- Relie! Azonnal gyere ide! – üvöltötte nevelőapám a földszintről. Meg kell hagyni gyűlöltem velük élni, de sok választásom nem volt. Az pedig, hogy a becenevemen szólítottak, egyenesen dühített, de hiába veszekedtem, hogy nekik Renesmee, és ne merjenek a barátaim által használt néven szólítani, nem jártam sikerrel.
Sértődötten lecaplattam a földszintre, és készen álltam a szidalmakra, amit évek óta hallgattam.
- Relie!!!
- Nektek Renesmee.
- Ne feleselj velem, Relie! A szüleid vagyunk, úgy hívunk, ahogy akarunk.
- Csak a mostoháim – vágtam vissza, mire még jobban bedühödött.
- Befogadtunk, és ez a hála?! Ugyanolyan elviselhetetlen vagy, mint az apád! – kiabálta a képembe. Ez a téma mindig is érdekelt, hiszen nem tudtam, hogy kik a szüleim, de mostohaapa nem részletezte, soha. Hiába kérdeztem a nevéről, nem válaszolt. Hiába kutattam a szüleim után, nem tudtam megszerezni semmilyen információt.
- Miért piszkálod folyton a húgaidat? – üvöltötte a képembe. Ez nem volt teljesen igaz. Két húgom és egy öcsém volt, a legidősebbik húgom, nem sokkal volt fiatalabb nálam, és folyton piszkált. A többi „tesómat” soha nem bántottam egy szóval se, őket szerettem.
Heather nyolcéves volt, Mike pedig öt, őket imádtam, de a tizenhatéves Chelsea elviselhetetlen volt. Talán annyira, mint az anyjuk, aki csak a pletykákkal és a kárörömmel mulatta az idejét.
Az anyjuk, Jessica, sosem bánt velem emberien, mindig gyűlölt, az apjuk, Mike eleinte kedvesen fordult felém, de Jessica idővel ellene, fordította, és a kamaszkori hangulatváltozásaim jelentősen hozzájárultak ehhez a folyamathoz.
Chelsea Jessica méltó hasonmása volt, ott tett nekem keresztbe, ahol csak tudott. Egyszer még az életemet is veszélyeztette, de Jessica elintézte egy „Ezt nem kellett volna” – val. Mike akkor még rendesen kiakadt, de nem tehetett semmit, Jessica és Chelsea gyűlölete túl erős volt.
- Soha nem változol meg, Renesmee? – kérdezte gúnyosan Jessica, de ő legalább nem a becenevemet használta. Eredetileg azért, mert szerinte borzalmas egy név, akárcsak az anyám ízlése, és ezért hívott így. De ő is csak pár hete… Azt hiszem, hogy inkább én nevelem őket, mint ők engem.
- Minek? Hogy még többet belém köthess?
- Micsoda szemtelen egy fruska vagy!
- Ezt már hallottam, de olyan ódivatú, haladhatnál te is a korral.
Nem válaszolt, helyette lekevert egy pofont, nem álltam ellent, nem igazán zavart. Jessica gyűlöletét nem értettem. Chelsea ellenszenvét könnyebb volt megértenem, hiszen nem egoizmusból mondom, de szebb vagyok nála.
Sosem kellett bajlódnom a külsőmmel, mindig tökéletes alakom és bőröm volt. Az arcomon soha nem virított egyetlen pattanás se, és ezért a gyakran pattanásos hugicám meg tudott volna fojtani egyetlen kanál vízben.
- Takarodj a szobádba! – üvöltötte Mike,én pedig engedelmeskedtem. Minek ellenkezzem? Nem akarom tovább hallgatni a gyönyörű hangjukat.
Még hallottam egy mondatfoszlányt…
- Egyáltalán kitől van ez a kölyök, Jess? A szívszerelmétől vagy az indiántól?
- Jó kérdés, Mike. Pont emiatt ment tönkre a kapcsolatuk, de szerintem nem az indiáné, bár az igazi apja azt hitte… Emiatt ment el…
…aztán elhallgattak.
Egész éjjel ez a pár szó zakatolt a fejemben, nem tudtam nyugodtan elmerülni az álmok világában. Miattam ment volna tönkre a szüleim boldogsága? Csak, azért mert engem megcsinált az anyám meg az apám? Egyáltalán kik a szüleim? Nevet soha nem mondanak, de már elegem van.
Meg a sok napsütéstől is! Gyűlölöm a meleget és a napot, mégis egy meleg, napsütötte városban élünk, Floridában, ahol az eső csak mutatóban fordul elő.
Másnap reggel nem a nap sugara ébresztett, ami meglepett, hiszen nyár volt. Úgy, ahogy voltam pizsamában lebattyogtam a nappaliba, hogy reggelizzem.
A többiek már lent voltak.
- Jó reggelt – morogtam.
- Beszélnünk kell, Renesmee – állt fel Mike, és én rosszat sejtve néztem rá, hiszen végre megértette, hogy csak a barátaim szólíthatnak Relie-nek, ők nem.
- Miről? – kérdeztem flegmán.
- Elköltözünk, de te nem jössz velünk – jelentette ki és a szeme fájdalmasan megvillant. Csodálkoztam, hiszen régóta nem mutatott pozitív érzelmeket az irányomban. – Jessica egyik barátnője visz el téged a Phoenix-i árvaházba, ahol a nagykorúságodig élni fogsz. Sajnálom, Relie. Nem adtál más lehetőséget, nem tudunk mi így együtt élni.
- Tudom, kinek az ötlete volt?
- Az nem számít, mindannyian tudjuk, hogy ez így nem működik. Gyűlölsz minket, nem fogadsz szót, és a tisztelet apró szikrája is hiányzik belőled.
- Mit tisztelnék bennetek? Jessica és Chelsea alapból ki nem állhatnak, nem fogok nekik nyalizni, hogy megkedveljenek.
- Relie! Tisztelet!
- Nem emlékszem, hogy belém neveltétek volna, vagy csak én vagyok szenilis?
- Mire vagy ennyire nagyra magaddal? Egy senki vagy! Az anyád elhagyott, azt se tudni, hogy ki az apád, akkora ringyó volt! Aki feltételezhetőleg az apád biológiailag, az azért hagyott ott titeket, mert azt hitte, hogy nem az ő lánya vagy! Szerelemgyereknek tartod magad? Ezt nem nevezném szerelemnek, hiszen a bizalom ilyen mértékű hiánya elég megdöbbentő! Úgyhogy neked ne járjon itt a szád! Senkinek sem kellesz! A barátaid hidd el meglennének nélküled is. A lányok, mind utálnak a szépséged miatt, a pasik meg csak arra vágynak! Erre vagy te büszke, mond? – mondta indulatosan Jessica.
A szavai tőrként hasítottak a szívembe, úgy éreztem, hogy menten elsírom magam. Ez lenne az igazság?
- Annyira kíváncsi vagy a szüleid nevére? Hát, legyél! Ha annyira akarod, derítsd ki, én nem fogom elmondani neked! Az anyád a barátnőm lehetett volna, de őt csak az apád érdekelte, senki más! Pedig nem volt valami szép, a szépséged csak az apád családjától származhat…
- Szánalmas vagy, ha azon éled ki magad, hogy másokat pocskondiázol… Gyűlöllek, és nem bánom, hogy megszabadulok tőletek – köptem a szavakat mérges indulattal. – Mikor indulunk?
- Még ma.
- És mégis mikor akartatok szólni? Mikor már ott vagyok?
- Most szóltunk.
- És a barátaim?
- Olyanod nincs – felelte mosolyogva Chelsea.
Ez se teljesen igaz, hiszen Chelsea közbenjárásának köszönhetem, hogy régi barátaim nem állnak szóba velem.
De fájtak Jessica szavai, nem örültem neki, hogy így alakult az életem, hisz mindig is egy boldog, szeretettel teljes légkörű családra vágytam, de legfőkébb a saját családomra.
Furcsa, nosztalgikus érzéssel pakoltam be a bőröndömbe, és a gondolataimba merültem. Miért nem lehet nekem egy normális családom? Miért hagyott el anya? Valóban megcsalta volna apát, aki aztán nem hitt neki? Vagy mindez hazugság? Csak Jessica koholt hazugságai? De miért mondana olyanokat, amik hazugságok? Neki nem okoz lelkiismeret furdalást, a másik képébe mondani a fájó igazságot.
Emlékszem még, mikor kicsi voltam szerettem Mike-ot, mindig kedves volt velem, de most már ő sem kedvel. De mit panaszkodom? Erről jórészt én tehetek, ja és persze a nyafkaduó.
Először Mike kocsijába pakoltak be, és az jutott eszembe, hogy milyen régóta tervezhették ezt a költözést, a hátam mögött.
Mike átölelt búcsúzásképpen, míg Heather és kicsi Mike nyafogva ugrottak a nyakamba, hogy én is menjek velük.
- Sajnálom, Heath, nem mehetek – néztem a kicsi lány könnyes, kék szemeibe. Annyira fog nekem hiányozni!
- De mijért? – kérdezte.
- Szeretlek, Heath, de nem mehetek. Téged is, Mike. Mindig a testvéreim maradtok, vigyázzatok magatokra! – öleltem át őket, és egy könnycsepp indult el a szemem sarkából.
- Szeretlek, Relie! – mondták egyszerre, mire mindhárman elnevettük magunkat.
- Heath! Mike! Gyertek! – kiabált ki Jessica a kocsiból.
- Megyünk, mami! – mondta Heath, majd odafutott az anyjához, de sokáig egybe fonódott a tekintetünk egészen, míg a kocsi el nem tűnt a kanyarban.
- Szia, Renesmee! – nyílt ki mellettem Jess barátnőjének, Elinának a kocsija, jelezve, hogy száljak be.
- Hello – köszöntem, beraktam a bőröndöm a csomagtartóba, majd lehuppantam az anyósülésre.
Nagyon király járgány volt, fedetlen tetejű sportkocsi, nem is tudom, hogy honnan volt Elinának ennyi pénze rá, hiszen egyedül él, és nem sokat keres.
Igen, és imádja a sebességet… na mindegy.
Elina elég sokat beszél, de mindenféle haszontalan dolgokról. Bármiről képes órákat ömlengeni egyhuzamban, még akkor is, ha untatja a hallgatóságot. De ő ezt nem veszi észre.
- Miért nem kötötted be magad? – kérdezte egyszer csak.
- Minek? – értetlenkedtem.
És akkor… Elina rám figyelt és nem az utat nézte, egy hatalmas teherautó kanyarodott velünk szembe…. Felsikítottam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése