Miért haragudnék? Úgysem aludtam, kint voltam sétálni egy kicsit. De ha tudtam volna, hogy baj van, itt maradok veled – nyomott egy csókot a homlokomra. Szemeiben szeretet csillogott, ami fájdalmasan érintett. Még mindig képtelen voltam őt szeretni. És ő ezt tudta, mégsem foglalkozott vele. Pedig a tegnap este épp elég kiábrándító lehetett számára. – Ha a tegnap miatt, akkor ne haragudj rám, én nem akartam semmit sem erőltetni.
- Nincs semmi baj – ellenkeztem hirtelen és elsöpörtem a vizes tincseket az arcomból. Letöröltem a könnyeket, és mosolyt erőltettem az ajkaimra. Nehezen, de sikerült. Nem volt túl hihető, de most erre futotta. Viszonozta, és hagyta, hogy felálljak. Bizonytalan léptekkel indultam a fürdőszoba irányába, hogy rendbe szedjem magam, és hogy túl éljek még egy napot. És még egyet, és még egyet… és így tovább. Egyszer majd vége lesz.
A tegnapot nem akartam felhozni. Nem akartam emlékezni a csúfos kudarcomra, amit elszenvedtem. Bebizonyosodott, hogy ezalatt az a nyolc hónap alatt sem tudtam elfelejteni Őt. Egyre inkább tudtam, hogy lehetetlen. És most már Jake is. Nem fog többet próbálkozni, ahogy senki más sem. Mert ugyan ki futna egy halott szekér után? Ki akarna egy olyan nőt, aki ha belegebed sem őt fogja szeretni? Főleg akkor, hogyha nincsen benne semmi különleges és a lelke tele van sebekkel. Esélytelen. Képtelen vagyok felejteni. Talán el kéne gondolkoznom azon, hogy szerezzek-e egy macskát…

(Előző este, Jacob szobájában)

- Érezd magad otthon, Bells – tárta fel Jake a szobája ajtaját előttem és az arcán hatalmas mosollyal engedett be. Felszabadultan követtem, és vidáman hallgattam a további a vicceit, majd felnevettem, mikor Billy felkiabált, hogy ne untasson már engem az örökös és el nem múló komolytalanságával. De én fel sem vettem, hiszen imádtam Jake vicceit. Elfeledtették velem a gondjaim és mosolyt csaltak az arcomra. Mostanában már majdnem jól voltam és ezért kimondhatatlanul hálás voltam neki.
- Ne haragudj – nevetett abban a hiszemben, hogy egyetértek Billyvel, de leintettem.
- Nem untatsz – mondtam mosolyogva. Jake arcán hatalmas mosoly terült el ennek hallatán. Ennek legbelül örültem is, meg nem is. De most elkergettem a képzeletbeli sötét fellegeket. Nem akartam újra összeomlani, hiszen örültem, hogy élek.
- Nem akarlak kitúrni a szobádból, Jake… - sóhajtottam fel, mikor megszemléltem a hatalmas rumlit.
- Ugyan, Bella – vigyorgott rám. – Nekem megtiszteltetés, hogy megoszthatom veled. Még Charlie sem ellenkezett.
- Miért is ellenkezne? Semmi ellen nincs kifogása, ami veled kapcsolatos… - mosolyogtam, és a hangomba tettem egy kis neheztelést, de nem gondoltam komolyan. Ezt ő is tudta. Csak néha idegesített, hogy ha Jake és én valamiben nem értettünk egyet, akkor is az ő pártját fogta. Én elhiszem, hogy hálás neki, amiért visszahozott az életbe, de azért ez mégiscsak túlzás, szerintem.
- Na és hol az ágyam? – tereltem más vizekre a témát. Körbenéztem, de csak egyetlen ágyat láttam magam előtt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy még nem intézkedett ebben a kérdésben.
- A szemed előtt – nevetett, mintha egy buta óvodással beszélne.
- De hát… - ellenkeztem durcásan. – Én csak a tiédet látom.
- Az nehéz lehet, Bells. Ugyanis az én fekhelyem a nappaliban van, eddig kanapéként funkcionált – magyarázta vigyorogva és én rögtön elszégyelltem magam. Semmiképpen nem akartam őt száműzni a szobájából, hisz csak egy betolakodó voltam. Nem akartam megfosztani őt a jogos kényelmétől, inkább alszom én a kanapén.
- Jake, ez így nem jó. Nem szükséges. Majd én alszok kint a kanapén, vagy beköltözök Charlie-hoz a vendégszobába, de semmi esetre sem szeretném… - hadartam elszántan, de a következő pillanatban egy forró tenyeret éreztem a számon, jelezvén, hogy hallgassak el. Sértetten meredtem a még mindig vigyorgó Jacobra.
- Bella, css. Nekem ez így teljesen megfelel, és nem hiszem, hogy jó helyed lenne a vendégszobában. Magamból indulok ki. Én nem érezném jól magam, ha egy szobában kéne laknom az apámmal, még ha egy éjszakára is. Ne aggodalmaskodj annyit. Csak a ma éjjelről van szó, holnaptól Leahvel fogsz lakni – magyarázta, de Leah nevénél elhúzta a száját. Ugyanis ő nem kedvelt engem, nagyon nem. Bár ha belegondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy senkit nem kedvelt igazán. Én mégis megértettem őt, hiszen én is átéltem már egy nagyon fájdalmas szakítást. Nekem mégiscsak jobb, mert nekem nem kell néznem, ahogy a szerelmem egy másik nő ajkait csókolgatja azzal a szerelemmel, amit én érzek.
Leahnek ezt kellett átélnie, és senki nem érti meg őt. Én megpróbáltam vele beszélgetni, de eddig nem jártam sikerrel, viszont már nem fintorgott, akárhányszor meglátott.

Észre se vettem, hogy Jake keze már nem fogja be a számat, csak azt észleltem, hogy valami forró, puha és édes tapad az ajkaimra egy nyögés közepette. A szám önkéntelenül nyílt ki, bebocsátást engedve Jacobnak. Váratlanul ért, így tiltakozni sem tudtam.
- Olyan gyönyörű vagy, Bells. Nem bírom tovább – nyögte, majd a nyakamat kezdte csókolgatni, szívogatni. A mozdulat feszélyezett, mégiscsak vámpírral voltam együtt korábban, de nem mutattam jelét. Kezemmel óvatos finomsággal simítottam végig a testét, ujjaimmal kirajzolva az izmos, kidolgozott felsőtestet. Éreztem, ahogy mind a ketten megremegünk, és szinte eggyé olvadunk. Élveztem, de tényleg. Nem éreztem szerelmet, sem mindent elsöprő vágyat, de jól esett. Végre úgy éreztem, hogy én is nő vagyok, és talán kellhetek valakinek, ha már Ő nem kért belőlem.
A levegő szinte felizzott, mikor az ajkaimmal vándorútra indultam. Valami kemény nyomódott, döfött a hasamba, de nem érintett kellemetlenül. A pólóm, lassan de biztosan repült el valahova messze, és nemsokára Jacob ingje is követte. A simogató ujjak már a melltartóm csatjával bíbelődtek, gondosan vigyázva, hogy el ne szakítsák azt… mikor váratlan dolog történt. Egy váratlan dolog, ami észhez térített. Ami ráébresztett a nyilvánvalóra, hogy én még mindig nem őt szeretem…

Lelki szemeim előtt egy elkínzott arc tűnt fel, ordítva a fájdalomtól. A fekete szemekben olyan tűz égett, amit nem tudtam hova tenni. Talán a mélységes bűntudat vagy fájdalom lenne a megfelelő szó, de valahol mélyen éreztem az egész lényéből áradó szeretetet, szerelmet… irántam.
Aztán Ő felordított, és én együtt sikoltottam vele. A testem megfeszült, és görcsösen, könnyeim kereszttüzében löktem el magamtól Jake értetlen testét, mintha az életem múlna rajta. Talán túlságosan erősen, ugyanis az ágyra zuhant.

Sírva rogytam a földre, remegő kezeimmel átkulcsoltam a mellkasomat, mert úgy éreztem, hogy menten ketté hasadok, és a szívemben lévő lyuk szélei veszélyesen sajogni kezdtek. Nem értettem semmit. Tudtam, hogy kit láttam, de semmi mást nem tudtam megállapítani, csak azt, hogy rossz neki és szenved. De minden bizonnyal csak képzelődöm, ahogy régebben az Ő hangját hallottam a fejemben, egészen addig, amíg le nem vetettem magam a szikláról. Hiányzott. Nagyon.

- Bella! – kiáltott fel ijedten Jacob, de nem mert közelebb jönni. Azt hitte, hogy ő rontott el valamit.
- Ne haragudj – zokogtam, a fejem a térdemre hajtva. – Nekem ez nem megy. Annyira sajnálom.
- Soha sem felejted már el, igaz? – kérdezte csendes szomorúsággal. Bűntudattól égve tekintettem fel.
- Nem – jelentettem ki, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ez valóban így van. Képtelen vagyok a felejtésre, de az emlékezésre is. Megtagadom a jövőm, szenvedem a múltat, és vegetálok a jelenben. Szép kilátások.
- Azt hiszem… - állt fel bizonytalanul. – Jobb, hogyha… magadra hagylak – mondta és már itt sem volt. Hallottam a becsapódó ajtó zaját, majd elvánszorogtam az ágyig. A fejemet a párnámba temettem, majd álomba zokogtam magam.

(2006. 05. 01. délelőtt, La Push)

Néztem, ahogy a sós tenger hullámai a parton lévő sziklaszirteket nyaldossa a szikrázó napsütésben. A lágy, tavaszi szellő gyengéden simogatta az arcomat, a hajamat pedig óvatosan fújta ki az arcom elől. Némán meredtem a szépséges tájra, La Push partjai mindig is lenyűgöztek. Csak Ő járt az eszemben, és szomorúan gondoltam arra, hogy most semmiképpen sem lehetne velem a nap sugarai miatt. Pedig olyan káprázatosan nézett ki, mikor a nap fénye márvány bőrére vetült, és úgy csillogott, mint egy gyémánt vagy egy drágakő.
Felsóhajtottam.
Fájt Őrá gondolnom, de az álmom nem hagyott nyugodni. Nem tudtam abban a tudatban élni, hogy Neki baja esett és szenved. Ki kell derítenem, hogy hol van és hogy mi történt vele! De hogy?
Ahogy a hatalmas erdőség fáira siklott a tekintetem, már tudtam a megoldást. Őrült módon kezdtem rohanni arra, amerre a piros furgonomat sejtettem…