Utolsó Alkonyat - Edward's memories

Mikor olvasod e sorokat,
Nem találsz testemben lelket, csak romokat.
Nem kell rám többé főzni, mosni,
Érkezik mostan a halottaskocsi.
Az élet része, mi mostan a halál,
Gyászruhába öltözött a hollókamadár.
Leveti köntösét, leveti sírva,
Mikor e sorokat átfutod, én lent leszek a sírban.
Nem te tehetsz róla, nem is senki más,
Ez ügyekben egyedül csak én vagyok a hibás.
Írnék én végakaratot, de nincs nekem semmim,
Nincsen semmim, nem sírhatom ki magam senkin.
Az emlék múlik, s vele a fájdalom,
Búcsúkönnyek, azok, mindet utálom.
Mint holló gyászba borul-e halálos nap végén,
Úgy nyugszom majd én is, szürke sírom mélyén.
Veled leszek mindig, lélekben nem hagylak el sosem,
Sírkövemen mindig, legyen majd egy totem.
Még talán fel sem fogod, mi történik velem,
Egy utolsó percre fogd meg az én kezem.
Megfogtad kezem, egy percre itt is ragadt,
Lásd az élet kicsiny, rövid, csak egy pillanat.
Érzékeny lelkem volt, kevés az élethez,
Nem érdekel többé mások, mit gondolnak,
mit éreznek.
Végre megpihenhetek egy időre,
Ne légy miattam kidőlve.
Itt nyugszom, itt kelek fel,
Itt alszom, ha jön a reggel.
Én már többé nem kelek fel,
Elsőként tőled búcsúzom el.




Vámpírságom óta először nem élvezem a sebességet, inkább lassan haladok, léptemmel az úton port kavarok. Nem foglalkozom az általam eltaposott virággal, hiszen az én virágomat is eltaposta az élet.

Botor módra hittem az emberi felejtésben, hittem abban, hogy a szerelem semmisé lehet. Azt hittem, ha elhagyom, elfelejt, és mosolyogva tovább lép. Semmit nem bánok jobban, mint azt, hogy őt akkor és ott elhagytam, és többé felé se nézve, hittem az emberi felejtésben.

Régen láttam azokat a kétségbeesett barna szemeket, melyek pár hazug szó után elhitték az ellenkezőjét annak, amit előtte hónapokig bizonygattam.

Szomorúan lépkedek a sírkövek mellett, nem találom a helyet, melyet keresek, talán jobb lenne, ha nem is létezne… Talán? Ezerszer jobb lenne!

Sorban tárulnak elém a halotti szentélyek, szomorúságot árasztó sírkövek. Utoljára a szüleim sírját keresve jártam ilyen helyen, azóta messzire kerültem a temetőket.

De most ismét itt kell járnom a sorokat, a temetésen nem vettem részt, nem tehettem. Furcsállották volna, hogy az elmúlt években semmit sem öregedtem, és azt egy örökkévalóság alatt sem tudnám kimagyarázni.

De most itt vagyok, és itt leszek, és együtt töltöm a szerelmemmel az alkonyatot. Az utolsó alkonyatot, többet nem térek vissza. Örökre búcsút mondok Bellának, a fájdalomnak, és az életemnek.

És ha drága Bellámnak igaza volt, akkor még találkozhatunk a mennyekben, de csak ha túlvilági testem nem a pokol tüzén fog elégni. Ha nem az örök kárhozat vár rám, akkor még viszont láthatom az én Bellám. Túl szép lenne…

Tudtam, hogy egy nap elveszítem, de ennyi év alatt sem tudtam rá felkészülni, képtelen voltam rá. Fizikai fájdalomnak hatottak a nélküle eltöltött évek. Nekem talán egy kicsit jobb volt, hiszen élesen éltek bennem a boldog percek, a boldogan eltöltött pillanatok.


− És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... − suttogtam, Bella behunyta a szemét, hogy elrejtse a boldog izgalmát előttem.
− Micsoda buta bárány! − sóhajtotta lágy mosollyal az arcán. Hatalmas késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de nem tettem.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán!*


Felnevettem az emlékre, annyira boldognak éreztem magam, mint még soha. Vámpír még nem érzett akkora szerelmet, mint akkor én Bella iránt. A lány iránt, ki elragadó személyiségével, magával ragadott, és akit végül összetörtem.


Megérkeztem, itt fekszik előttem a szeretett személy sírja, itt van előttem a szerelmem földi porhüvelye, és egy felirat, Bella Swan címzéssel.



Bella Swan
(1987-2050)

Egyszer Alkonyatkor te is fogsz majd sírni,
s kijössz a temetőbe a síromat megnézni.
Síromon egy kismadár panaszosan zengi:
„Itt nyugszik, ki veled boldog akart lenni.”

Nyugodjon békében!




Ha sírni tudnék, megtenném. Ha saját kezemmel tudnék véget vetni az életemnek, megtenném. Ha visszacsinálhatnám a múltat, megtenném.

De nem tehetem meg, és ez az én büntetésem. Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha a sírfelirat hozzám szólt volna.

Felsóhajtottam.

Hiányzik az érzés, mit melletted éreztem,
Hiányzik, az idő, mit veled tölthettem,
Hiányzik, amit adtam, s amit cserébe kaptam,
Hiányoznak, az emlékek
és a veled töltött gyönyörű szép percek.



Annyira más ember volt Bella, mint a mások! Egy normális ember, ha azt mondanád neki, hogy elmentek egy házba, ahol vámpírok élnek, akkor a normális ember megijed, mert félti az életét. De Bella nem! Őt az aggasztja, hogy azok a vámpírok nem fogják őt kedvelni.



- Én vagyok az, aki hangokat hall a fejében, és te aggódsz azon, hogy őrült vagy?**

- Hozd a bilincseket, a rabod vagyok!***

- Ha tudnék álmodni, én rólad álmodnék - és nem szégyellném!****



Még a fejemben élnek a boldog szavaim, amit hozzá intéztem. Minden percben magam előtt látom könnyáztatta arcát, minden pillanatban összetörik a szívem az elvesztése miatt.


„Bella, én nem akarom, hogy velem gyere.” lassan és precízen beszéltem, jeges szemeimet az arcára függesztettem, néztem, ahogy megfeszült attól, amit igazán kimondtam.
Láttam, ahogy a szíve ezer darabokra hullik, talán jobban átéreztem a fájdalmát, mint ő a sajátját.
„Te… nem… akarsz engem?” – kérdezte zavart fájdalmas arccal, mintha most próbálná ki először ezeket a szavakat ebben a sorrendben.
„Nem.” – ejtettem ki könyörtelenül, és láttam rajta, hogy elhitte. Egy pillanat alatt leromboltam a bizalmát felém. A helyzet maga fizikai fájdalmat okozott, alig volt erőm, hogy végig csináljam, és búcsút mondjak Bellának. Örökre.”*****



Még emlékszem arra a pillanatra, emlékszem, hogyan rohantam el a helyszínről, hogyan menekültem az emlékek elől… Akkor ott hagytam vele a csak elméletben létező szívemet…



Most pedig itt állok, aranysárga íriszeimet a sírkőre szegezem. Bárcsak lenne egy időgépem! A legjobban talán az fáj, hogy Bella soha nem volt boldog nélkülem, csak a gyerekei hoztak néha színt az életébe, de a férjét soha nem szerette.



- Bella… - suttogtam, hajamba belekapott a szél, a testem megrázkódott. Sírtam, könnyek nélkül. A testemet minden felgyülemlett fájdalom mozgatta, még soha nem éltem át hasonlót. De bármit szívesen átélnék, örökké kínozhatnának, ha cserébe visszakapnám a szépséges Bellámat.

Csak ő kell nekem, és őt soha senki nem fogja pótolni. Lehet, hogy az idő gyógyítja a sebeket, de az én fájdalmamat képtelen.

Térdre rogytam a sír előtt, mi néma csendben magasodott előttem. Még a madarak se csicseregtem, a legyek sem zümmögtek, a szél sem zúgott.

Mintha a természet is a legdrágább kincsemet, a legszebb virágot, a legtisztább teremtést gyászolná, és néma csenddel adózna emlékének.



A fejemet a térdemre hajtottam és felüvöltöttem.



- Edward? – szólalt meg egy kedves hang mögöttem.

Alice volt az.

Nem válaszoltam.

- Tudom, hogy fáj… De talpra kell állnod! Edward… szükségünk van rád!

- Alice, nem fog menni. A legfájóbb kín örömet színlelni.

- De… akkor mégis mit szeretnél? Ne hagyj itt minket, Edward!

- Alice, értsd meg… Te képes lennél, Jasper nélkül élni?

- Ig… nem – felelte végül sóhajtva.

- Akkor miről beszélünk?

- Esme össze fog omlani – vetette be Alice az utolsó reményét, ami engem életre bírhat.

- Ti majd segítetek neki. Én csak egy teremtmény vagyok, míg Bella az egyetlen. Te már tudod, hogy mi lesz… Fogadd el, kérlek.

- Nem lesz könnyű – mondta szomorúan.

- Szerinted egy gonosz teremtmény beléphet a Mennyország kapuján?

- Szerintem igen.

- Köszönöm, magamra hagynál?

- Persze – mondta vonakodva, majd vontatott léptekkel elsétált.


Hányszor kérte Bella, hogy ne legyek ennyire gyors, hát most lassan mozgok. Mintha marionetten irányítanák minden mozdulatom, mintha nem lennék ura a testemnek.



A nap utolsó sugarai megvilágítják Bella nevét, és a nap eltűnik a horizont mögött. De a nap egyszer újra fel kel, de az én Bellám többet nem éled fel. Minden alkonyat után eljön a reggel, de én nem akarok se új napot, se új életet.


Fel állok a poros útról, lesöpröm a port magamról, abban a hiszemben, hogy ezzel a mozdulattal a gondjaimat is messzi űzöm, távol magamtól.


Egy utolsó gyötrelmes pillantással ránézek, majd szép lassan, már-már emberi tempóban a kijárat felé indulok, de még egy szóra visszafordulok.

- Hamarosan találkozunk, szerelmem! Ez volt az utolsó alkonyat nélküled… - suttogtam, és elindultam a végzetem felé.

Még vár rám egy búcsú a családomtól, de aztán végre örökre elhallgathat a lelkemben tomboló őrjítő szélvihar. Csak nyugalomra és Bellára vágyom, más nem kell. Csak ennyi, de az nagyon.



Vár rám az elmúlás, a halál és nemsokára a pokol tüzén égek el, abban a hiszemben, hogy a Mennybe jutok, ahol vár rám az én legdrágább kincsem.

...................................... .................................................. .................

Háttértörténet:

Edward a New Moon-beli okok miatt elhagyta Bellát, és többé nem tért vissza Forksba. Bella összebarátkozott Jacob-bal, majd hozzáment feleségül, de boldog sose volt. Két gyermekük született, de a második gyermek születésénél Jacob már nem volt együtt Bellával, hiszen megtörtént számára a bevésődés egy fiatal lánnyal. Bella idősebbik gyermeke, Reneé Alice Black, míg a második gyermeke, Edward Charlie Black lett.

Bella hatvanhárom évesen halt meg hosszú betegeskedés után, és utolsó szavaival is Edwardot hívta, hiába.

Edward Alice látomásából tudta meg a történteket, és eljött Forksba Bella sírjához, hogy elbúcsúzhasson tőle, de még az indulása előtt megkért néhány nomád vámpírt, hogy utána öljék meg őt, mert nem akar egy olyan világban élni, ahol nincsen Bella.



* Idézet a Twilight-ból.
** Idézet a Twilight-ból.
*** Idézet a Twilight-ból.
**** Idézet a Twilight-ból.
***** Idézet a New Moon-ból.