Nem tudtam, hogy mit kéne tegyek, vagy mit mondhatnék ebben a helyzetben, hiszen engem sokkolt a helyzet, mégsem értettem, hogy miért lett Edward ilyen zaklatott. Csak egy név, biztosan csak egy véletlen, és nincs semmi jelentősége. Csak véletlen lehet…Edward sok mindent túlreagál, de biztos vagyok benne, hogy egy ártatlan véletlen miatt nem akadna ki ennyire. Melanie furcsán nézett ránk, de főleg a szerelmemre, és semmit sem értett. Azt hiszem, hogy nem túl pozitív lehet a véleménye rólunk…- Már ennyi az idő? – szólalt meg fojtott hangon Edward, és felállt. Egy apró csókot nyomott az arcomra, majd szabadkozva elköszönt és távozott.
- Történt valami? – nézett fel Charlie és elszakította a tekintetét a tévéről és vadul ugrált a tekintete közöttünk.
- Edwardnak sürgős dolga akadt – válaszolta Melanie. – Más semmi. Fáradt vagyok, Bella megmutatnád a vendégszobát? Kicsit le szeretnék pihenni – nézett rám jelentőségteljesen, és én egy aprót bólintottam és elindultam az emeletre az unokatestvérem nyomában.
- Mi volt ez? – kérdezte és a falnak támaszkodva figyelt.
- Mi?
- Edward. Nem csak nekem tűnt fel a furcsa viselkedése, láttam, hogy neked is. Tehát?
- Fogalmam sincs, nem mondott semmit.
- Máskor is ilyen?
- Nem, még sosem fordult elő ilyesmi – feleltem, bár ez nem fedte teljesen a valóságot, de nem akartam, hogy gyanakodni kezdjen.
- Értem, és minden rendben közöttetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva, de a torkom összeszorult, mert nem tudtam én sem a választ. Most mondjam azt, hogy amíg nem volt itt minden rendben volt? Nem, nem vagyok bunkó.
- Persze, most nem tudom, hogy hova sietett, de majd kiderül. Most egy kicsit lepihenek, nem baj? Meg leckém is van… - próbáltam kibújni a társalgás elől, mert egyedül akartam lenni a gondolataimmal.
Este hamar lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Vártam, hogy Edward jelenjen meg az ágyam mellett és gyengéden megcsókoljon. De nem jött, és nem ült le az ágyam szélére, őrizve álmomat. Nem akartam úgy elaludni, hogy lefekvés előtt nem látom őt, és nem tudom meg, hogy mennyi jelentősége van a két név azonosságának.
Miért volt olyan zaklatott? Miért rohant úgy el? Csak egy csók és semmi magyarázat? Hova ment? Haza? Akkor már Alice visszazavarta volna hozzám, mert látja, hogy milyen zaklatott vagyok.
Ha nem hazament, akkor hol lehet? Mi van, ha vissza se jön? Ha valamiért arra jött rá, hogy nem vagyok elég jó neki és elment?
- Hol vagy, Edward? – zokogtam fel, és magamhoz szorítottam a puha párnámat, melyben még mindig éreztem az illatát. Ez egy kicsit megnyugtatott.
Zaklatottan ébredtem, sötét volt, és magányosnak éreztem magam. Az órára tévedt a tekintetem, mely hajnali egyet mutatott, tehát nem aludhattam sokat. Felkapcsoltam a kislámpát, és felkaptam az éjjeli szekrényemen lévő kistükröt és belenéztem. Majdnem eldobtam, mikor megláttam, hogy mennyire gyűrött vagyok, aludnom kéne még egy-két órát, mert Charlie szívrohamot kap, ha meglát.
Felpattantam és megmostam az arcomat, majd visszafeküdtem és megpróbáltam aludni.
Ez olyan hajnali négykor sikerült is, addig kérdésekkel a fejemben forgolódtam az ágyamban. Elegem volt már az éjjelből, vártam a reggelt, vártam, hogy felkeljen a nap, és csituljon a lelkemben a vihar.
Reggel a nap fénye ébresztett, és borzalmas hangulatban nyitottam ki a szememet, a párnámat a falnak dobtam és felnyögtem. Ha süt a nap, akkor ma nem látom Edwardot, és megint nem tudok vele beszélni. Legjobb lenne, ha felhívnám, mert így nem tudom végig csinálni a napot, ha nem tudok róla semmit.
A mobilom felé kaptam, és álmosan pötyögtem be a Cullen ház számát, hamar megszólalt benne egy kedvesen csilingelő női hang.
- Halló? – hallottam Esme hangját a vonal túlsó végéből.
- Esme? Itt Bella. Beszélhetnék Edwarddal?
Néma csend.
- Bella? Minden rendben? – hallottam Esme fojtott hangját, amiből aggodalom sugárzott. – De hisz… Edward, nem veled van? – Ettől féltem. A szívem kihagyott egy pillanatra és biztosan el is sápadtam. Nem ment haza. Itt hagyott, elment örökre.
- Persze… minden rendben – hebegtem és a könnyeimmel küzdöttem, nem akartam gyengének látszani.
- Ha baj van…
- Nincs semmi! Most lerakom, szia Esme – köszöntem el gyorsan, hogy mielőbb újra egyedül lehessek a fájdalmammal, ami már keményen szorította a mellkasomat. Remegve ejtettem le a mobilom, és a könnyek gyorsan ellepték az arcomat.
Hol lehet Edward? Merre mehetett? Miért nem látja Alice? Miért nem mondott nekem semmit? Miért csinálja ezt velem?
Nincs ennél rosszabb, nincs rosszabb a bizonytalan tudatlanságnál, és annál, hogy tudom, hogy Edward szenved valamitől, és nem segíthetek neki, mert nem tudom, hogy hol van.
Ha nem lenne semmi baj, akkor nem tűnt volna el, és ha Alice nem látott semmit, és ez azt jelenti, hogy nincsenek döntései a jövőre nézve. Ergo tanácstalan, tehát szenved. De mitől? Több lenne Melanie neve mögött, mint ami látszik? A Masen név kavarta fel ennyire vagy valami más? De mi más? Hiszen a Masen név biztosan gyakori, én is ismertem Phoenixben egy Newton nevű lányt, akinek semmi köze nem volt Jesshez…
- Bella? – lépett be Mel a szobámba és aggódva nézett körbe. Tudta, hogy baj van, láttam rajta. Mit nem adnék most Edward képességért, hogy tudjam, hogy miket gondol Melanie. – Beszélnünk kell.
- Hogy mi? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy most mit mond. – Nem érzem jól magam, biztosan megfáztam.
- Oké, megmondom Charlie-nak, aztán visszajövök és beszélgetünk – nézett rám jelentőségteljesen, majd leviharzott a lépcsőn.
Pár perc múlva lépett be, és közölte, hogy Charlie megy dolgozni, majd leült az ágyam mellé.
- Tudom, hogy valami nincs rendben.
- Mire gondolsz? Minden rendben – ellenkeztem, de a hangommal még magamat sem győztem meg.
- Edward vámpír? – kérdezte tovább csevegő hangon. A kezemben tartott pohár hangos csattanással koppant a padlón és kidülledt szemekkel néztem rá, és azt hiszem levegőt sem vettem, mert hirtelen köhögni kezdtem.
Melanie hátba veregetett, majd válaszra várva nézett rám, de képtelen voltam bármit is kinyögni.
- Az édesanyám nem magától halt meg, gyilkosság áldozata lett. Ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy az elkövetőt sosem találták meg, de én láttam őt. Persze, nem hittem a szememnek, mikor megláttam. Fantasztikus szerencsém volt, hogy nem vett észre, valószínűleg elbódította anyám vére, ezért nem érezte meg az illatomat. Gyáva módon elfutottam és segítségért kiabáltam, nem mertem nekiugrani, pedig anya megérdemelte volna, hogy megvédjem.
- Feleslegesen megölted volna magad – suttogtam rekedten.
- Tudom, de bátor dolog lett volna, és talán megmenthettem volna őt, mert nyertem volna egy kis időt neki, hátha addig hazaér apa és elkergeti. Ma már tudom, hogy jobb, ha elrohantam és nem haltam meg. De akkor furdalt a lelkiismeret, hogy nem segítettem az anyám életének a megmentésében. Fordított helyzetben ő akár a körmével esett volna neki a szadista vámpírnak, de én nem voltam elég bátor. Gyerek voltam még. Akkor tudtam, hogy az az alak nem lehetett ember, mert az emberek nem vérrel táplálkoznak és az interneten kezdtem keresgélni, no meg persze könyvekben. Sokáig nem jártam eredménnyel, de aztán találtam egy mesés kötetet, amit mindenki ostoba mesének hitt. Eleinte én is, tegnapig nem hittem benne igazán, de akkor megláttam Edwardot, ezért is néztem rá döbbentem. Láttam, hogy féltékeny lettél.
- Igen – vallottam be.
- Jogos, én is az lettem volna a helyedben. Na szóval… a könyvben volt szó vámpírokról és úgy nevezett vegetáriánus vámpírokról, persze azt tudtam, hogy anyám gyilkosa nem volt éppenséggel vega. Így ismertem meg a vega vámpír jeleit a barátodon, és meglepődtem. Persze közben világos volt, hogy te tudsz róla, és az is, hogy csak te. Tényleg mennyi idős is?
- Tizenhét.
- Jaj, gondoltam, de… mióta?
- 1901-ben született, de 1918-ban átváltoztatták, mert meghalt volna spanyolnáthában.
- Fúha…
- És aki megölte édesanyád, hogy nézett ki?
- Hosszú szőke haja volt, és megjelent mellette egy tűzvörös hajú nő is, de nem vettem szemügyre az arcukat, hamar kereket oldottam.
- James – leheltem rettegő arccal, és a sebhelyemhez kaptam, ami ott díszelgett hidegen a kezemen. Mel csak az arcomat látta, és így is eléggé kiakadt.
- James? Mi?! Te ismered? – visította. – Edward barátja? Megölöm!
- Nyugi, halott. Edward megölte.
- Hogy mi? – döbbent meg.
- James meg kart ölni engem, de Edward elintézte és megmentette az életem.
- Jaj, de romantikus! Bárcsak lenne egy pasi, aki az én életemet is megmenti, és megöli azt, aki bántani merészel…
- Nem volt olyan szórakoztató…
- Tényleg, bocs – higgadt le és bocsánatkérőn nézett rám. – És miért rohant el tegnap?
- Nem tudom, nem értem.
- Biztosan visszajön, nyugodj meg – mosolygott rám. – És tényleg állatvérrel táplálkozik? Annyira kíváncsi vagyok! Mindent el kell mesélned! Mindig is oda voltam a vámpíros történetekért és könyvekért, és most már ismerek egyet élőben is!
- Én… megígértem, hogy nem beszélek róluk senkinek – visszakoztam.
- De én már tudok róluk! Vagy végül is mindegy, majd megkérdezzük Edwardot, rendben? Jaj, annyira izgatott vagyok! Alig aludtam éjjel… és nincs egy szingli vega ismerőse?
Felnevettem, annyira gyerekesen lelkendezett.
- Egyikük sem szingli, sajnálom.
- Miért nem megyünk megkeresni Edwardot? – kérdezte hirtelen és a tekintetében gyerekes fény villant, mintha a kedvenc babáját menne megkeresni, és nem egy vámpírt a sötét erdőben.
- Nem, majd visszajön – feleltem nyugodtan, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. És hiába próbáltam beszélgetéssel elütni a rosszkedvemet, a szívemet nem tudtam becsapni. Ha meglátom a szerelmemet, nem is tudom, hogy mit csinálok vele… Megcsókoljam, vagy megfojtsam, amiért kitett ennek? Már ha látom valaha… – Most ledőlök egy kicsit, mert tényleg nem érzem magam túl jól, nem baj?
- Nem dehogy… tényleg ramatyul nézel ki – mosolygott rám, majd vidám léptekkel távozott és hallottam a lépteit a lépcsőn, majd letelepedett a tévé elé.
Nekem csak az járt a fejemben, hogy merre van a szerelmem, és mit csinál… Hogy tud Melanie ilyen vidám lenni? Hogy képes ennyire érdeklődni egy vámpír után, mikor az anyját egy szadista vámpír gyilkolta meg a szeme láttára? Miért tud ennyire jókedvű lenni? És én miért nem? Hogy lenne képes Edward keresésére indulni az erdőbe?
Várjunk csak… ez nem is olyan rossz ötlet! Megkeresem, mert ha itt várok rá, beleőrülök, és soha többé nem látom. Igen, meg kell őt keresnem…
Mert szeretem…
Felkaptam magamra egy vastag kabátot, leosontam a lépcsőn, majd halkan becsuktam magam után az ajtót. Melanie ebből szerintem semmit nem vett észre. Legalábbis remélem, nem hiányzik, hogy utánam jöjjön, négyszemközt kell beszélnem a szerelmemmel. Már ha megtalálom…
- Hol vagy Edward? – kérdeztem halkan és letöröltem a kezemmel könnyes arcomat, majd elindultam az erdei ösvényen, de egyre inkább kételkedtem abban, hogy helyes e az, amit teszek…
Nagyon tetszik amiket írsz. :)) mi a neved?
VálaszTörlés