(A képen Melanie Masen)Bella szemszöge
Egy tisztáson álltam, körülöttem minden sötét volt, a fellegek baljóslatú módon gyülekeztek az égen, és a csípős szél sem ígért semmi jót. Remegve álltam a kis ösvényen, mely a tisztás közepén futott végig, és hervadt virágok szegélyezték kerítés gyanánt, a madarak ijedten csiripeltek valahol a közelembe, és én fáztam.
Nem volt senki, aki átölelve megmelegítse fázós, hideg testemet, az egyetlen, akit szeretek nem tud meleget adni, és nincs itt velem, mert nem lehet velem.
Zihálva tekintek körbe, a természet minden rezdülése balsejtelmet sugall. A félelem a hatalmába kerít, és nincs senki, aki megvédhetne ettől a helyzettől, amitől rettegek.
De mi lehet a fák között? Mit keresek itt egyedül? Hol van Edward, mikor szükségem lenne rá? Hol marad? Mindig velem szokott lenni, hogyha félek, de most nem látom sehol.
Miért nem véd meg?
A lábaim önkéntelenül is megindultak és futni kezdtem. Fogalmam sem volt hogy merre van az arra, és hogy nekem merre kéne mennem, de nem törődtem ilyen apró-cseprő dolgokkal. Csak ott nem akartam lenni.
És akkor megtorpantam, és belém hasított a tudat, hogy Edward hiába sietne ide, mert nem tehetne semmit. Edward soha nem lehet velem, el kell őt felejtenem, túl kell lépnünk egymáson… Nincs más lehetőség, a vér dominál…
Egyszer csak egy erős, hideg kart éreztem a derekamon, de nem láttam senkit magam körül, és pánikba estem. Kapálóztam, rúgtam és sikoltoztam, azt akartam, hogy mielőbb kigyulladjon a fény, és biztonságban érezzem magam.
- Edward! – sikoltottam a szerelmem nevét, azt a nevet, amire gondolnom sem volna szabad.
- Bella, itt vagyok, nyugalom – hallottam a hangját valahonnan, de test nem tartozott hozzá, csak a karjait éreztem magamon.
Sikoltoztam továbbra is, nem hagytam abba, és nemsokára nedves, vizes folyadék lepte el az arcomat, amit könnynek hívunk.
- Bella, ébredj fel! Csak egy álom… - mondta tovább a hang, és döbbenten fogtam fel a szavak értelmét. Abbahagytam a sikoltozást, és rájöttem, hogy mindez nem a valóság.
Kinyitottam a szemem.
- Bella? – nézett rám Edward aranyszínű szemeivel, és aggodalmat láttam benne. Körbenézve jöttem csak rá, hogy a szobámban fekszem az ágyon. – Jól vagy?
Zihálva vettem a levegőt, a takaróm a testemre tekeredett, az arcom merő izzadtság volt, a hajam az arcomhoz tapadt, és nehezen szedtem a levegőt.
- I-igen – hebegtem rekedten. A hangom borzalmasan rekedt volt, akkor nem csak az álmomban sikoltoztam, hanem a valóságban is. Az erős karokat sem képzelhettem, mert Edward valóban lefogott, mikor kapálóztam.
- Csak egy rossz álom, már vége – duruzsolta a fülembe, magához volt, majd simogatni kezdte a hátamat és a hajamat, hogy megnyugodjak. A könnyeim előtörtek és zokogásban törtem ki.
- Nem voltál velem – sírtam remegve, és esdeklően néztem rá. Tudta, hogy mit szeretnék, és mitől félek.
- Mindig veled leszek, Bella. Vigyázok rád, nem eshet bajod. Amíg te is akarod, addig veled leszek, és nem hagyom, hogy bántsanak – suttogta a fülembe és megcsókolt, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
- Tudom – leheltem, majd elmosolyodtam. – Jobb lesz, ha letusolok – keltem fel és elindultam zuhanyozni.
- Csináljak reggelit? – ajánlotta fel.
- Nem kell, majd én elintézem.
- Akkor itt várlak – mondta csibészes mosollyal és a falnak dőlve figyelte, ahogy ügyetlen mozdulatokkal megyek a fürdőbe. Még a tus alatt is éreztem a szeretetteljes tekintetét, holott tudtam, hogy a falon még ő sem képes átlátni. Még csak az kéne…
Mikor beléptem a szobámban, az üres volt. Edward a nappaliban várt rám, kezében a reggelimmel.
- Gyors voltál, nem volt időm visszamenni – szabadkozott vidáman.
- Semmi baj, köszi a reggelit – nevettem fel. – Te nem kérsz? – vigyorogtam.
- Köszi, kihagynám… Attól még, hogy te önszántadból ettél már földet, én nem ragaszkodnék hozzá…
Felnevettem.
- Charlie?
- Dolgozik, kora reggel elment. Csodálkoztam, mert örült, hogy velem töltöd a napot.
- Ezek szerint kezd megkedvelni téged. Ez jó, ideje már.
- Szerintem is – helyeselt, majd megcsókolt.
A nap folyamát a suliban töltöttük, majd feljöttünk hozzánk és filmet néztünk. Megnéztük a Titanic-ot is, mert a suliban arról tanultunk éppen. Nem bírtam megállni könnyek nélkül, és akármennyire szégyelltem magam Edward előtt sírva fakadtam, mikor a hajó elsüllyedt, és meghalt a helyes főszereplő. Bár annyira nem volt az esetem, Edward jobban bejött nekem.
- Ne szégyenkezz a könnyeid miatt – mondta halkan a film végén. – Majdnem az összes osztálytársad elsírta magát rajta, csak nem merik bevallani, mert akkor nem tűnnének olyan menőnek.
- Ha tudnák, hogy te mindent tudsz róluk – nevettem fel.
- Akkor még jobban utálnának. Így sem komálnak, mert te vagy a barátnőm.
- Miattam? – lepődtem meg. – De miért?
- Mert szép vagy és ők irigyek.
- Óh…
Ekkor kulcscsörgést hallottam meg és Charlie lépett be egy fiatal lánnyal az oldalán. Alig ismertem rá, az évek rajta is rengeteg nyomot hagytak, akárcsak rajtam. Tíz évvel ezelőtt láttam utoljára, ő volt az unokatestvérem. Hosszú, barna göndör haja lágyan omlott vékony vállaira, zöld szemeivel izgatottan nézett körbe és meglátott engem. Elmosolyodott.
- Melanie! – kiáltottam fel és a nyakába ugrottam.
- Bella – nevetett fel. – Megfojtasz.
- Tényleg, bocsi – szabadkoztam. – Hogy kerülsz ide?
- Látogatóba jöttem – felelte, de az arca megrándult. Ismertem jól ezt a tekintetet, hazudott nekem.
- Mi történt? – kérdeztem rögtön. Nem kerteltem, hiszen láttam rajta, hogy baj van.
- Apa kitagadott. Röviden ennyi. Ja és felveszem anya nevét, mert nem akarom apám nevét viselni.
Ekkor tévedt a tekintete a némán figyelő szerelmemre, aki még mindig a kanapén ült és elkerekedett a szeme a döbbenettől. Tátogva nézett rám, egy hang sem jött ki a torkán.
- Melanie, ő Edward Cullen – szólalt meg Charlie. – Bella udvarlója.
- Örvendek – állt fel Edward és biccentett egyet Melanie felé.
- Hű… elnézést, csak nem gondoltam, hogy ilyen pasid van Bells – nézett rám vigyorogva.
- Ő pedig Melanie Johnson, az unokahúgom – folytatta Charlie zavartalanul.
- Üdv – fordult most Edward felé kacér pillantással. A testem féltékenyen megmerevedett és ez Edward figyelmét sem kerülte el. Nyugtatólag nézett rám, és szerelmesen. Ez megnyugtatott. Lehiggadtam.
Melanie mit sem vett észre abból, hogy mennyire felkavart engem a viselkedése. Zavartalanul foglalt helyet a kanapé melletti fotelban, majd Charlie is mellé telepedett.
- George miért tagadott ki? Olyan nehéz elképzelni róla ilyesmit… - kérdezte Charlie.
- Mert megütöttem. Kicsit be voltam csípve, és ő megsértette anyu emlékét, én pedig egy pofonnal válaszoltam. Aztán teljesen kikelt magából…
- De Melanie! Nem csoda azok után, hogy megütötted a tulajdon apád! – háborgott Charlie.
- Mr. Swan, ez teljesen észszerű tett volt Melanie részéről – szólalt meg Edward mellettem, de a hátam gyengéd simogatását nem hagyta abba. – Megsértette az anyja emlékét, mindenki más így cselekedett volna a helyében – folytatta, és bezsebelt egy hálás pillantást az unokatestvérem részéről. Én viszont figyelmeztetően rúgtam belé, mert úgy beszélt, mint aki nem ebben a században élne. Ráadásul más nőt védett, még ha az a rokonom is…
- Ez igaz, de… Sajnálom, Melanie.
- Semmi baj, Charlie bácsi – mosolygott kedvesen. – És köszi Edward – nézett ismét a szerelmemre, a tekintetem rávillant. Dühös voltam valahol legbelül, legszívesebben elvittem volna Edwardot Melanie közeléből.
- Annyi éve Susan halálának, és George mégis így viselkedik. Miért nem szóltál, hogy gondok vannak? Tudom, hogy Susan és én nem voltunk igazi testvéri viszonyban, hiszen csak az édesanyánk közös, de ránk mindig számíthatsz. Van itt hely bőven.
Meglepetten néztem Charlie-ra, nem volt rá jellemző ilyen beszéd. Főleg nem ilyen hosszú, hiszen mindig is hallgatag volt.
- Kedves tőled Charlie bácsi, de csak éppen csak beugrottam. Nem komálom nagyon az esőt.
- Hát akkor üdv Amerika legesősebb kisvárosában – nevettem fel, és a hangomban immár nyoma sem volt az előbb érzett féltékenységnek. Nem is értem, hogy mi ütött belém az előbb. Bízom Edwardban és tudom, hogy szeret, sose cserélne le senki másra. Mel se lehet annyira elvetemült, hogy az én pasimat nyúlja le. Egyszerűen csak megbűvölte, hiszen sosem látott még vámpírt. Nincs ebben semmi különleges, nincs okom a féltékenységre.
Ugye nincs?
- És ti mióta vagytok együtt? – kérdezte, mikor Charlie letelepedett a tévé elé meccset nézni, és mondhatni teljesen kizárta a külvilágot, csak a gólokra figyelt.
- Lassan egy éve – válaszoltam és Edward tökéletes arcára néztem. Annyira szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem, és szeret engem mindennél jobban. Nincs nála különlegesebb ajándék, az élet nagyon kegyesen bánik velem. A szerelem, amit kaptam egy igazi kincs. Főleg Edward. Gyakran nem is értem, hogy miért szeret engem, vagyis, hogy mit szeret bennem. Nincs bennem semmi különleges. Egy hétköznapi, szürke galamb vagyok hozzá képest, semmi több.
Ő mégis kitart mellettem és elbódít a határtalan szerelmével, igen, lassan egy éve. Ez az év a tavasszal történteket leszámítva maga a mennyország, és sose voltam boldogabb. Az a rózsaszín felleg, ami megszállt az első iskolai napomon, nem hagyott el egy perceg sem. Bár már tizennyolc elmúltam és idősebb vagyok nála, úgy érzem, hogy nincs okom panaszra. Hiszen előbb vagy utóbb úgyis meggyőzöm, hogy változtasson át, és ha tényleg igazán szeret, akkor meg fogja tenni. Először attól is irtózott, hogy mi ketten testileg is egymáséi legyünk, mégis beadta végül a derekát. És be kellett látnia, hogy nem esett semmi bajom, hála a határtalan önuralmának.
- Az tök jó – lelkesedett Mel. – Az én kapcsolataim sosem voltak túl hosszúak, a leghosszabb öt hónap volt, és a vége már annak is kínkeserves volt. A pasi már a gyerekeink nevét tervezgette, és már kitalálta a gyerekszoba színét is. Egyszóval kiakasztott, kész rémálom volt. Ha csak ránéztem egy másik férfira egy pillanat erejére, akkor már képes volt órákig tartó szónoklatot előadni a hűségről és a becsületről, ja és naponta többször is elmondta, hogy mennyire szeret, és élete végéig velem fog élni. Azt hiszem, ha a halálom napjáig el kéne viseljem, akkor mártír halált halnék még az esküvő előtt. Nem hogy gyerekek…
Edward és én felnevettünk.
- Ennyire félsz a gyerek gondolatától? – kérdezte Edward mosolyogva.
- Ige.. nem! Én csak… fiatal vagyok még ehhez!
- Mintha Bellát hallanám – nevetett fel.
- Mi? – kérdeztem durcásan.
- Ha a jövő szóba kerül, mindig azt hozod fel, hogy fiatal vagy még…
- Az eredeti tervemhez meg túl öreg – néztem rá kihívóan, és a vigyor lefagyott az arcáról. Csak nézett rám, és láttam a szemeiben, hogy dühös, amiért felhoztam a „hadd-legyek-vámpír-mihamarabb”témát, ráadásul egy másik ember jelenlétében.
- Miről beszéltek? – értetlenkedett Mel, mert nem értett semmit a burkolt megjegyzésemből, csak azt látta, hogy Edward tekintete elfelhősödik.
- Semmi különös – válaszoltam gyorsan. Túl gyorsan, és ez felkeltette Mel érdeklődését. Tudtam, hogy a kíváncsisága nem rosszindulaton alapul, de a titkokkal gazdag életemben cseppet idegesítő volt. Hiszen nem mondhattam neki semmit.
- Értem… - felelte, és láttam rajta, hogy az agya egy új témán zakatol, hogy véget vessen a feszült csendnek, ami beállt. Csak Charlie morgolódása hallatszott, mikor az ellenfél csapat szerzett pontot. – Jaj, de annyira várom, hogy megszabaduljak apám nevétől, már jó ideje ki nem állhatom – mesélte kissé bosszús arccal, de tudtam, hogy közel sem olyan laza a téma iránt, mint ahogy mutatja. – Anya neve amúgy is sokkal szebb, jobban illik is a nevemhez…
- Miért? Mi lenne úgy a neved? – érdeklődött barátságosan Edward, de kihallatszott az előbbi düh maradéka is a hangjából.
- Melanie Masen, nem hangzik jobban? – kérdezte mosolyogva, de nem számított arra, hogy milyen reakciót vált ki belőlünk a Masen szó.
Elsápadtam, pedig alapból is fehér voltam, és gyorsan Edwardra néztem. Reménykedtem benne, hogy én látok rémeket, vagy hallottam félre, de szó sem volt ilyesmiről.
Edward aranyszín szemei teljesen befeketedtek, annyira, hogy Mel ijedten hőkölt hátra. A kezei ökölbe szorultak, de nem mondott semmit, és nem is mozdult meg. Csak én láttam az arcán a lelkében dúló viharokat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése