Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. július 28., kedd

Twilight Radio - 4. fejezet


(Edward szemszöge)

Nem láttam semmit magam körül, nem figyeltem a zajokra, nem figyeltem semmire és senkire, csak az Ő illatát követtem. Egy gát szakadt el bennem, vagy mintha egy csap került volna hirtelen megnyitásra, úgy törtek elő belőlem a szerelmem iránt érzett vágyaim és emlékeim. Nem kellett más, nem kellett semmi, csak ő. Életem legnagyobb hibáját követtem el, akkor ősszel, és ezt nem bocsátom meg magamnak. Soha.

Lehet, hogy ő sem, de meg kell próbáljak mindent helyrehozni. Most már tudom, hogy nem boldog. Az a fájdalom ittas tekintet, az a menekülés… még nem felejtett el, de még meg sem bocsátott.

Mikor megláttam zokogni az egyik londoni parkban, megtorpantam. Az emberek figyelmét felkeltettük, és engem méregettek rosszallóan. Igazuk volt. Lassan lépkedtek felé, és féltem, hogy bármelyik pillanatban semmivé válik minden, és újra elveszítem. Újra? Hiszen már nem az enyém. Valójában semmi közöm hozzá.

Biztos, hogy haragszik rám és soha sem bocsát meg. Igaza van. De akkor is mellette kell lennem. Ha tényleg veszélyben az élete, akkor nálam jobban senki nem védheti meg a veszélytől. Ennyivel tartozom neki. Sőt még többel.

Óvatosan leültem mellé, de ő nem nézett fel. Mégis éreztem, hogy megremeg a közelségemtől. Mennyire megváltozott! Úgy érzem, hogy nem is ismerem. Szőke hajjal teljesen más a megjelenése, ha nem látom meg az arcát közelről, fel sem ismertem volna. A stílusa is merőben más, mint mikor még együtt voltunk. Nem mintha ellenemre lenne, de annyira nem hozzá tartozónak érzem ezeket a kirívó nőies ruhadarabokat. De kétségtelenül gyönyörű bennük.

Mély sóhaj szakadt fel belőlem, és ő rám emelte csodálatos tekintetét. A hiánya elemi erővel öntött el, és csak nehéz harcok árán fogtam magam vissza, és nem csókoltam meg könnyektől sós ajkait.

A tekintete semmit sem változott, és ugyanolyan csodálattal figyelt, mint régen. És én abban a pillanatban tudtam, hogy még mindig ugyanúgy szeret és a mi szerelmünket, soha nem fújja el egy hurrikán se.

(Bella szemszöge)

A könnyeim elapadtak, csak némán lenyűgözve meredtem a szép arcra, és ezernyi emlék rohamozott meg hirtelenjében. Ahogy engem nézett a szemei aranybarnára váltottak, de felfedezhető volt bennük a feketés árnyalatok, amik szenvedésre vagy haragra utaltak. Mindig abban a tudatban éltem, hogy úgy ismerem, ahogy még magamat se, de az elmúlt évek alatt eloszlott ez az illúzió. Most sem tudtam kiismerni. Olyan volt számomra, mint egy végtelen kirakós, aminek sosem találom meg minden darabját. És talán már nem is akarom.

Hiába szeretem a szívem minden szeretetével, de én nem tudok újra bízni benne. Képtelen vagyok. Olyan mély sebet ejtett rajtam, amit soha nem fog tudni begyógyítani. Nem tudom, hogy tudnék-e adni neki még egy esélyt, vagy sem. Nem tudom.

- Bella? – nézett rám lágyan, és finoman letörölte az arcomon maradt könnyeket.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Nem akarom, hogy sírj miattam – felelte halkan. – Nem érdemlem meg.

- Miért vagy… itt?

- Utánad jöttem, nem hagyhattam, hogy ilyen állapotban egyedül légy. És mert… úgy érzem, hogy miattam borultál ki.

Hát persze. Hogy is gondoltam, hogy talán érez is valamit irántam? Hogy lehetek még mindig ilyen naív? Miért van az, hogy még mindig képes sebeket ejteni a szívemen?

- Ha csak azért jöttél, akkor jobb, ha mész – szólaltam meg hidegen. – Ne higgy annyit magadról, hogy te vagy a világ közepe. És tudok vigyázni magamra, megtanultam.

- Miért jöttél Londonba?

- Miért maradtam volna?

- Nem válaszoltál.

- Te se.

- Bella… - kezdte fájdalmasan. – Én… annyira sajnálom.

- Ugyan mit? – nyögtem fel. Nem tehet arról, hogy nem szeret. Nem tehet arról, hogy nem vagyok hozzá elég jó. Azt csakis magamnak köszönhetem.

- Hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját – felelte nemes egyszerűséggel, de nem akartam, hogy folytassa.

- Hagyj békén. Ha azért jöttél, hogy közöld, hogy sajnálod, hogy nem vagyok hozzád méltó, de te nem tehetsz róla, akkor nyugodj meg. Tudom.

- Mi? Miről beszélsz? – csattant fel idegesen, és lehullt róla a mindig használt álarca.

- Tudod milyen érzés, hogyha szeretsz valakit, de elhagy, mert nem vagy jó neki? Ha soha többé nem látod? Ha nem tudod elfelejteni? Hogyha levegőt se kapsz, ha a szíved se dobog rendesen? Ha tudod, hogy már nem vagy önmagad? Hogyha érzed, hogy nélküle halott vagy, de mégis élned kell, mert megígérted neki? Ha lassan azt hiszed, hogy beleőrülsz a saját érzelmeidbe? Ha úgy érzed, hogy… hogy… semminek… nincs értelme? – zokogtam kétségbeesetten és az összes fájdalmam, rázúdítottam harag formájában. – Tudod milyen, hogyha belül üres vagy? Ha néha össze kell tartanom a testemet, nehogy darabokra szakadjak? Ha nincsen igazán senkid? Ha tudod, hogy már nem akkor sem tudnál bízni benne, ha mégis szeret? De azt is tudod, hogy te mégis szereted… Tudod, hogy milyen érzés mindez? – üvöltöttem és láttam, ahogy minden egyes szónál megvonaglik tökéletes arca.

- Nem, nem tudom – nyögte halkan.

- Hogyan is tudnád? Gondoltál néha rám? Vagy már csak a nevem rémlett, semmi más? Ma már abba sem vagyok biztos, hogy szerettél valaha is.

- Soha nem szerettem és szeretek senkit úgy, mint téged. A hiányod szinte felemésztett. Fájt minden pillanat, minden perc.

- Hagyj békén! – nyögtem kétségbeesve, és faképnél hagytam. El akartam rohanni, de nem vettem észre az utamba kerülő kiálló gyökeret és elbotlottam benne, és elfeketedett a világ.

Mikor legközelebb feleszméltem a Cullen házban találtam magam, Edward szobájában és mértéktelen harag költözött belém és elhatároztam, hogy most már tényleg elegem van abból, hogy úgy alakítja az életem, ahogy a pillanatnyi hangulata diktálja.

De én mindennek ellenére szerettem, és örökké szeretni fogom – gondoltam és a haragom elszállt.

- Bella! – sietett hozzám azonnal Alice vidáman csicseregve. Ő nem változott semmit. Hallottam, hogy lent a földszinten a többiek veszekednek, biztosan miattam. Már megint gondot okoztam. – Hogy vagy?

- Remekül – feleltem gúnyos közönnyel és döbbenten nyíltak szét az ajkai. Nem csoda, soha nem voltam senkivel bunkó és gúnyos, főleg nem velük.

- Mi a baj? – kérdezte halkan.

- El sem búcsúztál – hánytam a szemére neheztelve. – Olyan gyorsan eltűntetek, hogy mire egyet pislantottam üres lett az életem.

- Edward akarta így, hogy könnyebb legyen neked…

- Hah… tudom, hogy ő mindig jót akar, de ezúttal nagyot tévedett. Szeretem őt, Alice – suttogtam könnyes szemmel. – Mindig ő lesz számomra az egyetlen, de nem adok esélyt, hogy jót akarva újból belém taposson – folytattam suttogva.

- Én megértem, de ne hidd, hogy…

- Nem hiszek semmit. Nem tudok újra bízni bennetek, engedj hazamennem. Adam már biztosan aggódik. Tudod, ő a férjem.

- Akitől épp elválsz.

- Az nem számít. Sajnálom, de hazamegyek. Merre van a kijárat? – kérdeztem érzelemmentesen és követtem a lehajtott fejű Alice-t, aki megmutatta az ajtót, és szomorúan nézett utánam. A nappaliban lévők nem vették észre a távozásom, túl elmélyülten veszekedtek rólam. Ezt nem akartam. Minek maradnék? Hogy miután arcul csaptak egyszer, odanyújtsam a másik orcámat is? Nem, én abba belehalnék.

Inkább élek szerelem nélkül, de viszonylag boldogan, mint többszörösen összetört szívvel. A második csalódás után már nem tudnék talpra állni.

Fogtam egy taxit és hazahajtottam. Ezúttal én dobtam el magamtól a boldog élet lehetőségét. Semmivel nem voltam jobb Edwardnál. De miért szeretem még mindig?

(Alice szemszöge)

Teljesen jogosan nem bízott bennünk, de azért fájtak a szavai és az a hidegség, amivel előadta őket. Ezt miért nem láttam előre? Edward ebbe bele fog rokkanni. Mármint ha előbb nem öl meg engem, hogy hagytam ezt az egészet, hisz rám bízta Bellát és kérte, hogy azonnal szóljak, mielőtt felébred. De én nem tettem meg és hagytam elmenni.

Megváltozott, alig ismertem rá. És ezen nem főleg a külsejét értem, mert való igaz, hogy Rosalie méltón talált vetélytársra benne, a szépséget illetően, holott Bella ember volt és nem rendelkezett természetes szépséggel.

Lehajtott fejjel léptem be a zajos nappaliba és megpróbáltam nem arra gondolni, ami történt. Némán hagytam, hogy Jasper magához vonjon és átöleljen.

- Alice, mi a baj? – aggodalmaskodott Edward és Esme egyszerre, de Edward nem miattam aggódott. Ez világos.

- Bella? – kérdezett rá Edward és elindult, hogy megnézze a szerelmét.

„Edward, Bella elment, amíg veszekedtetek.” – gondoltam erősen erre a mondatra, mert nem akartam hangosan kimondani.

Edward úgy pördült meg a tengelye körül, mint akit megtámadtak. Először döbbenettel, majd dühvel meredt rám.

- Hogy tehetted? Hogy engedhetted? – sziszegte és a kezét ökölbe szorította.

- Nem tarthattam erőszakkal itt – hebegtem halkan.

- Miről beszéltek? – csattant fel Rosalie. – Esetleg beavatnátok? Csak mert mi az alsóbbrendűek…

- Rosalie, hallgass! – csattant fel Edward. – Alice hagyta, hogy Bella kisétáljon az ajtón és elmenjen.

- Mi? De miért? – döbbent meg Esme.

- Nézd, Edward… Tudom, hogy dühös vagy, de nem tarthattam itt, mert távozni akart. És teljesen igaza van, hogy nem bízik bennünk – folytattam.

- Ezt ő mondta? – lehelte Edward kétségbeesetten.

- Igen, bár nem sok mindent mondott. A szememre hányta, hogy el sem búcsúztam tőle, aztán mikor azt mondtam, hogy te akartad, hogy könnyebb legyen neki, akkor… Azt mondta, hogy szeret téged és soha nem fog mást szeretni, de nem akarja, hogy ismét… elhagyd. És nem bízik bennünk, majd követelte, hogy engedjem elmenni.

- Értem.

- Megváltozott.

- Miattam.

- Nem biztos, lehet, hogy csak szimplán felnőtt. Az emberek változnak, Edward, csak az érzelmek nem.

- Bellának igaza van – szólt közbe hirtelen Rose, és mindenki döbbenten kapta felé a tekintetét.

- Kicsim, nem vagy lázas? – aggodalmaskodott Emmett.

- Nem. Igaza van, amiért nem akarja még egyszer átélni, hogy elhagyod. Ezért kell bebizonyítanod neki, hogy megbántad és már nem tennél ilyet. Harcolj érte… de elsősorban… védd meg Victoriától.

- Köszönöm Rosalie – lehelte Edward hálásan és Rose-hoz lépett és átölte. – Ki olvasztott fel?

- Túl sok érzelmes vámpírral vagyok körülvéve…

- Kicsim, biztos ne vigyelek orvoshoz?

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez nagyon jó! Főleg hogy Rose adott tanácsot. Áhhh....szuper!

    VálaszTörlés