Múltam sötétje - 2. fejezet

(Amry)

Amry könnyes szemmel fúrta a fejét a párnájába, és némán rázta a zokogás. Nem foglalkozott a hazaérkező édesanyja aggodalmas kérdéseivel, és a húga törődésével sem. Tudta, hogy Juan és az ő kapcsolata borotva élen táncol, és nem lehetnek együtt, de nem gondolta, hogy az elválás pillanata ilyen hamar elérkezik. Olyan régóra várta, hogy hazatérjen, a hiánya szinte felemésztette, és most mikor végre láthatja, kiderül, hogy ez volt az utolsó alkalom.
- Am? – ült le az ágyának a szélére a húga, aki aggódva szemlélte a nővérét.
- Hagyj… Tia, hagyj… - suttogta ő halkan, és hüppögve nyúlt, hogy kifújja az orrát. Remegő kezei világosan mutatták a lelki állapotát.
- Juan, igaz? – kérdezte Tia halkan, hiszen nem akarta, hogy édes szüleik megtudják Am titkát. Vagy inkább titkait?
- Honnan tudsz róla? – kérdezte Amry döbbenten, majd a testvéréhez dobott egy jókora párnát és dühödten felmordult. – Te kémkedtél utánam – sziszegte ellenségesen.
- Nem… én… csak láttalak vele a piactéren, mikor a partra mentem sétálni.
- A nevét honnan tudod?
- Álmodban motyogtad a nevét – felelte válaszra készen Tia, de félt, hogy nem sikerül kiengesztelni a nővérét. Nem voltak nagyon szoros kapcsolatban, inkább mindketten titokban szerették egymást, de nem ismerték volna be egymásnak soha. Csak egy év volt köztük, és kísértetiesen hasonlítottak egymásra, de utálták, hogy ha összekeverték őket, hiszen nem voltak ikrek.
- Semmi közöd sem Juanhoz, sem hozzám – sziszegte Amry dühösen és megvárta, amíg húga távozik, aztán a könnyei megállítatlanul folyni kezdtek. Nem értette a világot, nem értette, hogy miért nem lehet minden szép, boldog és tökéletes. Ő miért nem lehet azzal, akit szeret? Még ha az nem is törvénytisztelő állampolgár? Ő akkor is szereti, ezen nem tud soha változtatni.
- Juan – suttogta megtörten, feladva a harcot a fájdalommal. Túl sok kegyetlenség szerepelt már így is az életében, egyszerűen csak elege volt. Mindenből és mindenkiből, az egész életből. Hirtelen elhatározásból nyúlt az ágya mellett tárolt késhez, amit még a szerelme szerzett neki, mondván „Tessék, Am. Ezzel megvédheted magad.” Hát most majd megvédi magát.
A kést finoman a csuklója fölé helyezte és precíz mozdulatokkal vonalakat vésett az erei köré, és csak a fájdalom jutatta eszébe, hogy a vér, az ő vére, majd ájultan rogyott össze, de előtte még sikoltott egyet. Érezte még utolsó erejével, hogy kinyílik az ajtó, de ő arra már nem emlékezett.

*.*

(Alice)

- Alice, kicsim? Hallasz engem? – hallottam egy hangot, amiben Jaspert véltem felfedezni. A fájdalom elöntött, de nem fizikai, hanem inkább az álom okozta lelki kín kerített a hatalmába. Amry fájdalmát magaménak éreztem, és csak nagy nehezen sikerült elválasztanom őt a saját tudatomtól.
- Mit érez, Jasper? – szólalt meg Carlisle is, és éreztem, ahogy két kéz is nyugszik mozdulatlan testemen. Mi történt? Megint elaludtam? Te jó ég… mi van velem? Nem értem.
- Ébredezik, azt hiszem… de nem érzem tisztán. Össze vagyok zavarodva, mert aggódom miatta – felelte erre, de én nem reagáltam a szavaira. Nem éreztem azt a tiszta szerelmet a hangját hallva, mint normális esetben.
A testemben nem éreztem fájdalmat, semmim se sajgott, csak valami furcsa zavartság volt jelen bennem, amit nem tudtam mire vélni. Ha most megkérdeznék tőlem, hogy mi a nevem, talán abban sem lennék biztos. Ki akartam nyitni a szemem, de először akadályba ütköztem, és csak többszöri próbálkozás után értem el eredményt.
Amit először tapasztaltam, hogy nappal van, és besüt a nap az ablakon keresztül. A következő a fölém hajoló arcok voltak, amik aggódva szemlélték még kába tekintetem. Mindenki itt volt, de én csak Jasper és Carlisle arcát láttam, nem éreztem erőt ahhoz, hogy elfordítsam a fejem.
- Alice? – kérdezte Jasper bizonytalanul. Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak, hiszen semmilyen érzéssel nem voltam tisztában. Olyan aggodalmasan nézett rám, hogy megsajnáltam.
- Mi történt? – nyögtem ki zavartan, mert másra nem futotta. Egyikükről a másikra néztem, majd hagytam, hogy Jazz lassan segítsen felülni. Ülőhelyzetben végre felfedeztem a többieket, és akik némán figyeltek, még Emmett szemei is féltve fénylettek. Ez meglepett, hiszen tulajdonképpen jól vagyok. Nem fáj semmim.
- A számból vetted ki a szót – mosolygott rám Jazz érzelemmentesen. – Telefonáltunk, aztán hirtelen elhallgattál, valami nagyon megdöbbentett, éreztem a vonalon keresztül, aztán hallottam a sikolyodat, majd megszakadt a vonal – mesélte tényszerűen, de nem sikerült közömbösséget színlelni, az arca megvonaglott. – Aztán megtaláltunk a lángoló kocsi roncsai közt… ájultan.
- Aztán hazahoztuk, úgy négy órával ezelőtt – fejezte be helyette Carlisle, mert a szerelmem hangja felmondta a szolgálatot. Néztem, ahogy lassan rám emeli a tekintetét, és én elveszek benne.
Lehajtottam a fejem és megszorítottam a kezét. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam volna mit mondani.
- Sajnálom – suttogtam végül esetlenül, és Jasper készségesen átölelt. Belekapaszkodtam a védelmet nyújtó testébe, nem akartam elengedni, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szükségem van mentsvárra, ami fedezéket nyújt az érzelmeim kavalkádja elől. Nem akartam érezni semmit, de olyan sok minden kavargott bennem, hogy ez lehetetlen volt.
Visszajátszottam magamban a hallottakat, és nem értettem, hogy miért nem láttam előre az eseményeket, vagy azt, hogy előbb hazajönnek és aggódni fognak értem. Mi a baj velem? Képes voltam autóbalesetet szenvedni, pont én… Szegény kocsim most roncs lett belőle… várjunk csak…
- A kocsim – suttogtam halálra váltan, hiszen imádtam a sárga mesejárgányomat. – MI VAN A KOCSIMMAL? – sikoltottam kétségbeesve, mire Jazz ijedten hátrahőkölt. Biztosan a váratlan érzelemhullám akasztotta ennyire ki.
Emmett hahotázva felnevetett, és percekig csak az ő hangja hallatszott a feltámadt a csendben, egészen, míg Rosalie le nem kevert neki egyet, de ő is mosolygott.
- Azt hittem, hogy már eszedbe se jut – jegyezte meg Rose elégedetten, majd Emmettel távoztak, bár az utóbbi inkább maradt volna, hiszen imádta a hisztis műsorokat.
- A kocsinak annyi, sajnálom. Darabokra törött, majd felrobbant a benzintől. De nem számít – nézett a szemembe Jasper. – Csak az számít, hogy te jól vagy, és nem vesztettelek el.
- Halhatatlan vagyok – ellenkeztem, nem akartam most egy romantikus vallomást végig hallgatni, pedig normális esetben mindent meg adtam volna érte. Imádtam Jaspert, de most úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni a közelségét.
- Tudom, csak… - szabadkozott, és szerencsére semmit nem érzékelt, ami felőlem áradt.
- Most magatokra hagyunk – állt fel hirtelen Carlisle és bátorítóan rám mosolygott, amit nem tudtam mire vélni. Végül a csendes Esme oldalán távozott és én kettesben maradtam a kedvesemmel, a szobánkban. Most jöttem csak rá, hogy nincs olyan hely, ami csak az enyém, ahol csak magam lehetek, mert szinte mindenemet megosztom másokkal. Ezzel eddig nem is volt bajom, csak most vetődött fel bennem ez a gondolat. Nem volt ez jellemző rám, nem értem…
- Alice, mi történt? – nézett rám fájdalmasan. – Valami miatt össze vagy zavarodva, más vagy, mint mielőtt elmentünk. Mi a baj? Érzem, hogy titkolsz előlem valamit… talán már nem szeretsz? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést, és én hátrahőköltem a hirtelen feltámadt őszinteségtől és egyenességtől.
- Én nem… nem erről van szó – hebegtem és éreztem, hogy mennyire rosszul hazudok. Vagyis tényleg szeretem Jaspert, de… ajj… nem tudom. Juan képe lebeg minduntalanul a szemem előtt, és nem tudok tőle szabadulni. Lehet egyszerre két embert szeretni őszinte szerelemmel? Vagy csak Amry érzelmei hatnak rám Juannal kapcsolatban? – Én szeretlek, Jasper – fejeztem be sután. Nem mertem a szemébe nézni, túlságosan is mart belülről a bűntudat.
- Értem, de akkor miért nem mondod el, hogy mi okozta a balesetet?
- Figyelmetlen voltam, ez minden.
- Látomásod volt?
- Igen – vágtam ki magam, kapva-kapván a lehetőségen, és egy új hazugság körvonalazódott bennem. – Akkor láttam csak a balesetet, és megdöbbentem a saját zuhanásom láttán. Menthetetlenül ostoba voltam. Sajnálom – hazudtam folyékony természetességgel, és vártam, hogy mikor kezd el kiabálni, hogy mégis miért nem vagyok őszinte, de ez… elmaradt.
- Ne haragudj, hogy így viselkedtem. Sajnálom, édesem – suttogta lágyan, bűntudatosan, amitől csak rosszabbul éreztem magam.
- Semmi baj – hebegtem és hirtelen rosszul lettem magamtól. Mekkora egy álszent lettem! – El kéne menjek vadászni, régen voltam…
- Elkísérlek – ajánlkozott mosolyogva és kinyújtotta a kezét, és elegáns meghajlással felsegített.
- De te most voltál – ellenkeztem mosolyogva, hogy ne essek ki a szerepemből. Nem tudtam, hogy miért nem akarom, hogy jöjjön, egyszerűen csak nem bírtam magamat adni mellette, pedig korábban ez soha nem okozott gondot.
- Nem baj, akkor csak kísérő leszek. Szeretnék veled lenni, kicsim. Nagyon hiányoztál – suttogta és megcsókolt. A csókja most is lágy volt és természetes, mint mindig. Boldogan tudatosult bennem, hogy élveztem az érintését és őszintén, hamis érzelmek nélkül viszonozhattam.
Belesimultam a karjaiba, és magamban hálát adtam az égieknek, hogy ő itt van nekem. Csak abban reménykedtem, hogy nem marom el magam mellől, mert azt nem élném túl.

Nem fáradtunk azzal, hogy a bejáraton át távozunk, inkább az ablakot választottuk és nevetve ugrottunk ki a semmibe.
- Verseny – kacsintott rám és eliramodott, én pedig engedelmesen követtem. Sokáig haladtunk fej-fej mellett, amíg meg nem éreztem egy ízletes vad illatát, és megtorpantam.
Jasper kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem. Mélyen beszívtam a zamatos aromát, amit a lágy nyári szellő fújt felém, és mélyen magamba zártam. Éreztem, ahogy szétárad az ereimben, a zsigereimben, élveztem a röpke kéjmámort, ami hatalma alatt tartott. A szemeim írisze lassan feketébe váltott és mélyről jövő morgás tört fel a bensőmből. A lábaim olyan rutinosan és ösztönösen mozdultak, hogy nem is volt időm arra, hogy felfogjam, mit teszek. A tudatom lassabb volt, mint minden vadászatnál. Lassan, nesztelen suhantam a fák között, de természetesen egyiknek sem ütköztem neki, a hajam egyetlen szála sem görbült meg. Vad iramban tartottam a mit sem sejtő áldozatom felé, és az ajkaim kéjes mosolyra húzódtak. Szomjas voltam, a szomj kaparta, égette a torkomat belülről… El akartam oltani… Kecsesen vetettem rá magam, és mielőtt megfutamodott volna a szende kis gyámoltalan őz, éles fogaimat a nyaki ütőérbe vájtam és ütemesen szívni kezdtem az édes nedűt. Az erdő ezen része elnémult, a madarak ijedten röppentek szét, csak az én vad, állatias morgásom hallatszott a mély, látszólag nyugodt csendben. A barna őzike szemekben néma rémület ült, akkor nem foglalkoztam vele, hogy állat létére, milyen mély érzelmek látszanak a szemekben. Aztán elernyedt a test, és én jólesően nyaltam meg az ajkaimat. Nem is emlékszem, hogy mikor élveztem ennyire a vadászatot utoljára.
- ALICE, ÁLLJ! – üvöltötte egy hang a távolból.
A vörös köd lassan tűnt el a szemem előtt, és mikor kinyitottam a szemem, vettem csak észre, hogy mit tettem. Nem egy őz feküdt a karjaim szorításában, hanem egy ötéves forma apró kislány. Vakrémület nyomai még felfedezhetők voltak arcának vonásain, kicsiny kezei tiltakoztak ellenem, de én meg sem éreztem. Szakadt, piros ruhácskáját vérfoltok tarkították, elrejtve az apró kis virágokat szem elől. Sápadt bőre ijesztően hasonló volt hozzánk, de az élet csak az imént hunyt ki belőle.
Zihálva hátráltam. Kioltottam egy ártatlan kislány életét… Te jó ég…
Felsikoltottam. A következő pillanatban a világ megfordult körülöttem és két erős kar szegezett a földhöz. Az érintése ismerős volt, de a tudatom nem tudta feldolgozni az új információkat.
- Alice – hallottam a hangját, mely mintha kétségbeesetten hatott volna, de én csak az apró kis testre meredtem holtra vált arccal. Megráztam a fejem.
- Nem – motyogtam, mintha egyetlen szóval semmisé tehetném azt a szörnyűséget, amit okoztam.
- Alice… figyelj rám…
- Nem… nem… NEM! – sikítottam fel, és rohanni kezdtem. Szégyelltem az önuralmam csúfos kudarcát, és nem tudtam szabadulni a vérbefagyott kislány képétől. Tudtam, hogy ez az örökkévalóságom végéig üldözni fog…
- ALICE! – üvöltötte utánam, de nem tudtam jelentést adni a szavainak, abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki beszél hozzám. Azt hiszem, ezt hívják sokkos állapotnak.
- NEM! – sikoltottam és rombolni kezdtem az utamba kerülő fákat. Tövestül téptem ki mind, és ordítottam közben. De a rohanást nem hagytam abba, nem akartam, hogy bárki is utolérjen. Nem tudtam senkinek a szemébe nézni. Egy szörnyeteg lettem. Egy gyilkos szörnyeteg…