Furcsa volt. Nem éreztem semmit, de még a fájdalmat se, semmit. Aztán kezdett fokozatosan visszatérni a tudatom, és ezzel együtt a fájdalom, ami elsöprő erővel hatott rám.
Felnyögtem, a testem tüzelt a láztól.
Egy nedves, puha valami ért a homlokomhoz, ami nagyon hideg volt. És egy illat csapta meg az orrom, amiből azt szűrtem le, hogy nem vagyok egyedül. Valaki mellettem van. De ki? Kinek állna érdekében aggódni a hogylétem felől?
Egyedül vagyok a világban.
Szánalmasan egyedül.
A fájdalom pokolian tért vissza a testembe, a legjobban a fejem sajgott, és a hátam. Lehet, hogy a gerincem is eltörött, sőt még fejsérülést is szenvedhettem.
De miért vagyok még életben? Ezt a balesetet nem élhettem túl, vagy mégis? Ekkora szerencsém lenni?
Áh, ehhez a szerencse nem elég. De akkor miért vagyok még életben?
- Hallasz engem? – hallottam egy mély, férfihangot.
Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban, mikor a tekintetem összekapcsolódott a felém hajoló helyes sráccal, valami különlegeset éreztem, valami olyat, amit még soha nem éltem át.
A fiú döbbenten nézett a szemeimbe, és csak percekkel később kapott észbe, de a meglepődés nem tűnt el az arcáról.
Félhosszú, fekete haja volt, sötét szemei és barnás bőre. Nagyjából egyidős lehetett velem, én is csak pár hónapja vagyok tizenhét.
- Hogy vagy? – kérdezte a srác.
- Krr… - krákogtam kiszáradt torokkal, és a „jól” nem jött ki a számom, pedig azt akartam mondani, akkor is, ha nem igaz. Mindig azt mondtam mindenkinek, megszoktam.
- Szomjas vagy? – kérdezte meg.
Lassan bólintottam, a gyorsabb tempó még nem jött össze, csak ennyi telt tőlem, semmi több.
Óvatosan a számhoz emelte a poharat és én vadul inni kezdtem. Most döbbentem rá, hogy mennyire szomjas vagyok.
- Hol vagyok? Ki vagy te? – kérdeztem, miután sikerült értelmes szavakat kinyögnöm.
- A nevem Jacob Black, és az én erdei házamban vagyunk. A szurdokban találtam rád, elég ramatyul festettél. Azt hittem, hogy nem éled túl. Mi történt veled?
- Autóbaleset, azt hiszem… - feleltem rekedten, és a szemem kezdett elnehezülni.
- Az lehetetlen, azt nem élted volna túl. De most pihenj, vigyázok rád… - suttogta lágyan, és álomba merültem.
Mikor legközelebb felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. A fejem sem zúgott már annyira, lehet, hogy csak álmodtam a sok fájdalmat? Nem hiszem.
- Szia – köszöntem a mellettem ülő Jacobnak. Felkapta a fejét és rám mosolygott.
- Szia, hogy érzed magad?
- Már sokkal jobban – feleltem és arcom számomra érthetetlen okból vörös színt vett fel.
- Hogy hívnak?
- Relie.
- Relie? Mi a teljes neved?
- Az mindegy.
- Nem, a családod már biztosan keres.
- Nincsen családom – mondtam szomorúan.
- Sajnálom, de valakidnek kell lennie, kivel ültél az autóban?
- A volt mostohám barátnője vitt vissza az árvaházba.
- Oh… Sajnálom.
- Mit? Nem a te hibád, hogy nem kellettem a szüleimnek.
- Relie, ne mondj ilyet. Biztos csak…
- Hagyjuk. Egyébként elég gáz nevem van, muszáj tudnod?
- Kíváncsi vagyok, kérlek… - nézett rám könyörgően.
- Sajnálom, de nem. Aki kíváncsi, az hamar megöregszik… - mondtam és nyelvet öltöttem feléje. – Téged nem vár a családod?
- Nem – felelte és a tekintete elfelhősödött. – Tudod… hasonlítasz egy régi barátomra, nagyon. Először azt hittem, hogy ő vagy, de aztán rájöttem, hogy nem lehet ő ennyire fiatal. Amikor a szemedbe néztem, akkor jöttem rá, hogy nem ő vagy. A te szemed zöld, az övé barna volt. De az arcod és mindened annyira hasonlít rá… jaj, ne haragudj.
- Semmi baj.
- Csak ő volt a legjobb barátom.
- Mondom, hogy semmi baj, nem haragszom. Csak egy kérdés…
- Igen?
- Mióta fekszem itt?
- Egy hete, tegnap tértél magadhoz először.
- Akkor most halottnak vagyok nyilvánítva, király…
- Valaki biztosan aggódik érted, Relie…
- Ugyan ki? Hidd el, hogy nincs senki, aki egy könnycseppet is hullatna értem.
Vagyis talán Heath és kicsi Mike, de ők úgysem tudják meg, és majd idővel elfelejtik az emlékemet is.
- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte, megtörve a hirtelen beállt csendben.
- Nem tudom. Na, és te? Ahogy elnézem, te sem lehetsz sokkal idősebb nálam…
- Tizennyolc vagyok, és te?
- Tizenhét, de nem mindig érzem magam annyinak, néha gyerekesebb, néha felnőttebb vagyok, mint a velem egyidősek.
- Velem is hasonló a helyzet…
- Felkelhetek? – vetettem fel az ötletet, de nem mertem egyedül megvalósítani, tele voltam sebekkel.
- Persze, csak óvatosan. Rendkívül gyorsan gyógyulnak a sérüléseid, nem normális ez egy emberhez képest…
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok ember? – kérdeztem vigyorogva.
- Nem, én nem… csak…
- Mi lennék akkor? Boszorkány? Vámpír? Vérfarkas? Vagy más mesebeli lény? – kérdeztem játékosan, de ő a szavaim komolytalan hangzása ellenére elsápadt.
- Segítek a felülésben, rendben? – kérdezte elterelés képen. Mi van? Ez a kölyök nem érti a viccet? Karót nyelve született, vagy mi? Ki érti a Jacobokat…
Nem mintha ismernék más Jacob nevű emberkét, de ez itt elég érthetetlen egy egyed volt, az tuti biztos.
- Igen, kérlek – feleltem hangosan, a gondolataimat magamban tartottam. Nem hiszem, hogy olyan nagyon díjazná őket, főleg amik róla szólnak.
Óvatosan megemeltem a testsúlyom, de a több napos fekvés és a sérüléseim miatt elég gyenge voltam, ezért ha Jacob erős karjai, nem kulcsolódnak a derekamra, akkor visszadőltem volna a kiindulási helyemre, amit nem igazán szeretnék.
Az arcunk túl közel került egymáshoz, a bőröm lángba borult, és szégyenszemre elpirultam.
Nem értem, rám sosem volt jellemző az ilyfajta kislányos pirulás, amitől minden pasi odáig volt a sulinkban.
Jacob nem szólalt meg, de a tekintetét sem tudta elfordítani tőlem, percekig az arcunkat csak pár centi választotta el.
Én kaptam észbe először, megtörve a meghitt pillanatot, megszólaltam.
- Segítesz felállni is? – kérdeztem, de ha tudtam volna, hogy mi következik, talán nem mondok ekkora ökörséget.
Ennyi kínos helyzetbe rég kerültem, pontosítsunk… még soha nem kerültem kínos helyzetbe, még Chelsea és Jessica előtt sem, mindig tökéletesen ura voltam az érzelmeimnek, de most teljes káosz uralkodott a máskor intelligens buksimban.
Sejtettem, hogy túl normális vagyok ahhoz, hogy ez az állapot tartós maradjon. Jelenleg ugyanolyan eszement vagyok, mint mindenki más. Na jó, nem. Sokkalta hülyébb…
De térjünk vissza a jelen kellemetlen – vagy kellemes? – szituációra…
- Persze – nyögte Jacob és felfelé húzott. A súlyom meg sem ártott neki, még csak meg sem remegett, erősebb volt, mint egy átlag ember.
- Elengedsz? – suttogtam.
Jacob bólintott.
Végre a saját akaratomból megálltam a lábamon, és nem kellett mellém testőrség, hogy el ne essek. Untam már az ágyban feküdni, aludni sosem szerettem, főleg nem egy egész hetet.
És akkor hirtelen, mikor elindultam az ajtó felé, hogy friss levegőt szívhassak, meginogtam. Jacob gyorsan kapcsolt, azonnal mellettem termett, és elkapott…
De az egyensúlyát kivételesen ő is elvesztette és a földön kötöttünk ki.
Ő volt alul, én felül.
Az arcom, ha lehet még vörösebb lett, Jacob nevetni kezdett. Na szép… kinevet. De aztán az arcát nézve nem bírtam tovább a duzzogást, és én is elnevettem magam.
Így nevettünk egymáson fekve hosszú percekig, és meg kell hagyni, hogy igazán élveztem a helyzetet.
Jacob teste furcsán meleg volt, a bőre izzott a forróságtól. Ez már nem lehet emberi hőmérséklet, vagy csak én tévedek? Megeshet.
Pedig nem nézem ki Jacobból, hogy a saját neméhez vonzódik, így nem értem a melegségének az okát…
Jól van, na. Ma különlegesen hülye vagyok, tele vagyok idióta gondolatokkal, nem tudom, hogy mi van velem.
Minden ennek a különös érzésnek a hibája, ami a hatalmába kerített, akkor, mikor megláttam az aggodalmasan fölém hajoló Jacob Blacket az ágyam mellett.
Mi bajom van? Ki tudná orvosolni?
- Lehet, hogy te élvezed a helyzetet – jött Jacob suttogó hangja alólam – de ha nem vetted volna észre, én maradtam alul, és ez nekem roppantul kellemetlen.
- Oh, bocsi – nyögtem zavartan, és szédelegve feltápászkodtam.
- Jól vagy? – kérdezte a sápadtságomra utalva. Nem csoda, hiszen jelentős változás volt ez, az iménti vörösségemhez képest.
- Aha, nem mehetnék ki a friss levegőre? Egy hete itt bent poshadok, mint a tejbe tök.
- Micsoda metaforáid vannak, kiscsaj – mondta vigyorogva. – Menjünk, de el ne ájulj nekem!
- Nem fogok, nehogy megerőltessem az izomzatod!
- Amiatt ne aggódj. Na, nyomás kifelé!
Kiléptem a házikóból és egy mesés rét tárult a szemem elé, még soha nem láttam semmit, ami ennyire szép lenne. A nap pont a megfelelő szögben világította meg a virágos rétet, ami zölden pompázott.
Tátott szájjal bámultam a festői tájat, és nem bírtam betelni a gyönyörrel. Lehet, hogy Jacob elég fura, de ízlése az van a gyereknek… Ezt elismerem.
- Mondtam, hogy ne ájulj el – dorgált meg Jacob vigyorogva.
Felnevettem, és egy puszit nyomtam az arcára. Nem is tudom, hogy melyikünk döbbent meg jobban.
- Ez mi volt? – kérdezte rekedten.
- Köszönöm, hogy ilyen szép helyen lehetek, és köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése