(Alice szemszöge)
Gyászos csend. Most vettem csak észre, hogy Rosalie és Emmett kivételével mindenki engem néz. Most az egyszer zavarban éreztem magam a sok rám szegeződő kíváncsi tekintettől. Lesütött szemmel tornáztam magam ülőhelyzetbe, de nem mertem felnézni. Nem tudtam, hogy mit mondhatok. Mivel magyarázom? Úgyse hisznek nekem. Vagyis… nem fognak hinni. Érzem, és ez fáj. Még Jasper se fog hinni nekem. Azt hiszi majd mindenki, hogy megőrültem, vagy hogy agyamra ment a kislány halála. Pedig már, úgy ahogy túltettem magam rajta.
- Alice, édesem? – kérdezte újra Jasper számon kérve. – Hogy érted, hogy elaludtál?
Mit mondjak? Úgy éreztem, hogy az lenne a legjobb, hogyha megnyílna alattam a föld, de nem volt ilyen szerencsém. Hogy is lenne?
De akkor sem mondhatom meg, hogy mostanában aludni szoktam! Vámpír vagyok az Istenért! A vámpírok nem alszanak! Nekem se lenne szabad, ez így nem normális. De mi van, ha beképzelem? Hogyha tényleg megőrültem? Talán mindent csak képzelek…
- Alice? – szólongatott Carlisle is aggódva. Ránéztem. Nem értette a viselkedésem, és orvosi módra próbált kielemezni. Ez rosszul esett. Nem vagyok őrült! Vagy mégis?
- Én csak… látomásom volt – hazudtam könnyedén, és igyekeztem legyőzni az idegességemet. Jasper nem hitt nekem, láttam a szemén. Hogy is verhetném át, pont őt? Lehetetlen vállalkozás, de azt hiszem, muszáj lesz.
- Mit láttál? – kérdezte Esme, kedves mosollyal az arcán. Ő tényleg olyan volt, mint egy kedves édesanya.
- Hát… minden olyan homályos volt – hárítottam a szót, hiszen nem tudtam, hogy mit kéne mondjak. – Igazából lényegtelen, nem is tudom, hogy miért méláztam el ennyire rajta. Sajnálom, hogyha megijesztettelek titeket – sütöttem le a szememet bűntudattal telve. Rémesen éreztem magam, de tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem. Vannak olyan problémák, amikkel az embernek (vagy vámpírnak) egyedül kell szembenéznie. Azt hiszem, hogy én most pont ilyen helyzetbe kerültem. Hiszen láttam, hogy mi történne, ha őszinte lennék…
Jasper nem szólt semmit, de láttam, hogy fáj neki, mert tudja, hogy titkolok valamit. A többiek hittek nekem, és nem tettek fel több kérdést. Megbíztak bennem és én kijátszottam a bizalmukat. Ez alantas dolog tőlem, de mindegy. Nem, nem mindegy! Hagyjuk…
Felszínesen társalogtam szüleimmel, és megtudtam, hogy hol van Emmett. Rosalie-t kereste, aki elment valahova, anélkül, hogy szólt volna neki. Összeszorult a torkom. Biztos voltam benne, hogy Rose téved, de nem játszhatom el a bizalmát azzal, hogy elmondom, amiket nekem mondott, még mielőtt veszekedtünk volna.
A titkok nem az én világom, de úgy néz ki, hogy ez egy ilyen nap. A fénypont az volt, mikor Jasper szó nélkül sétált ki a házból, úgy, hogy még csak annyit se mondott, hogy kimegyek, vagy valami.
Haragudott rám – szorult össze a szívem. Ritkán fordult elő ilyesmi, és nem szerettem az ilyen helyzeteket. Sőt… Utáltam minden negatív eseményt. Ilyenkor nehéz volt pozitívan látni a világot, vagy leginkább lehetetlen.
Nagyot sóhajtottam, majd magára hagytam Carlislét és Esmét, és sétálni indultam.
Nem azért mentem, hogy kövessem Jaspert, hanem egy kis levegőre vágytam ezután a nap után. Sok mindent nem értettem, és féltem, hogy mindent elrontok. A város fényei csodaszépen tündököltek előttem, és én mosolyogva figyeltem a szépséges összképet. Milyen furcsa… Nemrég még az újabb esküvőnket terveztem, most meg… azon gondolkozom, hogy hogyan titkolózzak a férjem előtt. Szuper. Meg kell, hogy mondjam neki, hogy…
- Alice? – harsant mögöttem egy hang. Megfordultam, és némán hagytam, hogy Jasper leüljön mellém. Más volt, mint általában.
- Követtél? – kérdezte számon kérően, ami egyáltalán nem tetszett. Végülis odamegyek, ahova akarok, és nem is követtem.
- Nem – feleltem őszintén, és felnéztem. Egyenesen a szemébe, de ott nem tudtam beazonosítani, hogy mit látok.
- Ez szomorú – sóhajtotta bánatos mosollyal az arcán. Nem értettem.
- Mi? – kérdeztem kíváncsian. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Miattam nem éri meg.
- Hogy már nem vagyok biztos benne, hogy mikor vagy velem őszinte, és mikor nem – vallotta be őszintén, de szavai rosszulestek.
- De én…
- Ne, Alice. Nem véletlenül kaptam a sorstól ilyen képességet. Tudom, hogy össze vagy zavarodva valamitől és hogy titkolózol. Azt is érzem, hogy nem direkt csinálod és hogy nem vezérel rossz szándék, és én annyira szívesen segítenék… de… fáj, hogy nem bízol meg bennem. Sosem voltál még ilyen velem, és nem értem. Annyi minden más lett mostanában. Azt hittem, hogy az elmúlt napokban minden helyrejött, de megint érzem, hogy valami nem stimmel.
A szemembe nézett, és úgy éreztem, mintha egy vasmarok szorítaná a szívemet. Tudtam, hogy minden szavát komolyan gondolja és annyira kedves volt, hogy az már fáj. Nem érdemeltem meg, és fájt, hogy hiába minden, nem lehetek vele őszinte.
- Én nem titkolózom – hazudtam, de belül szinte ordítottam. Féltem, hogy érzi, de mit tehettem? Nem volt más lehetőség.
- Alice… bízz bennem. Rám mindenben számíthatsz – fogta meg lágyan a kezem. Összerezzentem az érintésétől, mire elsötétült az arca. Nyitott könyv volt számomra és fájt, hogy… nem lehetek őszinte.
- Szeretlek, és nem titkolok semmit – jelentettem ki határozottan. – Miből gondolod, hogy nem bízok benned? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha megsértődtem volna. Mélyet sóhajtott, de ezúttal nem nézett rám.
- Értem. Azt hittem, hogy kölcsönös a bizalmunk, de ha te így gondolod… Azt hiszem, hogy hanyagoljuk addig az esküvő-témát, amíg meg nem bízol bennem - jelentette ki érzelemmentesen és én megdermedtem. Szavai tőrként hasítottak a szívembe, és ha lennének könnyeim, már folytak volna. Lassan tűnt el a messzeségben, és én minden mozdulatát nyomon követtem.
Csak egy dolog vigasztalt és éltetett bennem reményt: Ha minden igaz, a vámpír-házasságok örökre szólnak.
Percekig néztem azt a pontot, ahol eltűnt. Nem mozdultam, próbáltam a fejembe vésni minden mozzanatot. A szemem előtt megjelent egy kép… ahol Amry voltam és Juan ugyanígy távozott. Mindkét távozás fájt és zokogni kezdtem. Féltem.
Bár az elmúlt napok nyugalomba teltek, de a látomások és a furcsa álmok megmaradtak. Talán emberi életemben is így kerültem diliházba… Talán teljesen el vagyok cseszve és emberként és vámpírként is egyaránt őrült vagyok. Mi más magyarázná ezeket a dolgokat?
Normális, hogy folyamatosan egy másik, egy idegen élet lebeg a szemem előtt? Normális, hogy néha Amry-ként gondolok magamra? Normális, hogy Juan és Jasper egyaránt lázba hoz?
- Nem – suttogtam halkan, és a markomban tartott fűt szorongattam. Vajon, milyen őrültnek lenni? Hasonlít arra, amit én érzek? Mert ha igen, akkor nem is tudom, hogy mit tegyek. Mi van, ha megőrültem? Talán túl sok volt nekem ez az egész. Ha normális lennék, nem öltem volna meg azt a szerencsétlen kislányt, még ha beteg volt is.
- Mit tegyek? – nyögtem. Féltem, hogy Jasper nem hinne nekem, amit tökéletesen megértenék. Azt hinné, hogy begolyóztam, amiért alszok és mások életét élem tulajdonképpen. Amry-ként sok mindenben volt részem, boldogságban, fájdalomban, szerelemben, de legfőképp magányban. Nem hasonlítottunk egymásra, Amry más természet volt, mint én, bár talán nem is különbözött olyan sok mindenben. Mindketten ugyanarra vágytunk, a boldogságra és a szerelemre. A különbség csak az volt, hogy én szerencsésebb helyzetben voltam, mint ő. Csak el ne játsszam ezt az előnyt…
A képek ismét megjelentek…
(Amry szemszöge)
Soha nem rohant még az életéért, és még soha nem félt ennyire. Nem volt nehéz rájönni, hogy valakik üldözik őket, és Juant akarják. Megölni. Ezt pedig nem engedheti, hiszen szereti őt! Nem számított a veszély, hiszen nemrég öngyilkossággal próbálkozott. Ez sem rosszabb annál. Talán csak őrültebb és vakmerőbb. De talán egy kis őrültség egészséges. Ilyesfajta pedig hasznos, mert megmenthetem az életét. De vajon, szüksége van a segítségemre? Nem valószínű. Erősebb, ügyesebb és talpraesettem nálam, biztosan meg tudja védeni magát. Ő inkább miatta aggódhat, már ha érdekli még ő. Lehet, hogy nem, de érzi, látja, hogy igen. Ezért sem adtam még fel. Mert még volt remény.
Hirtelen rántotta a földre, és beverte a fejét egy kiálló gyökérbe, egy teljes pillanatig fekete pontok cikáztak a szeme előtt, de aztán minden kitisztult. Egy erős kéz tapadt az ajkaira, jelezve, hogy nem beszélhet, nem adhat ki hangot. Juan arca más volt, mint ahogy eddig megszokta. Erősebb, keményebb, de egyben aggodalmasabb is. Féltette őt, ez tisztán megmutatkozott. Amry nem törődve a veszéllyel, élvezettel szívta magába a szerelme illatát, és még a szemét is behunyta. Őt már nem érdekelte semmi, csak Ő. Bár ott volt neki a húga, ez mégsem vigasztalta. A testvéri szeretet nem volt képes enyhíteni a bánatán. Szégyellte magát érte, de ez volt az igazság.
- Css – piszegte Juan, mikor a lány felnyögött. A férfi volt felül és ez kényelmetlen pozíciót eredményezett a lánynak. A testébe fájdalom nyilallt, de igyekezett magába fojtani mindennemű megnyilvánulást. Nem sodorhatta veszélybe magukat.
- Most már beszélhetsz – vette le a kezeit a szájáról, és még csak véletlenül sem fogta be őket újra az ajkaival, pedig Am mindennél jobban vágyott rá. Hiányzott neki a férfi érintése, és szeretete.
- Kik ezek? – kérdezte legelőször, és közben azon járt az agya, hogy miképpen kápráztassa el a férfit. Az ágyékra tévedt a tekintete, de az nem mutatkozott. Csalódottan döbbent rá, hogy Juan nem kívánja már őt. Talán valaki jobbat és szebbet talált.
- Nem a te dolgod – felelte erre lezseren és megigazította az ingjét, ami menekülésben elszakadt egy cseppet.
- Már miért ne lenne az? – fakadt ki. – Engem is üldöztek, nem csak téged! Jogomban áll tudni, hogy kik ezek és miért érdeklik, hogy hol vagy…
- Mondtam már nem a te ügyed! Menj csak szépen haza és bújj be a paplan közé, ott vagy csak biztonságban! – sziszegte mérgesen. Amry nehezen kapott levegőt a szavak hallatán, de erősnek kellett lennie. Büszkén kihúzta magát, és közelebb lépett a férfihoz, majd határozott hangon közölte:
- Addig innen el nem megyek, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt, és ha már itt tartunk… miért futottunk olyan gyorsan? Szinte suhant a táj.
- Akik üldöztek, vámpírok voltak. Az elmúlt egy hónapban az ő vendégszeretetüket élveztem Buenos Airesben. Azért üldöznek, mert ellenséget látnak bennem. Nem vagyok ember. Kielégítő válasz?
(Alice szemszöge)
Hangosan zihálva rogytam a földre és igyekeztem úrrá lenni a testemen. Azt hajtogattam, hogy már pedig én nem lélegzem, nincs szükségem levegőre, így felesleges a zihálás. Egy fába kapaszkodtam és magamhoz szorítottam, hogy ne remegjek. A képek nem voltak olyan homályosak, mint korábban. Egyre tisztábban láttam őket, Amry-t és Juant. De nem ez volt számomra a hihetetlen, hanem az, hogy szóba kerültek a vámpírok. Az agyam hiába pörgött, nem jutott több információhoz. Pedig én mindent tudni akartam erről a rejtélyes alakról, aki saját bevallása szerint nem ember. De akkor mi? Teljesen emberi külsőt mondhat magáénak, és vámpírnak sem vallotta magát. Akkor miről lehet szó?
Most már tudtam, hogy létező személyekről lehet szó, és ez nem csak egy álomvilág, ami a fejemben kreálódott. De volt egy kis bökkenő, Hallottam a Buenos Airesben tartózkodó vámpír kolóniáról, de nem egészen ötven éve egy rejtélyes támadásban elpusztultak. Már nem léteztek. Ők voltak a leghatalmasabb nemzetség, és rendszeresen hadban álltak a Volturival. A Volturi viszont jóval hatalmasabb volt, de ők tagadták, hogy közük lenne a kolónia kihalásához. Pedig ilyenre büszkék lennének. De ők maguk is döbbenten álltak az események mögött.
Mindennek már ötven éve. Ami semmi mást nem jelenthet, hogy…
- A múltban járok…
Egy arc jelent meg a szemem előtt abban a pillanatban, mikor kimondtam ezt a szót. Amry arca. Finom, nőies vonások, kék szemek, melyeket hosszú barna haj keretezett. A haj hirtelen rövidebbre váltott, a szemek aranybarnává váltak… és magamat pillantottam meg.
Én voltam Amry! A múltamat látom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése