Teérted!

Rettegés szorította a torkomat, akárhányszor kinyitottam reggel a szemem, mivel Edward nem volt mellettem. Victoria az újszülöttekkel támadni fog, és a védelmem megtervezése Edward minden szabadidejét kitöltötte. Én nem magamat féltettem, sokkal inkább őket, a családom.

Mi lenne velem, ha akármelyik Cullennek baja esne? Mi lenne velem, ha Edward meghalna? Ha nélküle kéne élnem az életem… Azt nem élném túl.

De én nem akarok még egyszer nélküle élni, inkább meghalnék én is! Mikor elhagyott szörnyű volt, de még bennem volt a remény, hogy még valaha láthatom őt, ráadásul megígértem neki, hogy nem teszek hülyeséget, de nem tudnék azzal a gondolattal megöregedni, hogy Edward az én védelmemért vesztette az életét.

Persze, tudom, hogy egy vámpírt megölni nem egyszerű feladat, de nem is lehetetlen. Laurent és James is vámpírok voltak, mégse élnek már. Mindketten azért haltak meg, mert meg akartak ölni.

Ennyire fontos lennék én? Annyira fontos vagyok, hogy mások élete nem ér annyit, mint az enyém?

Ez nem igaz, az én életem ugyanannyit ér, mint Edwardé, vagy a többieké.



Napok óta rémálmok gyötörnek, minden éjjel azt látom, hogy én itt megbújok biztonságban, míg Victoria megöli Edwardot, és már nem tudják megmenteni. Álmaimban mindig Alice hozza a rossz hírt, így mindig összerezzenek, ha belép a szobámba.



- Bella, szerelmem? – lép be Edward, és egy lágy csókot ad a remegő ajkaimra. – Ne félj, édesem! Itt biztonságban vagy!

- De te nem – suttogtam.

- Bella, nem lesz semmi bajom – mondta és halványan elmosolyodott, de nem igazi mosoly volt. Minden rezdülése mögött aggodalom volt. Naiv lennék, ha azt gondolnám, hogy saját maga miatt aggódik, megint engem félt, mint mindig.

- Ígéred? Ígérd meg, hogy nem esik bajod, hogy nem hagysz el! – esedezem könnyes szemmel, Edward tekintete ellágyult.

- Te most komolyan értem aggódsz? Nem is magad miatt? Értem? – hitetlenkedett.

- Ki másért? Teérted!

- Bella… - suttogta és megcsókolt. Úgy kapaszkodtam ebbe a csókba, mint egy haldokló az élet utolsó sugarába.

- Szeretlek, Edward!

- Én is szeretlek, Bella.

- Edward… Én nem tudnék nélküled élni, te vagy az életem.

- Ahogy te is nekem, vigyázz magadra, értem.

- Edward… rossz érzésem van, bajod fog esni.

- Ugyan, Bella! Tudok vigyázni magamra, és nem leszek egyedül. Én miattad aggódom…

- Nem érted, Edward. Minden éjjel látom… - kezdtem, de a hangom megremegett.

- Csak azért, mert aggódsz miattam. Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Vége lesz ennek a rémálomnak, és feleségül veszlek, és örökké együtt leszünk, persze, ha még mindig akarod.

- Semmi más nem kell, csak te.

- Bella, ne nehezítsd meg, mennem kell.

- Ne! – kapaszkodtam belé, nem akartam elveszíteni.

- Szeretlek, Bella – suttogta és elment.

- Szeretlek, Edward! – suttogtam, de ő ezt már nem hallhatta, már messze járt. Én pedig zokogva roskadtam az ágyra.



Sikoltva tértem magamhoz az álmomból, Edward halott volt. Egy réten feküdt, holtan. Felismertem a rétet, mely máskor csodaszép napsütésben fürdött, ott voltam Edwarddal. Akkor még mennyire egyszerű volt minden, de most meg kell mentenem!

Nem tudom, hogy miképpen tehetném, de nem tudok tétlenül feküdni, míg a szerelmem meghal értem!



„Drága Edward!

Remélem, hogy lesz lehetőséged olvasni ezt a levelet, és nem teljesül be a rémálom, hogy meghalsz. Nem tétlenül ülni, míg te kockáztatod az életed miattam, nem érdemlem ezt meg! Amióta csak ismerjük egymást, mindig csak az én életemet mented! De ha te meghalsz értem, én nem akarok élni! Nem tudnék élni nélküled! Mikor elhagytál, csak az ígéret tartott egyben, amit neked tettem, de most ez a helyzet nem áll fent.

Emlékszel, még mikor azt mondtad, hogy az oroszlán beleszeretett a bárányba? Pontosan ez történt, de az oroszlánnak tovább kell élnie, mint a báránynak!

Szeretlek, Edward!

Most elindulok, és megpróbállak megmenteni! Lehet, hogy nem élem túl, de nem számít. Tudom, hogy ma valamelyikünk meghal, és az inkább én legyek. Edward Cullen nélkül nem világ a világ!

Teérted, Edward! Szeretlek!

Bella”





Letettem az ágyamra a levelet, és kiosontam a házból. Beültem a furgonomba és elindultam a rétre, hol a legboldogabb voltam és hol Laurent el akarta venni az életem.

A könnyeim elhomályosították a szemem, de nem törődtem vele. Utoljára láttam Edwardot, de talán sikerül megakadályoznom a halálát.

Kipattantam a kocsimból és rohanni kezdtem. Nem botlottam el, a szerelem ereje hajtott. A réten két alak volt…

Egy nő egy férfit hajított neki egy fának… Edward a földön kötött ki… Eszméletlenül…

- NE!!! – Nem késhettem el! Nem! Nem! De akkor legalább én is meghalok…

- No csak! Bella? – nevetett Victoria, de a hangja megakadt. Ő is számos sérülést kapott Edwardtól. – Elkéstél, édesem. Edward halott! – mondta kárörvendően. Nem láttam a könnyeimtől.

- Ölj meg… - suttogtam.

- Tessék? Nem hallom!

- ÖLJ MEG! – sikoltottam. – Szeretlek, Edward!

- De édes! – gúnyolódott, majd rám vetette magát.

Először a kezemet törte el, majd hasba rúgott. A bordáim panaszosan eltörtek, én pedig nem kaptam levegőt. Az egyik bordám megsérthette a tüdőmet.

De mindjárt jön a halál! Mindjárt itt van! És Edwarddal lehetek!

Aztán éreztem, hogy repülök, nekicsapódtam egy fának, bevertem a fejemet, nem láttam semmit, csak fekete pontok őrült keringőjét.

Edward feleslegesen halt meg értem… Várjunk csak! Nem láttam tüzet! Akkor nem halhatott meg, még nem! De buta vagyok!

De nyertem neki időt, ha nem terelem el Victoria figyelmét, akkor Edwardot már elégette volna, és akkor minden elveszett volna…

Nem tudom, hogy még hány ütést érzékeltem épp tudattal, de lassan elvesztettem a tudatom.

- EDWARD! – sikoltottam. A hangom inkább halálhörgésnek hangzott, mint kiabálásnak. És akkor eltűnt előlem Victoria, én pedig a földre hanyatlottam.

Kétségkívül haldokoltam. Kudarcot vallottam, nem tudtam megmenteni Edwardot, hiszen most Victoria biztosan őt vette ismét kezelésbe.

Mennyire jó volt hallani a hangját, mikor levetettem magam a szikláról, annyira vágytam rá, és az volt az egyetlen út, hogy halljam őt, hogy érezzem, hogy nem egy múló emlék csupán.

Mielőtt Forksba költöztem volna, minden más volt. Egy szürke kisegér voltam a tömegben, sosem gondoltam, hogy egyszer megkapom egy ilyen nagyszerű férfi szerelmét.

Oh, Istenem! Hányszor megmentette az életem, hányszor kockáztatott mindent értem! Hányszor éreztem magam Mennyországban, a karjaiban, mennyire jó volt, ott volt a legjobb. Edward karjaiban voltam a legboldogabb, ott voltam igazán otthon.

Sosem gondoltam, hogy a szerelem ennyire csodálatos lehet…

De most boldog vagyok, hiszen azért halok meg, hogy ő túlélje…

Érte halok meg…

- Szeretlek… - hörögtem.

Hirtelen egy elgyötrött arc kúszott a látó terembe, de az arc még így is tökéletes volt, minden hibájával együtt. A szemei most feketék voltak, pedig az arany mennyivel szebb volt! De én nekem aztán mindegy, ő mindenképp tökéletes.

- Bella? Hallasz? Megőrültél? Hogy kerülsz ide? –hajtogatta kétségbeesetten.

- Szeretlek…

- Én is szeretlek, kicsim, de ezt majd később megbeszéljük.

- Nem kapok levegőt – hörögtem, a kezemet a torkomhoz akartam kapni, de nem tudtam mozogni. Sűrű köd és feketeség vett körül.

- Bella, ne hagyj itt, könyörgöm…

- Boldog… vagyok… Edward… Érted… Teérted… halok meg…

- Nem halsz meg! Nem halhatsz meg! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Köszönök mindent, szeretlek…

- Nem Bella! NEM! SZERETLEK BELLA!

- Nem akarlak itt hagyni…

- És ha megharaplak? – jutott eszébe az ötlet. De jó, akkor még láthatom Őt!

- Oké… Teérted… - suttogtam és a testem elernyedt. A fejem hátrabukott, a szívem lelassult, de mielőtt megállhatott volna Edward ajkait éreztem a testemen…

Aztán már csak fájdalom…



Edward



Sötétség vett körül, ájult voltam. Nem adhatom fel a harcot, fel kell ébrednem. Bella, vár engem. Mégis csak igaza volt? Meghalok ma?

- EDWARD! – hallottam a szerelmem sikoltását, és a hangja utat tört a feketeségben. Olyan közeli volt, pedig ő most messze van tőlem biztonságban…

Sikerült kinyitnom a szemem, és olyan látvány tárult a szemem elé, ami örökké kísérteni fog. A zöld fövet vérfoltok, borították, majdnem eszemet vesztettem a rengeteg vértől. Aztán megláttam Őt…

Hogy kerül ide? Nem! Ez nem lehet az ő vére! Victoria Bellára vetette magát, mint egy vadállat. Azonnal felugrottam és nekiugrottam Victoriának, téptem, ahol tudtam, a szerelem hajtott.

Nem veszthetem el Bellát! Nem! Nem! Nem!

Egyszer csak Emmett tűnt fel, elsápadt Bella látványától.

- Elintézem – nézett Victoriára.

- Hozz segítséget – nyögtem elkínzottan.

Bólintott, majd magával hurcolta Victoriát, hogy megölje és segítséget hozzon.



- Szeretlek… - hallottam egy földön túli hangot. Azonnal Bellához siettem.

Sosem láttam még ilyen borzalmas állapotban, még James se bánt el vele ennyire. Szinte mindene eltörött, rengeteg vért vesztett, száján mégis mosoly ült.

- Bella? Hallasz? Megőrültél? Hogy kerülsz ide? – estem kétségbe. Miért jött utánam? Miért? Nem halhat meg! Nem! Nem!

- Szeretlek… - suttogta mosolyogva. Bella még így is gyönyörű volt, mint mindig. Sosem láttam még ilyen széplányt, mint Bella.

- Én is szeretlek, kicsim, de ezt majd később megbeszéljük – mondtam lázasan. Ezt inkább a saját magam meggyőzésére mondtam.

- Nem kapok levegőt – hörögte, a keze megremegett, a teste hideg volt.

- Bella, ne hagyj itt, könyörgöm… - suttogtam, és életemben először könnyek jelentek meg halhatatlan arcomon.

- Boldog… vagyok… Edward… Érted… Te

érted… halok meg… - suttogta gyenge hangon. Tudtam, hogy nincs sok időm. Át kell változtatnom, de nincs hozzá erőm… Hátha van még remény, hogy ember maradhasson…

- Nem halsz meg! Nem halhatsz meg! – kiáltottam kétségbeesetten.

- Köszönök mindent, szeretlek…

- Nem Bella! NEM! SZERETLEK BELLA! – ordítottam, és megráztam ernyedt testét.

- Nem akarlak itt hagyni…

- És ha megharaplak? – vetettem fel, nem halaszthattam tovább. Bella hányszor kért rá, hogy tegyem meg, de én nem akartam. De most nincs más lehetőség, meg kell tennem! Muszáj…

- Oké… Teérted… - suttogta, majd a teste elernyedt, a szíve dobogása lassulni látszott.

Muszáj megtennem! Most, vagy soha… De akkor soha nem látom többé Bellát… Az ajkaimmal először csókot leheltem az ajkaira, majd a fogaimat a nyakára helyeztem és megharaptam.

A szívének dobogása felgyorsulni látszott, Bella teste megfeszült. Sírva néztem, ahogy kezdetét veszi számára a három nap fájdalom…

Önző vagyok… Végül mégis csak beteljesedik Alice látomása, Bella vámpír lesz…



A nem létező szívem fájdalommal telt meg Bella látványától, a teste remegett, a szíve egyenetlenül dobogott. Talán elkéstem, lehet, hogy későn haraptam meg…

Ez a három nap, számomra is borzalmas lesz…

Ami neki fáj, az nekem is fáj…

Bella szavai jártak a fejemben… Teérted!