(Adam szemszöge)
Az este csodálatos volt, Carla maga volt a tökéletesség, még sem éreztem jól magam. Valami furcsa érzés lappangott a gyomromban, amit nem tudtam mire vélni. De nem hagytam, hogy ez a kedvemet szegje, mert biztos voltam benne, hogy csak valami apróság állhat a dolog hátterében.
Lágyan átöleltem Carlát és mohó vággyal csókoltam a nyakába, mire ő elégedetten nyögött fel, de valahogy mintha nem is itt lettem volna. A mozdulataim automatikusak voltak, a szemeim üvegesek, és folyton az órára tekintgettem.
- Mi a baj? – nézett rám gyönyörű barna szemekkel, amik úgy éreztem, hogy a vesémbe látnak, így az őszinteséghez folyamodtam.
- Nem tudom, csak… rossz előérzetem van – világosodtam fel és felugrottam a kanapéról, amin eddig trónoltam. Járkálni kezdtem és sorra vettem, hogy hogyan nyugtathatnám le magam.
- Felhívom Emmát, tudod… féltem. Nem baj? Ne haragudj, amiért tönkreteszem az estét, de ezzel az érzéssel nem tudok mit kezdeni. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor… - kezdtem, de fájdalmasan elhallgattam, mert nem akartam a szüleim halálra gondolni. A gondolat is elborzasztott, hogy Emmának baja eshetett, és ez mély aggodalmat szőtt a gyomromban. Pedig semmire sem vágytam jobban, mint egy csodálatos estére a szerelmemmel, gondtalanul és boldogan.
- Csak nyugodtan – mosolygott rám kedvesen, és bennem azonnal tudatosult, hogy én ebbe a mosolyba szerettem bele annak idején. – Én addig kimegyek a mosdóba, addig beszélj Emmával.
- Köszönöm, Car – suttogtam hálásan és kikerestem a mobilom telefonkönyvében a húgomat. Idegesen járkáltam közben, de a telefon folyamatosan kicsöngött. Most bármit megadtam volna Emma gyerekes viselkedéséért, hiszen mostanában nem voltunk felhőtlen viszonyban egymással. És csak annyira múlt rajta, amennyire rajtam.
- Emma, vedd már fel! – mondogattam, egészen, míg a hangposta nem jelentkezett. A szívem egy ijesztő pillanatig kihagyott. Sosem fordult még elő, hogy Emma nem vette fel a telefont. Nem lehet…
- Carla! – kiabáltam a fürdőbe. – Haza kell mennem, azonnal! Nincs semmi, nyugi. Holnap mindent megmagyarázok. Ne haragudj. Szia, édes! - kiabáltam gyorsan és rohamléptekkel viharzottam ki a lakásáról, de a parkolóban ledermedtem. A kocsim nem volt a helyén. Pedig világosan emlékszem, hogy itt parkoltam.
- Francba – szitkozódtam, majd tárcsáztam Bell számát, abban a reményben, hogy még ébren találom.
(Bella szemszöge)
- Mi történt? – futottam Adam felé, és most nem akartam bosszankodni, amiatt, hogy nem hagyott aludni, pedig hosszú idő óta először talán sikerült volna. De a tekintete megállásra késztetett. Úgy nézett rám, mintha egy szellemet látna, de emellett is tudtam, hogy maga alatt van valamitől.
- Te… mióta vagy barna? – nézett a hajamra. Hm… igen. Miután Adam távozott, én befestettem a hajam, vagyis inkább visszafestettem. Mert rájöttem, hogy semmit nem változtam. Ugyanolyan sebezhetetlen és gyenge vagyok, aki nem bír ellenállni a mesék világának és képes azt magáénak érezni. Ezért is festettem vissza a hajam, mert az inkább voltam én. A szőke nem illik hozzám. A múlt úgyis megtalált, szinte minden tekintetben.
- Ma óta. Mi történt? – aggodalmaskodtam, és a házukra néztem. Nem találtam semmi gyanúsat, csak olyan… üresnek tűnt, mert nem volt bent senki. Hol lehet Emma? – Emma? Ő hol van? Történt valami…?
- Nem tudom, Bell… Bella… hívhatlak Bellának? Szerintem jobban áll. – Bólintottam. – Nem tudom, hogy hol van Emma, nem mondta, hogy menne valahova és üzenetet sem hagyott. És a kocsim is eltűnt. Meg… rossz érzésem is van.
- Te jó ég… és mihez akarsz kezdeni? A barátai? Rendőrség?
- Kérhetek tőled valamit? Tudom, hogy nagy dolog, és szemétség ezt kérnem tőled, de…
- Igen?
- Elmennél Alicékhoz? Alice és Emma jó barátnők, ha valaki ő tudja, hogy hol lehet. Addig én körbe nézek az iskolatársainál, és keresem a városban Carlával. Megtennéd ezt nekem? – nézett rám boci szemekkel. Nem akartam igent mondani, nem akartam újra belépni abba a házba, és már nyitottam a számat, hogy nemet mondjak:
- Igen, megyek. De ha Emma előkerül, ezért még megfojtalak – néztem rá neheztelve, de aztán átöleltem. – Minden rendben lesz, Emma jól van – suttogtam megnyugtatóan, majd fogtam egy taxit és elindultam a Cullen villa felé. Oda ahova nem akartam soha többé betenni a lábam.
A taxis néma figura volt, nem szólt hozzám egész úton, amit nem is bántam. Jobb volt, hogy egyedül és némán maradtam a gondolataimmal. Féltem. Nem tudom, hogy képes leszek e nemet mondani Edwardnak, ha szemtől szemben találkozunk. Egyetlen reményem az volt, hogy lehet, hogy vadászik. Csodálom, hogy Adam nem állított meg, hiszen igen csak későre jár, sőt már holnap van. Mégis elküldött hozzájuk, pedig nem sejthette, hogy tök mindegy, mert ők nem alszanak.
A Cullen ház, hasonló volt, mint a másik, ami Forksban volt, és mély sebeket tépett fel bennem. Alig kaptam levegőt hirtelen, és komolyan gondolkozni kezdtem azon, hogy vissza kéne forduljak, de a taxis türelmetlen volt, és amint kifizettem, elhúzta a csíkot.
Bizonytalan léptekkel indultam a bejárati ajtó felé, és majdnem felnevettem, hiszen ők már biztosan megérezték az illatomat. Égő helyzet, de bekopogtam.
Visítás hangzott az ajtó mögül és Alice vetette magát a nyakamba, de úgy, hogy majdnem eltörte a nyakamat. Csak ujjongott és visítozott, és tudtam, hogy nekem kell elrontanom a kedvét.
Körülnéztem.
Edward a kanapén ült és engem figyelt. Ő ismert, és látta, hogy nem azért jöttem, aminek Alice örvendezik. Ebben akkor lettem teljesen biztos, amikor elindult az emeletre. Na ez volt az a pillanat, hogy Alice elhallgatott. Zavartan nézett Edwardra, majd rám. Már szólásra nyitotta a száját, mikor leintettem.
- Nem hozzá jöttem, Alice. És nem is magamtól – mondtam könyörtelenül és koboldszerű vonásain szomorúság és enyhe harag jelent meg. Haragudott rám, mert még soha senki nem nézett rám így. – Sajnálom.
- Barna a hajad.
- A hajfesték csodákra képes – humorizáltam halkan.
- Miért?
- Csak. Minek változtassam meg a külsőmet? Nem értem el semmit. Itt vagytok ti és Victoria is. Minden, amit el akartam felejteni. Akkor minek legyek szőke? Az nem én vagyok.
- Miért jöttél? – kérdezte olyan merev hidegséggel, hogy őszintén belesajdult a szívem.
- Emma miatt. Mikor láttad utoljára?
- Amikor Adam érte jött, miért?
- Mikor beszéltetek?
- Nem bántottuk, ha erre célozgatsz! – csattant fel felháborodva és hátrahőköltem. Most éreztem csak úgy, hogy nevetséges vagyok, amiért idejöttem. Nevetséges voltam, hogy bármit reméltem. Emma miatt jöttem, de a szívem mélyén reméltem, hogy… mindegy.
- Én nem célozgattam – szólaltam meg számomra is idegen hangon. – Csak tudni akartam, hogy mit tudsz róla, mert Adam égre-földre keresi, és a barátnőkkel az ember megoszt dolgokat. Ne haragudj, szánalmas, hogy idejöttem. Ne hidd, hogy nekem jó így. Talán a lelkem legmélye remélte, hogy meginog a makacs elhatározásom, de csak most döbbentem csak rá, hogy valójában egyikőtöket sem ismerem. Ne haragudj, már megyek is. Ha hallanál Emmáról, hívj fel… Viszlát – mondtam még és kiléptem az ajtón, magára hagyva a megdermedt Alice-t.
Fájt még a feltételezés is, hogy én azt gondolom, hogy Emma eltűnése az ő hibájuk. Fájt, hogy ennyire nem ismernek. Fájt, hogy rá kell jönnöm, hogy egyik Cullent sem ismertem igazán soha. Edwardot sem. Ha ismerném, akkor átláttam volna a szakításán, és semmi gondom nem lenne.
- Bella! – kiabált utánam. Visszafordultam és kérdőn néztem rá. – Ne haragudj rám. Mi történt Emmával?
- Nem tudom, nem veszi fel a telefont, nem szólt senkinek, hogy megy valahova és a kocsijuk is eltűnt. Adam most is keresi.
- Mi segíthetünk.
- Tudom, ezért jöttem, de nem fogok semmilyen szívességet kérni. Adam küldött és ennyi.
- Esküszöm, hogy megkeressük Emmát, és ez nekünk nem fáradtság. Csak azt nem értem, hogy miért nem láttam semmit mostanában.
- Előfordul, és most megyek – jelentettem ki és beültem az előbb hívott taxiba.
- Bella várj! – kiabálta még utánam és a taxi után, de ezt már nem akartam meghallani.
- Ezt jól elintézted – jegyezte meg Edward bosszúsan a falnak dőlve.
- Ne haragudj… - szabadkozott Alice.
- Én nem haragszom, de ő igen – mondta és eltűnt a csodaszép épületben. Alice magára maradt, és tudta, hogy Bella „barátkozása” az ő felháborító szavai nélkül is elég ingatag volt. Csak rontott a helyzeten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése