A kezemben vittem ki Bellát arról a szörnyű helyről, ahol évekig raboskodott. Bella gondolataiba továbbra sem láttam bele, és ez jobban zavart, mint valaha.
- Szabad vagy, Bella – mondtam neki, mire felemelte a fejét, és a szemében különös fény villant.
Kicsit felvidított, hogy értette azt, amit mondok neki, sőt még reagált is a szavaimra.
- Most egy kicsit megszállunk a tengerparton, és ha jobban leszel, akkor megyünk vissza Amerikába. Most éppen egy Chemvill nevű kisvárosban lakunk, de hamarosan el kell onnan költöznünk, még nem tudjuk, hogy hova.
Láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy beszéltem, és hogy nyugalmat tettetem, és nem estem kétségbe. Neki most támaszra volt szüksége, és nem egy roncsra, ezért össze kell szednem magam, hogy felépüljön közöttünk ismét a bizalom.
- Ahol most béreltünk egy házat, gyönyörű hely! A Földközi-tenger mellett található elhagyatott erdei házikó, de remek állapotban van. A többiek most ott vannak, és alkalmassá teszik a beköltözésre – meséltem tovább, gondosan kerülve azokat a témákat, amik felizgathatják. – Ráadásul az erdőben remek a vadállomány, el tudunk menni majd vadászni.
- Edward? Milyen messze vagyunk még? – kérdezte Carlisle.
- Már nincs messze – feleltem, de már engem is idegesített a lassú tempó, de nem akartam rohanni a szerelmemmel, hiszen azt sose szerette.
Mikor megláttam a házat, azt hittem, hogy rossz helyen járunk, annyira kihaltnak tűnt, de aztán már özönlöttek felém a gondolatok.
„Megjöttek! Három szagot érzek, Bella velük van!” – örvendezett Alice magában. A többieket már kizártam az elmémből.
- Megjöttünk kedvesem – mondtam neki, mire megrándult, de a szemét továbbra is csukva tartotta, bizonyára zavarta a fény, hiszen évekig sötétségben élt.
Oh, Bella… mindez az én hibám! Én tettem ezt veled! Megérdemelném, hogy én szenvedjek helyetted. Ha megtehetném gondolkodás nélkül magamra vállalnám a szenvedésed.
- Bella! – sikkantott Alice, és felénk rohant, majd óvatosan megölelte Bellát. Láttam rajta, hogy nagyon zaklatott, de a hangjára nyugalmat erőltetett.
- Alice? – szólalt meg Bella nagyon halkan, de egy fokkal érthetőbben, mint mikor az én nevemet mondta.
- Üdv újra velünk! – mondta mosolyogva Alice. – Előkészítettem a szobát, gondoltam, egy kicsit lepihennél.
- Felviszlek, rendben? – kérdeztem Bellától, aki rám nézett. Most először nézett közvetlenül rám, már kezdett jobban lenni.
„Edward? Emmett és én hozzunk vért neki?” – hallottam a fejemben apám hangját.
Bólintottam.
- De te maradj – tettem hozzá.
„Vizsgáljam meg?
Bólintottam, Bella semmit nem vett észre a párbeszédünkből.
Felvittem a szobájába és gyengéden lefektettem az ágyba, bár tudtam, hogy az alvásra már nem képes. Összeszorult a szívem akárhányszor csak ránéztem, annyira gyengének tűnt, és védtelenebbnek, mint valaha, de már jobban nézett ki, mint mikor megláttam a börtön falai között. De erősnek kellett lennem, és nem mutathattam ki, hogy mennyire elborzaszt a jelenlegi helyzet. Talán most végre valóban sikerül felnőttként viselkednem, nem csak a saját fájdalmamba merülök, hanem Bella érdekeit helyezem előtérbe.
Mennyire önző voltam idáig! Ha történt valami, azt hittem, hogy ez csak az én fájdalmam és csendben szenvedtem, ahelyett, hogy harcoltam volna a boldogságért.
Mert mi az élet?
Örökös harc a szép pillanatokért!
- Miért vagy velem? – hallottam meg hirtelen Bella halk és bizonytalan hangját, észre se vettem, hogy elbambultam.
- Hogy? Mert szeretlek – feleltem, de nem úgy tűnt, hogy kielégíti a válaszom. Ennek ellenére nem beszélt többet, csendbe burkolózott újra.
Ekkor jött meg Carlisle, Bella megrándult. Rájöttem, hogy mire gondol. A szakításunk is hasonló keretek között zajlott, de Carlisle azóta sokat változott.
Nem vallotta be senkinek, de magát vádolta a szenvedésünk miatt, hiszen ő mondta, hogy nem vagyok nemzőképes.
- Hogy vagy, Bella? – vett magán erőt az apám, nyugalmat és türelmet erőltetett a hangjára, hogy ne mutassa ki a valódi érzelmeit.
Bella nem válaszolt.
Carlisle csendesen megvizsgálta, néha elkomorodott az arca, de fent tartotta az álarcát, mit soha nem vett le.
„Edward… Bella lelkileg sérült, de persze ezen segíthetsz a szerelmeddel, de nem lesz könnyű és gyors folyamat. Bella Renesmee születése óta vámpír, de még nem ivott vért, és folyamatosan kínozza a torkát a vérszomj, nehéz önuralomra tanítani. A testét nem használta az elmúlt években, így egy ideig nehezebben fog mozogni, még szerintem lábra se tud állni, de ez idővel változni, ehhez nem kell sok idő, viszont van még valami… a reakcióiból úgy vettem észre, hogy nem bízik bennünk.”
Kérdőn néztem rá.
„Edward… gondold át a helyzetet! Nem bíztál benne, és magára hagytad! Ez az én hibám is, ne hibáztasd magad. De gondold meg… Hogyan bízhatna bennünk? Cserbenhagytuk, megkérdőjelezted az érzelmeid, nem hiszem, hogy képes bízni bennünk.”
- Mire jutottál, Carlisle? – kérdeztem, mintha eddig nem hallottam volna semmit a gondolataiból.
- Most még nem vagy jól, Bella, de nem telik sok időbe és meggyógyulsz – nyugtatta meg a kedvesemet, aki hitetlenkedve nézett rá vissza. – Edward segíteni fog.
- Beszélhetek… veled… négy… szem… közt? – tette fel a kérdést nehézkes hangon, de megértettük.
Carlisle bólintott és kiment.
- Még ne beszélj sokat, nem tesz jót – mondtam neki mosolyogva.
- Te aztán… tudod… mi tesz jót… nekem – mondta ellenségesen. – Miért nem… bíztál… bennem?
- Sajnálom. Hidd el nekem, hogy ezerszer megbántam, de hittem a tényekben, miszerint a terhességed tőlem lehetetlen. Most már tudom, hogy mennyire idióta voltam, és rájöttem, hogy elvakult voltam a féltékenységtől.
- Bocsássak meg?
- Minden vágyam, hogy újra boldogok legyünk, de tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat.
- Nem.
- Csak azt szeretném, hogy meggyógyulj, és hogy meg tanulj újra bízni bennem.
- És te bennem?
- Én bízom benned, soha nem adtál okot, hogy ne bízzak benned vakon, és sajnálom, amiért akkor kételkedtem benned.
- Renesmee?
- Jól van, csodálatos lány. Ő is jönni akart, de…
- Nem halt meg? – csodálkozott, de láttam rajta, hogy a beszéd szörnyen kifárasztotta, még akkor is, ha vámpír létére gyorsan gyógyul és vérre is szüksége van. Remélem, hogy Emmett hamar ideér.
- Nem, ő is halhatatlan. Örökölte az én géneimet is, de ő mégis inkább ember. Tud aludni, enni, és nincs nála csodálatosabb lény a földön. De sajnos, csak egy éve ismerem. De majd később mesélek róla… Rendben?
- Ne… most…
Ekkor nyitott be Alice.
- Sziasztok! Zavarok? – kérdezte kedvesen, nemet intettem.
- Nekem úgyis telefonálnom kell, hogy Renesmee ne aggódjon – mosolyogtam Bellára, akin sóvárgás látszott a lánya iránt. – Megjött Emmett! – kiáltottam fel, mikor meghallottam a gondolatait.
- Menj csak, Edward! Majd én segítek inni Bellának! – ajánlkozott Alice.
- De…
- Menj csak – mondta Bella, és most először tűnt el a szeméből a bizalmatlankodás, még ha csak egy kis időre, de örülni kezdtem.
Lefutottam a lépcsőn, de éreztem, hogy Bellától való eltávolodásommal rám zúdulnak a visszafojtott érzelmeim. De még nem engedtem, hogy felül emelkedjenek rajtam.
Felvettem a telefont és a házunk számát tárcsáztam.
- Halló? – hallottam meg a szeretett hangot, és boldog voltam, amiért ilyen lányom lehet.
Miután letettem a telefont, mosolyogva mentem vissza Bellához. Bella éppen vért ivott, Alice segített neki.
Mellé ültem.
Mikor megitta az adagot, sokkal jobban nézett ki, a szeme kezdett világosodni, talán lassan neki is arany szemei lesznek.
- Beszéltem a lányunkkal – mondtam Bellának boldogan. – Jól van, és üzeni, hogy szeret téged.
Bella arca felragyogott a boldogságtól, és hálásan nézett rám, a remek hír hozójára.
- Köszönöm – mondta és rám mosolygott. Elvesztem teljesen. Olyan régen láttam őt mosolyogni, hogy teljesen el lettem ragadtatva a szépségétől.
A vérnek köszönhetően eltűnt róla a nyúzott beütés, és látszott rajta a vámpír szépség, bár nem volt nagy a különbség az emberi szépsége és a jelenlegi között.
Bella mindig is gyönyörű volt…
Ekkor jött be Rosalie, miután Bellára mosolygott, felém fordult.
- Keresnek telefonon – mondta és elhúzta a száját.
- Renesmee?
- Nem, Jacob – felelte, és világossá vált számomra a fintor jelentése. De miért hív Jacob engem? Baj van?
- Jacob? – döbbent meg Bella, de nem maradtam ott, míg Alice elmagyarázza neki. Lementem a földszintre és felkaptam a telefont.
- Igen?
- Edward? – hallottam Jacob elgyötört hangját.
- Baj van?
- Igen, sajnálom.
- Mond már! – kiabáltam. – Mi történt?
- Veszekedtünk. Relie elrohant, nem találom – fakadt ki.
- De hisz… az előbb beszéltünk.
- Minden olyan gyorsan történt… a telefon után csúnyám össze és vámpír sebességgel elrohant, de a szél összekeverte a szagokat, és nem tudom, hogy merre ment. Mit tegyek?
- Keresd meg – nyögtem, és éreztem, hogy a fájdalom kezd felül emelkedni rajtam. – Hazaküldök valakit…
Alice nem mehet, ő Bella legjobb barátnője…
Esme sem, hiszen ő a megtestesült kedvesség, segíthet Bellán, de talán ő mégis mehetne.
Carlisle kell, ő az orvosi segítség, de képes lenne elengedni Esmét?
Jasper kell a hangulat miatt…
Rosalie és Emmett mehetnének, talán Esme is.
Nekem maradnom kell…
Jaj, kislányom! Miért kellett bajba keverned magad?
- Nemsokára ott lesz valaki közülünk, addig is… keresd… és hívj fel, ha történik valami!
- Rendben… Nehéz ezt mondanom, de ne haragudj… vérszopó… azaz Edward…
- Hello – köszöntem el.
- Hello.
Letettem a telefont és a kezembe temettem az arcom. Könnyek nélküli sírásba kezdtem, túl sok volt ez nekem. Túl sok súly nehezedett a vállamra…
Úgy éreztem, hogy süllyedek… és elbukok, és össze fog omlani minden.
- Nem bírom – suttogtam magam elé, és maga alá temetett az aggodalmam Renesmee és Bella iránt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése