Lélekvihar - A vér szava - 7. fejezet

(A képen Gavin Tomson)

Charlie szerencsére még nem volt itthon mikor indultunk és csak egy rövid üzenetet hagytunk, hogy ne aggódjon. Azt azért nem akartam, hogy égre-földre keressen, de megmondani se, hogy hol leszek. Még a végén küldené a rohamosztagot a keresésünkre. Korántsem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de valami őrültséget akartam csinálni, vagy inkább több őrültséget. Nem azért, hogy magamra vonjam a figyelmet, hanem csakúgy, nem is tudom, hogy miért.

A ház előtt várt minket egy kocsi, amiben egy egész helyes srác ült, látszólag józan volt, így beültem a hátsó ülésre, Melanie pedig az anyósülésen foglalt helyet.

- Szia, én Gavin Tomson vagyok – mutatkozott be nekem egy alapos végigmérés után.

- Bella Swan – mondtam, és részemről le is tudtam a bájcsevelyt, mert láttam, hogy Mel már alig bír magával, beszélgetni akar a sráccal. Biztosan tetszik neki. Nem volt rossz bőr. Idősebb volt szerintem Melnél is, úgy huszonötnek tippeltem. Barna haja, barna szeme és szigorú arca volt, de ez nagyban megváltozott, mikor elmosolyodott.

Összességében normálisnak tűnt, és kedvesen viselkedtem vele, de a szívem sajgott. Mert én csak Edward mosolyát akartam látni, senki másét. Nekem csak ő kellett.

- Na? Bejön? – súgta a fülembe Mel, mikor kiszálltunk a kocsiból és Gavin elment leparkolni a kocsit. Nem volt rossz járgány, de egy Volvóhoz nem ért fel. Egy Honda City volt, és tetszeni tetszett, de hát… Nem Edwardé.

- Ki? – tettem az ártatlant és nagyokat pislogtam hozzá. Azt hiszem, hogy már tényleg nem vagyok önmagam. Mivé leszek?

- Hát Gavin, ki más? – nevetett fel és várakozóan nézett rám.

- Nem neked jön be? – tértem ki a válasz elől. Nem akartam azt magyarázni, hogy nálam egy ember se nyerő.

- Nekem más tetszik, meghagyom neked.

- De…

- Figyelj, Bella! Tudom, hogy fáj! De Edwarddal vége, és lehet, hogy most meg akarsz változni, mert elégedetlen vagy magaddal és az életeddel, de az élet nem állt meg! Ha meg ennyire odavagy érte, akkor legalább féltékennyé teszed, oké? Hivatalosan nem jártok, tehát szingli vagy.

- Nem akarom elveszíteni – hajtottam le a fejem.

- Tudom. De most szórakozz! Azért jöttünk – mondta, majd megragadta a kezem és a bejárat felé húzott. Semmi kedvem nem volt itt lenni, de ha nem megyek velük, akkor hová mehetnék? Forks kicsit messze van gyalog.

Melanie mintha ezer év óta itt élne, mindenki ismerte. Vajon, mivel tölthette az első napját, minden pasit felszedett? Rejtély.

Bent a disco épületében rengetegen voltak, szinte egymást taposták az emberek, és őrült módjára rázták magukat, amit ők táncnak tituláltak. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy rengeteg itt a részeg, talán senki sem józan. De minek jöttem én ide? Se táncolni, se inni nem akarok. Pasizni meg végképp nem. Akkor miért vagyok itt?

- Melanie… ez nem hiszem, hogy jó ötlet… - suttogom meggyötört hangon, de a hangom nem talál szabad fülekre, mert az unokatestvérem eltűnt mellőlem. Rémülten tekintettem körbe, de sehol nem láttam ismerős arcot. Viszont többen elismerően figyeltek, egy idősebb férfi még füttyentett is egyet, mikor végig nézett rajtam.

Elvörösödtem, de ez a sötétben szerencsére nem látszott. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen bolygóra csöppentem volna, vagy mint Alice Csodaországban… Alice… jajj… A francba… Muszáj nekem minden pillanatban valamelyik Cullenre gondolnom?

- Meghívhatlak egy italra? – lépett mellém Gavin és kedvesen rám mosolygott. Az arcáról csak sugárzott a kedvesség és a vidámság, és hirtelen felindulásból elfogadtam a meghívást.

Gavin nagyon szórakoztató volt, és én szinte ittam a szavait. Vagyis nem csak azt. Rájöttem, hogy minél több korty fogy el a poharamból és minél több alkohol kerül a szervezetembe, annál kevesebbet gondolok Edwardra és a különleges világára, amiben én nem kaptam helyet. Gavin maga volt az optimizmus, és ez nagyon meglepett. Az ember ránézésre azt mondaná róla, hogy egy megsavanyodott anyámasszony katonája, de nem. Még ha alapjáraton komolynak is tűnt, aki megismerte, az hamar rájött, hogy a komor külső egy örök vidám srácot takar, aki élvezi az életet.

- Kész még? – kérdezte, mikor mellénk ért a pincér, és én bólintottam. Már talán egy cseppet spicces voltam, de végre mosolyogtam. Gavin viccei megnevetettek, de még az is, ha valami komolyat mondott. Nem voltam ura az érzékeimnek és egy kicsit sem bántam.

Kértem még egy üveggel, majd egy húzásra felhajtottam. Megnyaltam a szám szélét, és a meghökkent srácra vigyorogtam.

- Bella… Talán nem kéne… - nézett rám Gavin aggodalmasan, de én csak nevettem, majd felálltam és tétova léptekkel kezdtem húzni a táncparkett felé.

Innentől se kép, se hang.

Körhinta. A fák úgy suhannak, mintha valami őrült forgás közepén lennék. A világ forog és én valami jótékony ködben lebegek. Valahol messze hangok szólítanak, de nem reagálok. Hiszen én csak felültem egy körhintára. Ez nem lehet a bűn…

A gyomrom kavarogni kezd, és kezdem megunni a forgást és a sötétséget. A fejembe éles fájdalom nyilall, és rájövök, hogy valami nincs rendben. A vidámparkban zaj van, és világosság, na meg Forksban nincs is vidámpark. Nincs itt semmi, csak egy rakás mesebeli lény, akiket szeretek. De Edward nem akar engem, nem akarja, hogy hozzá tartozzak. Pedig már kezdtem elhinni neki, hogy szeret, már majdnem kezdtem hinni magamban. Elkezdtem hinni benne, hogy nem egy egyszerű kisegér vagyok, akinek meg kéne bújni a sarokban. Kezdtem elhinni, hogy van bennem valami különleges. Kezdtem elhinni, hogy én vagyok Edward mindene. Aztán jött a zuhanás.

Edwardnak én semmit sem jelentek, mert ha igen, akkor itt lenne mellettem. Akkor fogná a kezem, és talán nem érezném ilyen rosszul magam. Mert a szememet képtelen vagyok kinyitni, annyira erős a forgás. Mintha… mintha… nem is tudom.

Egy puha ágyban fekszem és egy kellemes hőmérsékletű testet érzek magam mellett. Edward nem lehet, mert ő jéghideg. Talán Melanie, de nem hiszem, hogy mondtam volna neki, hogy aludjon a szobámban.

A bal oldalamon valaki ébredezni kezd, és én kinyitom a szemem. Két okból is kívánom, hogy bárcsak ne tettem volna. Az egyik, hogy az erős fénytől alig tudtam nyitva tartani a szemem. A másik, hogy egy férfi feküdt mellettem alsógatyában és én is alsóneműben virítottam.

Felsikoltottam.

- Bella? – ugrik ki Gavin az ágyból, és értetlen tekintete találkozik rémült arcommal. Lefeküdtem vele. Te jó ég! Megcsaltam Edwardot! És még csak nem is emlékszem semmi ilyesmire. Ez az én formám.

Megpróbálom gyorsan magamra kapni a ruháimat, de megszédülök és a szoba vészesen imbolyogni kezd. Azt se tudtam, hogy hol vagyok. Charlie már betegre aggódhatta magát, talán már az egész város engem keres. Edward is meg fogja tudni. Talán érez valamit még irántam, de most már meg fog vetni. Azt fogja hinni, hogy nem szeretem. Hogy könnyen kapható vagyok…

- Jól vagy? Bella, kérlek, mondj valamit! – néz rám ijedten, és mikor megtántorodom, magához szorít.

De én kitépem magam az ölelésből, felkapok magamra egy nagyobb pólót és kirontok a bejárati ajtón, amit csodák csodájára nyitva találok. Minél messzebb akarok kerülni ettől a helytől.

Kiskoromban megfogadtam, hogy soha egy pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy milyen ügyetlen és kétballábas vagyok. Ez most nem jutott eszembe és szépen elegánsan a jobb lábam valahogyan a ballábam elé került és én elvesztettem az eddig is ingatag egyensúlyomat.

- Bella! – kiabál utánam Gavin, de ettől még inkább pánikba esem. Az egyensúlyomat vesztve érkezek a lépcsőfordulóhoz és a világ kibillen a helyéről, és én gurulni kezdek.

Felsikoltok, Gavin pedig felordít, de én nem tudok megállni. Valami ilyesmit hazudtak a szüleimnek, mikor James megharapott és talán most tényleg megtörténik velem. A lépcső alja vészesen közelgett és a fejem neki koppant valami keménynek és elvesztettem az eszméletemet.

Ellepett az áldott feketeség, ahol nem éreztem semmi fájdalmasat.