Renesmee
Duzzogva feküdtem az ágyamon, és azon agyaltam, hogy az előző életemben mit ronthattam el, de ki emlékszik az előző életére? Senki, én se.
Sőt még az is lehet, hogy halhatatlan lettem, de nem értem, hogy mi alapján álltam meg a fejlődésben.
Éppen itt jártam a gondolataimban, mikor kinyílt az ajtóm, és Edward jött be rajta, és némán leült az ágyam szélére.
- Sajnálom – suttogta szomorú hangon, és egy pillanatig megingott a sértettségem feléje.
Nagy volt a kísértés, hogy ne öleljem át. – Egész eddig tele volt a fejem ezer kétséggel, részben miattad. Tulajdonképpen attól is féltem, hogy rossz apa leszek, ráadásul annyira váratlanul ért, hogy van egy felnőtt lányom, akit még kedvelek is. De azt is meg kell értened, hogy fáj az édesanyád elvesztése. Egész addig volt reményem, hogy egyszer látni fogom, még akkor is, ha én hagytam el őt. De a mai napig szeretem őt, és magamat hibáztatom az elvesztése miatt, és hogy te árván nőttél fel.
- De… - akartam tiltakozni.
- Nagyon sajnálom, hogy így beszéltem veled, és hogy nem szülőként bántam veled. Tudnod kell, hogy nagyon örülök, hogy a lányom vagy. De a legjobb, hogy te vagy – fejezte be a bocsánatkérő szöveget, és életemben először teljesen elérzékenyültem. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte reménykedve, és annyira szeretnivalóan festett.
Nem válaszoltam, szorosan megöleltem, és magamhoz szorítottam. Így ültünk percekig, szoros ölelésben és szeretetben.
- Szeretés van? – kérdeztem vigyorogva.
- Szeretés? Igen, az – vigyorgott a modern kifejezésemen.
- Mióta vagy vámpír? – kérdeztem.
Már egy ideje egymás mellett feküdtünk, egymást átölelve.
- Jó ideje, 1918 óta.
- Azta, az már jó régen volt.
- Igen, rengetegszer érettségiztem, és jártam középiskolába.
- Oh, az szar lehet – húztam el a számat. – De legalább már mindent tudsz, nem kell tanulnod.
- Hát azt nem. Mesélj valamit magadról…
- Mit? Nincs semmi érdekes bennem. Sportolni sosem sportoltam, kicsit kétbalkezes vagyok.
Apa erre felnevetett.
- Kérhetek valamit? Ígérd meg, hogy teljesíted, és nem sértődsz meg, de más nem tud nekem erről a dologról mesélni…
- Mondjad csak.
- Kérlek, apu! Mesélj nekem anyuról! Alig tudok róla valamit… - kértem, apa arca elkomorodott, de aztán elmosolyodott.
- Anyukád csodálatos nő volt, sosem láttam nála különlegesebb embert. Új diákként érkezett Forksba, és én biológia órán találkoztam vele először. Olyan csodálatos illata volt számomra, hogy majdnem rávetettem magam, de sikerült ellenállnom.
- Meg akartad ölni? – döbbentem meg.
- Igen, még senkinek a vére nem volt annyira vonzó számomra, mint az övé. Aztán nem tudtam visszafogni magam, beszélgetés kezdeményeztem, de akkor már nem a vére miatt. A személyisége is vonzott. Aztán egyik nap majdnem elütötte egy autó, én mentettem meg az életét, de így rájött, hogy valami nem stimmel velem. Még közelebb kerültünk egymáshoz, képtelen voltam elszakadni tőle, nagyon megkedveltem. Aztán rájött, hogy mi vagyok, és nem zavarta! Ez számomra érthetetlen volt, és majd belepusztultam, amiért az ő gondolatait nem hallottam. Azt hiszem már a legelején egymásba szerettünk, és a szerelmünk egyre csak mélyült.
- És hogyan… tudtátok meg, hogy vagyok?
- Elmentem egy kétnapos vadászatra, persze, előtte Bella lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzon magára. Úgy volt, hogy délután érek haza, addig Alice és Bella vásárolni mennek, de helyette egy ijedt Alice rohant felém, mikor hazaértem. Egyből tudtam, hogy baj van, és szörnyen megijedtem. Közölte, hogy Bella még indulás előtt legurult a lépcsőn, és most kórházban van. Lélekszakadva rohantam a kórházba, és berontottam hozzá, nem volt magánál. Nagyon féltettem, és nagyon aggódtam. Nem sokkal az érkezésem után ébredt fel, és megkönnyebbültem, hogy nincs komoly baja. De aztán bejött Carlisle furcsa ábrázattal és direkt másra gondolt. Közölte, hogy Bella terhes, és akkor egy világ omlott bennem össze, hiszen abban a tudatban éltem, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke. Bella egyből örülni kezdett, és nem értette a komorságomat. Megkérdeztem, hogy kitől terhes, mert a baba nem lehetett volna tőlem – mesélte fájdalmas arccal és a tekintete a távolba révedt. – Csúnyán összevesztünk, majd kisétáltam a teremből, aztán az életéből.
- Sajnálom…
- Én sajnálom, Renesmee. Bíznom kellett volna benne, hiszen tudhattam volna, hogy nem csalt meg. De már késő, mindent elrontottam. Csak azt nem értem, hogy mi történt vele.
- Én ebben lehet, hogy segíthetek – mondtam mosolyogva, mire felkapta a fejét.
Elővettem a levelet, és odanyújtottam. Kérdő tekintettel vette át és olvasni kezdett. Az arca egyre sötétebb lett, és a szemei sem voltak már aranyszínűek.
- Engem keresett, segítségért… - suttogta maga elé. – Valaki üldözte… De ki? És miért? – kérdezte, de választ nem várhatott tőlem.
Ebben a pillanatban egy sikoltás hallatszott a földszintről.
Edward és én felpattantunk és lerohantunk lépcsőn.
Alice a kanapén Jasper ölelésében, de remegett, mint a nyárfalevél és a testét rettegés rázta. A tekintete a távolba révedt, szemei ködösek voltak valamilyen borzalmas dolog miatt.
Mindenki a nappaliban termett, és idegesen, félve néztük Alice-t.
- Mi történt? – kérdezte Esme aggódva.
- Nem tudom – nyögte Alice, Jasper fájdalmas arccal vigasztalta, biztosan érezte a látomásban lévő érzéseket Alice jóvoltából.
- Alice! Mond el, hogy mit láttál! – csattant fel Rosalie bosszús ábrázattal.
- Semmit… sötét volt, nagyon sötét… Csak az érzéseket éreztem, és még soha nem fordult ilyen elő velem.
- Milyen érzések? – kérdezte Emmett.
- Mérhetetlen fájdalom, lemondás, szenvedés, vérszomj, gyötrődés, szerelmi bánat, sóvárgás, vágy a halál után, önmarcangolás… stb… - sorolta Alice helyett Jasper fájdalmas arccal.
- Szent ég! – kiáltott fel Esme.
- Kinek lehetnek ilyen érzései? – kérdeztem, félve a választól.
- Fogalmam sincs – suttogta Alice. – Nem láttam senkit, annyira sötét volt. Csak az érzéseit éreztem, semmi mást.
- Segítenünk kell ezen az emberen! – tört fel Esme szeretetteljes személyisége.
- Mégis hogy? Azt se tudjuk, hogy ki az, sőt azt se, hogy hol van! – csattant fel Rosalie. – Biztos, hogy létezik egyáltalán? Vámpír vagy ember?
- Vámpír, éreztem a szomját.
- De egy vámpírban nem dúlhat egyszerre ennyi érzelem!
- Dehogynem – morogta Edward borús képpel. Én tudtam, hogy magára céloz, de nem mondja ki hangosan.
Aznap nem került többé szóba a különös látomás és az általa kiváltott sokk, de a rossz előérzet a levegőben keringett. Apa egész nap nyugtalan volt, és nem beszélgettünk többet, még anya levele sem került szóba.
- Hallo? Jacob? – szóltam bele telefonba.
- Szia Relie! Ne haragudj, de ma nem jó. De holnap muszáj találkoznunk, el kell mesélnem valamit anyukáddal kapcsolatban!
- Mit?
- Nem telefon téma, ne haragudj.
- Semmi baj, akkor holnap, oké?
- Persze, szia!
- Szia! – köszöntem el és letettem a telefont. Vajon, mit tudhat Bellával kapcsolatban, amit mi nem?
Holnap megtudom.
- Jó reggelt! – köszöntem másnap reggel Alice-nek, és nekiálltam csinálni magamnak reggelit.
- Szia – morogta, a mindig jókedvű nagynéném.
- Baj van? – kérdeztem, mert Alice hangulatát még sose láttam ilyennek.
- Egész éjjel azon a látomáson rágódtam, furcsa érzésem van vele kapcsolatban.
- Mindent elmondtál? – gyanakodtam.
- Nem. Az a hely egy börtön volt, láttam a rácsokat. Nem tudom, hogy miért nem mondtam el… Olyan kísérteties hely v… - mondta, de a tekintete hirtelen a távolba révedt. Levegőt is alig mertem venni, nehogy megzavarjam.
Aggódva figyeltem a remegő Alice-t, de nem mertem közbe lépni. Közben megérkezett Jasper, és megtorpant, mikor meglátta a jelenetet. Kérdőn nézett rám, bólintottam, mire Alice mellé sietett és óvatosan átölelte.
Alice velőtrázóan felsikoltott, még soha nem hallottam ilyen fájdalmas sikolyt. A Cullen család többi tagja futva érkezett meg.
- Nem – suttogta Alice és némán rázkódni kezdett a teste. – Nem, nem… nem… NEM! – kiabálta, Jasper hiába próbálta megnyugtatni.
- Alice… nincs semmi baj – próbáltam én is megnyugtatni, nem sok sikerrel.
- De van – suttogta Alice megrendülten.
- Alice, könyörgöm… - jajdult fel Esme. – Mond el, hogy mit láttál!
- Megint ott voltam, ahol az előző látomásomban… az a hely egy szörnyen sötét és rémséges cellaféleség. Egy nő volt ott borzalmas állapotban, vámpír volt, de a körülmények rémisztővé tették a máskor szép külsejét.
Megrendülten figyeltük a sokkos állapotban lévő mindig vidám, koboldszerű nagynénémet.
- Miért van olyan érzésem, hogy valamit titkolsz? – csattant fel apa mérgesen, de nem a testvérére haragudott.
- Mert felismertem – suttogta Alice, de olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, hogy valóban jól értettem-e a szavait.
- Alice, ki volt az? – kérdezte Carlisle nyugodtan.
- Bella – felelte Alice kétségbeesetten.
A Cullen házban megfagyott a levegő, még a ház mellett elrepülő madarat is hallani lehetett. Edward a kezébe temette az arcát, és térdre rogyott, én pedig azt hiszem elájultam, mert a szoba forogni kezdett, és eldőltem, mint egy zsák…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése