Csak néztem a távolodó alakját, és érzések milliója lobbant fel bennem, de nem mutattam ki. A fiatalabbik szőke már így is elég furán nézett rám, amit nem tudtam mire vélni.- Ne haragudjatok Edward miatt – szabadkozott Carlisle. Edward? Ő lenne, aki elvesztette a szerelmét és ezért ki akarta nyíratni magát? Minden bizonnyal… Szegény srác, bárcsak látnám nevetni is. – Mostanában…
- Semmi baj – szakítottam félbe. – A nevem Fabi, ő pedig a fiam Eddy.
- Ők a családom, a feleségem, Esme – mutatott a mellette álló barna hajú csodaszép nőre. – Ők pedig a gyerekeink, Jasper és Alice – mutatott az engem méregető szőke srácra és a mellette álló kedves, manószerű lányra – Rosalie és Emmett – mutatta be a szőke szépséget is, akinél szebb nőt még nem láttam, és az önbizalmam kissé lecsappant, és mellette állt egy vigyorgós medveszerű srác, akin egyből láttam, hogy jó barátja lesz a fiamnak. – Valamint Edward, aki az imént távozott.
- Fáradjatok beljebb – kedveskedett Esme. – Eddy úgy hallottam, hogy te emberi ételt is fogyasztasz, csináltam neked olasz kaját…
- Oh, köszi.
- Igazán nincs mit – nevetett fel.
- Ne aggódj, Fabi – lépett mellém Alice csilingelő hangon. – Jól fogod magad érezni, efelől ne legyen kétséged.
A ház belülről is nagyon szép volt, alig tudtam betelni vele. Az előszobából egy tágas nappali nyílt, ami kedvességet sugárzott felénk. A szoba dísze egy hatalmas plazma tv volt, melyet tökéletesen lehetett látni a hatalmas kanapéról, melyről sütött, hogy kényelem. A nappali színe maga narancssárga volt, ami nem tűrte a szomorúságot a házban. Biztosan Edward bánata miatt lett ilyen, hogy egy kicsit feldobják a hangulatát.
A szőnyeg szintén narancssárga volt, és nagy, színes virágok díszelegtek rajta. Ha most azt gondolod, hogy mindez gyerekes, tévedsz.
A kanapé zöld volt és puha, csábosan vonzott magához, és virágillat lengte körbe a helyiséget, mely a kis asztalon lévő gyönyörű virágból áradt. A falon pedig… mi ez? Diplomasapkák?!
Alice követte a tekintetem és elnevette magát.
- Házi vicc, tudod… sokszor érettségizünk.
- Oh, az mi? Mármint az érettségi? – kérdeztem, mire elég fura arcot vágott.
- Hogy mi?
- Hagyjuk, nem érdekes. A nappali csodás, milyen a ház többi része?
A többi helyiség is nagyon tetszett, főleg a szobám, bár nem volt nagyon berendezve, mondván, hogy rám bízzák.
- Alice?
- Hm?
- A fiam nevében is köszönjük, hogy itt lehetünk, és nem akarunk zavarni…
- Ugyan! Nem zavartok. Legalább van egy kis társaság. Neked tényleg Aro a férjed?
- Aha, miért?
- Semmi, csak fura. És hogy lehet egy vámpírnak gyereke?
- Mikor Ed megfogant, még ember voltam, és a terhességem elején változtam át.
- Miért változtatott át? – kérdezte, mire az arcom megvonaglott. – Ne haragudj, én…
- Autóbaleset…
- Sajnálom.
- Köszi, de nem kell. Boldog vagyok.
- Igazán? – kérdezte kétkedő arccal.
- Igen, azt hiszem… Mi kéne még nekem? Van egy csodálatos fiam, ami csak nekem adatott meg a fajtánkból, és van egy férjem, aki szeret…
- Na és te?
- Mi van velem?
- Te szereted?
- Igen, azt hiszem.
- Tudod, a szerelem nagyon fontos dolog, ha nem a legfontosabb.
- Ezt miért mondod?
- Csak úgy – mosolygott rám titokzatosan, majd kilibegett a szobámból.
- Mikor megyünk vadászni? – robbant be a szobámba Ed, miközben én az ágyamon feküdtem, és fülhallgatóval Debussy-t hallgattam.
- Nem tudom, kérdezd meg őket.
- Baj van, Fabi? – aggodalmaskodott, és az arcán végig futott egy árnyék, hátha ő tett valamit.
- Semmi, csak merengtem. Nem rajtad, nyugi. Csak ezen a számon, olyan szép, és kellemes érzéseket ébreszt bennem.
- Melyik szám?
- A Claire de lune.
- Az tényleg szép, na gyere! Kérdezzük meg Carlisle-t, hogy mikor megyünk! Kíváncsi vagyok.
- Mintha ez lenne az első vadászatod…
- Akkor is! Ez más…
Ekkor csörrent meg a mobilom.
- Lent várlak! – mondta még Ed, és távozott.
- Halló? – szóltam bele.
- Fabi, édesem… mi van veletek? – hallottam meg Aro hangját a vonal másik végéből.
- Semmi különös, nagyon rendesek, szép a házuk, most éppen a szobámban vagyok, a fiunk nem hagy békén, vadászni akar menni…
- Akkor elvagytok, mint mindig – nevetett fel. – A repülőn nem csajozott?
- Dehogynem, gondolhatod. De ezúttal nehéz fába vágta a fejszéjét – nevettem fel, akárhányszor az eseményekre gondoltam.
- Na mesélj…
- Majd később, Eddy lent vár. Legyen elég annyi, hogy a kiszemelt lány nem túl barátságos, és nem igazán szívleli Ed-et.
- Ilyet se hallottam még… Oké, menj csak. Szeretlek, hiányzol, vigyázzatok magatokra!
- Te is hiányzol – válaszoltam, és észre se vettem, hogy az „én is szeretlek” mondat nem csúszik ki a számom. Aro elköszönő szavaiban csalódottságot véltem felfedezni, és mérges lettem magamra.
Én miért nem vagyok képes viszonozni azt a szerelmet, amit ő ad nekem? Miért? Megérdemli, hogy szeressem, de ezt, ahogy bánok vele, ezt nem. Kegyetlen vagyok.
Sóhajtottam egyet és elindultam le a nappaliba, ahol már vártak a többiek. Edward is ott volt, és egyenesen rám nézett, mikor beléptem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, de úgy néz ki, hogy ő már kitalálta a mondandóját…
- Ne haragudj a viselkedésemért, nagyon udvariatlan voltam – kezdte mély, bársonyos hangon, ami megremegtette a gyomrom. – Csak… csak… emlékeztettél valakire, és kiborultam. Ne haragudj, sajnálom.
- Semmi baj – feleltem csilingelően, de kihallatszott belőle a zavartság. – Fátylat rá. Fabiana Volturi – nyújtottam a kezem.
- Edward Cullen – mondta mosolyogva, de a mosolyában nem volt vidámság, inkább olyan különös volt. Egyszerre éreztem benne kényszeredettséget, és valami megmagyarázhatatlanságot.
Edwardot az első pillanattól kezdve különleges emberként láttam, olyannak, aki bár nem tökéletes, mégis az ellenkező hatást kelti, és ez teszi tökéletessé.
Tudom, hogy bonyolult az észjárásom, de ez van. Őszintén szólva, nehéz beismernem, de Edward elkápráztatott, és nem bírnám elviselni, ha haragudna rám.
- Végre itt vagy, Fabi! – kezdte Ed izgatottan. – Mehetünk?
- Eddy! – nevettem fel, de zavart voltam, mert a Cullen család furcsán nézett rám. – Majd megyünk, ha a többieknek megfelel – folytattam, majd feléjük fordultam. – Nem akarunk kellemetlenséget okozni, sem zavarni, semmi ilyesmi…
- Ugyan, Fabi! Kellemetlenség? – nevetett fel Emmett. – Tiszta élvezet új vámpírokat megismerni, főleg ha viccesek – folytatta és a fiamra kacsintott, aki rá vigyorgott. Éreztem, hogy hamar megtalálják a közös hangot.
- Akkor akár bele is vághatunk! – csapta össze a kezét Carlisle mosolyogva. – Milyen állatra gondoltatok? Angliában kisebb a vadállatállomány, mint például Amerikában, de szerintem Olaszországban se lehetett nagy választék. Fabiana, milyen állatokat szeretsz elfogyasztani?
- Hát… nem vagyok válogatós, csak egy állatot nem vagyok hajlandó elfogyasztani. Bár az volt az első, amit megízleltem, de nem kívánom többet.
- Melyik állat? – kérdezte Alice mosolyogva. Esme is mosolygott, de ő inkább úgy, mintha egy gyermek furcsa szokásait hallgatná, de a tekintetében tömény kedvesség honolt, semmi más.
- Az oroszlán – feleltem, és döbbenten tapasztaltam, hogy Edward ökölbe szorítja a kezét, és az arca kifejezéstelenné válik.
- Mi bajod az oroszlánnal? Szerintem nem olyan rossz az íze – értetlenkedett Alice.
- Nem erről van szó… csak… túl jó, ahhoz hogy megöljem, pedig nagyon ízletes – suttogtam szégyenkezve, de nem nevettek ki. Csak Edward nézett rám úgy, mintha belém akarna látni.
- Az úgy sincs sok erre felé – válaszolta Alice és nyugtalan pillantást vetett a testvére felé.
- Akkor jó – mosolyogtam.
- És te Eddy? Neked mindegy mit eszel?
- Igen, csak állat legyen.
- Jaj, ne csináljátok már – csattant fel a szőke csaj, Rosalie. – Ez nem kívánságműsor, ha nem tetszik nekik az étlap haza is mehetnek, és nem fogok nyalizni nekik… - mondta és megvetően rám nézett. Az első pillanattól kezdve láttam, hogy nem kedvel engem, de nem tudtam mire vélni.
- Rosalie! – csattant fel Carlisle és Emmett óvatos mozdulattal átölelte kedvesét, aki borús kézzel rázta le magáról kedvese karjait.
- Eddy, Fabi, ne is törődjetek Rosalie-val – mondta Alice, mire elsápadtam. Hallottam, ahogy Edward mordult egyet, de nagyon halkan.
Ez a mondat… annyira ismerős volt!
- Jól vagy? – aggodalmaskodott Esme anyai jósággal. – Mintha elsápadtál volna…
- Dehogy, jól vagyok. Csak régen vadásztam már – vetettem be a máskor is jól bevált kifogásom.
- Akkor menjünk is! Rosalie, Esme, Alice ti maradjatok… - állt fel Carlisle.
- Miért?
- Minek jöjjön mindenki? Fabiana, te jönni szeretnél?
- Persze, Eddy a fiam! – csattantam fel és az említett vállára tettem a kezem.
- Mehetünk végre? – kérdezte Ed vigyorogva. – A lomha lajhárok gyors oroszlánok hozzánk képest…
A többiek felnevettek.
- Ed! – szóltam rá, de nem tudtam megállni nevetés nélkül. Felnevettem, és vidám hangulatban hagytuk el a Cullen villát, csak az feszélyezett, hogy Edward Cullen mellettem haladt, és magamon éreztem a tekintetét.
A furcsa érzésem vele kapcsolatban a vadászat végére sem szűnt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése