Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. november 26., csütörtök

Múltam sötétje - 4. fejezet


(Amry)


Egy hosszú barna hajú lány feküdt ernyedten egy szépséges füves réten és réveteg tekintettel szemlélte a felhőket, és a kék eget. Halkan sóhajtott, de nem mozdult meg. Idejét sem tudta, hogy mióta fekszik a nedves fűben, de kimondottan jól esett neki. Nem számított, hogy a ruhája, amit mindig olyan gondosan kellett volna hordania, most vizes és koszos volt, néhány helyen pedig szakadások voltak észrevehetők rajta. Kék szemei a távolba vesztek, teljesen máshol jártak. Most nem számított, hogy mi folyik a külvilágban, egyedül volt magányában és Juan érzett hiányában. Egyedül ő tudta a titkát, egyedül ő volt, akit a bizalmába avatott. Csak ő tudta, hogy Amry néha belelát a jövőbe és megérez bizonyos dolgokat. Még emlékezett arra a napra, mikor kislányként Juan volt az egyetlen támasza… Még emlékezett arra a percre, amikor először megpillantotta…


Ooo


Egy csöpp kislány sírt egy elhagyatott erdőszélen, kicsi kezeivel a térdét szorongatta, amit ügyetlenül lehorzsolt, miközben elszökött otthonról. Félve nézett a sejtelmesen suhogó fákra és megremegett. Mégis valami vonzotta a sötétség felé. Érezte, hogy ha bemegy oda, akkor valami olyan történik vele, ami megváltoztatja az életét. De még ő ezt nem tudhatta, röpke négyéves korával. Csak azt tudta, hogy nem érti, hogy miért lát a jövőbe és miért látta meg egy hétre előre a kiscicája halálát, akit annyira szeretett. Édesapja szerint titkon abban reménykedett, hogy a „rühes dög” elpusztul, ezért tudta előre. A húga szerint pedig ő is boszorkány, mint a mesékben. Ő nem tudta, hogy melyik igaz, csak azt, hogy az első lehetetlen, a második pedig félelmetes. Sosem szerette a boszorkányos meséket, inkább más természetfeletti lényekért volt oda, akikről édesanyja meséiből halott. Vérszívók, vérfarkasok és más hasonló lények. Misztikusak voltak és hátborzongatóak. Tetszett neki ez a világ és egyik este megkérdezte az anyját, hogy hol találkozhat a mese szereplőivel, de édesanyja nevetve megdorgálta, hogy ez lehetetlen.

Futni kezdett az erdő felé, mert tudta, hogy vár rá ott valami, vagy talán egy mesebeli lény, akikről mindig is álmodott. A félelem helyét valami különös izgatottság vette át és kezeivel tapsikolt, míg vidáman felnevetett. A következő pillanatban pedig egy elhasalt egy kiálló gyökérben és sírva fakadt. A térde kíméletlenül sajgott és néhány vércsepp jelent meg a bőre felszínén.

A sírás hangjai elhaltak és ámultan szemlélte a vérző térdét. Véres volt. Még soha nem látott vért, és most egészen megbabonázta a látvány. A vámpírok olyat isznak, csak ez járt a fejében. De ő nem volt vérszívó és képtelen volt rávenni magát, hogy megízlelje a könyvekben szereplő édes nedűt.

Letörölte a könnyeket a szeme sarkából és ijedten körbe nézett. Egyedül volt és nem látott szinte semmit. Ez megrémítette. Megremegett és félni kezdett. Sokat hallott már farkasokról is, amik az ilyen helyeken bújtak meg, és még inkább elhatalmasodott rajta a pánik.

Pár méterre tőle megrezzent egy ág, és hangos reccsenéssel adta a kis Amry tudtára, hogy nincs egyedül.

Felsikított.

- Minden rendben? – kérdezte egy mély hang, és egy tizennégy éves forma fiú tűnt elő a sötétből, sötét szemeit egyenesen a lányra szegezte. Tökéletes sziluettje hátborzongató hatást keltett. De Amry egyre nyugodtabbnak érezte magát…

- I… i… ig.. igen – dadogta rémülten a kislány és kitágult szemekkel nézett az idegenre. – Ki maga?

- A nevem Juan De Noche, és a tiéd kis hercegnő? – mosolygott Amry-re, és a lány egyre furábban érezte magát. A mosoly megnyerő volt, csábos és kedves. Volt benne valami hátborzongató és csábító, de persze egy négyéves apróságnak nem ez volt a fő szempont. Mégis valami vonzotta a fiúhoz, és ennek okát csak később értette meg.

- Mary – felelte megszeppenve, és leplezetlenül Juant bámulta csodálattal.

- Minden rendben, Am? – ült le mellé hirtelen, és szinte gyengéden beszélt hozzá. A kislány nem szólt a furcsa becenév hallatán, néma elfogadással fogadta. – Nem kéne a szüleid mellett lenned? Már biztosan aggodalmaskodnak miattad.

- Nem… nem hiszem – felelte bizonytalanul. – Nem szeretnek engem, csak a kistestvéremet.

- Ugyan, egy olyan édes kislányt, mint te, miért ne szeretnének?

Amry elpirult a kedves szavak hallatán.

- Boszorkány vagyok – felelte egyszerűen, de persze tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Édesanyja szerint boszorkányok nem léteznek.

- Tessék? – hökkent meg a fiú. Arcán néma döbbenet látszott.

- Előre láttam a kiscicám halálát – felelte Amry cserfesen, és élvezte a hallgatósága meglepettségét.

Juan arca ettől egyszerre kisimult és elmosolyodott.

- Am, nem vagy boszorkány. Születnek néha különleges emberek, akik rendelkeznek bizonyos mentális képességekkel, de nincs ebben semmi természetes ellenes… még. Előfordult ez veled máskor is?

- Igen – vallotta be lesütött szemmel.

- Akkor bizonyára nálad ez a jövőbelátás. Nem vagy furcsa, Am. Tudom, hogy most azt gondolod. Különleges vagy.

- Igazán?

- Igen, de erről nem beszélhetsz senkinek. Tudod, az emberek furcsa szemmel néznek azokra, akik mások, mint ők. Mert irigyek és féltékenyek. Érted?

Amry bólintott. – Te is különleges vagy?

- Hát… mondhatjuk úgy is. Igen. Hány éves vagy, Amry?

- Négy, és te? Miért hívsz Amry-nak? A nevem Mary – tért vissza a lány hangja.

- Én tizennégy, és hogy miért? Csak – felelte sejtelmes mosollyal. – Hazavigyelek, kishercegnő?

Készült, hogy megrázza a fejét, de hirtelen úgy érezte, hogy nagyon álmos, és a hirtelen mozdulattól, amit a felállás igényelt, megszédült.

Juan szó nélkül kapta a karjaiba és elindult vele a fény felé, majd lágyan, végig simítva az arcán, a kislány fülébe suttogott.

- Vigyázok rád, kicsi Am!

Ooo

Amry kelletlenül sóhajtott fel az emlékre, de a szíve megtelt szeretettel. A húgán kívül Juan volt az egyetlen az életében, aki valaha is szerette. A kezdeti rajongás, amit a tizenéves Juan iránt érzett gyerekfejjel lassan átalakult mindkettőjük szívében. Potenciális társat kezdett benne látni, aki egy nap talán a párja lehet. Juan De Noche viszont egyre rejtélyesebb lett, titokzatosabb, mintha valami szörnyű titkot rejtegetne. Néha eltűnt kisebb-nagyobb időszakokra és az is előfordult, hogy félholtan érkezett haza. A titkát viszont nem volt hajlandó megosztani a lánnyal, aki gyakran betegre aggódta magát a fiú miatt.

- Nem szeretnélek veszedelmes helyzetbe sodorni, Am – mondta mindig ilyenkor, de látszott rajta, hogy jól esik neki a szeretet és a törődés. Teltek az évek és a két fiatal egyre közelebb került egymáshoz, és ezt szinte senki nem nézte jó szemmel. Felháborítónak tartották, hogy egy tisztességes fiatal lány egy nála jóvalta idősebb férfival kezdjen, aki szemmel láthatólag bűnös életet él. De nem csak ez volt a rosszindulatú pletykák oka.

A másik fő ok az volt, hogy Juan De Noche rendkívül csábító, és erotikus vágyat serkentő hatást keltett. Izmos teste rengeteg női szemet vonzott magához, markáns, határozott arca veszedelmet sugallt. Az egész lénye úgy csábította magához a nőket, mint ahogy a virágok vonzzák a méheket. Rengeteg nő próbált titokban kikezdeni a visszahúzódó, csendes férfival, szinte minden korosztály bepróbálkozott. De Juan egyiküket sem méltatta arra, hogy az ágyukba bújjon, mintha tisztességes nős ember volna. Ez persze nem volt így, de sokan még ezt is a szájukra vették.

Juan soha nem törődött azzal, hogy mit gondolnak róla, és erre próbálta szoktatni az egyre szépségesebb Amryt, nem sok sikerrel. Viszont vidámságra késztette, hogy mindig lássa meg mindenben a szépet és a jót.


Ooo


- Még ha sötét fellegek takarják is el az eget, te akkor is nevess. Csak így lehet túl élni az életet.

- Miért vagy ilyen bölcs? – kérdezte Am megszeppenten.

- Sokat tapasztaltam, és ismerem az embereket. Jobban, mint bárki más. Léteznek jó emberek is persze, de hidd el nekem, hogy nagyon kevés. Volt idő, mikor naivan bíztam valakiben, akit szerettem, de elárult. Akkor döbbentem csak rá, hogy nem szabad mindenkinek megadni a bizalmam.

- Bennem bízol?

- Igen, Am. Benned bízok, de te bízol bennem?

- Igen, az életemet is rád bíznám – felelte akkor tizenöt évesen, nyílt őszinteséggel.

- Ne tedd – felelte erre Juan és felült. Az arca most nem volt mosolygós, mint máskor. Az arcán komolyság uralkodott, pedig ez nem volt rá jellemző. – Rám bíznád az életed? Honnan tudod, hogy a tiéd értékesebb számomra, mint a sajátom? Lehet, hogy futva menekülnék, talán ki is nevetnélek, ha vicces helyzetben haldokolnál. Honnan tudod, hogy nem ezt tenném?

- Mert az nem te vagy – válaszolta nemes egyszerűséggel egy vállrándítás kíséretében. – Ismerlek már annyira, hogy ezt tudjam. Számodra nem a saját életed a legfontosabb, hanem, hogy megvédj másokat, vagy hogy engem megóvj. Kérdezheted, hogy honnan veszem ezt, de látom a szemeidben, és nem véletlenül vannak látomásaim a jövőről. Tudom, hogy benned bízhatok. Persze, ez megváltozhat, mert végül is semmit nem tudok rólad igazán, de én mindig hinni fogok a szavaid igazában. Ha te azt mondod, hogy valami fekete, én elhiszem neked, még ha fehér is.

- Hercegnőm… - suttogta lágyan Juan és közelebb hajolt. Gyengéden simította a selymes, barna tincseket a lány füle mögé, és egy apró csókot lehelt annak homlokára. De a lány ennél többet akart. A benne tomboló érzelmek erősebbek voltak a józaneszénél, és a szeretetteljes érintéstől nem bírta tovább tartóztatni önmagát.

Közelebb hajolt, és az ajkaival a férfi felé közelített. Juan nem ellenkezett, hiszen ő is ugyanúgy vágyott a lányra, csak nem merte kimutatni. Hogyan ronthatott volna erre a csepp kis hercegnőre? Hogy is hívják? Liliomtiprás. Ő ezt nem akarta.

Amry lágyan csókolta a szerelme ajkait és vad mámor kerítette a hatalmába, mikor a férfi feladta az ellenállást és utat engedett a lány nyelvének. Az érzelmek, mint valami vad vulkán törtek fel izzó lávafolyam módjára, és úgy kaptak egymás után, mint fuldokló a levegőért, amit nem érhet el. Am karjaival végig simította az izmos felsőtestet, majd lágy csókot lehelt a szeretett testre. Mindketten megremegtek a kéjes ösztönöktől és a kielégülés néma ígéretétől. A szívük vad táncot járt, és Amry úgy érezte, hogy most él csak igazán, az eddigi élete csak üres vegetáció volt. A vad izgalom egy apró sikkantást eredményezett, ami vad vággyal telve tört fel a torkából. Kezeivel a férfi hófehér ingjét gombolta, és közben csókolgatta azt.

Juan sem tétlenkedett, már nem volt ura önmagának. Túlságosan sokáig élt önmegtartóztatásban ahhoz, hogy ellenálljon ennek a gyönyörűséges nőnek, aki előtte cseperedett fel, és egyre inkább megszerette. Ő is a lány felsője alá férkőzött, és állatias ösztönnel vette birtokba a kecses domborulatokat. Simogatta és csókolgatta, miközben egyre nagyon vágyat érzett arra, hogy a lány szoknyája is a földön kössön ki, holott józan tudata vadul ellenkezett, hiszen tudta, hogy milyen csúfos kudarcot vallott a megingathatatlan önuralma. A vágya elsöpört mindent, ami az útjába állt.

A szoknya és a feszes nadrág hamar a erdő levelekkel tarkított avarján kötött ki, és őket már semmi nem gátolta meg a boldog kielégülés irányába. Mindennél jobban vágytak egymásra, és nem bírtak betelni a felszabadult élvezettől.

Juan a lány gyenge testébe hatolt, aki apró sikoltással reagált a régóta várt gyönyörre. Először fájt, és a könnyei mellett egy vércsepp is hullott a földre. A férfi tekintete egy pillanatig a vércseppre szegeződött és megnyalta kiszáradt ajkait, de nem tartott sokáig. Amry azt hitte, hogy csak megtébolyult elméje által képzelődött, ugyanis a következő pillanatban a sötétbarna szemek aggodalmasan villantak a mámoros babaarcra.

- Jól vagyok – suttogta Am. – Akarom – búgta halkan, és lágyan simogatni kezdte a megmerevedett férfiasságot. Juan torkából vad állatias morgás tört fel és újult erővel kezdte csókolgatni a lányt.

A nap nemsokára elbújni indult a horizont mögé és a két fiatal nagyot sóhajtva dőltek hátra a nedves fűbe még mindig egymást kényeztetve, de már korántsem vadsággal, mint annak előtte. Csendben szerették egymást, és átadták magukat a néma élvezetnek.

Amry tudta, hogy ezt soha nem felejti el. Nem is sejtette, hogy évek múlva, rengeteg szenvedés után már a nevére sem fog emlékezni. Ez meg sem fordult a fejében, és a jövő még titkolta előle az efféle titkokat. Még nagyon messze volt, még volt öt teljes éve emberként, még ha erről nem is tudott. De ha tudna, biztosan Juant akarná maga mellett tudni, semmi és senki mást.

- Csodálatos volt – suttogta felhevülten. Teste még sajgott, de olyan boldog volt, mint még soha ezelőtt.

- Valóban… de nem szabadott volna. Tizenöt éves vagy, Am. Megrontottalak, és megfosztottam a leendő férjedet attól, hogy ő vegye el tőled a legnagyobb kincsed. Nem szabadott volna megtennem, de nem bírtam megállni, annyira csodálatos volt.

- Miről beszélsz? És ha én téged akarlak a férjemül?

- Én nem lehetek a férjed, nem tehetem. Nem vagyok neked való, hát nem érted? Most is fájdalmat okoztam…

- Gyönyört okoztál, amit soha nem felejtek el – tiltakozott hevesen, kipirult arccal és magára kapta a ruháit.

- Én sem felejtem el soha, de ennek nem szabad megismétlődnie. Mi ketten nem lehetünk ÚGY együtt. Az lenne a legjobb, ha…

- Ne merd azt mondani, hogy nem akarsz többet látni! – sziszegte feldúltan és egy apró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- Nem mondom, mert nem lenne igaz. Neked kéne úgy döntened, hogy látni sem akarsz. Én nem az vagyok, akire vágsz. Nem ismersz, nem ismerhetsz. Egy nap rá fogsz jönni, hogy igazam van. Remélem, még nem lesz késő. Holnap megint el kell utaznom, Am. Vigyázz magadra, és ne aggódj miattam. Nem lesz bajom…

- De…

- Vigyázz magadra, hercegnőm. Szeretlek – vágott a szavába, majd magára kapta a ruháit és eltűnt a fák között. Amry összezavarodva indult haza, semmit sem értett. Csak annyit, hogy valamit nagyon elrontott. Otthon senki nem vett észre rajta semmit, ő pedig mélyen magába zárta a titkot.

Ooo

Elmosolyodott az emlékre, majd felkelt a földről és hazaindult. Nem bánta meg, hogy eljött, hiszen emlékezni olyan szép volt, mint régen átélni a gyönyörteljes perceket. Most már csak az emlékeinek élhet, hiszen Juan magára hagyta, mondván, hogy ez a lány érdekét szolgálja. Nevezzük, aminek akarjuk, mindegy. Már csak az emlékei maradtak, ha azokat is elveszti… teljesen üres marad. Az nem történhet meg.

Egy látomás kezdett megjelenni a szemei előtt és megkövülten látta magát egy jóképű szőke hajú férfi karjaiban. Nem, az nem történhet meg.

2 megjegyzés:

  1. szia! Nagyon tetszik ez a történet kíváncsian várom hogyan folytatódik!! :D
    Kitettelek a blogomra remélem nem gond!!
    Kívánok neked sok ihletet!! üdv:solya :)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Köszi :) Dehogyis :) Mi a blogod címe? Puszi: Ginewra

    VálaszTörlés