Friss előbb, egyrészt mert holnap kevés időm lesz, másrészt hogy könnyebben eldöntsétek, hogy szeretnétek-e folytatást :)
(Alice)
Némán feküdtem a szerelmem karjaiban, és csendesen élveztem a gyengéd érintéseit. Ott voltam, ahol a legjobban éreztem magam, mégis ideges voltam. Tudtam, hogy Jasper is érzi, de van annyira toleráns, hogy nem kérdezi meg. Hálás voltam érte, hisz nem tudtam volna mit mondani. Az elmúlt napok meglepő békességgel teltek, és két nappal ezelőtt temettük el a kislányt is, akit megöltem. Fájt érte a szívem, de sokkal kevésbé voltam letargikus mióta megtudtam a körülményeit. Hiszen szívességet tettem neki, még ha ilyen undorítóan mocskos módon is. Ez az egy dolog vigasztalt csak, és persze a családom szeretete.
A következő pillanatban felpattantam, és nyúltam a telefon után, majd rá egy másodpercre megszólalt és Jasper felnevetett.
- Halló? – trilláztam mosolyogva.
- Alice néni! – visította hangosan egy vidám hang, amiben az én egyetlen unokahúgomra ismertem.
- Nessie! – örvendeztem és eltűnni látszott belőlem az idegesség. Jasper megkönnyebbülten sóhajtott fel és mosolyogva figyelte ragyogó arcomat. A remény szállta meg szerintem, hogy újra a régi vagyok. – Milyen Denali?
- Nagyon jó! Képzeld Tanya megmutatta az egészet, és olyan szép! Mindenhol fák, nem mintha otthon nem lennének, de ezek olyan mások… olyan különlegesek! Van egy csomó medve, Emmett bácsi biztosan nagyon élvezné, hisz van itt bőven. Kicsit hidegebb van, mint otthon, de engem nem zavar. Nem tudok megfázni, és ez nagyon jó! A többiek is nagyon kedvesek, Kate majdnem olyan jól főz, mint a Esme néni, de persze az övéhez nem igazán van fogható, hisz egyre több szakácskönyvet magol be, míg Kate csak néha napján látogatja meg a konyhát, hogyha valami különleges vendég érkezik! Bár szerintem én nem vagyok különleges, de Eleazar bácsi szerint igen is az vagyok. Én ezzel nem értek egyet, de mindenki más igen. És olyan szép madarak vannak, úgy csiripelnek, mintha… - hadarta vidáman, és csak mondta és mondta. Jasperre néztem, aki nevetve hallgatta a kicsi Nessie-t, és rám kacsintott. A nyelvemet nyújtottam, majd egy másik hang szólalt meg a háttérben.
- Renesmee, kicsim! Hagyd egy kicsit szóhoz jutni a nagynénédet – kérlelte Bella kedvesen, és most jöttem csak rá, hogy mennyire is hiányoznak nekem, holott még csak pár hete, hogy elutaztak.
Nessie megszeppenése nem tartott sokáig, de én ezt kihasználtam és beleszóltam.
- Mi is jól vagyunk. Bella, te vagy ott? – kérdeztem, és hallottam, hogy Nessie duzzogva engedi át a helyét az édesanyjának.
- Alice, minden rendben? – kérdezte Bella kedvesen, és egy pillanatra megdermedtem. Nem mondhattam el, hogy mit tettem. Biztosan kiakadnának, vagy haza akarnának jönni. Ezt nem tehetem.
- Persze, minden oké – feleltem csilingelve és szinte sütött rólam, hogy hazudok. Jasper figyelmét sem kerülte el, és a szemöldöke a magasba szökött az idegességem érezve. – Nem változott itt semmi. Na és ti jól vagytok? Nessie úgy hallom repes a boldogságtól.
- Igen, annyira aranyos a lelkesedése. Minden tetszik neki, és beleszeretett ebbe a helybe, de persze ti is hiányoztok neki, és persze nekünk is.
- Edward?
- Kint van Tanyával és Kate-tel, nem is mondtam neki, hogy most telefonálok, hirtelen ötlet volt, hogy ne lásd meg, de Renesmee ki kapta a kezemből a telefont.
- Ne mentegetőzz, nagyon tetszett a vidámsága.
- Furcsa vagy, de nyugi, nem faggatlak, ha baj van, úgyis elmondod. – Jaj, Bella… nem is csodálom, hogy ilyen hamar észrevette, hogy más vagyok, mint mielőtt elmentek. Részben örültem, hogy Edward nem elérhető, mert akkor kiolvasná a fejemből a szégyenteljes tettemet.
- Nincs semmi baj… tényleg.
- Jó… ha te mondod. Na azt hiszem, megyek, mert Nessie minden áron vadászni akar ma menni. Ad át, kérlek az üdvözletünk mindenkinek!
- Persze, átadom. Mi is titeket!
- Átadom. Szia, Alice! Renesmee, nyugalom!
- Viszlát, Alice néni – csicseregte a kislány, majd a vonal elnémult.
Felnevettem hangosan és visszafeküdtem a vidám Jasper mellé, és a fejemet a vállára hajtottam. Halkan dúdolni kezdtem, és úgy éreztem, hogy a fellegek eltűntek és én boldog vagyok.
- Na látod, a nevetés sokkal jobban áll, édesem – súgta a fülembe kedvesen, és én egy puszit nyomtam az arcára, és hagytam, hogy kényeztessen.
A másnapot egy az egyben az ágyban töltöttük, és senki nem zavart meg minket. Egymást kényeztettük és éreztem, hogy ugyanazt reméli, amit én, hogy vége a balszerencsémnek és jöhet végre egy kis nyugalom.
De ez nem pont így történt.
Pár nappal később végre fellélegeztem, hiszen minden gond megoldódni látszott. Nem aludtam el többet és baleseteknek sem lettem áldozata. Úgy gondoltam, hogy most végre újra boldog vagyok. Jasper és én úgy terveztük, hogy nemsokára újra megtartjuk az esküvőnket, hiszen három hónap múlva lesz tíz éve a negyedik házasságunknak, és ezt meg kell ünnepelnünk. Azonnal bepörögtem, hogy majd én megint megrendezem, és az őrületbe kergettem mindenkit.
- Alice, nyugi – csattant fel egyik reggel Rosalie, és vasvillaszemekkel jutalmazta az izgatottságom és a boldogságom.
- Most mi van? – nevettem fel. – Nem én tehetek arról, ha rossz éjszakád volt… - mondtam neki vigyorogva, mire egy párna repült felém. Rosalie pedig kiviharzott a házból.
- Hé, mi a baj? – kiáltottam utána, és zavart, hogy most csak mi ketten voltunk itthon. Rosalie után indultam, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám és követtem egészen az erdő széléig, ahol végre utolértem.
- Mi a baj? Én nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy… - szabadkoztam, pedig sejtettem, hogy igazából nem én voltam a viselkedése hátterében.
- Hagyj, semmi baj… - felelte, de nem nézett rám. Tekintetével a messzeséget fürkészte. Tudtam, hogy direkt nézett el mellettem.
Melléléptem és magam felé fordítottam. Az arcán fájdalmat láttam, és tudtam, hogy soha nem látott vizekre eveztem. Rosalie még soha nem osztotta meg velem a gondjait, és tudtam, hogy most sem fogja.
- Ne haragudj, Alice… én nem rád haragszom – felelte bűnbánóan, és kisimította a szeme elől szőke tincseit.
- Rose…
Szótlanul ült le egy sziklára háttal nekem. – Olyan jó neked – sóhajtotta, mire meghökkentem. Vajon, megint elaludtam és álmodom?
- Miért?
- Jasper mindenben melletted áll, és soha nem fog téged elhagyni. Aranyos és szeret téged.
- Gondok vannak Emmett és közted? – éreztem rá azonnal és azon járt az agyam, hogy miért nem láttam előre ezt a helyzetet. Ötletem se volt, hogy mi gondja lehet Rose-nak és Emmettnek, hiszen láttam, hogy mennyire szeretik egymást.
- Igen… Mostanában képtelen vagyok vele beszélgetni, vagy a szexen kívül bármi mást csinálni. Egy szex éhes tuskó lett, aki az eszét a lenti zacskóiban hordja. Már nem is érdeklem, csak elégítsem ki és kész. Az utóbbi napokban nem is beszélgettünk, nem csináltunk semmit sem közösen, és egyre kevésbé látom rajta, hogy ki tudom elégíteni… Le fog cserélni… Megunt engem.
- Ugyan, Rose – kezdtem megrázva a fejem. Képtelennek tartottam a helyzetet, és éreztem, hogy Rose téved. Lehetetlen, hogy Em megunta volna őt. Pont őt?
- Nem is értem miért mondom el neked… Ne mond el neki, kérlek. Csak olyan rossz, hogy úgy érzem, hogy van neki valaki más, aki biztosan valami ember… Talán ő is gyereket akar, egy Nessie-t, és én ezt nem tudom megadni neki, és…
- Rose, fejezd be! – csattantam fel. – Ez badarság, látom Emmetten, hogy mennyire szeret téged, és gondolod, hogy egy szeretőről nem tudnék? Semmi okod ezt feltételezni, és ha szereted őt, megbízol benne!
- Én… jaj, te ezt úgy sem érted! – csattant fel mérgesen. – Mit értesz te a szeretőkhöz? Volt neked valaha Jasperen kívül bárkid? Ugyan már… Könnyen érezteted velem, hogy Emmett hűséges, amikor te csak a hűséget és boldogságot ismered! Hogyan érthetnél meg? – kiabált mérges, fensőbbséges arccal, és kezdtem megbánni, hogy utána jöttem. – Csak egy különc vagy fura látomásokkal, hogyan érthetnél meg?
- Befejezted? – kérdeztem fagyosan. Olyan dühöt éreztem magamban, amit nagyon régen és a családomra még soha nem voltam mérges. – Miért hiszed, hogy te vagy a szegény szerencsétlen? Belegondoltál, hogy nem csak te hordod a világ fájdalmát?
- Miért talán te? Ezt egy szóval sem mondtam. Nézd már meg a tökéletes életedet! Olyan, mint egy rózsaszín tündérmese egy mesebeli herceggel!
- Igazán? Nem mondom, hogy rossz életem van, mert nem igaz. Tudod, én boldog vagyok, mert boldog akarok lenni, és nem siratom magam minden semmiségért. Én nézzek magamba? Emmett a tenyerén hordoz téged, gyönyörű vagy, próbáld meg nézni a szép dolgokat, és ne mard el magad mellől az embereket, mert magányos leszel. Nem is tudod, hogy az mennyire rossz – mondtam neki mérgesen. A végére már kiabáltam, majd elindultam a ház felé, egyenesen a szobámba.
A méreg hamar eltűnt, helyette bűntudat került a szívembe, amiért ennyire nem értettem meg. Igaza volt mindenben, de abban nem értettem egyet, hogy nekem minden tökély, mert a rejtélyes álmaim nem hagytak nyugodni. Néha már látomás formájában is megjelentek, vagyis inkább csak Juan. Különféle helyek, és én nem tudtam, hogy miért látom mindezt. A képességem mostanában folyton erre a két emberre irányult és féltem, hogy nem látom meg, ha közeleg valamilyen tragédia. Mostanában szinte semmit nem láttam a családról vagy Belláékról, akik iszonyatosan hiányoztak, hiszen Bella volt a legjobb barátnőm, Edward a legkedvesebb bátyám, Renesmee pedig a legimádnivalóbb kislány az egész világon. Imádtam őket, meg persze a többieket is, de velük mostanában nem sokat beszéltem. Az időm nagy részét Jasperrel töltöttem…
Hogy lenyugtassam magam, egy könyvért nyúltam. Lana Adriantól kezdtem el olvasni „A vámpír csókja” című könyvet, és órák hosszat böngésztem a sorokat. Észre se vettem, hogy a fejem mikor kerül vízszintesbe az asztallal és már aludtam is.
(Amry)
- Juan, tényleg te vagy az? – futott egy fekete köpenyes alak után az utcán. Mikor megpillantotta még a kosarat is kiejtette a kezéből és úgy futott felé. A nélküle eltöltött hónapok az örökkévalóságnak tűntek, és már borzasztóan hiányzott neki a férfi.
- Mit keresel itt? – sziszegte ellenségesen. A csuklyája lecsúszott és Amry döbbenten hőkölt hátra. Az arca kemény és ellenséges vonásokat tükrözött, és nyoma sem volt rajta szeretetnek.
- Mi a baj?
- Mit keresel itt? – ismételte meg türelmetlenül. – Este van, a szobádban lenne a helyed. Egy csinos kis asztalka mellett kellene fésülgetned a selymes hajadat. Nem utánam kajtatnod.
- Tessék? – hökkent meg. – Én nem kajtatok utánad! – csattant fel mérgesen. – Én csak… megláttalak…
- Nem érdekel, menj haza. Most! – sziszegte ellent mondás nem tűrő hangon.
- Nem parancsolhatsz nekem – szegte fel büszkén a fejét. A lelke lángolt a sértettségtől és a visszafojtott könnyektől.
- Nem érted, hogy nem vagy biztonságban? Veszélyes az éjszaka, és nem való nőknek.
- Mert neked való?
- Férfi vagyok – felelte egy gúnyos féloldalas mosollyal. Am utálta, amikor ilyen leereszkedően nézett rá. És ezt tudta jól. – Tojáshéj lóg még a hátsó feleden, nem lehetsz itt velem. Hát nem érted, hogy veszélyes? Komoly harcok dúlnak az utcákon, amíg ti nemes hölgyek és úri családok békés, tökéletes álomra hajtjátok a fejeteket. Nincs itt keresni valód, nem hagyhatom, hogy bajod essen…
- Nem érdekel – tiltakozott elszántam. – Miről beszélsz? Milyen harcok?
- Ott van, ott azzal a nővel! – kiabálta hirtelen egy ijesztő hang valahonnan a sötétből és léptek zaja hallatszott.
- Francba – morogta Juan, majd durván karon ragadta a lányt és futni kezdett vele. – Rohanj, ahogy bírsz! Fuss az életedért, Am! – kiabálta aggodalmas dühvel és továbbra is szorosan tartotta…
(Alice)
- Alice! – rázogatott egy gyengéd kéz ijedten. Mordultam egyet, aludni akartam még. Nagyon jól esett, és nem akartam visszatérni a valóságba.
- Mi a baja? – aggodalmaskodott Esme. A hangok lassan visszatértek és én pislogva nyitottam ki a szemem és döbbenten tapasztaltam, hogy a földön fekszem, és Jasper hajol fölém aggódva.
Mikor észrevette, hogy magamnál vagyok, karba tett kézzel hátradőlt és szemrehányóan nézett rám. Még soha nem fordult elő ilyen.
Bűntudatosan sütöttem le a szemem.
- Alice, nem akarsz nekünk elmondani valamit? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve, mikor végre felnéztem. – Mi történt?
- Én… - hebegtem bűntudatosan és nem jutott eszembe semmilyen hazugság, így az őszinteséget választottam. – Elaludtam – vallottam be és félve vettem szemügyre az alattam elterülő padlót.
Mélységes, döbbent csend támadt.
- Hogy mit csináltál?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése