(Emma szemszöge)- Hogy van, Bell? – fordultam a bátyámhoz, miután hazaért tőle. Mintha valamit titkolna előlem a bátyus, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Pedig nekem mindig mindent elmond. Legalábbis, amíg Bell nem lépett az életünkben. Igazából én nem kedveltem, talán féltékeny voltam rá, akaratlanul is, holott nem szolgált rá. És azért se voltunk puszipajtások, mert én nem tudtam olyan könnyen elfogadni, hogy bolondot csinált a bátyámból, azzal, hogy nem szerette viszont. Bár Adam naiv volt, de én ezen nem tudtam átlépni, mert Adam minden mellettem állt, és nagyon jó viszont ápoltunk.
Alapjáraton viszont kedveltem.
- Maga alatt – sóhajtotta Adam. – Nem nyitott ajtót, de hallottam, hogy sír, így legalább tudom, hogy nem tett semmi őrültséget. Majd később is benézek hozzá, jobb lenne, ha ő vezetné a műsort, mert úgy talán le tudná nyugtatni a kedélyeket. Már a sajtó és a tévé is érdeklődött az eset után, de eddig sikerült lerázni. Bell ki is akadna, ha hirtelen a tévé képernyőjén találná magát. Akkor daruval se lehetne kivontatni a szobájából.
- Máskor is fenyegették már meg, mi ezen olyan nagyügy? – értetlenkedtem.
- Egyrészt, mert egy bizonyított gyilkosról van szó, másrészt fogalmam sincs. Biztos vagyok benne, hogy Bell többet tud erről a helyzetről, mint amennyi a hívásból kiderült. De nem értem, hogy miért hallgatja el, mert mindent meg szokott velem osztani. És te? Milyen volt Cullenéknál?
- Szuper, Alice és Emmett nagyon jó fej, de a Rosalie nevű csaj nagyon ellenséges volt. Edward olyan furcsa, olyan depis… Jasper meg túl nyugodt, de bírom őket, mind. Csak mondjuk ne járass le azzal, hogy értem jössz, mint egy dedósért.
- Melyik részét nem fogtad fel, hogy „egy őrült gyilkos meg akarja ölni Bellt és te a rokona vagy” mondatnak?
- Felfogtam, ne kezelj úgy, mint egy gyereket! – csattantam fel felháborodva. Utálom, amikor ilyen kioktató, és süt róla, hogy ő az okos felnőtt én pedig a hülye kishúga. Ezt nagyon utálom. – Inkább rohanj vissza Bellhez – morogtam, majd a szobám felé vettem az irányt és hangosan becsaptam az ajtót magam után, és remélem, hogy a vakolat a helyén maradt.
Gazdagok voltunk, és nagy házunk volt, ami elég tágas volt kettőnknek. A szüleink évekkel ezelőtt haltak meg autóbalesetben, mikor Adam betöltötte a tizennyolcat. Ez volt a szerencsénk, mert akkor árvaházba dugtak volna minket, de így a bátyám lett a törvényes gyámom.
Akkor még csak tizenhárom voltam és pont a problémás korszakomat éltem, így könnyen rossz társaságba keveredtem a gyászom elől való menekülés közben. Az utolsó balhém az volt, mikor a rendőrség hozott haza, mert egy drogdriller társaságában találtak rám, de nem tettek feljelentést. Ekkor tizennégy voltam. Soha nem felejtem Adam szemrehányó tekintetét, de nem kezdett velem kiabálni. Hanem helyette szorosan megölelt. Ez a szerető gesztus utána lebeszélt minden őrültségről és kiegyensúlyozott fiatal lettem.
Most pedig tizennyolc vagyok, de képes vagyok olyan gyerekesen viselkedni, mint egy nagyra nőtt óvodás, de most mégsem kértem tőle bocsánatot. Inkább felhívtam Alice-t.
- Halló? – hallottam a vonal másik végéből a hangját. Annyira szép hangjuk volt, amit nem tudtam mire vélni. Csilingelt és bársonyos volt, amit még soha nem hallottam más embereknél. A bőrük is különleges volt, hiszen hófehér volt és jéghideg. Talán valami furcsa betegségük lenne? Az is lehet, de remélem, hogy nem halálos.
- Szia, Alice! – köszöntem, de nem sikerült vidám hangot megütnöm, pedig komolyan megpróbáltam.
- Emma! Valami baj van? – látott át rajtam egyből, pedig nem akartam még elárulni egyelőre, csak beszélgetni akartam, hogy eltereljem a figyelmem.
- Semmi – feleltem gyorsan. Túl gyorsan.
- Tehát?
- Tényleg semmi, csak egy kicsit összekaptam Adammel. Vagyis ez így nem fedi a valóságot, mert elég gyerekesen viselkedtem, és hisztizve zárkóztam be a szobámba.
- Oh… értem. Miért nem kérsz bocsánatot?
- Mert nem… nem akarok. Mert zavar, hogy mindig neki van igaza és én a kis hülye maradok.
- Jaj, dehogyis! Adam szeret téged!
- Honnan tudod? Egyszer találkoztatok.
- Ezt látja az ember. Tényleg… és az a Bell… ő hogy van? – Mindenki vele foglalkozik?
- Nem tudom, nem nyitott ajtót, de Adam szerint nem öngyilkos hajlamú, úgyhogy nem kell aggódni. Mikor megyünk vásárolni?
- Ma délután kempingezni megyünk, de holnap ráérek. Oké?
- Kempingezni? Én is mehetek? – lelkendeztem. Szerettem az ilyen programokat. Mikor kicsik voltunk anyáékkal gyakran jártuk a természetet, de Adam és én nem mentünk soha ketten. Ő nem akart, én szívesen mentem volna, de egyedül inkább nem.
- Hát… ne haragudj, Emma, talán majd máskor – feszengett Alice.
- Oh, értem, akkor holnap shopping. Most leteszem, kösz a beszélgetést. Szia!++
- Szia, Emma… - köszönt el és letettük a telefont.
Adam és én egész nap nem beszéltünk, és ez eléggé zavart engem. Talán tudta és azért csinálta, nem tudom. Alig volt otthon, egyszer hallottam, hogy végre sikerült felhívnia Bellt, aki megnyugtatta, hogy holnap természetesen ugyanúgy bemegy dolgozni, csak nem hallotta, hogy keresték. Na persze, hihető. Aztán pedig Carlával randizott, úgyhogy nem volt alkalmam megbeszélni vele a félreértésünket. Na mindegy.
(Edward szemszöge)
Leültem a zongorám elé, és játszani kezdtem egy teljesen új dallamot. A fejemben Bella arca lebegett, és a lelkemet képzeletbeli könnyek szaggatták, de én megállás nélkül játszottam egy szívszorító dallamot.
- Bella, én nem akarlak téged magammal vinni. – Lassan ejtettem ki a szavakat, és éreztem, ahogy lyukat égetek mindkettőnk szívébe, de meg kellett tennem. Rá jobb élet vár, nélkülem.
- Te… nem… akarsz… engem? – kérdezte óvatosan, mintha csak most emésztené fel a szavak jelentőségét. Annyira összetörtnek látszott, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De nem. Mert láttam, hogy nem kételkedik egy percig sem. Elhitte, hogy nem elég jó nekem.
- Nem – mondtam ki ridegen, de a belsőm lángolt, és nehezemre esett nem felordítani.
Csak az járt a fejemben, mikor utoljára láttam, és alapozta meg a dallam hangulatát is. Észre se vettem, hogy közben megtelt a nappali, és engem figyelnek. Én csak játszottam tovább, és nem álltam meg. Mikor végre lett újrakezdtem, és egyre inkább azonosultam az ujjaim játékával. Egy kis időre már azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok tulajdonképpen, csak Bella és a hiánya járt a fejemben. Nem tudok nélküle élni. Holnap bemegyek a rádióhoz, mert megígértem Adamnek, aztán visszamegyek Forksba, mert nem bírom tovább. Nem megy. Talán akkor könnyebb lesz, ha látom, hogy ő tovább lépett. Talán nehezebb, de ez így nem mehet tovább.
- Edward… - suttogta Esme meghatódott szomorúsággal és akkor vettem csak észre, hogy már nem egyedül vagyok. Ők itt vannak velem, és a fájdalmammal őket is bántom.
Rosalie-ra néztem.
- Holnap bemegyek a rádióhoz, aztán elindulok Forksba – jelentettem ki, és láttam, ahogy megdöbbennek, de fel is lélegzenek. Kizártam a fejemből a gondolataikat, aztán folytattam. – Valószínűleg tovább lépett rajtam, és akkor minden nélküle megy tovább, de nem folytatom ezt a viselkedést. Látom, hogy nektek is rossz. Csak látnom kell őt még egyszer utoljára, hogy tovább léphessek – fejeztem be. Bár a hangom magabiztos és érzelemmentes volt, mégis erős harcok dúltak bennem. Mindannyian tudtuk, hogy hiába látogatom meg Bellát, már semmi sem lesz ugyanolyan. Mert mindent elrontottam. És már késő.
(Bella szemszöge)
Miután meguntam a kényszerpihenőmet, úgy döntöttem, hogy a következő telefont felveszem, mert nem akartam, hogy aggódjanak értem. Szerintem Adam itt is járt, de mire az ajtóhoz értem, már nem volt ott és már csak az autója zúgását hallottam. De biztos vagyok benne, hogy nem adja fel addig, míg nem beszél velem, így nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Csak visszadőltem a kanapémra és Edward fényképét nézegettem, ahol még boldogok voltunk.
Megcsörrent a telefonom.
Fáradt mozdulattal nyúltam utána, és lenyomtam a gombot, majd meghallottam Adam hangját a túloldalról.
- Bell! Végre! Már azt hittem, hogy sose veszed fel! – kezdte azonnal, egy kicsit neheztelő hangnemben.
- Ne haragudj… én zenét hallgattam és nem hallottam – hazudtam, és tudtam, hogy ő is tudja, hogy hazudok, de inkább annak örült, hogy végre kimásztam a sötétből egy kicsit.
- Semmi baj, de nagyon aggódtunk miattad. Holnap…
- Természetesen munka – feleltem magabiztosságot tetetve. Nekem fontos volt ez a színjáték, mert ez adott erőt. Ha látszólag minden rendben volt, akkor volt erőm tovább élni. Üresen, élettelenül, de élni.
- Akkor várlak holnap délután. Egyébként találkoztam egy tehetséges zenésszel, akinek a zenéje pontosan beleillene a rádióba. Behívtam, rendben?
- Persze, milyen hangszer?
- Zongora – felelte és én lehunytam a szemem. Ettől féltem. Mi van, ha tetszeni fognak ennek a valakinek a zenéi? Mi van, ha rá fognak emlékeztetni? Mi van, ha összeomlok mindenki előtt?
- Oké, tényleg… a válás hogy áll?
- Jövő héten kell aláírnunk a papírokat. Biztos, hogy jól vagy?
- Persze, most leteszem. Szia, Adam.
- Szia, Bell. Vigyázz magadra, ha bármi van, akkor hívj… szia…
Letettem. Bekapcsoltam és majdnem felsikoltottam, mikor megláttam magamat benne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése