(Bella szemszöge) Remegve engedtem, hogy Melanie vigasztalóan magához öleljen és bevezessen a házba, de a remegésem és a könnyeim nem maradtak abba. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kezdek ezután, ugyanis nekem Edward az életem.
Nem volt erőm viszonozni az ölelését. Úgy éreztem, mintha megfutottam volna a Marathónt. Ólmos fáradtság kerítetett a hatalmába, és ha nincs mellettem Melanie talán össze is esem. Nem kérdezett semmit, csak támogatott és ezért nagyon hálás voltam.
Nem tudom, hogy lett volna elég lelki erőm, ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdéseit, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp sor kerül arra a beszélgetésre is.
Könnyes szemekkel dőltem az ágyamba, és megpróbáltam elaludni, de nem ment. Melanie leült az ágyam szélére és halkan megszólalt.
- Charlie nem sejt semmit, azt mondtam neki, hogy beteg vagy. Be akart jönni, de megakadályoztam, mert nem akartam, hogy észrevegye a távolléted.
- Köszönöm – suttogtam hálásan.
- Magadra hagylak, de ha kell valami, szólj nyugodtan – nézett rám kedvesen. Hálásan viszonoztam a tekintetét és örültem, hogy megértette, hogy most egy kis magányra vágyom.
Bármilyen fáradt is voltam, nem tudtam aludni. A gondolatok csakúgy villám módjára cikáztak a fejemben és a könnyeim folytak, mint egy soha el nem múló zápor. Kegyetlennek éreztem a sorsot, és az életet, de Edwardra nem tudtam haragudni.
Hiszen soha nem mondta, hogy az emberi életében nem volt szerelmes vagy, hogy szűz lenne. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy érintetlen legyen, de azt se, hogy más nő csókolgassa bársonyos testét. Nekem ez elképzelhetetlen volt.
De úgy néz ki, hogy az élet nem így gondolja.
Hogy lehet a szerelmem az ősöm? Ez annyira abszurdikus, hogy már-már nevethetnékem támad. De ez csak keserű mosoly, koránt sem őszinte.
Hogy gondolhattam, hogy én voltam neki az egyetlen? Hiszen hogyan is elégethetne meg azzal, hogy egész léte alatt csak engem szeret?
Várjunk csak…
Honnan tudjam, hogy ezzel a szöveggel nem azt akarja elérni, hogy szakíthasson velem? Hiszen miért lennék elég jó neki? Amivel előállt, az annyira horrorisztikusan képtelen dolog, amit nem tudnék megosztani senkivel, ahogy a vámpír mivoltát sem. Jól kitervelte. De hogy nézhetett annyira naívnak, hogy elhiggyem neki ezt a hazugságot?
Alaposan alul értékelhetett.
Hát, majd én megmutatom neki, hogy erős vagyok, és nincs szükségem a hazugságaira. El fogom érni, hogy könyörögjön nekem, azért, amiért ennyire megalázta a lelkemet.
De ez még mindig a jobbik eset. Így legalább nem igaz, amit mondott és még van remény arra, hogy egy napon együtt legyünk.
Össze kell szedjem magam, és nem szabad, hogy bárki előtt is gyengének mutatkozzam. A suliban majd meg fog lepődni, mert nem egy összetört Bellát fog találni a sarokban kuporodva, hanem egy látszólag jókedvű lányt, aki ugyanúgy hozzájuk fog ülni ebédnél, mint annak előtte, és aki nem hagyja, hogy hazugságokkal áltassák.
Nem hagyom, hogy Edward porig alázza akár titokban is a méltóságomat. Nem hagyom, mert erős leszek. Annyiszor mutattam magam gyengének előtte, hogy megszámolni sem tudom, de nem adok újabb számot a statisztikához.
De még utoljára kibőgöm magamat, mert a könnyeim fojtogatják kiszáradt torkomat. Utoljára engedem el magam, utána már erős leszek.
- Edward – suttogtam sírva még utoljára, aztán elragadott az álom.
*
Reggel nem is tudtam hirtelen, hogy miért nedves a párnám, aztán visszatértek a gyötrő emlékek és eszembe jutott az éjszaka. A könnyeim és az elhatározásom, amit ma el kell kezdjek. Mert szeretem Edwardot, és el fogom érni, hogy megbánja, hogy eldobott magától. Legalábbis remélem, hogy szeret még egyáltalán.
Természetesen nem hittem el, amiket mondott. Hogy miért? Hazudott nekem valaha? Nem. Hanem, mert nem akartam elhinni, és görcsösen kapaszkodtam az utolsó reménysugárból. Talán dacból, talán szerelemből, de nem akartam neki hinni. Nem, nem és nem.
Azt inkább megértem, hogy nem vagyok elég jó neki, de ezt nem veszem be, mert túl hihetetlen mesét talált ki. Talán azt képzelte, hogy miután ilyen gyorsan elfogadtam a vámpírságát, akkor ezt is gyorsan elhiszem neki. Tévedett.
Az első utam a fürdőszobába vezetett, és kezelésbe vettem magamat. Letusoltam, testápolóval bekentem száraz bőrömet, majd az arcomat vettem kezelésbe, de még előtte ránéztem az órára. Nem sokat aludtam, még két óra volt az indulásig a suliba. Melanie nem hiszem, hogy egyhamar zavarna, biztosan szeretné, ha kipihenném magamat.
Gyorsan sminkkel eltüntettem az éjszakai könnyek és a kialvatlanság nyomait, majd egy vadító sminket kentem a helyére. Döbbenten konstatáltam, hogy nem állt rosszul. Talán egy kicsit kurvás hatást keltett, de engem most ez nem igazán zavart. Talán túl messzire akartam menni, talán csak hirtelen felindulásból cselekedtem, de nem bántam meg a stílusváltást.
A régi stílus nem kellett már, hiszen úgy nem kellettem Edwardnak, talán az új Bella jobban fog neki tetszeni.
A hajamat se akartam a megszokott módon hordani, inkább fogtam a hajvasalót és gyakorlott mozdulatokkal kivasaltam, ezzel még inkább vadító hatást keltve. Aztán mikor ezzel végeztem, fogtam az ollót és néhány helyen tépett hatást kölcsönöztem neki. Nem mertem túlzásba vinni, mert nem vagyok fodrász, de kivételesen nem rontottam el semmit.
Nem akartam ugyanaz a szerencsétlen Bella lenni, mint eddig, aki mindent elbénáz, és hasra esik a saját lábában. Bár talán az utóbbin nem tudok változtatni. De majd óvatosan fogok közlekedni és megpróbálok nem orra bukni.
A magas sarkúmat még nem mertem megkockáztatni, de talán pár nap múlva arra is sor kerülhet. Egyelőre meg kell tanuljak lapos cipőben a lábamon maradni. De talán megválhatnék a sportcipőtől, mert az nem igazán nőies. Az első gondolatom a papucscipő volt, de én olyanokat nem hordtam, így azt majd kölcsön kell kérnem Melanie-től, biztos ad nekem kölcsön egyet.
Fürdőköpenyben elindultam a szobája felé és halkan bekopogtam. Nem tudtam, hogy Charlie itthon van-e még, de nem akartam, hogy így lásson. Éjszaka hallottam, hogy benézett, de nem igazán foglalkoztam vele, mert szerintem, meg van nélkülem.
Melanie már fel volt öltözve, mikor benyitottam, nem is gondoltam, hogy ő sem tud aludni. De nem is foglalkoztam most ezzel, ennél fontosabb dolgom volt, főleg mert egyre inkább éreztem, hogy lassan kicsúszik alólam a talaj és elbőgöm magam. Mély levegőt vettem, és visszaküldtem a könnyeimet a helyükre és Melre mosolyogtam.
- Bella? – nyögte ki tátott szájjal, és a szemei elkerekedtek, mikor megláttak. Meghiszem azt. Valószínűleg egy kisírt szemű, beesett arcú megtört lányra számított, helyette egy látszólag mosolygó csaj állt előtte kissé megváltozott fejjel.
- Tudsz adni kölcsönbe egy papucscipőt? – tértem rá a lényegre, és úgy tettem, mintha nem venném észre a döbbenetét. – Nem igazán hordok ilyeneket… és valami jó ruhát is kölcsön tudnál adni?
- Öm… persze – hebegte zavartan és a szekrényéhez ment, ahova már szemmel láthatólag berendezkedett.
A szekrényében rengeteg cipő és ruha sorakozott, örömmel kezdtem körülnézni, és nem győztem hálálkodni Melnek, amiért megengedte nekem. Hiszen nem sokan engedik másoknak, hogy felvegyék a ruhájukat, és ezért is igyekeztem, hogy nehogy véletlenül a kedvenc ruhája akadjon a kezeim közé.
Végül egy farmer miniszoknya és egy elég kivágott narancssárga top mellett döntöttem, cipőnek pedig egy narancssárga papucscipőt választottam.
Melanie végig tátott szájjal figyelt, így elkönyveltem magamban, hogy szembetűnő változás.
- Üm, csini vagy – mondta végül és kínjában terelte a témát. Megértem, nem tudhatta, hogy mit kezdjen velem. – Reggeliztél már?
- Még nem, de lassan indulnom kéne, te mit csinálsz ma? – érdeklődtem.
- Mivel még nem jelentkeztem fősulira, így valami munka után kéne nézzek. De szerintem a következő évben már ismét suliba fogok járni. Charlie már elment, van egy cetli odalent. Hát… szép napot – nyögte végül zavartan.
- Köszi, de ez is csak egy átlagos nap lesz – hazudtam tetetett könnyedséggel, és ő sem hitte el. Láttam a szemében a kérdőjeleket.
A kocsim felé menet kezdtem úgy érezni, hogy talán nem volt túl jó ötlet ez az egész és talán otthon kellett volna, maradjak, de mégsem álltam meg, de a kocsiban ülve haboztam. Mi van, ha mégsem hazudott nekem? Mi van, ha ezzel fájdalmat okozok neki?
Nem voltam biztos magamban, de mégsem hátráltam meg. Nem is értem, hogy honnan költözött belém ez a hatalmas elszántság, ami sose volt rám jellemző. Sosem lázadtam semmi ellen, mindig is a csendben szenvedő típus voltam, de talán most meguntam.
Talán változtatnom kell ezen, mert nem akarok a szobám sötétjében szomorkodni, inkább a lelkem mélyére zárom a fájdalmamat, és álarcot veszek az arcomra, hogy ne láthassanak még gyengébbnek, mint eddig.
Ha erősebb lettem volna eddig, talán már rávettem volna Edwardot, hogy vámpír legyek, de ő túl makacs volt, én pedig túl engedékeny. Ő ezt nem érthette. Én nem szörnyeteg akartam lenni, hanem az ő kedvese. Se több, se kevesebb. Csak ennyi.
Nem a vérre vágytam, hanem rá és a szerelmére. Nem a szépséget akartam, nem az aranybarna szemeket és nem az örök életet. Nekem csak ő kellett.
És ha ezek ezzel járnak, akkor szívesen vállaltam volna minden kellemetlenséget. Gonosz dolog tőlem, hogy búcsút mondanék a szüleimnek, de nem adhatom fel miattuk a boldogságunk.
Edward másképp vélekedett, de én dacból se úgy fogok reagálni, ahogy ő erre számítana. Meg akarom őt lepni, és ehhez ez kell, akkor így legyen.
De nem akarom elképzelni a jövőmet nélküle, és ha valóban nem kellek neki, akkor elfogadom, de addig is kiderítem, hogy valójában miért is dobott el magától, és nem fogadok el ilyen abszurd és perverz magyarázatokat, minthogy ő a dédapám.
Mikor kiszálltam a kocsiból többen füttyentettek, de mikor fel is ismertek, már mindenki elhallgatott és tátott szájjal néztek rám. Nem volt rajtam úgy igazán annyira kirívó dolog, de Bella Swan még soha nem öltözködött így, és ez nem kerülte el senkinek a figyelmét. Magamban megremegtem, mert utáltam úgy végig menni az úton, hogy mindenki engem figyel, de sikerült könnyek nélkül megtennem az utat.
Büszke voltam magamra, amiért idáig kibírtam, de még a java hátravan. Nem tudom, hogy hogyan leszek képes elviselni Edward tekintetét, és biztos voltam benne, hogy Rosalie még jobban fog utálni, mint eddig.
A délelőtti óráimon nem találkoztam egyikükkel sem, de biztos voltam benne, hogy Edward már hallott rólam mások fejében, így egyre idegesebb voltam. De nem mutattam ki, és rá kellett jönnöm, hogy mégsem vagyok annyira pocsék színésznő, mint a hogy eddig gondoltam magamról.
Persze Jess megjegyezte, hogy hol hagytam a pasimat, de én csak egy vállrándítással feleltem. Biztosan arra a következtetésre jutott, hogy megint nem jöttek suliba, de hamarosan látni fogja, hogy tévedett. Mert tudtam, hogy nincs olyan szerencsém – vagy pechem – hogy ne fussak össze vele.
Számolnom kellett volna azzal is, hogy elmentek, de legbelül éreztem, hogy itt maradtak. És különben is a távozásukat már biztos elújságolta volna Jess. Úgyhogy e felől felesleges aggódnom. Már csak azt kell kitalálnom, hogy miképpen reagáljak Edward jelenlétére.
Mikor beléptem a menza ajtaján egyből megpillantottam az asztalukat, de Edward nem ült velük. Talán nem jött suliba. Ez a gondolat nem igazán dobta fel a hangulatomat, de legbelül megkönnyebbültem, mert már nehezen bírtam a könnycsatornáimmal.
Mikor megláttak elég érdekes fejet vágtak, de úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Alice elszörnyedve, Rosalie irigyen, Emmett elismerően, Jasper pedig szimplán meglepetten figyelte a közeledő sziluettemet, és egyikük sem számított rá, hogy melléjük ülök. De nem fogom megkönnyíteni Edward dolgát, mert Alice végtére is a barátnőm, tőle nem tilthat el.
- Sziasztok! – köszöntem vidámságot tettetve, de Jaspert nem tudtam átverni. Nem is zavart különösebben.
Még mindig sokkosan köszöntek, de akkor egy hatalmas csörömpölés zavarta meg az ebédlő csendjét. Mindenki odanézett.
Edward Cullen aranybarna szemeivel találkozott a tekintetem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése