Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. december 4., péntek

Dream and Reality


Pislogva néztem a hirtelen elvakító fénybe. Láttam, hogy valaki ott áll, és énrám vár. Látogatóm az előszoba közepén várt, mozdulatlanul, sápadtan, természetellenes nyugalommal. Nagy fekete szeme az arcomat fürkészte, és olyan gyönyörű volt, hogy szebbet elképzelni sem lehet.
A térdem megroggyant, kis híján összeestem. A gyomrom megremegett, és hirtelen késztetést éreztem, hogy odarohanjak hozzá és átöleljem a legjobb barátnőmet. De mégsem tettem. Valami meggátolt.

Annyi időn keresztül vágytam arra, hogy mellettem legyen és támogasson, hiszen soha nem volt még akkora szükségem rá, mint az elmúlt hónapokban. Hány levelet kezdtem, hogy elküldöm neki, és hátha válaszol. Nem válaszolt egyre sem. Nem hívott fel, hogy hogy érzem magam. Még csak el sem köszönt. Annyit se mondott, hogy „Viszlát, Bella!”, csak eltűnt a családjával együtt, engem a sárba tiporva.
A hirtelen érzett öröm átalakult méreggé és dühvé. De továbbra sem tettem semmit, csak álltam mozdulatlan és Alice régen látott arcát tanulmányoztam. Nem látszott rajta az idő múlása, nyoma sem volt annak, hogy talán hiányoztam neki.
- Bella! – kiáltotta hirtelen, hangján egyszerre érződött megkönnyebbülés és valami furcsa zavar. Észre se vettem, hogy kavargó érzelmeim az arcomra is kiülnek néhány könnycsepp formájában.
- Alice – nyögtem ki, amolyan köszönésképp, és egy esetlen mozdulattal letöröltem a könnyeket.

- Elárulnád, hogy lehet az, hogy életben vagy? – kérdezte egy metsző pillantás kíséretében. Úgy éreztem, mint akit vissza erővel vágnak pofon, és öntenek le hideg vízzel. Az érzelmek eltűntek az arcomról, fagyos és kifejezéstelen lettem. Olyan üres, mint mostanában olyan gyakran.
Aztán rájöttem.
- Láttad, amikor leestem.
- Nem! – csattant fel, és a szeme összeszűkült. – Azt láttam, amikor leugrottál. Megőrültél? Nem gondoltál Charlie-ra? Én mondtam neki, hogy ez lesz! De neeem… Bella nem fog olyat tenni… Hogy tehetted? – kiabált mérgesen. Olyannyira meghökkentett, hogy először válaszolni sem tudtam.
Nyeltem egy nagyot, majd szólásra nyitottam a szám.
- Nem lettem öngyilkos – jelentettem ki fagyosan, és egy lépéssel sem léptem közelebb. Láttam az arcán a zavart a viselkedésem láttán, és láttam, hogy a szavaim meghökkenésre késztetik.
- Nem? – kérdezte döbbenten. – De én…
- Jól láttad. Leugrottam a szikláról, de nem azért, hogy meghaljak. Az okot úgysem értenéd meg, legyen elég annyi, hogy szórakozás céljából ugrottam a vízbe. És amint látod élek, de ez nem a te érdemed.

A döbbenet hirtelen csapott át felismeréssé.
- Bella – nyögte zavartan. Tett egy bizonytalan mozdulatot felém, hogy átöleljen, de határozottan hátrébb léptem. A mellkasom szörnyen égett, másra sem vágytam, mint a nyakába vetni magam és úgy sírni, mint még soha. Vágytam arra, hogy megvigasztaljon, és azt mondja, hogy minden rendbe lesz. De ez mindegy, mert neki se voltam elég jó barátnő. Különben nem hagyott volna cserben. – Én… annyira sajnálom.
- Még valami? – erőltettem közömbösséget, de a hangom remegett és a szemem szúrt a visszafojtott könnyektől.
- Igazad van, hogy haragszol rám… ránk… Én nem akartam elmenni, Bella…
- De elmentél – szóltam csendesen és kinéztem az ablakon. – Minden búcsú nélkül.
- Ő akarta így…
- Ez mindent megmagyaráz, nem igaz?! – csattantam fel és idegesen felnevettem. Fájt rá gondolnom, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne mondjam ki magamban a nevét. Tudtam, hogy azt nem bírnám ki. Vágytam a hangjára, hiszen ezért kerestem a veszélyes helyzeteket, de az nem volt valóságos, tudtam jól. Csak azért nem omlottam össze. – Ez nem magyarázat arra, hogy mindannyian elmentetek, csak azért mert ő azt mondta. Azt hittem… hogy számítok annyit… de mindegy is, a lényegen nem változtat. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a legjobb barátnőmre…

Alice szemében fájdalom és bűntudat villogott, és lesütötte a szemét.
- Azt hittük, hogy így a legjobb.
- Ez megnyugtató – suttogtam gúnyosan. – Most már tudom, hogy ti sem vagytok tökéletesek és tévedhetetlenek.
- Kérlek, ne haragudj rám! – nézett rám szomorú szemekkel.
- Abban a pillanatban, mikor megláttalak… a nyakadba akartam ugrani… aztán rájöttem, hogy nem megy olyan könnyen a megbocsátás. Egyáltalán mit szeretnél még?
- Nem tudom – sóhajtotta. – Azt hittem, hogy halott vagy. Borzalmasan éreztem magam, de gondoltam segíthetek Charlie-nak a temetés ügyében.
- Segíthetsz – jelentettem ki. – Ha annyira temetést akarsz intézni, Harry Clearwater szívrohamot kapott.
- Részvétem. Bella… félreértesz. Nem a temetésszervezés örömeiért jöttem.
- Hát?
- Jaj, Bella! – lépett közelebb, hogy átöleljem, de egy határozott kézmozdulattal intettem, hogy ne tegye. Szomorúan ült le a kanapéra. – Azt hittem, hogy öngyilkos lettél! Megőrjített a gyász!
Ne higgy neki, Bella!
Aztán egy még fájdalmasabb gondolat fogant meg bennem. Csak Alice jött el, hogy megnézze, hogy élek-e… a többi Cullent nem érdekelte… Őt se… Majdnem felzokogtam a gondolatra.
- Akkor hazamehetsz és megmondhatod nekik, hogy élek.
- Csak Jasper tudja, bár lehet, hogy elmondta Emmettnek vagy Rose-nak.

Miután Alice elindult, hogy gyorsan vadásszon valamit, leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. Nem akartam Alice-re haragudni…
Fél óra múlva megcsörrent a telefon. A telefon után nyúltam, és beleszóltam monoton hangon.
- Swan lakás – A vonal végén egy hatalmas csattanás… majd egy döbbent kiáltás.
- BELLA! – kiáltotta egy észveszejtően gyönyörű hang meglepetten és… megkönnyebbülten. – Édes Istenem! Azt hittem, hogy meghaltál! – mondta boldogan. Boldogan? Miért lenne boldog? – Bella? Edward vagyok… - vált a hangja bizonytalanná. Mintha azt gondolná, hogy nem tudom, hogy kibeszél…

A gyomrom egyetlen apró ponttá zsugorodott, a lábaim ijesztően remegni kezdtek, a mellkasomban tátongó lyuk hirtelen felszakadt és én zihálva kaptam levegő után. És akkor meghallottam a hangját a telefon túloldaláról… kiabált valamit, de én nem értettem… biztos mérges, hogy Alice idejött… vagy talán a fejemhez vágja, hogy nem szeret… vagy nem tudom…
A telefon kihullott remegő kezeim közül és hangos csattanással zuhant a földre. A világ forogni kezdett, nyüszítő hang töltötte be a csendet, és én kétségbeesetten próbáltam magam összetartani, hogy ne hulljak darabokra. A körmöm a húsomba vágott, de nem éreztem a fájdalmat. Csak a szívemben éreztem valami iszonyatos sajgást…
- Bella! – hallottam Alice sikolyát valahonnan, de olyan volt, mintha nem is itt lenne. A furcsa szenvedő hangok mindent betöltöttek és én görcsösen kapaszkodtam, hogy darabokra ne essek. A levegő nem akarta megtalálni az utat a tüdőmbe és én kétségbeesetten, egyre erőszakosabban próbáltam magamba szívni. Éreztem, ahogy forró izzadságcseppek folynak végig a testemen, majd valami kellemesen hideg érintette meg finoman az arcomat. Hallottam, hogy valaki megnyugtató szavakat mormol a fülembe, és lágyan magához ölel. A hideg nagyon jól esett, és pár perccel később elájultam.

Puha ágyban ébredtem, a háttérben Debussy szólt, és már nyúlni akartam, hogy valahogy lekapcsoljam a békés dallamokat, de aztán eszembe jutott a váratlan látogatóm. Alice. A testem megremegett, és éreztem, ahogy egy hideg kar óvatosan magához ölel.
- Nyugalom, Bella. Minden rendben – suttogta a fülembe csendesen. Annyira vágytam erre a mondatra, hogy felzokogtam.
- Css… minden rendben – ringatott finoman, vigyázva, hogy ne essen bántódásom.
- Alice, ó, Alice – zokogtam, majd felültem és átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha a mentőmellényem lenne itt.
- Kapcsold ki a zenét… kérlek – szipogtam, mikor végre elálltak a könnyeim. Alice értetlenül tekintett rám, de szó nélkül teljesítette a kérésem. A szobámban csend és sötétség honolt, a telihold bűvös sugarai világítottak be. Fáradtan dőltem az ágyamra.
- Sajnálom, Alice – szólaltam meg pár percnyi csend után. Rám nézett, és most láttam csak igazán, hogy a tekintetéből színtiszta aggodalom és bűntudat áradt.
- Bella, neked nincs mit sajnálnod.
- Nem kellett volna olyan elutasítónak lennem… hiszen… örülök, hogy itt vagy, csak… Nem is tudom, hogy mi ütött belém.
- Igazad volt, Bella. Hogy érzed magad?
Sóhajtottam.
- Felesleges aggódnod, jól vagyok. Csak felzaklattam magam, ennyi az egész. Mit mondtál neki? – kérdeztem félve.

- Hogy hirtelen rosszul lettél és elájultál – szólalt meg egy csendes hang, valahonnan a szoba túlsó végéből. Úgy pattantam fel, mintha hirtelen rugóvá változott volna az ágyam, de a hirtelen lendülettől megszédültem, és ha Alice nem nyúl utánam, akkor biztos összeesek, megint. Mit keres itt?
Ránéztem. Szépséges tekintetében fájdalom, aggodalom és bűntudat égett. A szemei zaklatottan és aranybarna színben meredtek egyenesen rám. Ámulva kaptam levegő után, és a tökéletes test többi porcikáját is szemügyre vettem. Már el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű, az emlékeim nem őrizték meg őt kellő mértékkel.
Az erős karok, amik mindig óvón védelmeztek, hogyha bajba kerültem, vagy ha csak megbotlottam a saját lábamban. A csodálatos felsőtest, amire bármikor ráhajthattam a fejem… A bronzbarna fürtök, amikbe mindig olyan élvezettel túrtam bele. És az illat… melyet minden egyes csókjával együtt szívtam magamba.
- Edward – nyögtem hirtelen a nevet. Hirtelen egy gát szakadt fel bennem, a víz úgy árasztott el a képzeletemben, mint a valóságban az érzelmeim, majd végül a könnyeim. Szabályos és egyenletes ütemben kezdtek végigfolyni az arcomon, majd végül a padlóra hullottak. A szépséges név… a szépséges férfi, itt állt előttem. Már nem fájt kimondanom a nevét, mert itt volt. Ezt most nem képzelhettem, ez nem lehet a képzelet, hiszen nem vagyok veszélyben. Akkor most valóban itt van? Nem álmodom? Nem élnék túl akkora csalódást…

A jelenés csak áll és némán mered rám fájdalmas ábrázattal. Megszakítom a szemkontaktust, és remegő lábaimra nézek. Vajon, képes vagyok ilyen remegéssel eljutni odáig?
A külvilág megszűnt, nem láttam mást, csak Őt, már azzal sem foglalkoztam, hogy Alice itt van-e, vagy sem… hanem elindultam. Lassan és bizonytalanul rakosgattam egymás után a lábaim, mintha nem is az enyémek lennének, majd futni kezdtem, egyenesen feléje. Láttam az arcán a meglepetést…
Már mindjárt ott vagyok… a világ megpördül, a bal lábam a szekrény sarkába ütközik, és szinte repülök… de két erőteljes hideg kar elkap, és magához szorít. Nem lehetett álom, egy képzeletbeli ábrándkép nem szoríthat ilyen szenvedéllyel.
- Edward… Edward… - suttogtam a karjaiba simulva lázas izgalommal. Már nem emlékszem arra sem, hogy korábban miért haragudtam, semmi nem számít, csak az, hogy Ő itt van. És nem álmodom!
- Bella, szerelmem – suttogta és nyugtatólag simogatni kezdte a hátamat, majd finoman leültetett, de úgy, hogy egy percre sem eresztett el. Megint zokogni kezdtem, de most a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól, hiszen már nem érhet baj. – Css… nyugalom…
- Annyira hiányoztál – hüppögtem, majd felemeltem a fejem. Az első, amit megpillantottam, azok a vörös ajkai voltak, amik érzékien csábítottak magukhoz. Ezt persze csak képzeltem, de annyira eszemet vette ez a sok érzelem, hogy mindent csak ködösen fogtam fel.
Mire legközelebb feleszméltem, már vad szenvedéllyel csókoltam, és megpróbáltam megérinteni a teste minden szegletét, csakhogy biztos legyek benne, hogy ez nem álom. De aztán szétváltunk, és a szépséges hang megszólalt…
- Bocsáss meg nekem!

4 megjegyzés:

  1. szia!
    ez nagyon szép lett.nagyon tetszett ahogyan reagált Bella.:)
    azt szeretném kédezni,hogy nem lehetne-e ebböl a novellábol egy történetet csinálni?légyszii.*könyörgö bociszemek*xD
    nekem annyira tetszik az ötlet!légyszilégyszi..
    de persze megértem ha nem mert biztos rengeteg dolgod van!szoval csak arra kérnélek inkább hogy fontold meg:nem lehetne-e több részesre csináli..
    puszi,kinga

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon szép lett,meg is könnyeztem annyira meghatott!:'(:'(
    Én is azt kérem,hogy lehetne hogy egy történetet csinálsz belőle,Légyszi légyszi.
    Nagyon jó lenne.
    Puszancs ella19

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    nagyon tetszett :)
    olyan megható volt meg minden :)
    és igen írjál ebből egy történetet *bociszemek*
    Szupi lenne.

    pussszi: ALice

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen mindenkinek (L) Húúú... hát de miről szóljon? xD Ha megszán az ihlet, ígérem csinálok belőle hosszabbat, de inkább nem ígérek semmit. Megpróbálom ;) Puszi: Ginewra

    VálaszTörlés