Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. november 19., csütörtök

Múltam sötétje - 3. fejezet




(Alice)

Dühös voltam és kétségbeesett, nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Őrjöngeni, törni-zúzni akartam, de nem akartam, hogy még több kárt tegyek a természetben vagy mások életében. Nem tudom, hogy meddig tomboltam, de éreztem, hogy valaki szomorú aggodalommal figyel, de nem állít meg. Csak Jasper lehetett az, felnéztem és találkozott a tekintetünk. Nem bírom elviselni, hogy ő még így sem haragszik rám, hogy így sem kezd ordibálni velem. Csak néz rám, és érzem, hogy szeret, de csalódott bennem. Ebben biztos voltam, hiszen mindig is hatalmas önuralommal rendelkeztem. Miért pont most vallottam kudarcot? Soha egyikünk sem ölt meg ártatlan kislányokat, borzalmas vagyok. Egy ártatlan életet vettem el, egy olyanét, aki előtt még hosszú évek álltak. A szülei borzasztóan aggódhatnak, hogy hova tűnt a csemetéjük és lehet, hogy már a rendőrséget is hívták, ahol persze közlik velük, hogy nem telt le a huszonnégy óra és nem kezdhetik el keresni. Erre persze a szülők kiakadnak, ha vannak testvérei talán sírva is fakadnak, hiszen nagyon szerethetik a kislányt. Az apja biztosan elindul maga megkeresni a gyermekét, az édesanya pedig körbetelefonálja a fél várost, hogy megtalálja elveszett csemetéjét. De persze senki nem tud róla semmit, és az apa sem talál semmit. Kétségbeesnek. Tönkretettem a családjukat. Egy gátlástalan gyilkos vagyok. Semmi több.
Carlisle ezek után nem fog szívesen látni a családunkban, és majd távoznom kell. Jasper velem akar majd tartani, de nem fogom engedni, és boldogtalan lesz, hiszen a vámpírházasságok általában tényleg örökre szólnak, örök szerelemmel, meg minden. Mindent és mindenkit tönkretettem. Már láttam magam előtt a szomorú jeleneteket. Bella fog bennem a legnagyobbat csalódni, persze csak Nessie után. A kicsi Renesmee nem fogja egyből elhinni, hogy ilyesmire képes voltam és majd tagadólag megrázza a fejét, és mikor rájön, hogy nem hazudnak neki, sírva fakad, és a fejemhez vágja, hogy utál…
Tudom, hogy ez lesz, ehhez még látomás sem kell.
- Alice? – szólalt meg Jasper bátortalanul, mikor már hosszú percek óta bámuljuk egymást némán. Nem válaszolok, csak némán a földre rogyok, és könnyek nélkül rázni kezd a zokogás.
Érzem, hogy egy hideg test óvatosan magához ölel, és csitító szavakat mormol a fülembe, de én ettől még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg én ezt a férfit, ő túl jó nekem.
- Menj innen – suttogom rekedten. A hangom sem az enyém már, a szememre nem is merek gondolni. Már biztosan látszik benne egy kis vörös árnyalat. A gyilkolásom jeléül.
- Kicsim, ne gyötörd magad. Ha jobban figyelek rád, akkor ez nem történik meg. Az én hibám, hiszen sejtettem, hogy történt veled valami, amitől össze vagy zavarodva és… hagytam, hogy olyan hibát kövess el, ami után gyűlölnéd magadat. Kicsim, kérlek… Bárkivel előfordul ilyesmi, ezért nem kell, hogy megvesd magad… - suttogta Jasper és gyengéden végigsimított az arcomon. Csak néztem a szép arcot, és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja nekem. Mindezek után… még ő vigasztal engem?
- De… egy szörnyeteg vagyok – suttogtam makacs önutálattal, és lehajtottam a fejem.
- Kedvesem… Az önmarcangolás Edward szakterülete, ne vedd el tőle – kacsintott rám mosolyogva és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.
- Annyira szeretlek – suttogtam szipogva és hagytam, hogy szerető kezei lágyan simogassanak. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, biztosan csinált velem valamit. De nem bántam, mert kellemes volt. Nem éreztem semmit, csak fáradt lettem. Laposan pislogva néztem őt, egészen, míg meg nem elégelte a helyzetet.
- Gyere, kicsim. Hazamegyünk – szólalt meg és udvariasan felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul elfogadtam és hagytam, hogy erősen, de mégis finoman felsegítsen ülő helyzetemből. Mikor függőleges helyzetbe kerültem, megtántorodtam. Túl gyengének éreztem magam, még a járáshoz is. Jasper karjai megtartottak. Kábán néztem körbe, alig hittem a szememnek… Ez a pusztulás az én művem lenne? Bizonyosan igen.
Jasper minden kérdés nélkül kapott a karjaiba és kezdett velem rohanni a házunk felé, de figyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljek kényelmetlen testhelyzetbe.
Nem éreztem közben semmit, csak végtelen nyugalmat. El tudtam volna lebegni ebben az állapotban az örökkévalóságig is. Kellemesen simultam a szerelmem karjaiba.
- Mi történt? – sikoltotta Esme, mikor meglátott engem Jasper karjaiban üvegesen nyugodt arccal. – És hova ment Carlisle…? – folytatta ijedten, mikor nem kapott választ a kérdésre. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, megremegtem.
Carlisle már tudja. Tudja, hogy mit tettem. Most bizonyára a kislány holttestét intézi, biztosan talán majd megoldást, és ki is gyanakodna pont rám? Pedig börtönben lenne a helyem. Bárcsak meghaltam volna akkor, amikor az ismeretlen idős férfi átváltoztatott. Bárcsak ne lennék most itt, és ne lennék egy szánalmas gyilkos.
- Mi a baj, Alice? – aggodalmaskodott Esme, mikor még percek múltán is Jasper mellkasához bújva feküdtem az említett karjaiban és rázni kezdett az elfojtott zokogás.
- Történt egy baleset – vallotta be a szerelmem halkan, és bűntudatosan. Ismertem ezt a hanghordozást, és fájt, hogy megint miattam érzi rosszul magát. Mindig én voltam kettőnk közül az, aki optimizmusával feldobta a kapcsolatunk, de úgy látszik ehhez most nem lesz elég.
- Megint? Jaj, istenem! De ugye jól van? – Értem aggódott. Értem. Keserűen felnevettem, de ettől csak még inkább rájuk ijesztettem.
- Én jól vagyok – szólaltam meg, miután lehiggadtam. Nem néztem rájuk, arra képtelen voltam. Nem mertem, gyáva voltam. Jasper némán felvitt a szobánkba és az ágyra fektetett. Hálás szemmel figyeltem, ahogy gondosan kényelembe helyez, de éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Ellent mondtam Carlisle elveinek, és egyben a sajátjaimnak is. Korábban is öltem már embert, még mielőtt rátaláltam volna a Cullen családra és Jasperre, de akkor még nem sejtettem, hogy a szomjam oltására létezik más mód is. De most már tudom. Szörnyeteg lett belőlem, valóra vált a legnagyobb félelmem. Hiába óvtam annyira Jaspert tőle, a végén engem támadott meg.
Behunytam a szemem, de a külvilágot nem tudtam kizárni. Éreztem Jasper jelenlétét, és hallottam, hogy a nappali megtelik a család többi tagjával és fojtott hangú társalgásba kezdenek, de nem tudnak semmi konkrétumot. Felsóhajtottam.
- Nem mész le? – kérdeztem anélkül, hogy megmozdultam volna. – Szeretnék gondolkodni… és a többiek biztosan… biztosan tudni akarják, hogy mi történt… - ejtettem ki a fájó szavakat és megremegtem.
- Rendben… Alice… Kérlek… ne csinálj semmi őrültséget – kérlelt halkan és fájdalmasan, majd elindult az ajtó felé.
- Jasper? – szólaltam meg halkan, rekedten. – Nem várom el, hogy megvédj. Megérdemlem, hogyha elítéltek, nem kell aggódnod értem. Megértem, ha te is… - A hangom elcsuklott, és a másik oldalamra fordultam. Nem tudtam soha sem hazudni, mert nem volt igaz, hogy nem várom el a védelmét. Nem érdemeltem meg, de reménykedtem benne, hogy mellém áll. Ettől éreztem magam igazán undorítónak.
- Te voltál az, aki mellettem állt, amikor senki. Te voltál az, aki lelket vert belém és jó útra térített. Te vagy az, akit tiszta szerelemmel szeretek. Te vagy az egyetlen, akit el tudok képzelni magam mellett. Ne várd el tőlem, hogy ne álljak melléd egy apró vétek miatt. Nem tudsz olyat mondani, vagy tenni, amitől ne szeretnélek. Ezt jól jegyezd meg, szerelmem. Amíg élek, melletted állok, és ezen nem változtathatsz, még te sem – fejezte be végül halkan és elindult le a nappaliba, és én egyedül maradtam a meghatódottság bizsergető érzésével és a bűntudatom mardosó fájdalmával.
Némán hallgattam a lent folyó társalgást, majd hirtelen álomba szenderültem.

*.*

(Amry)

Egy pofon térítette magához a kábulatból, és csüggedten vette tudomásul, hogy a szép álomnak – melyben Juan szerepelt – vége szakadt. A fájdalom lassan elérte őt. A csuklója lángolt, a feje zúgott, az arca égett attól a pofontól, ami pár másodperccel ezelőtt érte a bőrét.
- Nyisd ki a szemed! – kiabálta egy rikácsoló hang, de nem ez volt az egyedüli zaj. A szoba másik végéből fojtott zokogás hangjai hallatszottak. Először nem értette, aztán persze minden megvilágosodott az agyában. Az édesanyja kiabált a feje felett és az ő keze érintette az arcának jobb felét is. Az ok is hamarosan eszébe jutott. Felvágta az ereit, mint valami utolsó szerelmi tragédia melankóliás főhősnője.
A másik pofon ezúttal a bal arcán csattant és ő összerezzent a hirtelen fájdalomról. Sápadt arcán mindkét oldalt piros foltok jelentek meg.
- Édesanyám, ne tedd, könyörgöm! Ne bántsd Amryt! – sikoltott fel a húga ijedten és abbahagyta az egerek itatását. Riadt volt, arcán némán patakzottak a könnyek és az arcszíne is a nővérével vetekedett.
Kinyitotta a szemét, de azonnal megbánta, mikor az éles fény megrohamozta a pupilláit és gyengén felnyögött a kellemetlen helyzettől.
- Hogy merted ezt tenni, gyermekem? – kiabált vele az édesanyja és magabiztos tekintete meggyengült, és majdhogynem aggódva nézett idősebbik leányára. De megtanulta az életben, hogy nem érnek semmit a könnyek és nem éri meg gyengének lenni. Nem mutatta ki a fájdalmát, pedig nagyon rosszul esett neki, hogy a legkedvesebb lánya a halált választotta volna az élet helyett. Mert ő Amryt szerette leginkább, mégis Tiát halmozta el szeretettel. Maga sem értette, hogy miért. De Amry volt az, akitől több mindent várt el, és csalódottan vette tudomásul, hogy a lánya gyenge. Pedig erősnek kéne lennie…

Amry nyöszörögve hunyta be a szemét és azonnal rájött, hogy nem sikerült elérnie a halált, mert még mindig életben van és érzi a fájdalmat. A testében és a lelkében egyaránt. Juan hiánya volt a legborzasztóbb, és ő nem tehetett semmit. Pedig annyi mindenen mentek együtt keresztül, és annyi évet töltöttek együtt kislány kora óta, hogy már nehezen is tudná megmondani. Juan idősebb volt nála legalább tíz évvel, de ő volt az egyetlen, aki valaha is megértette a lányt, aki gyakran össze volt zavarodva. Amry négyéves kislány volt - tele gőggel és a gazdagabbakra jellemző sznobsággal, amit a születése óta próbáltak belé nevelni – mikor életveszélyes helyzetbe keveredett az erdőben, ahova nem volt belépése. A tizennégy éves Juan mentette meg az életét és vitte haza a karjaiban az édesszüleinek, akik nem győztek hálálkodni a rejtélyes idegennek. Nem sejtették, hogy Amry továbbra is találkozgat a nála jóval idősebb fiúval, és gyengéd érzelmeket táplál iránta. Csak azt vették észre, hogy a lányuk nevelése egyre inkább kicsúszik a kezükből és már szinte semmit nem tudnak róla.
- Am, jól vagy? – rohant nővére mellé Tia ijedten, aki fintorogva vette tudomásul, hogy még mindig a földön fekszik, csak a keze van bekötözve, hogy ne hullassa el az összes vérét, és ne haljon bele a vérveszteségbe.
- Persze – nyögte Am rekedten, de egyedül nem mert megpróbálkozni azzal, hogy felül. Hagyta, hogy Tia felsegítse, és némán figyelte, ahogyan édesanyja gőgösen, felszegett fejjel hagyja el a szobát, magára hagyva őt, és a húgát.
- Ne tegyél ilyes őrültséget többé! – nézett rá könnyes arccal a húga, és hagyta, hogy átölelje, majd szinte vigasztalást keresve kapaszkodott az egyetlen emberbe, aki valamelyest kimutatta feléje a szeretetét. Senki más nem lett volna ilyen közvetlen egy ilyen szörnyű tett után, amit ő elkövetett. Az öngyilkosság ugyanolyan gyilkos bűntett volt, mintha egy másik ember életét próbálta volna kioltani. Hogy sikerrel jár e vagy sem, ez esetben nem volt létfontosságú, az emberek értékrendje nem eszerint működött. – Esküdj meg, hogy soha többé nem vetemedsz erre!
- De… - ellenkezett ijedten. Nem ígérhette meg, hiszen akkor élete végéig Juan hiányától kéne szenvednie.
- Amry! Kérlek…
- Rendben, ha ez ennyire fontos neked. Megesküszöm, hogy nem vágom fel soha többé az ereimet! – tette a kezét a szívére, de Tia szúrós szemmel nézett rá. - Jó értem. Megígérem, hogy semmilyen módon nem ártok magamnak soha többé. Megfelel a kisasszonynak? – gúnyolódott, de jól esett neki a törődés, hiszen ritkán volt benne része.
- Persze. Köszönöm, Am. Annyira megijedtem. Jobban érzed magad, nővérem?
- Természetesen – felelte, és rájött, hogy most nem hazudik. A feje már nem fájt annyira, csak a csuklója lángolt, de az elviselhető volt, mert elvonta a figyelmét a szíve sebeiről. – Édesapánk merre van? Hazaérkezett már? – terelte el a társalgásuk témáját más utakra.
Tia feszengve hajtotta le a fejét.
- Valami baj van?
- Hazaérkezett, de már útnak is indult. Amikor feljöttem hozzád, az érkezését akartam a tudomásodra hozni, de vérben fürödve találtam rád. Sikoltottam, és apánk utasított, hogy kössem be a csuklódat és hagyjalak a földön feküdni, hogy tudd, mekkora szörnyű bűnt követtél el. Aztán mondta, hogy csak egy rövid látogatásra volt ideje, megcsókolta anyánkat, majd elment. Utána jöttünk fel tehozzád mindketten.
- Értem – felelte halkan és egy apró könnycsepp gördült le az arca vonalán, ami még a nemrégiben kapott ütéstől égett. Fájdalmat okozott neki a tudat, hogy az édesapját egy cseppet sem érdekelte az ő teste épsége. Apjuk fiút akart, de se Amry, se Tia nem teljesítette ezt a kívánságot és igazán egyiküket sem szerette, mert egyikük sem vihette tovább a nevüket. Tíz évvel ezelőtt édesanyjuk ismét várandós lett egy kisfiúval, akkor úgy tűnt, hogy a családi béke végre helyreáll, de a csöpp kisfiú halva született, az egyetlen szerencse az volt, hogy az édesanyjuk túlélte a katasztrófát. Az édesapjuk soha nem heverte ki, és többé még annyira sem méltatta a lányait, mint annak előtte. Amryt furcsának és különcnek tartotta és szégyellte, hogy az ő vérének az első sarja. Tiát pedig bujának és eszetlennek gondolta, akit az első férfi képes elcsábítani. Egyik sem volt igaz természetesen, de idős apjukat nem érdekelte különösebben, hogy a felesége miként védelmezi szóban leányait. Egyre kevesebb időt töltött a családjával és minden szabadidejében katonaként szolgált a hadseregben. Háború pedig mindig volt.
Amióta kitört Európában az első világháború Amry nem is látta az édesapját, mert szinte minden idejét a harctéren töltötte többnyire Európában Amerika színeiben. Am tizenhét évesen nehezen tudta elfogadni apja komoly hazafiságát, és családja iránt táplált ellenszenvét. Édesapja volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó Amry-nek nevezni, azon a néven, amit még Juan adott neki kislány korában a Mary átalakításaképpen. Jonathan Brandon tábornok kitűnő hadvezér volt a háborúban, de pocsék apa a valóságban. A lányait mindig a teljes nevén szólította. Mary Alice és Cynthia.
- Sajnálom – szólalt meg Tia halkan. Jól tudta, hogy rosszul esik a nővérének a mellőzöttség érzése, még ha meg is szokta már, és igyekezett a szülei helyett is kifejezni szeretetét Amry iránt. Ugyanakkor ő is szeretettre vágyott, de Amry és ő nem voltak mindig a legjobb kapcsolatban.
- Tia… ne haragudj rám, amiért mindig undokul viselkedem veled. Megígérem, hogy nem hagylak magadra soha és ilyesmi sem fog előfordulni soha többé, mert amíg mi ketten itt vagyunk egymásnak, addig nem történhet semmi rossz. Minden rendbe jön és én is jól leszek. Megígérem.
- Szeretem, amikor életvidám vagy és jót remélve nézel a jövőre – mosolygott Tia és nem vette észre, hogy a nővére arcára fagy a mosoly, mikor a jövőre nézésről beszél. De Cynthia nem tudhatta, ő nem is sejtette Amry különös titkát, amit csak Juannal osztott meg, senki mással.
- Ezentúl jobb nővéred leszek…
- Én pedig jobb húgod…
- Akkor ezt beszéltük…

*.*

(Alice)

- Alice? – hallottam meg magam mellett egy ijedt hangot. A szemeim kipattantak és Jasper riadt szemeivel találkozott a tekintetem. Te jó ég! Most biztosan rájött, hogy elaludtam és még jobban aggódni fog értem, hogy mi a bajom, miért tudok aludni. Olyat éreztem, amit már szinte el is felejtettem. Álmos voltam, de uralkodtam magamon.
- Jasper, mi a baj? – nyögtem rekedten, de teljesen úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen. Így is történt, még ha ezúttal nem is csináltam semmi rosszat.
- Percek óta szólongatlak, és olyan nagyon nyugodt voltál, hogy megijedtem. Jól vagy?
Megnyugodtam. Nem buktam le, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akár aludhattam is, hisz a fajtánk nem volt képes ilyesmire.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy feljöttél. Nagyon sajnálom – néztem rá esdekelve és ő azon nyomban megenyhült. Annyira szerettem, hogy ennyire szeret, hirtelen úgy éreztem, hogy vágyom a szeretetre.
Szomorúság kerített a hatalmába és arra gondoltam, hogy talán most töltöm az utolsó perceimet ebben a szépséges házban, ebben a kincset érő családban. Nem akartam őket elveszíteni, de megérteném, hogy ha ők nem lennének hajlandók többet a közelükben tudni.
- Gyere le velem, kérlek – nézett rám kedvesen. – A többiek beszélni szeretnének veled.
Ettől féltem, most jön az a perc, amikor kimondja Carlisle a végítéletet és kitagad. Nem fogok rá neheztelni érte. Békében fogok távozni, csendesen szenvedve, ahogy Bella mondaná.

Némán felálltam és hagytam, hogy Jasper átölelje a derekam, és még egyszer utoljára hozzásimultam, érezni akartam a közelségét. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem a szobámra, mintha most látnám utoljára és elindultam Jasper oldalán lefelé a lépcsőn. Nem néztem sem előre, sem fel, csak le, mintha a padló eddig ismeretlen titkokat rejtene, amiket most akarok megfejteni. Éreztem a jelenlétüket, de a képességeim cserbenhagytak. Semmit nem éreztem a jövővel kapcsolatban, ami nagyon idegesített.
Az első meglepetést Esme okozta, mikor sebesen elém lépett és magához ölelt. Megmondom őszintén, hogy egy anyai pofonra számítottam, de aztán megdöbbentem még a feltételezéstől is, hiszen Esme lenne az utolsó ember, aki bárkit is megütne. Főleg a gyermekét. Már ha annak tart még engem…
- Jaj, kincsem – susogta halkan a fülembe, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta.
- Húgi, minden rendben? – mosolygott rám Emmett együtt érzően. Ez volt a második meglepetés. A következő akkor ért, mikor felnéztem. Egyikük arcán sem láttam gyűlöletet, csak aggodalmat és szeretetet. Sorban öleltek magukhoz, még Rosalie is virult a kedvességtől és az együttérzéstől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést.
- De hát…
- Miért vagy meglepődve, kedvesem? – nevetett fel mellettem Jasper és ő is magához szorított.
- Én… szörnyű dolgot tettem. Ellent mondtam az elveinknek, és kioltottam egy ártatlan kislány életét. Erre nincs bocsánat.
- Alice! – szólalt meg Carlisle nyugodtan. – Nem vagyunk tökéletesek, és nem rendelkezünk hibátlan önkontrollal. Vannak az életünkben nehéz időszakok, de azért vagyunk egy család, hogy segítsünk egymáson a bajban. Nehézségeid akadtak és össze vagy zavarodva. Milyen lény lennék, ha ezért megtagadnám a gyermekemet, mikor már én is oltottam ki emberéletet? Ettől még nem leszel szörnyeteg, hisz tulajdonképpen ez lenne a természetes nekünk. Amíg vannak érzéseid, amíg bimbódzik benned a szeretet és a lelkiismeret, addig bármit teszel, nem lehetsz szörnyeteg. Nem csak a jó és a rossz létezik, vékony köztük a határ, de te jó ember vagy, Alice.
- Melletted állunk – szólalt meg az eddig néma Rosalie és én hálás meghatódottsággal néztem rá.
- Köszönöm – hebegtem hálásan és szorosan megöleltem az apámat, Carlislét, akinél nincsen csodálatosabb lény. Talán csak Jasper, vagy még ő se.
- Ami a kislányt illeti – szólalt meg ismét Carlisle. – A Port Angeles-i árvaház lakója volt, a szülei meghaltak autóbalesetben mikor egyéves sem volt, így nem volt családja, aki megsiratná, nem okoztál senkinek fájdalmat. Egy évvel ezelőtt egy ritka halálos betegséget állapítottak meg nála, és már csak napjai vagy hetei voltak hátra. Az erdőbe szökött, tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hiszen érezte a gyengeségét. De nem akart párnák közt meghalni csövekkel a testében, így megszökött a kórházból és az volt minden álma, hogy még utoljára valami izgalmas részese legyen. Akaratlanul is, de teljesítetted a kislány utolsó kívánságát. Ha beszélni tudna, biztosan megköszönné neked, hogy gyorsan és fájdalom nélkül halt meg egy kaland közepette – fejezte be, és rám mosolygott.
Túl sok információ volt ez nekem hirtelen, de nem tudtam úgy elfogadni a helyzetet, ahogy Carlisle beállította. Mert ő úgy mondta, mintha egy nemes cselekedetet hajtottam volna végre. Jasper felé fordultam és hagytam, hogy magához öleljen, és szeretetével támogasson. Abban a pillanatban egy kicsit sem kételkedtem az iránta érzett szerelmemben, és reméltem, hogy ez soha nem változik meg. Mert szeretni akartam és örültem, hogy ez a szerelem őszinte. Szerettem Jaspert, igazán, és szükségem volt rá.
- Szeretlek – mormoltam halkan és hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A boldogság hamar szétterjedt az ereimben és magamban hálát adtam az égnek, hogy megáldott egy ilyen családdal, egy ilyen férjjel… Kívánhatnék ennél többet? Nem, de minden túl szép lett, hogy sokáig tartson. A képzeletbeli baljós fellegek még nem tűntek el a fejem fölül…

1 megjegyzés:

  1. Aranyos ez az egész!Ó, még a könnyem is kicsordult!Mondjuk, én eléggé sok mindenre elsírom magam:DVajon Carlise igazat mondott?Szerintem nem hazudott, de kitudja?Remélem Alice megtalálja a "relytéje kulcsát".
    kireni

    VálaszTörlés