A szerelem soha nem múlik el...

- Drágám, megint lesz egy meccsem, ezúttal Kanadában – ölelt át Phil hátulról, de mintha csak egy vonakodó gesztus irányította volna a mozdulatait. Mostanában úgy éreztem, hogy nem őszinte velem és titkol valamit. Talán már nem szeret?

- Megint? – kérdeztem csalódottan. Mindig elmegy valahova, többnyire vele is megyek, de kezdem unni. – Nem baj! Veled megyek! – ajánlottam fel mosolyogva, de ő nem dobódott fel az ajánlatomtól. Egy kicsit sem, inkább mintha elsápadt volna a gondolatra.



Pár éves házasságunk alatt ilyen még nem fordult elő, hogy nem akarta volna a társaságom, de mostanában már én sem vágyom rá annyira. Kihunyt a szenvedély a kapcsolatunkból, ma már csak barátként tekintettem rá. Na jó, több mint barátként, de már nem szeretőként.

Pedig az esküvőnk meseszép volt, ahogy megesküdtünk a szerelmünkre és az én Bellám… Ő volt a koszorúslány, annyira szép volt!

Jaj, annyira hiányzik. Olyan régen láttam, alig hallok felőle. Ráadásul Charlie azt mondta, hogy elkapott valami dél-amerikai betegséget, de gyorsan megnyugtatott – mielőtt szívrohamot kaptam volna – hogy nem súlyos. Sőt az óta már magával Bellával is beszéltem, de a hangja valahogy más volt. Volt benne valami angyali beütés, olyan csilingelő volt.



Bella betegségének ellenére hallottam a hangjából, hogy boldog, és ennek nagyon örültem. Persze tudtam, hogy Edward mellette van, biztosan sokat aggódott a lányom miatt.

Már az első pillanatban láttam, hogy köztük komolyabb a kapcsolat, mint egy amolyan diákszerelemnél. Az túlzás, hogy tudtam, hogy ő lesz a lányom férje, de sejtettem, hogy sokáig együtt lesznek.

Az esküvőjükön is nagyon boldog voltam, láttam, hogy mennyire izzik köztük a levegő. Egy kicsit talán irigyeltem is őket.



- Reneé, itt vagy? Figyelj, indulnom kéne – türelmetlenkedett Phil, észre se vettem, hogy mennyire elmerültem a gondolataimban.

- Ne haragudj, elkalandoztam – szabadkoztam.

- Mostanában soha nem figyelsz rám! – dohogott és azon törtem a fejem, hogy ki ez az ember. A régi Phil Dwyer rendes, segítőkész, megértő és kedves volt, de új egy nagyképű fej. Talán egy kicsit túl erősen fogalmaztam.

Szeretem Philt, de nem értem a mostanában használt viselkedését. Mintha megunt volna, mintha teher lennék a nyakán.

- Megyek, szia! – köszönt el sebtében, de úgyhogy még csókot sem kaptam. Ez rosszul esett.



Úgy döntöttem, hogy felhívom barátnőmet Brendát, Phil egyik csapattársának a felesége volt. Bizonyára most ő is otthon van, hiszen ő sem megy Matt-tel a meccsre.

- Szia, Brenda! Itt Reneé – szóltam bele a kagylóba, vidámságot tetetve a hangomra.

- Szia, Reneé. Hogy vagy? – hallottam Brenda csicsergő hangját, csakúgy sütött a boldogságtól.

- Jól, és te?

- Én is, de most nem igen érek rá. John meghívott ma estére, vacsorára – lelkendezett, én meg megdermedtem. Johnnak most úton kéne lennie a meccsre!

- De… de… a meccs! – nyögtem a telefonba.

- Milyen meccs? Ja, hogy az! Azt lefújták, Phil nem mondta?

- Nem – morogtam sötéten, és képzeletben lejátszottam, hogy miket fogok ezért a fejéhez vágni.

- Figyelj, Reneé… Hallottam egy pletykát, szerintem egy szó se igaz belőle, de egyre inkább lehetségesebb, hogy igaz.

- Mi?

- Ramona látta Philt Lindával, és mostanában kevesebbet beszélgettem Lindával, mint általában. Azt mondta szerelmes egy nős férfiba, de ez egy hónapja volt.

- Köszönöm Brenda, hogy elmondtad. Nem zavarlak tovább! Szia! – köszöntem el gyorsan és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Pont Lindával? A barátnőmmel?!



Úgy döntöttem, hogy rám fér egy kis környezetváltozás, összepakoltam néhány cuccomat és a repülőtérre mentem.



Késő este volt, bőrig áztam, mire a régi házunkhoz érkeztem. Meg is lepődtem volna, ha nem ázom meg Forksban. De mit keresek itt? Charlie biztos nem örülne nekem, Bella címét pedig nem is tudom.

Micsoda anya vagyok? Nem tudom a saját lányom címét! Hagytam, hogy Phil és az utazgatásai miatt Bella elköltözzön tőlem, és az óta alig foglalkoztam vele. Micsoda egy csapnivaló anya vagyok!

A férjemnek se voltam elég jó! Inkább a barátnőm kellett neki. Nem is csoda, hiszen Linda bár egyidős velem, mégis letagadhatna tíz évet minimum. De én?

Hol voltam én az elmúlt években? Egy ködös fátyol mögött?



A lábaim automatikusan vittek az ajtó felé, régi emlékek tolakodtak a fejembe.



- Reneé, mi a baj? Miért akarsz elmenni? Nem szeretsz?

− Nagyon is szeretlek! Éppen ez a baj! Ez képtelenség! Nem ereszthetek itt gyökeret! Nem akarok csapdába esni ebben a hülye, unalmas városban! Nem fogom elkövetni ezt az ostobaságot! Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem maradok itt tovább! Viszlát, Charlie!

- És Bells? – suttogta megtört hangon.

- Jön velem, én vagyok az anyja.

- Reneé, kérlek… - nyúlt a kezem után.

- Engedj el, Charlie! Ez nem jött össze. Sajnálom, oké? Gyűlölöm Forksot, gyűlölöm, gyűlölöm! – kiabáltam, megragadtam a csomagjaim és a megszeppent lányom kezét, és kisétáltam Charlie életéből.



Azóta nem voltam itt, nem jöttem el a házig akkor se, mikor Bellát hoztam látogatóba. A ház ugyanolyan volt és keserű emlékeket ébresztett bennem. Keserű? Csak azért, mert akkor boldog voltam, és én véget vetettem neki.



Az ujjaim önkéntelenül a csengő felé nyúltak, már késő volt eltűnnöm. Léptek zaja közeledett és féltem, hogy mit fog szólni hozzám. Lehet, hogy éppen randija van, és akkor megjövök én a képbe.

Kitárult az ajtó, Charlie-t pillantottam meg. Nem sokat változott, csak az idő hagyott rajta, rajtunk nyomokat.

Mikor felismert még a száját is tátva felejtette, de szigorú férfi lévén hamar rendezte a vonásait. Olyan régen álltunk egymáshoz ilyen közel. Folyton csak a távozásom idéződött fel bennem, és ez fájt nekem.

- Reneé? – suttogta hitetlenkedve.

- Hello, Charlie. Ne haragudj, hogy így rád török. Nem tudom, hogy mit keresek itt.

- Hát… öhm… semmi baj – nyögte, még mindig nem fogta fel, hogy engem lát. A régi idők jutottak eszembe… - Gyere be…

- Köszönöm, de én…

- Nem gondolod, hogy kidoblak este ilyen időben? Gondolom borspré sincs nálad…

- Nem, de erre nem meglepő az ilyen idő – jegyeztem meg, de most nem gúnyos megjegyzésnek szántam, és ezen ő is meglepődött. Mikor együtt voltunk hányszor, de hányszor szidtam az időjárást.

- Mi a baj?

- Mi lenne? – kérdeztem vissza könnyednek szánt hangon, de a hangom megremegett. – Bella… mi van vele?

- Jól van, vagyis jobban. Ne kérdezz, én sem értek semmit vele kapcsolatban.

- Ezt hogy érted?

- Tudod… rengeteg furcsaság van mostanában Bella körül, de most nem szeretnék erről beszélni. Mi történt?

- Semmi.

- Reneé…

- Jól van, Phil megcsalt – jöttek fel belőlem akaratlanul is a szavak. Charlie keze ökölbe szorult, amit nem tudtam hova tenni. De a szeme csillogott az örömtől, ezt se tudtam értelmezni.



A könnyek, amiket eddig sikeresen magamban tartottam, most feltörtek belőlem, és lassan azon kaptam magam, hogy sírok Charlie karjaiban. Annak a férfinak az ölelésében, akit elhagytam, és akit bizonyos szinten tönkretettem. És most mégis vigasztal…

- Nem érdemli meg, hogy sírj miatta… - suttogta, rá teljesen nem jellemző módon.

- Tudom.

- Reneé, nagyon meglepődtem, mikor megláttalak az ajtóban, és most azon vagyok, hogy végleg lejárassam magam előtted.

- Mi?

- Nagyon örültem neked, én… én… még mindig szeretlek – suttogta, de a hangja érzelemmentes volt, tartotta a rendíthetetlen rendőrfőnök álarcát.

- Azok után, hogy itt hagytalak? Azok után, hogy elvittem a lányunk? Azok után, amiket a fejedhez vágtam? – hitetlenkedtem, de a szívem őrülten dobogni kezdett. Régen éreztem ilyet, nagyon régen.

- Igen. Én mindig téged szerettelek.

- Oh, Charlie! – suttogtam és különös oknál fogva megcsókoltam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de megtettem. A csók hihetetlenül jó volt, úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben.

Kellemes bizsergés futott végig rajtam, majd megszólaltam.

- Sajnálom, hülye voltam. Én is szeretlek, Charlie. És csak most jöttem rá…

- A szerelem időtlen – suttogta boldogan.



A kellemes pillanatot égett szag zavarta meg, felkaptam a fejem.

- Mi ez? – szimatoltam a levegőbe.

- Jaj! A tészta, amit tűzhelyen hagytam! – jajdult fel Charlie.

Elmosolyodtam. Annyira jellemző volt! Teljesen mindegy, hogy Charlie hány éven keresztül látja el magát önállóan, főzni soha se fog megtanulni.

- Hagyjad, ma én csinálok vacsorát – ajánlottam mosolyogva és a konyhába mentem.



Sokáig gondolkoztam, hogy mi hiányzik az életemből, és a mai napig nem jöttem rá.

Charlie hiányzott és a szerelem. Évek teltek el, mégsem tűnt el az érzelmeink lángja. Hiszen számunkra ez időtlen szerelem, és soha el nem múlik...