Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. december 17., csütörtök

Múltam sötétje - 7. fejezet

(Alice szemszöge)

Nem tudom, hogy meddig feküdtem döbbenten a hűvös éjszakában, fogalmam sem volt róla. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak arra bírtam gondolni, hogy én vagyok… én voltam Amry. Sokat gondolkoztam azon, hogy ki lehettem emberi életem során, de így szembesülni a valósággal mellbevágó volt. Hiszen tulajdonképpen ezekre a dolgokra nem emlékszem, csupán csak látom őket, mintha a jövőt kémlelném. Azzal a különbséggel, hogy ez a múlt, az én múltam.
Mikor vámpírként magamhoz tértem rengeteget tipródtam magamban, fájt, hogy senki vagyok, fájt, hogy, nincs akire, számíthatok. Egyedül voltam, és senki nem állt mellettem, magányos voltam. Nem volt semmim, nem ismertem sem mást, sem magamat. Még mindig élénken él bennem az első pillanat…

Ooo

A fájdalom mindent beborított, mindenhol ott volt. A semmiben lebegtem, és megpróbáltam úrrá lenni ezen a különös érzésen. Nem értettem, hogy mit keresek ott és, hogy mi történik. Nem értettem. Egyszer csak minden szín, minden alak, minden érzés kínná változott. Előtte pedig… nem volt semmi. Az emlékeim egyre homályosabbak lettek, majd szépen lassan már a nevemre se emlékeztem. Olyan volt, mint valami agymosás, és kétségbeesetten törtem a fejem, hogy megleljem a hiányzó információkat, de nem jártam sikerrel. A körülöttem lévő hangzavar pedig csak rontott a helyzetemen. Egy vékony női hang ordított, és kívánta, hogy bár csak meghalhatna és eltűnne minden szenvedés. Nem jöttem rá rögtön, de az a nő én voltam.
A testemben mintha valami oda nem illő lenne. A bőrömet belülről kések szabdalták, a szívemet valami erős dolog szorongatta, a tüdőm egyetlen ponttá zsugorodott és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ez itt a vég. A levegő és az erő fogytán volt és nem voltak tartalékaim. Valóban azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek, és bárcsak nem is kéne érezzek semmit. De a kíváncsiság erősebb volt. Tudtam, hogy van valami, vagy valaki, akiért ki kell tartanom. Csak azt nem értettem, hogy miért vagyok olyan üres. A szenvedésen és a kíváncsiságon mást nem éreztem, és nem értettem, hogy miért is van ez.
Abban a pillanatban semmit nem tudtam semmiről. Elfelejtettem szinte mindent, csak az alapvető dolgok maradtak. Nem rémlett akkor az sem, hogy mi az a napfény vagy mi is az a remény, a boldogságról pedig segéd fogalmam sem volt. Egyedül azt tudtam, hogy nekem nem itt van a helyem és tartozom valakihez. Fogalmam sem volt, hogy kihez vagy mihez. De még arról sem, hogy mi vagy ki vagyok én.

Aztán egyszer csak megszűnt a kín és csend lett. Néma élvezettel szívtam magamba az éltető levegőt, de az valahogy nem áramlott be a tüdőmbe. Illatok ezrei rohamozták meg kába fejemet, és hirtelen nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék velük. A hangok pedig még meglepőbb hatással voltak rám. Eszembe jutott, hogy mi az a madár, mikor meghallottam egy lágy trillázó dallamot. Felidéződött bennem minden élőlény, minden egyéb. A legintenzívebb illat a nedves fű aromája volt, és egy másik számomra teljesen idegen dolog. Savanykás volt, olyan, mint egy hervadt virág, de mégis kellemes. Ő volt az egyetlen, aki beszélt körülöttem. Nehezen értettem meg a mondatokat és rá kellett jönnöm a módjára, hogy hogyan jutassam el a szavakat az agyamba, mert nem tudtam őket befogadni. Aztán hirtelen mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna be, úgy jöttem csak rá, hogy mit jelentenek a valószínűleg hozzám intézett szavak.
- Mary Alice kisasszony hall engem? – kérdezte a hang. Rekedtes és öreg volt, de ami a legfurcsább volt, hogy nem hallottam a szívdobogást a mellkasa felől. Aztán rájöttem, hogy a sajátomat se hallom.
A szemeim ijedten pattantak fel.
A hirtelen jött fény- és színözön váratlanul ért, és meglepődtem, de valamiért nem pislogtam. Ez is furcsa volt, de nem ez volt akkor a legfontosabb. Egy rétszerűségen feküdtem, és egy ráncos, idős arc hajolt fölém. Aggodalom, bűntudat és megkönnyebbülés jelent meg az arcán, legalábbis vörös szemeiben csak ezt láttam. Szokatlan szemszín volt, de nem gyanakodtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen a szokványos színe a szemeknek. Nem szólaltam meg percekkel később sem. Hagytam, hogy segítsen felülni, de elég erőt éreztem magamban ehhez a művelethez. Sőt… mintha az egész világot a vállamra tudnám venni. Kedvem lett volna rohanni egyet, de a torkomban érzett kaparó érzés nem hagyott nyugodni. Furcsa volt és kellemetlen, szinte égetett. Inni támadt kedvem, de a víz gondolata valahogy nem volt ínyemre. Hallottam, hogy tőlem nem messze egy patak csörgedezik friss vízzel, de nem vágytam rá. Ösztönösen éreztem, hogy az nem oltana a szomjamon.
- Alice kisasszony? – néztek kitartóan a vörös szemek. Éppen kinyitottam az ajkaimat, hogy valamiféle választ formáljak, de olyan módon öntött el a torkomban érzett kaparás, hogy a kezeimmel az említett testrészhez kaptam. Mozdulataim gyorsasága meglepett, és tudtam, hogy ez nem lehet normális.
Ijedten néztem az ősz hajú férfira, aki talán beteg lehetett, olyan sápadt volt.
- Nyugodjon meg, Alice – csitított és a vállamra tette a kezét. Zavart az érintése, de nem tettem semmit ellene. – Ez teljesen normális. Maga szomjas.
- Kérhetek vizet? – préseltem ki magamból a szavakat, holott nem vágytam vízre. Arra gondoltam, hogy vajon Alice lehet a nevem… ő biztosan ismer.
Az öreg gondterhelten felnevetett.
- Az nem hiszem, hogy segítene, kisasszony – felelte, de nem nézett már rám. A tekintete a távolba révedt, a messzeséget kémlelve. – Már nincsenek emberi szükségletei, ugyanis kisasszony, ön… meghalt.
Meghökkentem. Nem értettem, hogy miről beszél. Talán szenilis, és nincs tisztában azzal, hogy miket mond. Talán…
- Miről beszél, uram? Én igenis élek! Ha meghaltam volna, akkor nem élnék…
- Nem halt meg úgy, ahogy ön gondolja, de nem is él már. Csupán létezik, úgymond átváltozott.
- Mivé? – kérdeztem gúnyosan. Egyetlen szavát sem hittem ennek a vénembernek, aki bizonyára azt hiszi, hogy nem látok át rajta.
- Vámpírrá – felelte teljesen hétköznapi hangnemben. – Maga is vámpír lett és én tettem azzá, hogy megmentsem egy másik vámpírtól.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Hiába gondolkoztam ez a szó, hogy vámpír nem volt ismerős. Vagyis… ismerősen csengett, de nem tudtam felidézni, hogy mit takar. – Mi az, hogy vámpír?
Az öregúr arca döbbenten nyúlt meg.
- Hogy érti hogy…? Mi a neve?
- Maga Alice-nek hívott, akkor gondolom az.
- Szent Isten… Maga nem emlékszik semmire?
- Semmire – bólintottam csalódottan. A bácsi reakcióját látva most már biztos voltam benne, hogy ez rossz. És úgy éreztem, hogy nincs miért léteznem, hiszen csak a testem létezik, az emlékeim eltűntek. Már csak egy semmi vagyok. Egy senki.

Ooo

Szomorúan sóhajtottam, hiszen túlságosan fájt az emlék. Nehéz rádöbbeni arra, hogy nem tartozom sehova és tulajdonképpen senki sem vagyok. A kezdetek kezdetétől mindennél jobban vágytam az emlékeimre…
És most… talán megtudhatom, hogy milyen életem volt, hogy milyen ember voltam. Talán végre rájöhetek, hogy milyen ember, jelen esetben vámpír vagyok én. Jasper mindig vigasztalt, hogy nem számít, hogy ki voltam, csak az, hogy most ki vagyok. Ő ezt nem érthette, mert még nem élte át. Valakit megfosztani az emlékeitől, olyan, mint elvenni az életét, de kibelezve élni hagyni.
Sok évbe telt meggyőzni magam, hogy nem számít a múlt, csak a jelen és jövő. Megtanultam pozitívan látni a világot, ami Jasper nélkül soha nem sikerült volna. Nem mintha ő optimista volna, egyszerűen csak ő adott nekem erőt, és kedvet a folytatáshoz.
De most rá nem számíthatok. Megint egyedül vagyok. Ugyan ki hinné el nekem, hogy valóban alszok, vagy hogy a régi életem lebeg a szemem előtt minden látomásomban? Ugyan ki értené ezt meg? Talán csak Bella, de ő most nincs itt. Haza nem fogom hívni, nem rontom el a nyaralását. Nem érdemli meg, hadd érezze magát remekül Alaszkában a családjával. Elég mindenen ment keresztül ő is, nem fogom én is zaklatni a gondjaimmal. Hiszen egyedül is megoldhatom őket.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Szükségem volt a múltamra, és az eddig látottak csak töredékei voltak korábbi életemnek. Semmi nem állt össze a fejemben, és ez borzasztó volt. Valaki akartam lenni, egy olyan valaki, akinek van múltja, és aki tudja magáról, hogy kicsoda. Már pedig ez rám nem volt igaz. A nevemet is csak pár éve tudtam meg, azok alapján, amiket James mondott Bellának.

Megráztam a fejem, nem akartam Jamesre gondolni, se erre az egészre. Szomorúan feltápászkodtam és arra jutottam, hogy felesleges elsietni a dolgokat. Bőven van időm átgondolni a múltamat. Előttem egy örökkévalóság, csak félek, hogy nem tudok várni. Most már két személy is volt, aki ismert engem emberként, az idős bácsi és Juan. Mindketten halhatatlanok voltak, bár Juan titka még megfejtetlen számomra. Egyelőre. Biztos voltam benne, hogy egyszer régen ismertem a titkát, és hogy most is rá fogok jönni. Csak idő kérdése. A legjobb lenne megkeresni őt, hiszen ő ismert engem a legjobban. De hol keressem, talán már nem is él… vagy meg se ismer.

Talán annak is van köze mindehhez, hogy mostanában alszom is. Talán minden összefügg. Csak tudnám, hogy mihez kezdjek…

Összezavarodva indultam a Cullen villa felé az éji sötétben és csak most jöttem rá, hogy egy teljes napja történt a beszélgetésem Jasperrel. Ő miatta is aggódtam, mert fájt, hogy megbántottam. De nem tudtam, hogy hogyan oszthatnám meg vele a dolgokat. Hiszen előre láttam, hogy kételkedik majd a szavamban és ez rosszul esett.

Sóhajtva léptem be az ajtón, de amint beléptem csak csend fogadott. A nappali üres volt, de éreztem a jelenlétüket az emeletről. Rosalie is fent volt Emmettel. Carlisle és Esme szintén a hálószobájukban élvezték egymás közelségét, amit semmiképpen sem akartam megzavarni. Jasper illatát nem éreztem, ami mérhetetlen fájdalommal töltött el. Nem is hiányoztam neki, talán már rájött, hogy egy múltatlan senki nem jó őhozzá. Á, miket beszélek! Kezdek teljesen átmenni Edwardba, és most nem pozitív értelemben. Nem is ismerek magamra, annyira más lettem. A mindig vidám és mosolygós lány helyén csak egy összezavarodott senki maradt, aki elmart mindenkit maga mellől. Vajon, mikor Amry voltam Juant is én martam el? Mert biztosan így volt… ha nem így lett volna, akkor biztos megkeresett volna, már csak barátilag is.

Szomorúan baktattam fel a lépcsőn, a szobánkba érve pedig levetettem magam az üres franciaágyba, ami most különösen tágasnak tűnt Jazz nélkül. Vágytam arra, hogy hirtelen feltűnjön és átöleljen. Hogy azt mondja, hogy az egész meg sem történik és nincs semmi baj. De akarom én, hogy mindez ne legyen valós? Hiszen akkor semmit sem tudok felkutatni a múltamról. Most legalább tudom, hogy hogyan nézett ki a családom, akik bár elárultak, de szerettem őket. A húgom pedig még szeretett is engem, amit én elég ritkán viszonoztam. Vajon, mit érezhetett, amikor megőrültem, és diliházba kerültem? Talán sajnált, de lehet, hogy megvetett. Az is lehet, hogy csalódott bennem, talán le is tagadott. De nem… ő mindig jobb volt énnálam, biztos, hogy nem ezt tette. Esetleg azt gondolta, hogy elárultam őt, és magára hagytam. Mindegyik tekintetben igaza volt, csakhogy nem én akartam ezt. Kicsit sem, talán csak annyit hibáztattam, hogy mindig is azzal áltattam, hogy egy nap minden rendben lesz. De nem baj… még mindig azt mondom, hogy: Minden rendben lesz!

- Alice? – szólalt meg egy halk hang az ajtó felől és én azonnal felkaptam a fejem. A szerelmem nem nézett rám, nem lépett közelebb, amiből arra következtettem, hogy haragszik.
- Jasper, én… - sóhajtottam fel szomorúan, bűnbánóan, de a hangom elcsuklott. Nem reagált, de közben leült mellém, majd felemelte a fejét.
- Sajnálom – mondta hirtelen bűntudattól telve. Hitetlenkedve meredtem rá, és talán a számat is eltátottam döbbenetemben. Hittem benne, hogy se perc alatt rendbe jöhetnek dolgok, de nem gondoltam, hogy pont vele és pont most… és látomásom sem volt erről, csak Belláékról. Ami jelen helyzetben nem volt éppen hasznos.
- Mit? – bukott ki belőlem.
- Nekem az lenne a dolgom, hogy kitartsak melletted jóban és rosszban. Erre mikor valami gondod akad, akkor én még tetőzöm is azt, ahelyett, hogy támogatnálak. Sajnálom – felelte végig a szemembe nézve. Néma áhítattal néztem a szép arcot, és bizonytalanul végig simítottam a kedves vonásokon. Éreztem, hogy a jövő megváltozik, de kizártam a fejemből a képeket és csak a jelenre figyeltem.
- Én sajnálom – szólaltam meg végre. – Nincs miért elnézést kérned, itt csak én hibáztam. Nem arról van szó, hogy nem bíznék benned… én az életemet is rád bíznám. Én csak… magam sem tudom, hogy mi zajlik bennem, és hogy mit akarok. Nem csallak meg, erre ne is gondolj. Szeretlek…
- És is kicsim. Csak… én nem gondoltam komolyan, hogy ne vegyelek újra feleségül.
- Ennek örülök – mosolyodtam el. – De… én mégis csak jobban örülnék, hogyha később tartanánk. – Láttam, ahogy az arca megmerevedik, így gyorsan igyekeztem megmagyarázni. – A feleséged akarok lenni újra, de előtte le akarom magamban zárni a dolgokat…
- Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? – nyomott puszit a homlokomra.
- Igen… Jasper… én fel akarom kutatni a múltam...




És szünet =( Most egy nem tudom meddig tartó szünet következik a műben, két okból is. Az egyik, hogy sokan nem szeretnétek a folytatást, a másik pedig, hogy ihlet-hiány lépett fel a történettel kapcsolatban. Sajnálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése