Már órák óta bandukoltam a sötét fák között és most már biztosan tudtam, hogy hiba volt egyedül és szó nélkül eljönnöm otthonról. Mégis mit gondoltam? Lehet, hogy Edward már nem is ezen a kontinensen van, és én mégis elindultam. Mi ütött belém? Kétségtelenül ennél felelőtlenebb dolgot nem is tehettem volna. Az egyetlen reményem, hogy Alice meglát engem a látomásában, és a segítségemre siet, de remélem, hogy minél hamarabb, mert nagyon fázom. Hideg és sötét vesz körül és eltévedtem. Már rég letértem az ösvényről, ahol még biztonságban érezhettem magam, és egyre inkább úgy éreztem, hogy itt a vége, többé nem jutok ki innen. Hirtelen beleütközik valamibe a lábam, és nagyot jajdulva terülök el a földön. Egy faág állta utamat, és én készségesen hasra estem benne. Ez az én formám…
A könnyek gyorsan ellepték a szememet és keserves zokogásban törtem ki, és a földön maradtam fekvő helyzetben. Elfáradtam, és feladtam.
Charlie mikor kicsi voltam rengetegszer a fejembe véste, hogyha valaki bajban van vagy eltévedt az a legostobább dolog, ha feladja a harcot, mert szerinte csak az veszít, aki feladja. Talán igaza van, de most nincs erőm felkelni… még emlékszem egy kiskori emlékemre, ami katasztrófával zárult. Akkor döntötte el Charlie, hogy engem nem visz többét kirándulni…
Hétéves voltam, és az apámnál töltöttem a nyarat. Akkor még szerettem itt lenni, de mindig nyafogtam a sok eső miatt.
- Legalább nem égsz le – mondta ekkor Charlie mosolyogva. Én persze minden szavát kézpénznek vettem és nem ellenkeztem, csak néha nyafogtam egy kicsit, ami egy hétéves kislánynál megszokott volt.
Aznap éppen a hegyekbe vitt kirándulni, és én bár nem voltam túl lelkes, de szívesen vele tartottam. Mivel kicsi voltam ezért csak a hegy lábánál túráztunk, mert nem mert magasabb helyekre vinni, nem akarta, hogy bajom essen.
De nem volt elég ehhez ennyi elővigyázatosság, akkor tanultam meg igazán, hogy én két ballábat kaptam a jobb lábam helyett, és hogy engem nem ajánlatos ilyen helyekre hozni, mindenki érdekében.
A baj egy pillanat alatt következett be, megcsúsztam egy nedves fűcsomón, és egy sikoltás keretében a folyóba zuhantam nagy csobbanás közepette. Nem tudtam még úszni, így nagyon megijedtem, és azt hittem, hogy itt a vég, de Charlie ordítva ugrott utánam, hogy megmentsen attól, hogy vízbe fulladjak.
- Bells! Tarts ki, kicsim! – ordította, míg felém próbált úszni, de én csak sírva toporzékoltam és ijedten köpködtem a számba tóduló vizet, és gyerekesen viselkedtem. De mi mást várna az ember egy hétéves kislánytól? – Bells! Ne feledd, csak az veszít, aki feladja! – ordította, és egyre közelebb úszott hozzám, míg végül szorosan a karjaiba zárt, és nem eresztett.
Reszketeg mozdulatokkal kihúzott a partra és azonnal hívta a mentőket, de közben miattam aggódott, hogy jól vagyok e. Utólag visszaemlékezve mindig meghatódtam azon a szereteten, amit irántam táplált, és hálásan néztem rá azóta is.
Így tanultam meg, hogy velem túrázni nem érdemes, és az erdőkbe sem vágytam soha, most mégis itt fekszem az erdőben az aljnövényzet rejtekében és feladtam azt a harcot, melyre Charlie mindig is buzdított. Az életért, feladtam.
Csak az számított, hogy Edward rám találjon, és a karjaiba zárjon, majd lágyan megcsókoljon. Ha nem ez vár rám, akkor tényleg nem akarok innen felkelni, még ha meghalni sem akarok. Nem, nem akarok. Az élet szépséges, még ha gyakran könnyezünk is miatta, de most mégis feladom, mert nincs erőm innen felkelni.
Arra ébredtem, hogy egy hideg kéz simít végig az arcomon, és lágyan becézve ébresztget, és kérlel, hogy nyissam ki a szemem.
Edward aggodalmas arca lebegett felettem, és hallottam, ahogy szólongat.
- Edward? – kérdeztem vissza hihetetlen megkönnyebbüléssel.
- Itt vagyok, Bella – suttogta lágyan és magához szorított. – Mit keresel itt, kicsim?
- Téged kereslek – leheltem.
- Engem? De miért? Mikor hagytalak én magadra? Csak vadászni voltam, de már bánom, hogy nem mondtam neked semmit. Ne haragudj. Szeretlek, kicsim – suttogta és finoman megcsókolt.
- Miért mentél el?
- Csak felkavart a Masen név, de aztán rájöttem, hogy ez biztosan csak véletlen. Aztán mikor visszaértem, te nem voltál itt és nagyon megijedtem. Alice mondta, hogy merre talállak, így találtam rád. Ne ijesztgess többé…
- Te se…
- Bella? – hallottam a hangját, de az ajkai nem mozdultak, sőt Edward arca hirtelen semmivé foszlott, és azt éreztem, hogy valaki finoman rázogatja elgémberedett tagjaimat. – Bella? Ébredj fel!
Kinyitottam a szemem. Edward arcát láttam magam előtt, de a látvány megdöbbentett. Teljesen más volt az arca, mint ahogy megismertem. Tehát az előbb az álom volt, a valóságos Edward is visszajött, de közel sem hasonlít az eredetire.
Az arca sápadt volt, még a vámpírokat sem láttam sose ilyen fehérnek, mint most őt. A szemei feketék voltak, mint a korom, gyönyörű haja kócos volt. Az arca zaklatottságot és ijedelmet tükrözött, de akkor sem könnyebbült meg igazán, mikor felébredtem, és láthatta, hogy semmi bajom.
- Mi történt veled? – bukott ki belőlem a kérdés, de választ nem kaptam. Edward némán felsegített és nem nézett a szemembe.
- Jobb lesz, ha hazaviszlek – suttogta, de nem kaptam se ölelést, se csókot. Ez fájt. Nem tudtam mire vélni ezt a különös viselkedést. Még csak nem is ordibált velem, amiért ennyire felelőtlen voltam.
- Nem – szólaltam meg hirtelen és megálltam. Meghökkent. – Addig nem, amíg meg nem magyarázod, hogy miért mentél el szó nélkül, és azt, hogy Esme miért hitte azt, hogy velem vagy. És nem utolsósorban azt, hogy miért bánsz velem ennyire ridegen – soroltam könnyes szemmel, de határozott magabiztossággal, mert abban biztos voltam, hogy nem akarok még egy éjszakát bizonytalanságban tölteni.
Edward fájdalmasan nézett rám, és láttam rajta, hogy valami nagyon nagy baj van, amit nem akar elmondani nekem. Ismertem már őt annyira, hogy felismerjem rajta ezeket a jeleket.
Hirtelen leült a fatövébe és az arcát a kezébe temette és remegni kezdett, mint aki sírna, de neki nem voltak könnyei. Sírtam én helyette is, mert összeszorult a szerelmes szívem ettől a látványtól. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, mint egy aranyos kisfiút és megnyugtattam volna, hogy nincsen semmi baj.
Mellétérdeltem és megöleltem, de abban a pillanatban finom mozdulattal lesöpörte a karjaimat, és megdermedtem, úgy ahogy voltam.
- Vége, Bella – szólalt meg, a szavai tőrként forogtak a szívemhez, és egyre nehezebben szedtem a levegőt. – Mi nem szerethetjük egymást, nem tehetjük. Vége, ennyi volt – nyögte a szavakat, és láttam, hogy mennyire fáj neki. – Azon gondolkoztam idáig, hogy mit hazudjak neked, hogy könnyebben elengedj, de szentségtörés lenne, ha azt mondanám, hogy nem szeretlek, mert az örökkévalóság végéig téged foglak szeretni, de soha többet nem érhetek hozzád szerelmesen, Bella.
- De miért? – hebegtem zavarodottan.
- Azt hiszem jogod van az igazsághoz, és egyébként sem tudnám magamban tartani, mert megőrülnék. Csak félek, hogy tönkreteszlek vele, és ezt nem akarom…
- Mond el.
- Te is hallottad, hogy Melanie Masen az unokatestvéred, igaz?
Bólintottam.
- És az én nevem a halálomig Edward Masen volt, és ez nem lehet véletlen, ezért betörtem az irattárba, ahol a születési adatokat őrzik, hogy megtudjam, hogy van-e köze hozzám. De már előtte sejtettem, hogy mi a helyzet. Tudod, nekem született egy fiam…
- Hogy mi? – kiáltottam fel döbbenten.
- Én sem voltam más, mint egy átlagos tinédzser fiú, még ha korábban is éltem. Ezek a dolgok sosem fognak változni. Szerelmes voltam, nagyon is, és a lány, akivel életem első romantikus éjszakáját töltöttem a mennyasszonyom volt, és nagyon szerettük egymást. Ezért Kathleen és én felelőtlen módon lefeküdtünk, és nem bántuk meg. De akkor még nem volt mód védekezésre a szex terén, és pont ezért Kathleen teherbe esett tőlem. A szülei természetesen irtózatos haragra gerjedtek, de megenyhültek, mikor megkértem a lányuk kezét. De aztán nem sokkal az esküvő előtt megtámadott a betegség, és nem mehettem a szerelmem közelébe. Aztán mikor már csak perceim voltak hátra, megjelent Carlisle és átváltoztatott, de nem mehettem Kathleen és a fiam közelébe, mert veszélyes voltam és újszülött. Mikor végre sikerült uralnom a szomjamat Kathleennek nyoma veszett és a fiamat a férje nevelte. Búcsút mondtam nekik és eljöttem a környékükről.
- Mi a fiad neve? – kérdeztem rekedten.
- Edward Masen, utánam. A Masen tovább öröklődött…
- Nem, az nem lehet! – sikítottam fel és zokogni kezdtem, Edward remegve magához ölelt.
- Kutattam, és megtaláltam a családomat. A fiamnak egy lánya és egy fia született, a lányának pedig szintén egy lánya és egy fia. A lány az anyja után kapta a nevét, Susan Masen lett, míg a fia, már a férje nevét, a Charlie Swan nevet kapta. A többit már magadtól is kitalálhatod… Bella…
- Nem… nem… nem! – sikítoztam, és a képébe ordítottam, mert nem akartam, hogy igaz legyen. Fel akartam ébredni ebből a szörnyű rémálomból. – Biztosan álmodom!
- Nem álmodsz, mert én is ugyanazt érzem, és én nem alszom. Bella… te a dédunokám vagy… Nem lehetünk együtt…
Nem akartam felfogni, mert ez képtelenség! Még hogy a pasim, a szerelmem a dédapám lenne?! Ez abszurd…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése